Krisztus titkai - az Anya titkai

A rózsafüzér „az Evangélium rövid összefoglalása”

Krisztus arcának szemlélésére csak úgy juthatunk el, ha a Szentlélekben hallgatjuk az Atya szavát, mert „nem ismeri senki a Fiút, csak az Atya” (Mt 11,27). Fülöp Cézareája közelében Péter vallomása hallatára Jézus megjelöli a forrást, ahonnan lényének világos felismerése ered: „Nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van” (Mt 16,17). Szükséges tehát a magasságbeli kinyilatkoztatás. A befogadásához azonban nélkülözhetetlen a figyelmes odahallgatás: „Csak a csend és az imádság biztosít megfelelő körülményeket ahhoz, hogy e misztérium igazabb, méltóbb és elmélyültebb megismerése megvalósuljon és kibontakozzék.”

A rózsafüzér a keresztény imádság egyik hagyományos módja, mely alkalmas Krisztus arcának szemlélésére. VI. Pál pápa így írt erről: „A rózsafüzér, ez a megváltó megtestesülésbe gyökerező, evangéliumi imádság teljesen Krisztusra irányul. Mert még jellegzetes eleme is – az »Üdvözlégy, Mária« litániaszerű ismétlése – Krisztus dicsőítése lesz, akiről az angyali üdvözlet és a Keresztelő anyjának köszöntése szól: »Áldott a te méhednek gyümölcse« (Lk 1,42). Sőt, többet mondunk: az Üdvözlégyek ismételgetése a háttér, melyben a titkokat szemléljük: Jézus, akit minden Üdvözlégyben megnevezünk, ugyanaz, mint akit a titkok egymás után szemünk elé állítanak mint Isten Fiát és a Szűzanya fiát.”

Megfelelő kiegészítés

Krisztus életének sok titka közül a rózsafüzér, abban a formában, ahogyan állandósult az egyházi tekintély által jóváhagyott általános gyakorlatban, csak néhányat említ. E válogatást az az alapgondolat határozta meg, hogy a 150 Üdvözlégy a 150 zsoltárnak felel meg.

Úgy látom azonban, hogy a rózsafüzér krisztologikus jellegének erősítésére alkalmas volna egy kiegészítés – melynek elfogadása személyeknek is, közösségeknek is szabad választásától függ –, mely a Krisztus keresztsége és szenvedése közötti nyilvános működés idejének titkait foglalja magában. E titkokban Krisztus személyének, mint Isten végső kinyilatkoztatójának fontos tulajdonságait szemléljük. Ugyanis ő az, akit a Jordánnál történt keresztségkor az Atya szeretett Fiának nevez, aki meghirdeti az Ország eljövetelét, tetteivel tanúskodik róla, kihirdeti törvényeit. A nyilvános működés idején Krisztus misztériuma sajátos módon mint a világosság misztériuma mutatkozik meg: „amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak” (Jn 9,5).

Annak érdekében, hogy a rózsafüzért még inkább „az evangélium összefoglalásának” nevezhessük, nagyon megfelelő, hogy – miután megemlékeztünk Krisztus megtestesüléséről és rejtett életéről (az öröm titkai), s mielőtt szenvedésének kínjait (a fájdalom titkai) és a föltámadás győzelmét (a dicsőség titkai) szemlélnénk – elmélkedésünk kiterjedjen nyilvános működésének néhány nagyon fontos mozzanatára is (a világosság titkai). Ez az új titkokkal való kiegészítés – teljesen tiszteletben tartva az eddigi hagyományos módot – azt szeretné elérni, hogy a keresztény lelkiségben megújítsa a figyelmet a rózsafüzér iránt, mint ami valóban bevezet Krisztus szívének mélységeibe, az öröm és a világosság, a fájdalom és a dicsőség mélységébe.

Az öröm titkai

A rózsafüzér titkainak első csoportjára, az örvendetes titkokra a megtestesülés eseményéből fakadó öröm jellemző. Nyilvánvaló ez az Angyali üdvözlettől kezdve, amikor Gábor főangyalnak a Názáreti Szűzhöz intézett köszöntése szorosan kapcsolódik a messiási örömre szóló meghíváshoz: „Üdvözlégy, Mária”. Ehhez a köszöntéshez kapcsolódik az egész üdvtörténet, sőt, bizonyos módon a világ történelme. Ha ugyanis az Atya terve az, hogy Krisztusban foglal újra össze mindent (vö. Ef 1,10), akkor bizonyos értelemben az egész univerzumot érinti az az isteni kegy, amellyel az Atya lehajlik Máriához, hogy Fiának anyjává tegye őt. S viszont: az egész emberiség benne foglaltatik abban a „fiat”-ban, mellyel Mária készséges engedelmességgel válaszol Isten akaratára.

A kitörő öröm nagy példája az Erzsébettel való találkozás, amikor Mária hangja és a jelenlévő Krisztus hatására János „örömében repesett” Erzsébet méhében (vö. Lk 1,44). Örömmel áradó a betlehemi éjszaka, amikor az isteni Gyermek, a világ Üdvözítője születéséről énekelnek az angyalok, és mint „nagy örömet” hirdetik a pásztoroknak (Lk 2,10).

A negyedik és ötödik titok továbbra is örvendetes jellegű, de már drámai elemekkel. A templomban történt bemutatás ugyanis, miközben kifejezi az Istennek szentelés örömét és elmerít az öreg Simeon elragadtatásában, megjövendöli, hogy ez a gyermek az „ellentmondás jele” lesz Izrael számára, s hogy az Anya lelkét kard fogja átjárni (vö. Lk 2,34–35). Örvendetes s ugyanakkor drámai a tizenkét éves Jézus története a templomban. Isteni bölcsességében jelenik meg, s miközben kérdez és hallgatja a választ, lényegében Ő az, aki 'tanít'. Amikor kinyilatkoztatja a titkot, hogy Ő a magát teljesen Atyja dolgainak átadó Fiú, előre hirdeti azt a evangéliumi radikalizmust, mely a legdrágább emberi kapcsolatokat is alárendeli az Ország abszolút követelményeinek. Az aggódó és bánkódó József és Mária maga sem értette az Ő szavait (vö. Lk 2,50).

Az örvendetes titkokról való elmélkedés a keresztény öröm végső indítékaival és mélységes tartalmával való találkozás. Azt jelenti, hogy tekintetünket a megtestesülés titkának fogható valóságára és az üdvözítő szenvedés még homályos jövendölésére szegezzük. Mária elvezet minket a keresztény öröm titkának megértésére, és emlékeztet rá, hogy a kereszténység mindenekelőtt euangelion, 'örömhír', melynek központja, sőt lényegi tartalma Krisztus személye, a testté lett Ige, a világ egyetlen Üdvözítője.

A világosság titkai

A gyermekségtől és a názáreti élettől továbbhaladva Jézus nyilvános működése felé, a szemlélődés azokhoz a titkokhoz vezet, melyeket külön névvel a világosság titkainak nevezhetünk. Valójában minden Krisztusnak a titka, aki a világosság. Ő „a világ világossága” (Jn 8,12). Ez azonban különösen megmutatkozik a nyilvános működés éveiben, amikor hirdeti az Ország Evangéliumát. Ha a keresztény közösségnek Krisztus nyilvános életéből öt jellegzetes mozzanatot, mint a világosság titkait kellene kiemelni, úgy gondolom, a következők lehetnek: 1. a Jordánnál történt keresztség, 2. önmaga kinyilatkoztatása a kánai menyegzőn, 3. Isten Országának meghirdetése a megtérésre hívó fölszólítással, 4. színeváltozás, 5. az Eucharisztia alapítása, a húsvéti misztérium szentségi kifejezése.

E titkok mindegyike a Jézus személyében immár elérkezett Ország kinyilatkoztatása. Mindenekelőtt a Jordánnál történt keresztség a világosság titka. Itt ugyanis, miközben Krisztus, az ártatlan, aki 'bűnné' teszi magát értünk (vö. 2Kor 5,21), megmerül a folyó vízében, megnyílik az ég, és az Atya szava a szeretett Fiúnak nyilvánítja Őt (vö. Mt 3,17), s közben a Szentlélek leszáll rá, hogy ráruházza a küldetést. – A világosság titka az első csodajel Kánában (vö. Jn 2,1–12), amikor Krisztus, – Máriának, a hívők között az elsőnek közbenjárására – borrá változtatván a vizet, megnyitja a hitre a tanítványok szívét. – A világosság titka a prédikáció, mellyel Jézus meghirdeti Isten országának eljövetelét és megtérésre hív (vö. Mk 1,15), megbocsátja azok bűneit, akik alázatos bizalommal közelednek hozzá (vö. Mk 2,3–13; Lk 7,47–48), s ez annak az irgalmas szolgálatnak a kezdete, melyet Ő a világ végéig folytatni fog, különösen a bűnbánat szentsége által, melyet Egyházára bízott. – Kiváltképpen a világosság titka a színeváltozás, mely a hagyomány szerint a Tábor hegyén történt. Az isteni dicsőség fölragyog Krisztus arcán, s közben az Atya az elragadtatásban lévő apostoloknak megparancsolja, hogy Őt hallgassák (vö. Lk 9,35), s legyenek készen vele együtt átélni a szenvedés fájdalmas óráját, hogy vele együtt eljussanak a föltámadás örömére és a Szentlélektől átformált életre. – Végül a világosság titka az Eucharisztia alapítása, mellyel Krisztus a kenyér és a bor színe alatt a testét és vérét adja eledelül, bizonyságául „mindvégig” tartó szeretetének (Jn 13,1) az emberiség iránt, melynek üdvösségéért föl fogja áldozni önmagát.

A kánai menyegzőt kivéve e titkokban Mária jelenléte háttérben marad. Az evangéliumok csak néha említik jelenlétét Jézus prédikálása időszakában (vö. Mk 3,31–35; Jn 2,12), és semmit nem mondanak arról, hogy jelen volt-e az utolsó vacsora termében az Eucharisztia alapításakor. De amit Mária Kánában tett, az a magatartás végigkíséri Krisztus egész útját. A kinyilatkoztatás, melyet az Atya adott a Jordánnál történt kereszteléskor és amit a Keresztelő megismételt, Kánában Mária ajkán hangzik föl és egy nagy anyai intelemmé válik, melyet minden idők Egyházához intéz: „Tegyétek meg, amit nektek mond!” (Jn 2,4) Ez az intelem jól bevezeti Krisztus nyilvános élete során mondott szavait és jeleit, és a világosság minden titka számára máriás hátteret ad.

A fájdalom titkai

Az evangéliumok kiemelt hangsúllyal beszélnek Krisztus fájdalmának titkairól. A keresztény jámborság kezdettől fogva – főként nagyböjtben a keresztút végzésével – elidőzött a passió mozzanatainál, szemlélve, hogy ez a szeretet kinyilatkoztatásának a csúcsa és itt van üdvösségünk forrása. A rózsafüzér kiemeli a passió néhány mozzanatát, s az imádkozó lelki szemét ráirányítja és segíti, hogy átélje azokat. Az elmélkedés a Getszemáni kertben kezdődik, ahol Krisztus egy különösen szorongató órát él át az Atya akaratának elfogadásában, ami ellen a test gyöngesége a lázadás kísértését szenvedi. Krisztus itt magára veszi az emberiség összes bűne mellé az emberiség minden kísértését, hogy elmondhassa minden ember nevében az Atyának: „Ne az legyen, amit én akarok, hanem amit Te” (Lk 22,42). Ezzel az „igen”-jével helyrehozta az ősszülők Édenkert-beli „nem”-jét. S hogy mibe került neki az Atya akaratához való ragaszkodás, az a fájdalmas titkokból derül ki, melyek a keresztúttal, az ostorozással, a töviskoronázással és a kereszthalállal megmutatják, hogy a legnagyobb megvetésben lett része: Íme, az ember!

E megvetettségben nemcsak Isten szeretete, hanem maga az ember is kinyilatkoztatást nyert. Íme, az ember: aki meg akarja ismerni őt, annak képesnek kell lennie arra, hogy fölismerje az emberi lét értelmét, gyökerét és beteljesedését Krisztusban, Istenben, aki szeretetből megalázza magát „mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8). A fájdalmas titkok segítik a hívőt abban, hogy átélje Jézus halálát – ott állva a kereszt alatt Mária mellett –, s hogy vele együtt merüljön el Isten ember iránti szeretetének mélységében, s érezze meg e szeretet egész újjáteremtő erejét.

A dicsőség titkai

„Krisztus arcának szemlélése nem állhat meg a Megfeszítettnél. Ő a Föltámadott!”[29] A rózsafüzér kezdettől fogva kifejezi ezt a hitigazságot, amikor a hívőt arra készteti, hogy lépjen túl a passió sötétségén, és tekintetét a föltámadásban és a mennybemenetelben szegezze Krisztus dicsőségére. Miközben a keresztény lélek a Föltámadottat szemléli, fölfedezi hitének indokait (1Kor 15,14), és átéli nem csupán az apostolok, Magdolna és az emmauszi tanítványok örömét, akiknek Krisztus megjelent, hanem Mária örömét is, akinek az előbbieknél nem kisebb tapasztalattal kellett bírnia a megdicsőült Fiú új létformájáról. A mennybemenetelkor Krisztus megdicsőül az Atya jobbján, Mária pedig különleges kiváltságként – hogy elővételezze az igazak föltámadott állapotát – ugyanebbe a dicsőségbe vétetik föl. És az utolsó dicsőséges titokként Mária a dicsőség koronájával mint az angyalok és a szentek királynője ragyog föl, elővételezvén az Egyház eszkatologikus állapotát és annak tökéletességét.

A Fiú és az Anya megdicsőülésének útja közepére helyezi a rózsafüzér a harmadik dicsőséges titkot, a Pünkösdöt, mely úgy mutatja be az Egyházat, mint a Mária körül egyesült családot, melyet a Szentlélek hatalmas kiáradása éltet és kész az evangélium hirdetésének küldetésére. E titok szemlélésének, miként a többi dicsőséges titkoké is, a hívőket arra kell vezetnie, hogy egyre tudatosabbá váljék bennük a Krisztusban, az Egyházban való új élet, az az életforma, melynek a Pünkösd nagy mintaképe. Így a dicsőséges titkok a hívőkben táplálják az eszkatologikus célba vetett reményt, amely felé mint Isten történelemben zarándokló népének tagjai tartanak. Mindez arra ösztönzi őket, hogy bátran tanúskodjanak az „örömhírről”, mely értelmet ad egész életüknek.

A 'titkoktól' a 'misztériumhoz': ez Mária útja

A rózsafüzérben elénk adott elmélkedés-sorozatok kétségtelenül nem kimerítőek, de a lényegre fölhívják a figyelmet azáltal, hogy a lelket bevezetik Krisztus megismerésének ízlelésébe, mely az evangéliumi szöveg tiszta forrásából származik. Miként az evangelisták elbeszélik, Krisztus életének minden eseménye azt a misztériumot tükrözi, mely meghalad minden értelmet (vö. Ef 3,19). A testté lett Ige misztériuma ez, akiben „testileg benne lakik az istenség egész teljessége” (Kol 2,9). A Katolikus Egyház Katekizmusa ezért hangsúlyozza annyira Krisztus misztériumait, amikor emlékeztet arra, hogy „Jézus életében minden az Ő misztériumának jele”. Az Egyház „evezz a mélyre” programja a harmadik évezredben annak függvénye, hogy a keresztények mennyire képesek „eljutni a tökéletes megismerés teljes gazdagságára: Isten titkának, azaz Krisztusnak a megismerésére, akiben benne rejlik a tudomány és bölcsesség minden kincse” (Kol 2,2–3). Minden megkereszteltnek szól az Efezusi levél kívánsága: „a hittel Krisztus lakjék a szívetekben, gyökeret verjetek és alapot vessetek a szeretetben. Akkor majd (...) megismeritek Krisztusnak minden értelmet meghaladó szeretetét, és beteltek Isten egész teljességével.” (3,17–19)

A rózsafüzér ennek az eszménynek a szolgálatában áll, elénk tárva a 'titkot', hogy könnyebben megnyílhassunk Krisztus elmélyült és bensőséges megismerésére. Elmondhatjuk, hogy ez Mária útja. A názáreti Szűz, a hit, a csend és az odahallgatás asszonya példájának az útja. Ugyanakkor annak a Mária-tiszteletnek az útja, melyet a Krisztus és az Ő szentséges Anyja közti elszakíthatatlan kapcsolat tudata éltet: Krisztus titkai bizonyos értelemben az anya titkai is – még akkor is, ha ez nem közvetlenül nyilvánvaló –, mert Mária Krisztusból és Krisztusért él. Magunkévá téve az Üdvözlégyből Gábor angyal és Szent Erzsébet szavait, késztetést érzünk arra, hogy mindig újra Mária karjaiban és szívében keressük az ő „méhének áldott gyümölcsét” (vö. Lk 1,42).

Krisztus titka – az ember 'titka'

Már hivatkoztam arra, hogy 1978-ban a rózsafüzérről mint nagyon kedves imádságomról beszéltem, és akkor említettem valamit, amire most szeretnék visszatérni.

Akkor azt mondtam: „a rózsafüzér egyszerű imádsága adja az emberi élet ritmusát”.

A Krisztus titkaira vonatkozó meggondolások fényénél nem nehéz elmélyíteni a rózsafüzér antropológiai tartalmát. E tartalom mélyebb értelme első látásra nem tűnik föl. Aki szemlélni kezdi Krisztust, végigjárva életének állomásait, feltétlenül fölfedezi benne az emberre vonatkozó igazságot is. Ez a II. Vatikáni Zsinat nagy tanítása, melyet a Redemptor Hominis enciklikámtól kezdve annyiszor említettem tanításomban: „valójában az ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában világosodik meg igazán”. A rózsafüzér segít befogadni ezt a világosságot. Krisztus útját követve, akiben „összefoglaltatik”, föltárul és megváltást nyer az ember útja, a hívő az igaz ember képe előtt áll. Miközben szemléli az Ő születését, megtanulja, hogy az élet szent, a názáreti otthonra tekintve fölfogja a család Isten terve szerinti eredeti igazságát; a nyilvános élet titkaiban hallgatván a Mestert világosságot lát ahhoz, hogy belépjen Isten országába; követvén Őt a keresztúton megismeri az üdvözítő fájdalom értelmét. Végül Krisztust és Anyját a dicsőségben szemlélve látja a célt, ahova mindegyikünk hivatott, ha engedjük, hogy a Szentlélek meggyógyítson és átformáljon minket. Így tehát elmondható, hogy ha a rózsafüzér bármely titkát jól elmélkedjük, megvilágosítja az ember titkát.

Ugyanakkor természetessé válik, hogy a Megváltó szent emberségével való találkozásba magunkkal vigyük gondjainkat, bajainkat, munkánkat, terveinket, mindazt, ami az életünket jelenti. „Bízd az Úrra minden gondodat, és Ő gondoskodni fog rólad” (Zsolt 55,23). A rózsafüzérrel elmélkedni azt jelenti, hogy gondjainkat rábízzuk Krisztus és az Ő Anyja irgalmas szívére. Huszonöt év távolából visszagondolva a próbatétekre, melyek a péteri szolgálat gyakorlása közben sem hiányoztak, úgy érzem, meg kell erősítenem buzdító felhívásként mindenki felé, hogy személy szerint tapasztalják meg: igen, valóban a rózsafüzér „adja az emberi élet ritmusát”, azért, hogy harmonizálja az isteni élet ritmusával a Szentháromság boldog közösségében; és ez a mi egész életünk rendeltetése és vágya.

Forrás: ROSARIUM VIRGINIS MARIAE - II. JÁNOS PÁL PÁPA apostoli levele a püspököknek, a papságnak és a hívőknek a szent rózsafüzérről

Testem valóban étel, Vérem valóban ital

Mi az átlényegülés (transsubstantiatio) a Katolikus Egyház tanítása szerint?

A teológiában a 12. század óta az Eucharisztiával kapcsolatban az a természetfölötti változás, amelyet Krisztus szavai - „ez az én testem, ez az én vérem” - idéznek elő.  Magának a természetfölötti változásnak a ténye mindig benne volt az Egyház meggyőződésében, hiszen csak így lehetett igaznak tartani Krisztusnak az utolsó vacsorán a kenyérre és a borra tett kijelentését. A kenyér a természetfölötti rendben nem maradhatott kenyér, a bor nem maradhatott bor, még ha a külső látszat ezt is mutatta. 

Az átlényegülés szó használatának előzményeként tudnunk kell, hogy az Egyház mindig vallotta Krisztus valóságos jelenlétét a kenyér és a bor színe alatt, s a teológiai reflexió is hamar jelentkezett. Már Szent Jusztin úgy tekinti az Eucharisztiát, mint szentségi megtestesülést, mint Jézus testben való küldetésének folytatását szentségi formában. Szent Ireneus után az alexandriai iskola úgy gondolja, hogy amint a Logosz saját létrendjébe fölvette az emberi természetet, ugyanígy tesz a kenyérrel és a borral. Ez a magyarázat inkább Jézus emberségéből indult ki, s azt hirdette, hogy a kenyér színe alatt jelenlevő test azonos a történeti, ill. föltámadt testtel. Az azonosságot a kenyér és a bor átváltozása (metabolé) magyarázza, amit a Szentlélek eszközöl. Ezt a reális változást és jelenlétet a latin atyák közül leginkább Szent Ambrus vallotta. Szent Ágoston is vallotta a jelenlétet, de magyarázatában inkább a jelkép felé fordult: a kenyér és a bor jelképezi a természetfölötti titkot, és valamiképpen jelenvalóvá is teszi. Ágoston az átváltozásra nem adott további magyarázatot. A 11. században a tours-i Berengar a puszta szimbolizmust képviselte, vagyis azt, hogy a kenyér és a bor csak jelképezi Krisztus testét és vérét. Ezzel szemben a hagyomány képviselői hangsúlyozták a reális jelenlétet. 1059-ben a lateráni tartományi zsinat kimondta, hogy „a pap keze és a hívő foga Krisztus testét érinti”. A két véglet között elfogadható magyarázatot kellett találni, amely a jelenlét természetfölötti módjára is utal. Itt Lanfranc és Guitmund voltak az úttörők: mind a kenyérben, mind Krisztus testében megkülönböztették a lényeget és a járulékot. A kenyér lényege átváltozik Krisztus testének lényegévé, de a külső jegyek (species) megmaradnak. Ezt nevezték szubsztanciális változásnak. Ezzel valójában azátlényegülés tana adva volt a 11. század második felében. Imitt-amott még visszatért az a vélemény, hogy a kenyér is megmarad (impanatio, consubstantiatio). 

A hivatalos egyházi szövegbe a transsubstantiatio szó először a IV. lateráni zsinaton került bele (D 430). Aquinói Szent Tamás is ezt fejtette ki. Duns Scotus még azt tette hozzá, hogy az átlényegülés valóságát nem annyira a Szentírásból, mint inkább a hagyományból vezethetjük le. Később egyesek, mint Ockham, újra kétségbe vonták az átlényegülést, és tanították a kenyér és a bor megmaradását is Krisztus testének és vérének jelenléte mellett. A protestánsok is erre az álláspontra helyezkedtek, bár közöttük sokféle a misztérium magyarázata. 

Az ortodox egyház vallja, hogy az áldozati kenyér Krisztus Teste, a bor Krisztus Vére, de arra a kérdésre, hogy a Szent Adományok mikor lényegülnek át Krisztus Testévé és Vérévé, az ortodox egyház nem ad és nem is akar választ adni, mert a misztériumhoz ragaszkodik. Aranyszájú Szent Jánossal vallják, hogy az Eucharisztia olyan parázs, amelynek tüze alakítja a benne részesülőket (Iz 6,6). Az ortodox keresztények tehát osztják az átlényegülést, elfogadják a kenyér és bor átváltozását Krisztus Testévé és Vérévé, de tudják, hogy a Szent Adományok külső alakja megmarad. Ezért van lényegében más kapcsolat a római katolikus és az ortodox, ill. a katolikus és a többi keresztény egyházak között. Az ortodoxok azt is megengedik, hogy a Szent Adományokat ne csak betegekhez juttassák el, hanem távoli útra indulóknak is csomagoljanak belőle. A trienti zsinat ezért mondta ki dogmaként, hogy Krisztus szava csak akkor igaz, ha a kenyér és a bor valóban átváltozik, és ennek a változásnak a jelölésére alkalmasnak ítélte a transsubstantiatio szót (D 884). Az átlényegülés tehát afféle kulcsszó volt, amellyel a reális jelenlétet kellő módon lehetett magyarázni, és egyúttal rámutatott a kenyér és a bor külső színeinek megmaradására is. Azt is jelezni akarta, hogy a kenyér és bor lényege átváltozik, s nem megsemmisül, hogy helyet adjon Krisztus testének és vérének, mint ahogy azt az ún. adductio-elmélet mondja. 

A hagyományos teológia sokat foglalkozott ezekkel a filozófiai kérdésekkel, s a term-bölcselet fogalmai nagy szerepet kaptak a magyarázatban: a szubsztancia és a járulék szétválaszthatósága, a hely betöltése stb. Ma azonban egyre jobban visszatérünk a misztériumhoz. Ami az Eucharisztiában végbemegy, az természetfölötti és szentségi folyamat, azért filozófiai fogalmakkal kimerítően nem írható le. Az átváltoztatás szavaira, amelyek a Szentlélek hatékonyságát hordozzák, Krisztus megdicsőült teste és vére jelenik meg, de úgy, hogy a kenyér valóban Krisztus teste, a bor az ő vére lesz. Ezt az igazságot csak a hitben foghatjuk fel, s valójában a trienti zsinat is csak ezt akarta állítani, amikor a transsubstantiatio szót használta. A dogmát ugyan filozófiai fogalmakkal fejezte ki, de maga a dogma nem azonos a filozófiailag leírható folyamattal. 

Az Egyház azt hangsúlyozza, hogy a szentségi színek alatt Krisztus teste és vére lényeg szerint, azaz valóságosan jelen van, nem csak valamilyen hatás szerint. Az átlényegülés tehát annak a hitnek a rövid összefoglalása és kifejezése, amit az egyházi hagyomány is vall, hogy a kenyér valóban Krisztus teste lesz, a bor pedig Krisztus vére. Az átlényegülés természetfölötti jelenség, de nem érzékelhető csoda. A mai teológia a valóságos jelenlét mellett rámutat a szentségi szimbolizmusra is. A szentségek jelképezik és megvalósítják a kegyelmi tartalmat. Az Eucharisztiánál a jelkép elsősorban az áldozatra (a test és a vér különválasztása a kenyér és a bor színe alatt), továbbá a táplálékra mutat rá. Ezért a valóságos jelenlétet is innen kell megközelíteni: Krisztus az átlényegüléssel is végeredményben Egyházában való jelenlétét biztosította és fejezte ki.

Forrás: Katolikus Lexikon

A gitáros zene és a liturgia

1. Bevezetés

Hazánkban is elterjedtek a gitáros misék, énekkarok. Sokunkban felmerülhet a kérdés, hogy a gitáros, modern zene mennyire egyeztethető össze a  szent liturgiával, segíti-e az elmélyülést.  Jelentanulmányban ezt a kérdést  járjuk körbe  a II. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum Concilium liturgikus konstitúciójának és a Római Misekönyv Általános Rendelkezéseinek segítségével. Konkrét szövegeket az ún. „kék könyvből”vettük.

2. A liturgia zenéje

XVI. Benedek pápa feltette a kérdést: mi valójában a zene? Honnan származik és mi felé tart? A kérdésre válaszolva a zene származásának három helyét jelölte meg: szeretet, halál és Isten.

A liturgia zenéje fokozatosan és szervesen fejlődött ki, ennek csúcsa az egyház gregorián zenekincse. Ezért jelenti ki a Sacrosanctum Consilium 116. pontja, hogy: „ Az Egyház a gregorián korálist tekinti a római liturgia saját énekének. Ezért a liturgikus cselekményekben –  azonos feltételek mellett –  ennek kell elfoglalnia az első helyet. (...)” 

A liturgikus konstitúció (SC) 112. pontja közli a „szent zene” feltételeit: „Ezért a szent zene annál szentebb lesz, minél szorosabban kapcsolódik a liturgikus cselekményekhez: bensőségesebben fejezi ki az imádságot, növeli a lelkek egységét, gazdagítja és ünnepélyesebbé teszi a szent szertartásokat. Az Egyház ezért jóváhagyja az igazi művészet minden megnyilatkozását, ha megvannak bennük a kívánt föltételek és helyt ad nekik az istentiszteleten.”

3. A szent és világi zene

Minden kornak megvolt a maga világi zenéje, de sokáig fel sem merült az, hogy a világi zenének teret engedjenek a liturgiában. A liturgiát ugyanis szent megkülönböztetés illeti: nem házban, hanem templomban történik (szakrális tér), az áldozatot a felszentelt pap mutatja be – liturgikus ruhában – és nem világi hívő. Így nem kerülhetett a világi zene sem a templomba. A legszentebb Áldozat liturgiájához a gregoriánt illetve az orgonás népéneket tekintették egyedül méltónak. Szent X. Piusz pápa Tra le sollecitudini kezdetű motu proprio-jában  egyértelműen kimondja, hogy az orgona a liturgia elsődleges hangszere és a többi hangszernek nincs helye a templomban: „19. Templomban a zongora használata tilos, valamint a többi zajos vagy hiú hangszerek, milyenek például a dobok, réztányérok, csengők és a többi. 

Az ún. zene-bandáknak tilos játszani a templomban; és csak némely különös esetben, mely az egyházi hatóság beleegyezése alá esik, a hangszereknek bizonyos korlátolt, a térfogattal arányban levő választékát a fúvóhangszereknek bebocsátani, hogyha maga a darab és annak zenekísérete komoly, illő stílben van tartva és mindenben hasonló az orgonajáték szerepéhez.”A gitáros énekekkel szemben leginkább az kifogásolható , hogy a világi és a szakrális valóságot egy síkra próbálják hozni, azonban sikertelenül, és sajnálatosan a szakrális valóság kárára. A liturgiában való elmélyedést nem segíti, hanem inkább akadályozza a világi zene: dobok, gitárok, csörgök és esetenként szintetizátorok. Egyes helyeken az is előfordul, hogy az átváltoztatás után csengetés helyett énekeket dúdolnak. Ez teljesen megakadályozza a gyümölcsöző részvételt mind a kórus, mind a hívek számára: a kórus nem az átváltoztatásra figyel, hanem az énekekre (amik ráadásul nem is liturgikusak), a nép meg kénytelen hallgatni az énekeket, és így elvonják figyelmét a pap áldozatbemutatásáról. A liturgiában a csengetésnek is megvan a maga szerepe, csakúgy mint minden más kialakult formának: a Szentlélek alapításától fogva vezeti az Egyházat, s a középkorban „sem vett ki szabadságot” – Kovács Ervin Gellért premontrei atya szavaival élve.

4. A gitáros zenék szövegei

A Zsinat liturgikus konstitúciójának 121. pontja leírja az új énekszövegek kritériumait: „(…) A szent énekre szánt szövegek feleljenek meg a katolikus tanításnak, merítsék azokat elsősorban a Szentírás és a liturgia forrásaiból.”
 

Most az Énekelj az Úrnak c. kötetből néhány énekszöveget mutatunk be, és elemezzük azokat.

213. ének „Tied vagyunk”

A Föld és az Ég asztalunknál összeér.
Értünk lett élet ez a bor és a kenyér.
Őáltala, Ővele, Őbenne Tied vagyunk. Tied vagyunk,
Tied vagyunk, Tied vagyunk.

Ments meg minket! Táplálj minket! 3x
Ments meg minket!

A 213. ének formailag is kifogásolható: a „Ments meg minket! Táplálj minket! ” szöveget háromszor kell ismételni, mint egy világi refrént. Tartalmilag az ének első sorában nyilvánvalóan érezhető protestáns hatás: „a Föld és az Ég asztalunknál összeér”. Nem mindegy, hogy asztal vagy oltár. Amint Michael Davies rámutat  a reformációról írva: „ az oltárok közönséges asztalokkal való lecserélése az angol protestánsok elsődleges szándéka volt, és teljes összhangban volt azzal, ami a kontinentális Európában történt.”

Az okok a következők voltak: „Az asztal forma elsősorban hatékonyabban tartja távol az egyszerű hívektől a katolikus mise babonás eszméjét, hogy képesek legyenek helyesen élni az úrvacsorával. Az oltárt ugyanis áldozatbemutatásra használják, az asztalt pedig, hogy az emberek egyenek rajta”

Sajnos ma sok katolikus hívő nincs tisztában azzal, hogy a szentmise Krisztus keresztáldozatának megjelenítése. A régi főoltárok helyett felállított szembemiséző oltárok sokszor nem megfelelőek az áldozati aspektus megjelenítésére, pl. kőtömbök minden díszítés nélkül. A Római Kánon helyett  gyakran mondják a papok a II. Eucharisztikus imát, mely már meg sem említi az áldozatot

A 213-as áldozási énekben „asztalt” éneklünk „oltár” helyett – két szótag az oltár is, lehetne így énekelni: „a Föld és az Ég oltárunknál összeér”. Az angyali karok is jelen vannak minden szentmisében Krisztus áldozatának jelenvalóvá válásakor az oltár körül. A pap és a hívek liturgikus szerepe, bár lényegileg különbözik, a gyakorlatban sajnálatosan egyre inkább összemosódik (pl. világiak áldoztatása). Egyes gitáros énekek megfogalmazásában is ez tükröződik. Így például a „Tied vagyunk” c. énekben a szöveg pap által mondott doxológiát adja a hívek, a kórus szájába: „Őáltala, Ővele, Őbenne”. Az „Áldott Istenünk” kezdetű dalban a többes számba mondott „a kehelybe bort töltünk” sor által a szolgálati papság és a hívek szerepe mintegy azonosul.

32. ének „Apokrif ima”

Oldani Uram, s oldódni vágyom,
Üdvözíteni, és üdvözülni vágyom,
Alkotni Uram, s alakulni vágyom,
Alkotni Uram, s alakulni vágyom.
Ékesíteni, és ékeskedni vágyom,Dalolni Uram, és dallá lenni vágyom,
Követeddé lenni és Érted tenni vágyom,
Követeddé lenni és Érted tenni vágyom.
Lámpád vagyok, ha látsz engem,
Ajtód vagyok, ha zörgetsz bennem,
Ki látod mit teszek, hallgass el engem,
Ki látod mit teszek, hallgass el engem.

Sillye Jenő és Weöres Sándor alkotása a 32. ének, amelynek már a címe is furcsán cseng, a szövegét nem a liturgikus hagyományból, vagy a Bibliából meríti a szerző, hanem – a kötet tanúsága szerint – Weöres Sándortól.  A vers stílusában az apokrif Tamás evangéliumra hasonlít, talán a cím is ezt magyarázza. Az apokrif Tamás evangéliumnak híres  sorai:„emeld fel a követ, és én ott leszek, hasítsd szét a fát, és megtalálsz” (77/b)

A vers 3. versszakában ezt olvassuk: „Lámpád vagyok, ha látsz engem, / Ajtód vagyok, ha zörgetsz bennem” A vers lényege az aktív és passzív ragozás váltakozása: oldani – oldódni, üdvözíteni – üdvözülni. Ez semmiképpen sem teológiai tanítás. Az apokrif szó jelentése az, hogy rejtett, ezzel párhuzamba állítható a „hallgass el engem” kétszeri ismétlése.

Imádságra alkalmasabb szövegek is vannak egy apokrif hagyományból merítő Weöres Sándor versnél.

A 264. éneknek (Tüzed, Uram, Jézus), esetében probléma a dallammal kapcsolatban mutatkozik, hiszen a dallam Izrael Állam himnusza. A tartalomjegyzéknél a szerzők meg is adják, hogy ez egy „héber dal”, de fordítója „ismeretlen”. Tehát mivel ez a dallam zsidó vonatkozású és szorosan kötődik hozzájuk, ezen szólal meg himnuszuk, miért kölcsönözte egy keresztény témájú ének éppen ezt a dallamot? Érdekes lenne, ha Izrael himnusza így kezdődne: „Tüzed, Uram, Jézus”.  A himnusz fordítása így hangzik: „Mindaddig, amíg a szív dobog, / a zsidó lélek vágyakozva gondol /előre Kelet felé (...)”

A gitáros énekek gyakori problémája, hogy a könnyűzenei műfajhoz igazodó világi szövegezéssel fogalmazódnak meg, megfeledkezve a szakralitásról, a szakrális célról. Vizsgáljunk meg két áldozási éneket: a 169. számút az Éneklő egyházból, és a 277. éneket a „kék könyvből”.

277. Gyertek, áldjuk őt

R.: /: Gyertek, áldjuk Őt, az Urat, mert
megváltott már.:/
Áldjuk Őt, ahogy a csillagok, folyók és tavak;
áldjuk Őt, ahogy az angyalok, minden nap!

1. Keressétek Őt és az Ő igazságát,
mert az Ő országa köztünk van már; Dicsérjétek
hát!

2. Elküldte nékünk az Ő egyszülött Fiát,
hogy megszabadítson általa a bűntől; Dicsérjétek
hát!

169. Égből szállott…

1. Égből szállott szent kenyér, – értünk ontott
drága vér! – Hittel áldunk és imádunk, – bár az
elme föl nem ér.

2. Véghetetlen Istenség, – szerető nagy
kegyesség! – Az oltáron velünk áldjon – tégedet
a föld s az ég!

3. Ó mennyei seregek, – velünk egyesüljetek! –
Tiszta lelkek, az Istennek irgalmáról zengjetek!

4. Nap, hold s fényes csillagok – imádságra
gyúljatok! – Hitünk fénye őt dicsérje, – Kit
ragyogva áldotok!

A 277. énekben ahhoz, hogy a dallamra ráénekelhető legyen a szöveg, a „hát” kötőszót szúrták be, ezzel elrontva az éneket. Mennyivel szebb és méltóbb a szentáldozáshoz a 169-es népének mind tartalmában, mind megfogalmazásában!

Természetesen vannak szépen fogalmazott gitáros énekek, de a rossz szöveg, vagy dallam az egész éneket, és ezáltal a liturgia méltóságát is rontja. A gitáros zene előadásának megfelelő módja sok helyen még nem fejlődött ki: van olyan hely, ahol a „zene-bandák” a szentélyben, ill. a padok és szentély között játszanak. Előfordul, hogy előadás módja nem megfelelő: remegnek a templomfalak a basszusgitártól, vagy a hangnemeket tévesztik el;  mindezek nevetségessé teszik a szentmisét (pl. egy elrontott, majd röhögve végigénekelt Sanctus). Sokszor egy csendes mise nagyobb méltóságot ad a celebrációhoz, mint egy gitáros mise.

5. A Római Misekönyv Általános Rendelkezéseinek tükrében

A RMÁR 366. pontja kimondja, hogy „a mise rendjének hivatalos énekeit, például az Isten Bárányá-t, nem szabad más énekkel helyettesíteni”. Ez azt jelenti, hogy az állandó énekrészeket (Kyrie [52. pont], Gloria [53. pont], Agnus Dei [366. pont], Sanctus ) más énekszövegekkel nem lehet helyettesíteni, csak a hivatalos fordítást lehet használni. Így a Szent vagy/ Szent vagy/ Szent vagy mindenség Ura/ Szent vagy/ Szent vagy/ Szent vagy/ Dávidnak fia kezdetű ének (191.) nem vehető a Sanctusra, vagy a Tied a dicsőség (211.) nem énekelhető Gloriára. A közölt 11 Kyrie-ből 2 használható, a 12 Gloriából 1 darab érvényes (ráadásul annál az egynél is jószándékú van a hivatalos jóakaratú helyett), a 12 Sanctusból 5 db. Több Szent vagy... -ot elfogadhatónak vettünk, ahol bár a szöveg megvolt, mégsem megfelelő sorrendben következtek az ének sorai (158/C, 302/C,192,193),tehát tulajdonképpen egy darab megfelelő Sanctus van, mégpedig a 159/C. A 4 közölt Agnus Dei-ből pedig 3 félig-meddig jó, teljesen a 158/D fogadható el.

6. Összegzés

A gitáros zene problémája tehát az, hogy, összekeveri a világi és szakrális teret: mind a dallam (világi énekek dallamára íródva, ritmus, előadásmód), mind a szöveg (refrének, fogalmazásmód)  esetében. Többségükre jellemző, hogy tartalmuk, verselésük infantilis, zeneileg pedig igénytelen. Szükség van a világi zene „megkeresztelésére”: a világi dallammal Istent is  dicsőíthetjük, ha megfelelő szövegetírunk hozzá. A templomba azonban a szent zene való, nem a világi. A gitáros zene tehát a liturgián kívül kaphat szerepet: hittanórákon, tábortüzeknél, ifjúsági lelkigyakorlatokonill. programokon. A templomban pedig a gregoriáné és az orgonáé a főszerep, mert ezek tudnak méltóságot adni a liturgiának és segíteni a lelki elmélyülést.

Írta: Endrédy Balázs

Lektorálta: Kudari Enikő, Szirt Ádám

Forrás: Gloria TV

Katekumenátus 2015

Intellego ut credam - Megértek, hogy higgyek

Az igazság keresésének útján

Lukács evangélista elbeszéli az Apostolok Cselekedeteiben, hogy Pál missziós útjai során Athénba érkezett. E város, a filozófusok székhelye, tele volt a legkülönbözőbb pogány istenek szobraival. Egy oltár fölkeltette figyelmét és alkalmat kínált neki a közös nevező megtalálásához, mellyel igehirdetését elkezdhette: „Athéni férfiak! Mindenütt azt látom, mintha igen vallásosak lennétek. Útközben ugyanis nézvén a bálványaitokat, találtam egy olyan oltárt is, amelyre ez volt írva: »Az ismeretlen Istennek«. Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, azt hirdetem én nektek.” (ApCsel 17,22-23)

Ebből kiindulva beszélt Szent Pál Istenről, a Teremtőről, aki mindenek fölött áll és mindent éltet. Majd így folytatta: „Egy emberből alkotta az egész emberi nemet, és benépesítette az egész földkerekséget, meghatározván földön lakásuk idejét és határait, hogy keressék Istent, hátha megtapintják és megtalálják, ámbár nincs messze egyikünktől sem” (ApCsel 17,26-27).

Az Apostol megmutatja azt az igazságot, melyet az Egyház kincstárként szokott használni; az emberi szív mélyébe el van ültetve az istenkeresés és az Isten utáni heves vágy. A nagypénteki liturgia hangsúlyozottan idézi ezt, amikor a nem hívőkért imádkozunk: „Mindenható örök Isten, te oly erős vágyat oltottál az emberi szívbe, hogy csak akkor van békéje, ha téged megtalál.” Van tehát egy olyan út, melyen az ember járhat, ha akar: azzal az észbeli képességgel kezdődik, mellyel fölébe tud emelkedni az esetleges dolgoknak, hogy a végtelen felé zarándokoljon.

Az ember különböző korokban különféle módokon bizonyította, hogy képes e legmélyebb vágyának kifejezésére. Az irodalom, a zene, a festészet, a szobrászat, az építészet, s termékeny elméjének minden más műve e kutatás-vágyának kifejezési eszközei lettek. Különösen a filozófia vállalta magára e feladatot, s az ember ezen egyetemes törekvésének megfelelő eszközeivel és tudományos lehetőségeivel ki is fejezi.

„Minden ember törekszik a tudásra”,s e törekvés tárgya az igazság. A mindennapi élet mutatja, mennyire törekszik mindenki arra, hogy megtudja: a pusztán hallott szavakon túl valójában a dolgok hogyan is állnak? Az egész látható teremtésben az ember az egyetlen lény, aki nemcsak a tudásra képes, hanem tud is e tudásról; ezért érdeklődik mindannak tényleges igazsága után, ami számára érzékelhető. Senki sem lehet közömbös tudásának igazsága iránt. Ha az ember valamit hamisnak talál, minden további nélkül elveti; ha ellenben fölfedezheti az igazságot, megelégedettséget érez. Ezt mondja Szent Ágoston is, amikor így ír: „Találkoztam néhány emberrel, akik be akartak csapni másokat, de senkivel nem találkoztam, aki azt akarta volna, hogy becsapják.”[24] Akkor számít joggal felnőttnek az ember, amikor erői szerint különbséget tud tenni az igaz és a hamis között, s így saját ítéletet mond a dolgok hiteles igazságáról. Ez oly sok kutatás oka, főként a tudományok területén, melyek a legutóbbi évszázadokban annyi eredményt értek el, hogy elő tudják segíteni az egész emberiség igazi haladását.

Az elméleti téren folyó kutatásnál nem kevésbé jelentős a gyakorlati kutatás: tudniillik az igazságnak a jó megvalósítására irányuló kutatása. Az etikusan viselkedő személy ugyanis, aki a szabad és helyes akarat szerint cselekszik, a boldogság útját járja és a tökéletesség felé tart. Ebben az esetben is az igazságról van szó. E tételt erősítettem meg a Veritatis splendor kezdetű enciklikában: „... nincs erkölcsiség szabadság nélkül ... Ha létezik az igazság keresésében a saját út tiszteletben tartásának joga, akkor előbb és még inkább létezik mindenki súlyos kötelezettsége az igazság keresésére és a megismert igazsághoz való ragaszkodásra”.

A választott és saját erőkkel megszerzett értékeknek tehát igazaknak kell lenniük, mert csak az igazi értékek tudják az emberi személyt tökéletesíteni és természetét érvényesíteni. Az értékek ezen igazságát az ember nem úgy találja meg, hogy magába zárkózik, hanem úgy, hogy kitárul a befogadására, még az emberi természetet meghaladó módokon is. Ez elengedhetetlen föltétel ahhoz, hogy az ember önmagává váljék és felnőjön, amint ez egy felnőtt és bölcs személyhez illik.

Az igazság kezdetben kérdések formájában jelentkezik az ember számára: van az életnek értelme? hova vezet az élet? Első pillantásra az embernek mint személynek a létezése teljesen értelmetlennek tűnhet. Nincs szükségünk az abszurditásokat képviselő filozófusokra vagy a Jób könyvében olvasható provokatív kérdésekre ahhoz, hogy kételkedjünk az élet értelmében. A szenvedés, önmagunk és mások szenvedésének mindennapos tapasztalata, sok olyan jelenség, melyek az ész fényénél megmagyarázhatatlannak látszanak, elegendőek ahhoz, hogy elkerülhetetlenül találkozzunk a dolgok értelmét kereső drámai kérdéssel. Ehhez járul, hogy létezésünk első abszolút biztos igazsága azon a tényen kívül, hogy egyáltalán létezünk a halálunk elkerülhetetlen volta. E megrendítő körülmény föltétlenül kimerítő válasz keresésére indít. Mindenki tudni akarja és mindenkinek tudnia kell élete végének igazságát. Tudni akarja, hogy létének a halál végleges vége-e, vagy van valami, ami túlmegy a halálon; remélhet-e továbbélésben, vagy sem. Nem véletlen, hogy a filozófiai gondolkodásra döntő hatással volt Szókratész halála, s e hatás 2000 év után is megmaradt. Nem véletlen tehát, hogy a filozófusok a halál tényét látva újra meg újra fölteszik az élet értelmének és a halhatatlanságnak kérdését is.

Senki, sem a filozófus, sem az egyszerű ember nem képes megkerülni e kérdéseket. A rájuk adott válaszoktól függ a keresés legnagyobb része: lehetséges-e egyetemes és abszolút igazság elérése, vagy sem? Önmagában minden igazság, még egy részigazság is, ha valóban igazság, egyetemesnek mutatkozik. Ami igaz, annak mindenki számára és mindig igaznak kell lennie. De ezen az egyetemességen túl az ember még keres valami abszolút valóságot, ami képes választ adni a kérdéseire és értelmet adni mindennek: egy végső létezőt, ami minden dolog alapja. Hogy más szavakkal éljünk, az ember végső magyarázatot keres, valami legfőbb értéket, amin túl további kérdés vagy érv nincs és nem is lehet. Vélemények elbűvölhetik az embert, de meg nem nyugtatják. Mindenki számára elérkezik a pillanat, amikor akár elfogadja, akár nem, szükségessé válik számára, hogy saját létezését egy abszolút igazság támassza meg, mely bizonyosságot ad s többé kétségbe nem vonható.

Az évszázadok során valami ilyen igazságot próbáltak fölfedezni és kifejezni a filozófusok, amikor tanítást vagy iskolát hívtak életre. A filozófiai tanításokon túl vannak más kifejezési formák is, melyekkel az ember próbálja megformálni a maga „filozófiáját”: a személyes meggyőződések és tapasztalatok, családi vagy kulturális hagyományok, vagy életprogramok, melyekben egy mester tekintélyére hagyatkozik. Mindezekben a jelenségekben az az eleven vágy szólal meg, hogy az ember el akar jutni az igazság bizonyosságához és abszolút értékéhez.

Az ember igazságának különféle arculatai

Az igazság keresése és ezt be kell ismernünk! nem mindig ilyen nyilvánvalóan és következetesen mutatkozik meg. Az ész természetes korlátai és a szív állhatatlansága bárki keresését elhomályosíthatja és gyakran megzavarhatja. Különféle személyes érdekek elnyomhatják az igazságot. Az is előfordulhat, hogy az ember, alighogy elkezdi megismerni az igazságot, elkerüli, mert fél a követelményeitől. Ennek ellenére, még ha fut is előle, az igazság befolyásolja létezését. Soha nem alapozhatja ugyanis életét kétségre, bizonytalanságra vagy hazugságra; az ilyen életet állandóan szorongás és félelem fenyegetné. Így is meg lehet tehát határozni az embert: igazságkereső lény.

Nem gondolhatjuk azt, hogy ez az emberi természetben ennyire mélyen gyökerező keresés teljesen haszontalan és hiábavaló. Maga a képesség az igazság keresésére és a kérdezésre már önmagában az első választ jelenti. Az ember nem kezdené el annak keresését, amiről semmit sem tud, vagy teljesen elérhetetlennek tudja. Csak a válasz reménye tudja elindítani első lépteit. Ez történik a tudományos kutatásban: amikor a tudós, intuícióját követve, meghatározott jelenség logikus és bizonyítható magyarázatát keresi, kezdettől bízik abban, hogy választ talál, és nem adja meg magát a sikertelenség miatt. Eredeti meglátását nem adja föl csak azért, mert célját nem érte el; sokkal inkább méltán mondhatja, hogy a megfelelő választ még nem találta meg.

Ugyanezt kell mondanunk az igazság kereséséről a végső kérdések témakörében. Az igazságra való szomjazás oly mélyen van a szívben, hogy ha valami miatt mellőzni kénytelen az ember, saját létét veszélyezteti. Elegendő megfigyelnünk a mindennapi életet, hogy megbizonyosodjunk róla: mindegyikünkben mennyi aggodalom van, mely bizonyos lényeges kérdésekből fakad, s ugyanakkor mennyire hordozunk valami halvány elképzelést a rájuk adandó válaszokról. Azokról a válaszokról van szó, melyeknek igazságáról már csak azért is meg vagyunk győződve, mert tapasztaljuk, hogy lényegében nem különböznek azoktól a válaszoktól, melyekhez sokan mások eljutottak. Kétségtelenül nem minden megszerzett igazság egyenlő súlyú. Az elért eredmények együttvéve bizonyítják: az embernek nagy általánosságban megvan a képessége arra, hogy eljusson az igazsághoz.

Hasznos lehet, ha az igazság e különböző formáit a következőkben röviden megemlítjük. A legnagyobb csoportot azok a formák alkotják, melyek közvetlen belátásra alapszanak vagy a tapasztalat bizonyítja őket; ezek az igazságok a mindennapi élet és a tudományos kutatás területére tartoznak. Másik szintre tartoznak a filozófiai jellegű igazságok, melyekhez az ember az ész spekulatív képességével jut el. Végül vannak a vallási igazságok, melyek alapjai részben a filozófiába nyúlnak. Ezek az igazságok azokban a válaszokban találhatók, melyeket a saját hagyományaikat követő különböző vallások kínálnak föl a végső kérdésekre.

Ami a filozófiai igazságokat illeti, megjegyzendő, hogy azok nem írhatók körül pusztán a filozófusok olykor rövidéletű tanításaival. Mint mondtuk, bizonyos módon minden ember filozófus, és vannak filozófiai fogalmai, melyekkel életét irányítja: más és más módon mindenki kialakítja az átfogó szemléletet és a választ saját létezésének értelméről: ennek világosságában értelmezi személyes sorsát és szabályozza magatartását. Ugyanitt föl kell tenni a kérdést, hogy milyen kapcsolat van a filozófiai-vallási igazságok és a Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott igazság között. Mielőtt azonban erre válaszolnánk, tovább kell mérlegelnünk a filozófiai megismerést.

Az ember nem arra teremtetett, hogy egyedül töltse életét. Családban születik és növekedik, és évek múltán munkájával beépül a társadalomba. Így tehát a bölcsőtől fogva különféle hagyományoknak válik részesévé, melyektől nemcsak a nyelvet és a kultúrát kapja, hanem nagyon sok igazságot is, melyekben szinte ösztönösen hisz. Azonban a serdülés és a személyes érlelődés hatására ezeket az igazságokat kétségbe vonja, és az értelem ítélő tevékenységével egyenként megrostálja őket. Ez nem akadályozza meg, hogy ezen átmeneti időszak után ugyanezeket az igazságokat a velük kapcsolatos tapasztalatok vagy átgondolások alapján „újra birtokba vegye”. Ennek ellenére az ember életében az egyszerűen elhitt igazságok száma sokkal nagyobb azokénál, melyeket személyes felülvizsgálattal vesz birtokba. Mert ki volna képes arra, hogy a modern életet meghatározó számtalan tudományos eredményt kritikusan fölülvizsgálja? Ki tudná akárcsak az információáradatot is ellenőrizni, mely napról napra a világ minden részéről árad, s amelyet általában igaznak fogadunk el? Végül ki tudná megismételni azokat a tapasztalatokat és gondolatmeneteket, melyekből az emberiség bölcsességének és vallásosságának kincstára összegyűlt? Az ember, tudniillik a kereső lény, másnak hívő lény is.

Amikor valaki hisz, hitét a más személyek által elért ismeretekbe veti. Ebben föl kell ismerni a jellegzetes feszültséget: egyrészt a hívő bizalomból fakadó megismerés tökéletlen megismerési módnak látszik, melyet lassanként, személyesen szerzett belátással (evidentia) tökéletesíteni kell; másrészt a hívő bizalom gyakran gazdagabbnak mutatkozik a puszta belátásnál, mert személyek közötti kapcsolatot foglal magában, és nemcsak a személyes megismerő képességeket, hanem azt a mélyreható képességet is mozgósítja, mellyel az ember más személyekre bízza magát, amikor szorosabb és bensőségesebb kapcsolatra lép velük.

Hangsúlyoznunk kell, hogy az ilyen emberi kapcsolatokban nyert igazságok elsősorban nem a cselekmények vagy a filozófia rendjéhez tartoznak. Sokkal inkább a személy sajátos igazságát keresik így: kicsoda ő és mit mutat meg legbensejéből? Az emberi tökéletesség ugyanis nemcsak az igazság elvont ismeretének elsajátításában áll, hanem a másik iránti odaadás és hűség eleven kapcsolatában is. Ebben a hűségben, mellyel az ember tudatosan átadja magát, megtalálja a lélek teljes bizonyosságát és biztonságát. Ugyanakkor a hívő bizalom által szerzett megismerés, mely a személyek közötti megbecsülésre támaszkodik, csak akkor lehetséges, ha kapcsolatban van az igazsággal: a hívő ember arra az igazságra bízza rá magát, amit a másik közöl vele.

Milyen sok példát hozhatunk föl a mondottak megvilágítására! Gondolatom azonban egyenesen a mártírok tanúságtételére irányul. A mártír ugyanis a lét igazságának a legmegbízhatóbb tanúja. Ő jól tudja, hogy Jézus Krisztus színe előtt megtalálta életének igazságát, s e bizonyosságot senki nem veheti el tőle. Sem a szenvedés, sem a kegyetlen halál nem tudja elszakítani az igazságtól, melyet akkor fedezett föl, amikor találkozott Krisztussal. Ezért tölt el minket csodálattal, ébreszt egyetértést, serkent megszívlelésre és követésre mindmáig a vértanúk tanúságtétele. Ezért bízunk a szavukban: bennük megtalálható annak a szeretetnek evidenciája, melynek nincs szüksége hosszas érvelésre a meggyőzéshez, mert arról beszél, amit mindegyikünk teljesen igaznak tart és már régóta keresett. Végül a vértanú nagy hívő bizalmat támaszt bennünk, mert olyasmit mond, amit már befogadtunk, és olyasmit mutat meg, amit mi is, ha volna hozzá erőnk, szívesen megtennénk.

Így megérthetjük, hogy e kérdés különböző részei lassan kiegészítik egymást. Az ember természete szerint kutatja az igazságot. E kutatás nemcsak valamelyik rész eseményektől vagy tudományoktól függő igazságainak megszerzésére irányul; az ember nemcsak egyes döntései számára keresi az igaz jót. Kutatása egy további igazságra irányul, mely alkalmas arra, hogy megvilágítsa az élet értelmét; ezért arról a kutatásról van szó, mely eredményét csak az abszolútban találhatja meg. Az elmében (mens) lévő képességekkel az ember ilyen igazságot megtalálhat és megérthet. Ezt az életfontosságú és egzisztenciája számára lényeges igazságot nemcsak racionális úton éri el, hanem úgy is, hogy bizalommal ráhagyatkozik másokra, akik biztosíthatják az igazság biztos és hiteles voltát. A képesség és a döntés, hogy az ember önmagát és életét másokra bízza, az antropológia szerint egyebek mellett az egyik legfontosabb és legkifejezőbb cselekedet.

Nem feledhetjük, hogy a kutatás közben az ész rászorul a bizalomteljes dialógus és a hiteles barátság támogatására is. A gyanakvás és a bizalmatlanság légköre, ami az elméleti kutatást olykor körülveszi, figyelmen kívül hagyja az ókori filozófusok tanítását, mely szerint a barátság a helyes filozofálás legjobb környezete.

Az eddig mondottakból láthatjuk, hogy az ember olyan kutatási utat jár, mely emberileg befejezhetetlen: kutatja az igazságot és keres egy személyt, akire rábízhatja magát. A keresztény hit elébe jön, hogy fölajánlja neki annak konkrét lehetőségét, hogy szemlélhesse e keresés beteljesedését. Mivel nem hiszékenységről van szó, a keresztény hit bevezeti az embert a kegyelem rendjébe, hogy részesedhessen Krisztus misztériumában, melynek erejéből lehetővé válik számára a Szentháromság egy Isten igaz és megfelelő megismerése. Így Jézus Krisztusban, aki maga az igazság, a hit fölismeri az emberi közösséget megszólító végső meghívást arra, hogy beteljesülhet, amit heves vágyaként tapasztal.

Ez az „igazság”, melyet Isten Jézus Krisztusban kinyilatkoztat nekünk, nem áll ellentétben azokkal az igazságokkal, melyekhez a filozófia által jutunk el. Sőt, a megismerés két foka vezet el a teljes igazságra. Az igazság egysége az emberi ész egyik alapvető követelménye, mely az ellent nem mondás elvében fejeződik ki. A kinyilatkoztatás azáltal, hogy megmutatja: a teremtő Isten egyben az üdvtörténet Istene is fölkínálja ezen egység bizonyosságát. Egy és ugyanaz az Isten, aki a dolgok természetes rendjének érthetőségét és értelmes voltát melyre a tudós nyugodtan ráhagyatkozhat megalapozza és biztosítja, azonos azzal az Istennel, aki a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjaként nyilatkoztatja ki magát. A természetes és kinyilatkoztatott igazság ezen egysége Krisztusban nyeri el élő és személyes azonosságát, ahogy az Apostol mondja: „az igazság, ami Jézusban van” (vö. Ef 4,21; Kol 1,15-20).

Ő az örök Ige, akiben minden teremtetett, s ugyanakkor a megtestesült Ige, aki a maga teljes személyében kinyilatkoztatja az Atyát (vö. Jn 1,14.18). Amit az emberi ész keres, „anélkül, hogy tudná” (ApCsel 17,23), csak Krisztusban található meg: ami ugyanis benne nyer kinyilatkoztatást, az minden Őbenne és Őáltala teremtetett és így Őbenne létező (vö. Kol 1,17) teremtmény számára az „igazság teljessége” (vö. Jn 1,14-16).

E nagyszerű távlat összefüggéseiben kell vizsgálnunk a kinyilatkoztatott igazság és a filozófia közötti kapcsolatot. E kapcsolat kettős meggondolásra késztet, mert a kinyilatkoztatásból származó igazság egyúttal olyan igazság, melyet az ész fényénél kell megértenünk. E kettős értelem figyelembevételével tudjuk meghatározni a kinyilatkoztatott igazság és a filozófiai megismerés helyes kapcsolatát. Először a hit és a filozófia kapcsolatát a történelem folyamatában vizsgáljuk. Ebből meg tudunk állapítani néhány alapvető szempontot biztosító elvet, melyekhez ragaszkodnunk kell, hogy a két megismerési rend helyes viszonyát meg tudjuk állapítani.
 

Forrás: FIDES ET RATIO - II. János Pál pápa enciklikája püspökeihez a hit és az értelem kapcsolatának természetéről