Az igazság keresésének útjánLukács evangélista elbeszéli az Apostolok Cselekedeteiben, hogy Pál missziós útjai során Athénba érkezett. E város, a filozófusok székhelye, tele volt a legkülönbözőbb pogány istenek szobraival. Egy oltár fölkeltette figyelmét és alkalmat kínált neki a közös nevező megtalálásához, mellyel igehirdetését elkezdhette: „Athéni férfiak! Mindenütt azt látom, mintha igen vallásosak lennétek. Útközben ugyanis nézvén a bálványaitokat, találtam egy olyan oltárt is, amelyre ez volt írva: »Az ismeretlen Istennek«. Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, azt hirdetem én nektek.” (ApCsel 17,22-23)
Ebből kiindulva beszélt Szent Pál Istenről, a Teremtőről, aki mindenek fölött áll és mindent éltet. Majd így folytatta: „Egy emberből alkotta az egész emberi nemet, és benépesítette az egész földkerekséget, meghatározván földön lakásuk idejét és határait, hogy keressék Istent, hátha megtapintják és megtalálják, ámbár nincs messze egyikünktől sem” (ApCsel 17,26-27).
Az Apostol megmutatja azt az igazságot, melyet az Egyház kincstárként szokott használni; az emberi szív mélyébe el van ültetve az istenkeresés és az Isten utáni heves vágy. A nagypénteki liturgia hangsúlyozottan idézi ezt, amikor a nem hívőkért imádkozunk: „Mindenható örök Isten, te oly erős vágyat oltottál az emberi szívbe, hogy csak akkor van békéje, ha téged megtalál.” Van tehát egy olyan út, melyen az ember járhat, ha akar: azzal az észbeli képességgel kezdődik, mellyel fölébe tud emelkedni az esetleges dolgoknak, hogy a végtelen felé zarándokoljon.
Az ember különböző korokban különféle módokon bizonyította, hogy képes e legmélyebb vágyának kifejezésére. Az irodalom, a zene, a festészet, a szobrászat, az építészet, s termékeny elméjének minden más műve e kutatás-vágyának kifejezési eszközei lettek. Különösen a filozófia vállalta magára e feladatot, s az ember ezen egyetemes törekvésének megfelelő eszközeivel és tudományos lehetőségeivel ki is fejezi.
„Minden ember törekszik a tudásra”,s e törekvés tárgya az igazság. A mindennapi élet mutatja, mennyire törekszik mindenki arra, hogy megtudja: a pusztán hallott szavakon túl valójában a dolgok hogyan is állnak? Az egész látható teremtésben az ember az egyetlen lény, aki nemcsak a tudásra képes, hanem tud is e tudásról; ezért érdeklődik mindannak tényleges igazsága után, ami számára érzékelhető. Senki sem lehet közömbös tudásának igazsága iránt. Ha az ember valamit hamisnak talál, minden további nélkül elveti; ha ellenben fölfedezheti az igazságot, megelégedettséget érez. Ezt mondja Szent Ágoston is, amikor így ír: „Találkoztam néhány emberrel, akik be akartak csapni másokat, de senkivel nem találkoztam, aki azt akarta volna, hogy becsapják.”[24] Akkor számít joggal felnőttnek az ember, amikor erői szerint különbséget tud tenni az igaz és a hamis között, s így saját ítéletet mond a dolgok hiteles igazságáról. Ez oly sok kutatás oka, főként a tudományok területén, melyek a legutóbbi évszázadokban annyi eredményt értek el, hogy elő tudják segíteni az egész emberiség igazi haladását.
Az elméleti téren folyó kutatásnál nem kevésbé jelentős a gyakorlati kutatás: tudniillik az igazságnak a jó megvalósítására irányuló kutatása. Az etikusan viselkedő személy ugyanis, aki a szabad és helyes akarat szerint cselekszik, a boldogság útját járja és a tökéletesség felé tart. Ebben az esetben is az igazságról van szó. E tételt erősítettem meg a Veritatis splendor kezdetű enciklikában: „... nincs erkölcsiség szabadság nélkül ... Ha létezik az igazság keresésében a saját út tiszteletben tartásának joga, akkor előbb és még inkább létezik mindenki súlyos kötelezettsége az igazság keresésére és a megismert igazsághoz való ragaszkodásra”.
A választott és saját erőkkel megszerzett értékeknek tehát igazaknak kell lenniük, mert csak az igazi értékek tudják az emberi személyt tökéletesíteni és természetét érvényesíteni. Az értékek ezen igazságát az ember nem úgy találja meg, hogy magába zárkózik, hanem úgy, hogy kitárul a befogadására, még az emberi természetet meghaladó módokon is. Ez elengedhetetlen föltétel ahhoz, hogy az ember önmagává váljék és felnőjön, amint ez egy felnőtt és bölcs személyhez illik.
Az igazság kezdetben kérdések formájában jelentkezik az ember számára: van az életnek értelme? hova vezet az élet? Első pillantásra az embernek mint személynek a létezése teljesen értelmetlennek tűnhet. Nincs szükségünk az abszurditásokat képviselő filozófusokra vagy a Jób könyvében olvasható provokatív kérdésekre ahhoz, hogy kételkedjünk az élet értelmében. A szenvedés, önmagunk és mások szenvedésének mindennapos tapasztalata, sok olyan jelenség, melyek az ész fényénél megmagyarázhatatlannak látszanak, elegendőek ahhoz, hogy elkerülhetetlenül találkozzunk a dolgok értelmét kereső drámai kérdéssel. Ehhez járul, hogy létezésünk első abszolút biztos igazsága azon a tényen kívül, hogy egyáltalán létezünk a halálunk elkerülhetetlen volta. E megrendítő körülmény föltétlenül kimerítő válasz keresésére indít. Mindenki tudni akarja és mindenkinek tudnia kell élete végének igazságát. Tudni akarja, hogy létének a halál végleges vége-e, vagy van valami, ami túlmegy a halálon; remélhet-e továbbélésben, vagy sem. Nem véletlen, hogy a filozófiai gondolkodásra döntő hatással volt Szókratész halála, s e hatás 2000 év után is megmaradt. Nem véletlen tehát, hogy a filozófusok a halál tényét látva újra meg újra fölteszik az élet értelmének és a halhatatlanságnak kérdését is.
Senki, sem a filozófus, sem az egyszerű ember nem képes megkerülni e kérdéseket. A rájuk adott válaszoktól függ a keresés legnagyobb része: lehetséges-e egyetemes és abszolút igazság elérése, vagy sem? Önmagában minden igazság, még egy részigazság is, ha valóban igazság, egyetemesnek mutatkozik. Ami igaz, annak mindenki számára és mindig igaznak kell lennie. De ezen az egyetemességen túl az ember még keres valami abszolút valóságot, ami képes választ adni a kérdéseire és értelmet adni mindennek: egy végső létezőt, ami minden dolog alapja. Hogy más szavakkal éljünk, az ember végső magyarázatot keres, valami legfőbb értéket, amin túl további kérdés vagy érv nincs és nem is lehet. Vélemények elbűvölhetik az embert, de meg nem nyugtatják. Mindenki számára elérkezik a pillanat, amikor akár elfogadja, akár nem, szükségessé válik számára, hogy saját létezését egy abszolút igazság támassza meg, mely bizonyosságot ad s többé kétségbe nem vonható.
Az évszázadok során valami ilyen igazságot próbáltak fölfedezni és kifejezni a filozófusok, amikor tanítást vagy iskolát hívtak életre. A filozófiai tanításokon túl vannak más kifejezési formák is, melyekkel az ember próbálja megformálni a maga „filozófiáját”: a személyes meggyőződések és tapasztalatok, családi vagy kulturális hagyományok, vagy életprogramok, melyekben egy mester tekintélyére hagyatkozik. Mindezekben a jelenségekben az az eleven vágy szólal meg, hogy az ember el akar jutni az igazság bizonyosságához és abszolút értékéhez.
Az ember igazságának különféle arculatai
Az igazság keresése és ezt be kell ismernünk! nem mindig ilyen nyilvánvalóan és következetesen mutatkozik meg. Az ész természetes korlátai és a szív állhatatlansága bárki keresését elhomályosíthatja és gyakran megzavarhatja. Különféle személyes érdekek elnyomhatják az igazságot. Az is előfordulhat, hogy az ember, alighogy elkezdi megismerni az igazságot, elkerüli, mert fél a követelményeitől. Ennek ellenére, még ha fut is előle, az igazság befolyásolja létezését. Soha nem alapozhatja ugyanis életét kétségre, bizonytalanságra vagy hazugságra; az ilyen életet állandóan szorongás és félelem fenyegetné. Így is meg lehet tehát határozni az embert: igazságkereső lény.
Nem gondolhatjuk azt, hogy ez az emberi természetben ennyire mélyen gyökerező keresés teljesen haszontalan és hiábavaló. Maga a képesség az igazság keresésére és a kérdezésre már önmagában az első választ jelenti. Az ember nem kezdené el annak keresését, amiről semmit sem tud, vagy teljesen elérhetetlennek tudja. Csak a válasz reménye tudja elindítani első lépteit. Ez történik a tudományos kutatásban: amikor a tudós, intuícióját követve, meghatározott jelenség logikus és bizonyítható magyarázatát keresi, kezdettől bízik abban, hogy választ talál, és nem adja meg magát a sikertelenség miatt. Eredeti meglátását nem adja föl csak azért, mert célját nem érte el; sokkal inkább méltán mondhatja, hogy a megfelelő választ még nem találta meg.
Ugyanezt kell mondanunk az igazság kereséséről a végső kérdések témakörében. Az igazságra való szomjazás oly mélyen van a szívben, hogy ha valami miatt mellőzni kénytelen az ember, saját létét veszélyezteti. Elegendő megfigyelnünk a mindennapi életet, hogy megbizonyosodjunk róla: mindegyikünkben mennyi aggodalom van, mely bizonyos lényeges kérdésekből fakad, s ugyanakkor mennyire hordozunk valami halvány elképzelést a rájuk adandó válaszokról. Azokról a válaszokról van szó, melyeknek igazságáról már csak azért is meg vagyunk győződve, mert tapasztaljuk, hogy lényegében nem különböznek azoktól a válaszoktól, melyekhez sokan mások eljutottak. Kétségtelenül nem minden megszerzett igazság egyenlő súlyú. Az elért eredmények együttvéve bizonyítják: az embernek nagy általánosságban megvan a képessége arra, hogy eljusson az igazsághoz.
Hasznos lehet, ha az igazság e különböző formáit a következőkben röviden megemlítjük. A legnagyobb csoportot azok a formák alkotják, melyek közvetlen belátásra alapszanak vagy a tapasztalat bizonyítja őket; ezek az igazságok a mindennapi élet és a tudományos kutatás területére tartoznak. Másik szintre tartoznak a filozófiai jellegű igazságok, melyekhez az ember az ész spekulatív képességével jut el. Végül vannak a vallási igazságok, melyek alapjai részben a filozófiába nyúlnak. Ezek az igazságok azokban a válaszokban találhatók, melyeket a saját hagyományaikat követő különböző vallások kínálnak föl a végső kérdésekre.
Ami a filozófiai igazságokat illeti, megjegyzendő, hogy azok nem írhatók körül pusztán a filozófusok olykor rövidéletű tanításaival. Mint mondtuk, bizonyos módon minden ember filozófus, és vannak filozófiai fogalmai, melyekkel életét irányítja: más és más módon mindenki kialakítja az átfogó szemléletet és a választ saját létezésének értelméről: ennek világosságában értelmezi személyes sorsát és szabályozza magatartását. Ugyanitt föl kell tenni a kérdést, hogy milyen kapcsolat van a filozófiai-vallási igazságok és a Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott igazság között. Mielőtt azonban erre válaszolnánk, tovább kell mérlegelnünk a filozófiai megismerést.
Az ember nem arra teremtetett, hogy egyedül töltse életét. Családban születik és növekedik, és évek múltán munkájával beépül a társadalomba. Így tehát a bölcsőtől fogva különféle hagyományoknak válik részesévé, melyektől nemcsak a nyelvet és a kultúrát kapja, hanem nagyon sok igazságot is, melyekben szinte ösztönösen hisz. Azonban a serdülés és a személyes érlelődés hatására ezeket az igazságokat kétségbe vonja, és az értelem ítélő tevékenységével egyenként megrostálja őket. Ez nem akadályozza meg, hogy ezen átmeneti időszak után ugyanezeket az igazságokat a velük kapcsolatos tapasztalatok vagy átgondolások alapján „újra birtokba vegye”. Ennek ellenére az ember életében az egyszerűen elhitt igazságok száma sokkal nagyobb azokénál, melyeket személyes felülvizsgálattal vesz birtokba. Mert ki volna képes arra, hogy a modern életet meghatározó számtalan tudományos eredményt kritikusan fölülvizsgálja? Ki tudná akárcsak az információáradatot is ellenőrizni, mely napról napra a világ minden részéről árad, s amelyet általában igaznak fogadunk el? Végül ki tudná megismételni azokat a tapasztalatokat és gondolatmeneteket, melyekből az emberiség bölcsességének és vallásosságának kincstára összegyűlt? Az ember, tudniillik a kereső lény, másnak hívő lény is.
Amikor valaki hisz, hitét a más személyek által elért ismeretekbe veti. Ebben föl kell ismerni a jellegzetes feszültséget: egyrészt a hívő bizalomból fakadó megismerés tökéletlen megismerési módnak látszik, melyet lassanként, személyesen szerzett belátással (evidentia) tökéletesíteni kell; másrészt a hívő bizalom gyakran gazdagabbnak mutatkozik a puszta belátásnál, mert személyek közötti kapcsolatot foglal magában, és nemcsak a személyes megismerő képességeket, hanem azt a mélyreható képességet is mozgósítja, mellyel az ember más személyekre bízza magát, amikor szorosabb és bensőségesebb kapcsolatra lép velük.
Hangsúlyoznunk kell, hogy az ilyen emberi kapcsolatokban nyert igazságok elsősorban nem a cselekmények vagy a filozófia rendjéhez tartoznak. Sokkal inkább a személy sajátos igazságát keresik így: kicsoda ő és mit mutat meg legbensejéből? Az emberi tökéletesség ugyanis nemcsak az igazság elvont ismeretének elsajátításában áll, hanem a másik iránti odaadás és hűség eleven kapcsolatában is. Ebben a hűségben, mellyel az ember tudatosan átadja magát, megtalálja a lélek teljes bizonyosságát és biztonságát. Ugyanakkor a hívő bizalom által szerzett megismerés, mely a személyek közötti megbecsülésre támaszkodik, csak akkor lehetséges, ha kapcsolatban van az igazsággal: a hívő ember arra az igazságra bízza rá magát, amit a másik közöl vele.
Milyen sok példát hozhatunk föl a mondottak megvilágítására! Gondolatom azonban egyenesen a mártírok tanúságtételére irányul. A mártír ugyanis a lét igazságának a legmegbízhatóbb tanúja. Ő jól tudja, hogy Jézus Krisztus színe előtt megtalálta életének igazságát, s e bizonyosságot senki nem veheti el tőle. Sem a szenvedés, sem a kegyetlen halál nem tudja elszakítani az igazságtól, melyet akkor fedezett föl, amikor találkozott Krisztussal. Ezért tölt el minket csodálattal, ébreszt egyetértést, serkent megszívlelésre és követésre mindmáig a vértanúk tanúságtétele. Ezért bízunk a szavukban: bennük megtalálható annak a szeretetnek evidenciája, melynek nincs szüksége hosszas érvelésre a meggyőzéshez, mert arról beszél, amit mindegyikünk teljesen igaznak tart és már régóta keresett. Végül a vértanú nagy hívő bizalmat támaszt bennünk, mert olyasmit mond, amit már befogadtunk, és olyasmit mutat meg, amit mi is, ha volna hozzá erőnk, szívesen megtennénk.
Így megérthetjük, hogy e kérdés különböző részei lassan kiegészítik egymást. Az ember természete szerint kutatja az igazságot. E kutatás nemcsak valamelyik rész eseményektől vagy tudományoktól függő igazságainak megszerzésére irányul; az ember nemcsak egyes döntései számára keresi az igaz jót. Kutatása egy további igazságra irányul, mely alkalmas arra, hogy megvilágítsa az élet értelmét; ezért arról a kutatásról van szó, mely eredményét csak az abszolútban találhatja meg. Az elmében (mens) lévő képességekkel az ember ilyen igazságot megtalálhat és megérthet. Ezt az életfontosságú és egzisztenciája számára lényeges igazságot nemcsak racionális úton éri el, hanem úgy is, hogy bizalommal ráhagyatkozik másokra, akik biztosíthatják az igazság biztos és hiteles voltát. A képesség és a döntés, hogy az ember önmagát és életét másokra bízza, az antropológia szerint egyebek mellett az egyik legfontosabb és legkifejezőbb cselekedet.
Nem feledhetjük, hogy a kutatás közben az ész rászorul a bizalomteljes dialógus és a hiteles barátság támogatására is. A gyanakvás és a bizalmatlanság légköre, ami az elméleti kutatást olykor körülveszi, figyelmen kívül hagyja az ókori filozófusok tanítását, mely szerint a barátság a helyes filozofálás legjobb környezete.
Az eddig mondottakból láthatjuk, hogy az ember olyan kutatási utat jár, mely emberileg befejezhetetlen: kutatja az igazságot és keres egy személyt, akire rábízhatja magát. A keresztény hit elébe jön, hogy fölajánlja neki annak konkrét lehetőségét, hogy szemlélhesse e keresés beteljesedését. Mivel nem hiszékenységről van szó, a keresztény hit bevezeti az embert a kegyelem rendjébe, hogy részesedhessen Krisztus misztériumában, melynek erejéből lehetővé válik számára a Szentháromság egy Isten igaz és megfelelő megismerése. Így Jézus Krisztusban, aki maga az igazság, a hit fölismeri az emberi közösséget megszólító végső meghívást arra, hogy beteljesülhet, amit heves vágyaként tapasztal.
Ez az „igazság”, melyet Isten Jézus Krisztusban kinyilatkoztat nekünk, nem áll ellentétben azokkal az igazságokkal, melyekhez a filozófia által jutunk el. Sőt, a megismerés két foka vezet el a teljes igazságra. Az igazság egysége az emberi ész egyik alapvető követelménye, mely az ellent nem mondás elvében fejeződik ki. A kinyilatkoztatás azáltal, hogy megmutatja: a teremtő Isten egyben az üdvtörténet Istene is fölkínálja ezen egység bizonyosságát. Egy és ugyanaz az Isten, aki a dolgok természetes rendjének érthetőségét és értelmes voltát melyre a tudós nyugodtan ráhagyatkozhat megalapozza és biztosítja, azonos azzal az Istennel, aki a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjaként nyilatkoztatja ki magát. A természetes és kinyilatkoztatott igazság ezen egysége Krisztusban nyeri el élő és személyes azonosságát, ahogy az Apostol mondja: „az igazság, ami Jézusban van” (vö. Ef 4,21; Kol 1,15-20).
Ő az örök Ige, akiben minden teremtetett, s ugyanakkor a megtestesült Ige, aki a maga teljes személyében kinyilatkoztatja az Atyát (vö. Jn 1,14.18). Amit az emberi ész keres, „anélkül, hogy tudná” (ApCsel 17,23), csak Krisztusban található meg: ami ugyanis benne nyer kinyilatkoztatást, az minden Őbenne és Őáltala teremtetett és így Őbenne létező (vö. Kol 1,17) teremtmény számára az „igazság teljessége” (vö. Jn 1,14-16).
E nagyszerű távlat összefüggéseiben kell vizsgálnunk a kinyilatkoztatott igazság és a filozófia közötti kapcsolatot. E kapcsolat kettős meggondolásra késztet, mert a kinyilatkoztatásból származó igazság egyúttal olyan igazság, melyet az ész fényénél kell megértenünk. E kettős értelem figyelembevételével tudjuk meghatározni a kinyilatkoztatott igazság és a filozófiai megismerés helyes kapcsolatát. Először a hit és a filozófia kapcsolatát a történelem folyamatában vizsgáljuk. Ebből meg tudunk állapítani néhány alapvető szempontot biztosító elvet, melyekhez ragaszkodnunk kell, hogy a két megismerési rend helyes viszonyát meg tudjuk állapítani.
Forrás: FIDES ET RATIO - II. János Pál pápa enciklikája püspökeihez a hit és az értelem kapcsolatának természetéről
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése