Katolicizmus és ökológia
Az ökológiai válság és a
keresztény tradíció
Lynn White klasszikussá vált
1967-es cikke1 óta mind szélesebb körben vált ismertté az az elképzelés, mely
szerint a keresztény hagyománynak komoly szerepe van az ember és az őt
körülvevő világ kapcsolatának deformálásában, ami végső soron napjaink környezeti
problémáihoz vezetett. Jóllehet a teóriát sokan igyekeztek cáfolni, és a vita
mindmáig zajlik, mára az egyházak kebelén belül is hajlamosabbak - legalább
részben - elfogadni a felvetés némely aspektusait, és szembenézni az ebből
fakadó kihívásokkal. Nyugat-Európában és a tengerentúlon igen jelentős, és
robbanásszerűen gyarapodó irodalma van az úgynevezett ,,ökoteológiai,,
gondolkodásnak. A vád, amit Lynn White és az ökológusok a kereszténység ellen
felhoznak az, hogy a bibliai hagyomány az embert élesen elválasztotta a
természettől, és annak uraként és parancsolójaként kezelte, ezáltal Európában
egy mérhetetlenül antropocentrikus és a természettel szemben agresszív világkép
vált uralkodóvá, amelynek szerepe volt az ökológiai krízis kibontakozásában. Ez
a gondolkodásmód tette volna lehetővé a természetnek a természeti dolgok iránt
tökéletesen közönyös és haszonelvű kiaknázását.
Ezzel az egyoldalú képpel szemben
érdemes megvizsgálni, hogy a keresztény hagyomány valójában mennyivel
árnyaltabban tekint a természetre, illetve a teremtés romlásának kérdésére. A
természet, a globális ökológiai rendszerek pusztulásával való szembenézés
keresztény álláspontból nézve nem más, mint az ember és a teremtett világ
kapcsolatának vizsgálata. Az ökológiai problémák okainak és az erre adandó
lehetséges keresztény válaszoknak a keresése végső soron egyetlen kérdésnek a
körültekintő megválaszolása: mi az ember helye és szerepe a teremtésben? A
katolikus hit szerint a teremtés nem önmagáért való. Az Úr terve és szándéka a
teremtéssel csak a saját képére és hasonlatosságára teremtett lény, az ember
megalkotásával válik teljessé. Az ember mint a teremtett világ ura lép a világ
színpadára (Ter 1,26–29). Uralma a teremtés felett azonban nem korlátlan. Nem
tehet bármit a teremtéssel, hisz felelősséggel tartozik érte, mely felelősség
több szinten gyökerezik. Az elmúlt évtizedek során egyre erőteljesebbé vált az
a teológiai felfogás, hogy a fent vázolt antropocentrikus és despotikus
felfogás valóban kimutatható és nyomon követhető, mint az ökológiai válság
egyik gyökere, azonban ez nem volt feltétlenül szükségszerű. Radikálisabban
megfogalmazva azt állíthatjuk, hogy egyáltalán nem egyértelmű, hogy valóban az
van a Bibliában, amit az elmúlt kétezer évben általában kiolvastak belőle, különösen,
ha figyelembe vesszük, hogy - még a katolikus egyház keretein belül is - hányan
és mennyi mindent találtak a Bibliában, s az ökológiával kapcsolatban. Az
egyoldalúan antropocentrikus megközelítés pusztán a Szentírás egy olvasata,
amely ugyan hosszú időn keresztül domináns felfogás volt, azonban elképzelhető
másfajta értelmezése is a Bibliában foglaltaknak, sőt, könnyen lehet, hogy az
ember természet feletti uralmát hangsúlyozó nézetek a Biblia
félreértelmezéséből, illetve egyes parancsolatok és tanítások önkényes
kiragadásából fakadnak, figyelmen kívül hagyva Isten valós terveit az emberrel
és a Teremtéssel.
Az ökoteológia több oldalról igyekszik
alátámasztani érvelését az ember világgal szembeni felelőssége kapcsán. A
legelső érv a Teremtés könyvéhez nyúl vissza, azt állítva, hogy a jó Isten jó
világot teremtett, amelyben az ember ugyan az eredendő bűn által elveszítette
ártatlanságát, a világ maga azonban nem. A teremtéstörténetben minden egyes
teremtési aktus (nap) után ezt olvashatjuk: ,,És látta Isten, hogy jó,,. Ha
Isten jónak találta a világot, ezt nekünk, embereknek is el kell fogadnunk,
éspedig válogatás, a haszonnal való számolgatás nélkül. Mivel Isten jónak
találta az általa teremtett világot, szereti is azt. ,,Mert szereted mindazt,
ami van, semmit nem utálsz abból, amit alkottál. Mert ha gyűlöltél volna bármit
is, meg sem teremtetted, meg sem alkottad volna. Hogy is maradhatna meg bármi,
ha te nem akarnád, és hogyan állhatna fenn, amit nem hívtál létre? Kímélsz
mindent, mivel a tiéd, Uram, s az élőben leled örömedet,, (Bölcs 11,25–27).
Ugyancsak a természeti világ
megóvását támasztja alá az Úr jelenléte a teremtésben. A teremtett világ Isten
szándékának megjelenése, és magán hordozza Isten szeretetét, a Kozmosz, a
világmindenség a Logosz, az isteni ige megtestesülése. A teremtés nyelv, melyen
keresztül az Úr teremtményéhez, az emberhez beszél. Ráadásul Isten nincs távol
az általa teremtett és szeretett világtól. Nemcsak tekintetét veti rá, hanem
,,az Úr lelke (...) betölti a földkerekséget, s (...) egybefogja a
mindenséget,, (Bölcs 1,7). Pál apostol az athéniekhez szólva ezt így fogalmazza
meg: ,,keressék Istent, hátha megérzik őt és megtalálják - bár nincs messze
egyikünktől sem. Hiszen őbenne élünk, mozgunk és vagyunk (...),, (ApCsel 17,28).
Minthogy Isten a teremtmények legmélyén jelen van, és rajtuk keresztül jelenik
meg (jóllehet a maga teljességében nem nyilvánul meg bennük), a helyes
hozzáállás a teremtéshez a megbecsülés, a szeretet és a rácsodálkozás. És mivel
minden teremtmény Isten adománya, az Isten képmására teremtett ember
felelősséggel tartozik értük.
A Szentírás számos helyen hangsúlyozza a
teremtmények együvé tartozását, közösségét is. ,,Íme, szövetséget kötök veletek
és utódaitokkal, és minden élőlénnyel, amely veletek van, a madarakkal, a
lábasjószágokkal és a mező minden vadjával, amely kijött a bárkából, s a föld
minden állatával. Szövetséget kötök veletek, hogy nem pusztul el többé minden
test az özönvíz által...,, (Ter 9,9–11). Az Úr szövetsége nemcsak Noéval, hanem
valamennyi élőlénnyel köttetetett arról, hogy nem lesz többé pusztítás, mely
eltörölné az élőket a földről. Az ember tehát egyfelől a teremtmények társa
ebben a szövetségben, másfelől köti is ez a szövetség, hogy maga ne váljon a
pusztító erővé, amely özönvízként elsöpör ,,minden testet,,. Azonban nemcsak az
Úr Noéval kötött szövetsége fogja össze a teremtményeket, hanem a megváltás
reménye is. ,,Mert a teremtett világ is felszabadul majd a romlottság
szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy minden
teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig,, (Róm 8,21–22). A
megváltással teljesedik be Isten szándéka a teremtett világgal is:
,,Megismertette ugyanis velünk akaratának titkát a jóságos tetszése szerint,
amelyet elhatározott benne az idők teljességének megvalósításáról: hogy
Krisztusban mint Főben újra összefogjon mindent, ami az égben és ami a földön
van,, (Ef 1,9–10).
Az élők közössége fogalmazódik meg abban a
hagyományban is, melyet a Szentírás a Zsoltárokban fejez ki a legszebben. A
Teremtő Isten dicsőítésének közösségében a teremtmények együvé tartozása
alkotójuk magasztalásában formálódik. Az ember egyfelől a teremtett világ
nagyszerűségéért áldja az Urat, aki mindezt megalkotta (104. zsoltár), másrészt
együtt magasztalják a teremtőt: ,,Dicsérjétek az Urat a földről, / sárkányok és
mélységes vizek mind! / Tűz, jégeső, hó, fagy és szélvihar, /amelyek parancsát
teljesítik; /Mindnyájan ti hegyek és halmok, / gyümölcstermő fák és mind a
cédrusok, / Vadállatok és minden állat, / csúszómászók és szárnyasok, / Föld
királyai és mind a népek, / fejedelmek és mind, bírái a földnek, / ifjak és
szüzek, / vének és gyermekek, / dicsérjék az Úr nevét,, (148. zsoltár).
A ferences hagyomány
Ez a hagyomány Assisi Szent Ferenc természetfelfogásában
bontakozik ki aztán a maga teljességében. Szent Ferenc abból indult ki, hogy
minden élőlény és élettelen jelenség, az egész világegyetem Isten teremtménye.
A teremtmények Isten ,,követei,,, tőle eredő jelek, amelyek az Úr jelenlétét
fedik fel a hívő számára, és áttetsző tisztasággal tartalmazzák, élik és
kifejezik teremtőjüket, anélkül, hogy birtokba vennék. Isten jelen van ugyan
teremtményeiben, melyek szeretetét és akaratát hordozzák, s melyeken keresztül
a hívő számára üzen, nem azonos azonban velük, el is különül tőlük. Szent
Ferenc felfogása tehát korántsem panteista, a természet nem maga az Isten, csak
hordozója szellemének, és nyelv, melyen a teremtő alkotásához, az emberhez
szól. Ugyanakkor az Úr maga ,,rejtőzik mindenben,,, a fényben, a
teremtményekben, az egész világban, s így a világ tagadása egyben Isten
tagadása is. Az ember alapvető közösségben él a többi teremtménnyel, mely
közösséget Isten lényekben rejtőzöttsége, kegyelme és szeretete hoz létre,
amely valamennyi teremtményre egyformán árad.
Ferenc számára a szél a dolgok
mozgékonyságának jele, kifogyhatatlan ösztönzés az Isten keresésére, a tűz
Isten szavait jelzi. Ferenc azonban ezeket a középkor mindinkább rutinossá és
kiüresedetté váló allegóriáit új tartalommal tölti meg, az allegóriák a ferenci
felfogásban valóban hordozzák magukban azt az isteni szubsztanciát, amelyet
jelképeznek és megmutatnak. Nem pusztán jelképei, hanem tényleges hordozói
Istennek. Az alapvető különbség, hogy a közömbös jelek, melyek valamely
magasabb rendű jelentésről szólnak, Szent Ferencnél maguk is megtelnek
jelentéssel, és Istennek tényleges rejtekhelyeivé, ezáltal szentté, a
teremtésben az ember testvéreivé válnak.
Szent Ferencnél az imádság is új
tartalommal telik meg. Az ima során az imádkozó a világegyetem középpontjába
kerül, a virágok, madarak, a csillagok mind köréje gyűlnek, és együtt dicsérik
Istent. Ferenc költői műve, a Cantico del Frate Sole, Laudes creaturarum, a
Naphimnusz, a világegyetem közös imádsága a Teremtő dicséretére. A teremtmények
együtt, univerzális közösségben szólnak az Úrhoz, ez az imaközösség pedig valós
isteni közösségükön alapul, hisz valamennyien ugyanannak a teremtőnek a jelei.
Minden teremtmény Istenhez vezet, ha Krisztus fényében szemléljük azokat. Szent
Bonaventura az egész teremtett világot az Isten önkinyilatkoztatása könyvének
nevezi. A teremtményeket - aszerint, hogy mennyire mutatják Istent - umbra
(árnyék), vestigium (nyom), illetve imago (kép) nevekkel illeti.2
Ferenc állatokhoz való viszonya
is ugyanezen a közösségérzésen alapul. Az állatok nemzedékeken keresztül az
ember ellenségességét, agresszióját tapasztalták meg, ezért öröklik a félelmet
az embertől, és hallgatnak előtte. Ha azonban Krisztus szeretetével és
alázatával fordulunk hozzájuk, megnyílik előttünk az egész univerzum extatikus
törekvése az Isten felé. A madarak önkívületben csiripelnek és csapkodnak
szárnyaikkal, így dicsérve az Urat az emberrel együtt. Ezzel Ferenc számára
kitágulnak Isten Országának dimenziói. Napokon át felváltva imádkozik a Porziuncola
ablaka előtti fán lakó kabócával, amíg Ferenc imádkozik, a kabóca hallgat, s ha
abbahagyja, azonnal ciripelni kezd teremtőjét dicsérve. Amikor hazaér,
megsimogatja a kabócát, és így szól: ,,Énekelj, kabóca nővérem, és dicsérd
örömmel az Urat, aki téged és engem megteremtett.,, Látható, hogy Ferenc
gondolkodásának középpontjában a laudáció, a dicséret áll, Isten dicsérete, aki
ezt a csodálatos világot, s benne az embert megteremtette. Ahhoz, hogy az ember
megértse a természetet, és felfogja küldetését Isten dicséretére a teremtmények
közösségével, felül kell emelkednie ember voltán, ennek módja pedig az alázat.
Csak a kicsinyek képesek megérteni Isten titkait, akik ezzel az alázattal
fordulnak a teremtés és a teremtmények felé. Az embernek a legkisebbektől, a
madaraktól, a kabócáktól kell megtanulnia az alázatot. Minden teremtmény
Istenhez vezet, ha Krisztus alázatával szemléljük őket, és élőlénytársaink,
húgunk, a Víz, bátyánk, a Szél, nénénk, a Hold rávezetnek erre a szemlélődésre.
Assisi Szent Ferenc legfontosabb üzenete a teremtmények testvérisége, és az,
hogy a teremtett világ egésze Istentől eredő jel, mely az ő jelenlétét fedi
fel. Ha pedig így van, az ember kizárólag szeretettel, alázattal és az isteni
jelenlétből fakadó örömmel fordulhat felé. A világ bántalmazása szembefordulás
a benne lakozó Istennel is. A természet megőrzése és szeretete nem másodlagos,
haszonelvű parancsolat, hanem, mint az Isten dicsérete, az ember legfőbb
küldetése ezen a Földön. A természet védelme a hit cselekedete: auto-da-fé - s
ha az autodafé klasszikus jelentésére gondolunk, különösen élesen mutatkozik
meg Szent Ferenc forradalmian új felfogása az ember feladatáról a teremtésben.
Assisi Szent Ferenc jelentőségének felismerése vezetett oda, hogy II. János Pál
pápa 1979-ben Ferencet az ökológiával foglalkozók égi patrónusává
nyilvánította.
,,...hogy művelje és őrizze meg,,
A teremtményekkel való közösség azonban nem
teszi az embert teljesen egyenlővé a többi élőlénnyel. A Teremtés könyvében
Isten, miután megteremtette a világot és az embert, kertet ültet az Édenben,
,,s növeszte az Úr Isten a földből mindenféle fát,, (Ter 2,9). Ezt követően
fogja az Úr az embert, és az Éden kertjébe helyezi, ,,hogy művelje és őrizze
meg,, (Ter 2,15). Az Édenkert a teremtett világ szimbóluma, melybe Isten az
embert helyezte, s amelyet neki adott. A kérdés az, hogy vajon mit takar a
,,művelje és őrizze,, kifejezés, milyen lehetőségek és milyen kötelességek
adódnak ebből az ember számára, és különböznek-e ezek vajon a többi teremtményétől.
Kiindulási pontként a teremtéstörténet első, a papi iskola megfogalmazásában
rögzült verziójához térnék vissza (Ter 1,1–31). A világegyetem teremtésekor
minden egyes nap végén a már említett mondatot olvashatjuk: ,,És látta Isten,
hogy jó.,, A hatodik nap végén, az ember megteremtése után azonban ez a
visszatérő mondat megváltozik: ,,És látta Isten, hogy mindaz, amit alkotott,
nagyon jó volt.,, Az univerzum a bibliai felfogásban csak az emberrel egészül
ki teljessé, csak általa válik ,,nagyon jóvá,,, mivel az ember megteremtésével
a világ sáfárt kapott, aki gondoskodik róla. Ahogy azt II. János Pál pápa írja:
,,Isten a teremtés egészét a férfira és a nőre bízta, és csak ekkor - ahogy
olvashatjuk - nyugodhatott el »minden munkájától« (Ter 2,3),,.3 Az embert Isten
meghívja, hogy osztozzon a teremtés isteni tervének kibontakoztatásában.
Feladata pedig a teremtést illetően, melyre isteni meghívást kapott, a teremtés
művelése és megőrzése.
Mi a jelentősége vajon a
művelésnek és a megőrzésnek, milyen feladat és milyen felelősség járhat a
művelésre és a megőrzésre való meghívással? Vizsgáljuk meg először a művelés
aktusát, mint az isteni meghívás egyik felét. Az ember művelésre való meghívásának
tényéből a teremtés egészének milyenségére vonatkozó következtetéseket
vonhatunk le. Ha Isten a világot késznek és változtathatatlannak teremtette
volna, bármely emberi beavatkozás abba a teremtés tökéletes isteni művének
rombolását és az isteni szándékkal való szembefordulást jelentené. Ez esetben
az ember a teremtés őrzésére, bármifajta változás megakadályozására kapott
volna elhívást. Ez azonban nincs így. Az Úr arra hívta az embert, hogy művelje
a világot, amelyet Isten teremtett. Nem gondolhatunk másra, minthogy a teremtés
műve a megteremtés pillanatában nem készült el végérvényesen, az isteni szándék
szerint a teremtés folyamatos aktus, melyben Isten és ember munkatársai
egymásnak, ahogy erre Luther is utal a creatio continua gondolatában. A teremtés
csak az ember által válik mind teljesebbé, és csak az emberen keresztül
valósulhat meg az eredeti isteni szándék is. Az ember a teremtés pillanatában
belekerül a teremtett világba, része lesz a teremtésnek, mint jelenségnek, de
nem válik automatikusan részesévé, mint Isten társa az alkotó folyamatban. Bár
Isten képmására teremtetett, része csak a világnak, mint a csúszómászók és más
oktalan állatok, a teremtés részesévé csak az alkotás folyamatába való aktív
bekapcsolódás révén válik. Az intencionális, szándékos és tudatos alkotás
feltétele a szabad akarat, a képesség a mérlegelésre és a lehetőség a pozitív
vagy negatív, az igenlő vagy tagadó döntés meghozatalára. Az állat erre nem
képes, hogy felülírja a belé kódolt ösztönt, és így szabadon döntsön sorsáról.
Az embert szabad akarata teszi azzá, ami. Számára a belé ivódott törvények nem
abszolút érvényűek, jóllehet normatív erejűek. Utódokat produkálni és nevelni,
zsákmányt szerezni, életben maradni természetes cél, az ember számára azonban
mérlegelhető jóságuk és érvényességük, számunkra nem ez az egyetlen valóság.
Ezen célokról, érvényességükről, jóságukról szabadon dönthetünk, az ember
sajátjává vált a jó és a rossz meghatározásának képessége.
Az a folyamat, amelynek során birtokunkba
vettük az etikai normák meghatározásának képességét, a jóról és a rosszról való
felfogásunk kialakításának lehetőségét, kétféleképpen is leírható. Bibliai
megfogalmazása a bűnbeesés története. Ádám és Éva a Paradicsomban boldog
harmóniában élt Istennel és az általa teremtett világgal. A világ Isten
rendelése szerint való volt, és az ember nem törekedett ennek a tervnek a
megismerésére és megváltoztatására, elfogadta olyannak, amilyennek tapasztalta,
a Paradicsom pedig mindennel ellátta, amire szüksége volt. A kísértő azonban
kígyó képében így szólt az asszonyhoz: ,,...tudja Isten, hogy azon a napon,
amelyen arról esztek, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten:
tudni fogjátok a jót és a rosszat!,, (Ter 3,5). A bűnbeesés során az ember
kezébe kerül a jó és a rossz megkülönböztetésének a képessége, a szabad akarat.
Az önálló etikai döntésre képessé válva szabaddá válik cselekedeteiben, ez
azonban magával hozza a tettekért vállalt felelősség megjelenését, és a
Törvénytől való elszakadás képességét: azaz bűn felbukkanását a
világmindenségben. Az ember a szó szoros értelmében bűnbe esik, a bűn
elkövetésének lehetősége válik osztályrészévé. Isten talán nem is haragszik
annyira erre az emberpárra, nem azért űzi ki őket a Paradicsomból, hogy
büntessen, hanem mert új viszony állt elő közte és az ember között: az ember
szabaddá vált. Az ember a jó és a rossz tudásának fájáról éve önmagát űzte ki a
Paradicsom állapotából, amelyben ismeretlen volt a bűn. És egyben a tudatlan
állati lét örök jelenét az idő szele fújja át, a múlandóság, a halál tudata. Az
ember felismeri létének végességét, élete folyamatosan a halálhoz viszonyul:
halandóvá válik.
Evolúciós értelemben az emberfélék fokozatos
agykapacitás-növekedése egy ponton a tudatos intelligencia megjelenésével járt.
Az ember lassanként elszakadt, mind függetlenebbé vált ösztönei és a természeti
kényszerek világától. Képessé vált arra, amire az állat soha: hogy
természetellenesen viselkedjen. Technikai, fiziológiai, ökológiai értelemben,
és saját közössége szemszögéből egyaránt. Nem csak fajként, egyénként is
szabaddá vált a jó és a rossz, a helyes és a helytelen megkülönböztetésére.
Képessé vált a természet megváltoztatására, akár végzetes mértékben is. Képessé
vált arra, hogy saját közösségével szembeszálljon, hogy mind az egyetemes
természeti törvényeket, mind pedig az emberi normákat áthágja. Ez azonban saját
döntése, nem fajának belső programja, ezért felelősséggel tartozik mindazért,
amit tesz.
De ezzel a szabadsággal az ember egyúttal
,,olyanná lesz, mint Isten,,, társává válik a teremtésben, a teremtés
folyamatos aktusának bevégzésére. Meghívást kap arra, hogy művelje a világot,
napról napra újrateremtve azt. Isten nem maga a teremtés, a teremtettség
oldaláról nézve az Úr transzcendens, a világon kívül is levő, bár áthatja a
teremtést, a maga teljességében nem jelen levő. Ezért bízta meg az embert a
való, anyagi világgal való sáfárkodással. Ezzel az ember nem hatalmat kapott
felette, hanem feladatot - a részvételt a teremtés folyamatában. Ez az ember
teremtő aktusa a világegyetemben, az emberlét mint isteni megbízás aktív
aspektusa.
Legalább ilyen fontos azonban az
őrzés. Az őrzés az Isten által teremtett világegyetem fenntartása, megóvása -
és nem külső hatásoktól, hanem az embertől magától, illetve a művelő embertől,
a homo cultortól. Az ember a - bibliai megfogalmazásban - bűnbeeséstől, vagy az
- evolúciós felfogásban - intelligencia megjelenésétől szabadságot kapott
cselekedetei véghezvitelére, ez azonban elkerülhetetlenül a felelősséghez
láncolja. Áthághatja Isten törvényeit, a természet szabályait, felelőssége van
azonban abban, hogy ne pusztítsa el a világot, hanem őrizze meg Istennek, az
eljövendő nemzedékeknek, vagy pusztán teremtettségénél, önértékénél fogva,
azért, mert van. A világ őrzése az ember önkorlátozását jelenti, éspedig
erkölcsi alapon. Nem teszünk meg mindent, amit hatalmunkban állna megtenni,
mert felelősséggel tartozunk a világért.
A művelés és az őrzés az ember
isteni meghívásának két aspektusa. Van az ,,aktív,,, művelő, teremtő, alkotó
feladat. És van a ,,passzív,,, megőrző, fenntartó, befogadó funkció. Ha a két
isteni megbízás, illetve az emberlét két aspektusa nincs egyensúlyban
egymással, az ember szembekerül az isteni szándékkal, s vagy puszta őrzővé,
homo custosszá válva nem teljesíti be hivatását, vagy pedig homo cultorként a
művelés által megsérti az isteni akaratot a teremtés megőrzésére, elpusztítva
azt, amit Isten eredendően jónak és szépnek, szeretetével megajándékozottnak
teremtett.
A katolikus egyház ökológia felé fordulása
Látható, hogy az ember teremtéssel szembeni
felelőssége egyáltalán nem újonnan bukkan fel a katolikus gondolkodásban. Hogy
ez a gondolat mégis egyre hangsúlyosabban jelenik meg az elmúlt negyven év
egyházi tanításában, abból adódik, hogy a 20. század második felében mind
nyilvánvalóbbá vált az ökológiai problémák súlyosbodása és az ezzel való
szembenézés egyre sürgetőbb volta. A környezeti kérdések ennek hatására
fokozatosan egyre határozottabban kaptak helyet a katolikus egyház tanításában
és dokumentumaiban. Eleinte, a hatvanas évektől, az ökológia kérdése elsősorban
az egyház szociális küldetéséhez kapcsolva jelenik meg, az erőforrások, a
teremtett javak méltányos és igazságos elosztását szorgalmazva, ahogy az az
1964-es Lumen gentium dogmatikus konstitúcióban is megfogalmazódik: ,,A hívek a
Krisztus kegyelme által belülről fölemelt világi szakértelmükkel és
tevékenységükkel nagyon hatásosan hozzájárulnak ahhoz, hogy a teremtett javak a
Teremtő rendelkezése szerint és az Ő Igéjének világosságában az emberi munka, a
technika és a civilizáció haladása által minden ember javára szolgáljanak; hogy
a javakat méltányosabban osszák el, és az emberi és keresztény szabadság
egyetemes fejlődését mozdítsák elő.,,
Ugyanakkor már a Lumen gentiumban
megjelenik a teremtett világ sajátos, belső természete és értéke, valamint
saját belső rendje, melyet az embernek is tiszteletben kell tartania. Ez a
gondolat, csakúgy, mint az emberiség meghívása a Teremtő művének folytatására,
még határozottabban fejeződik ki az egy évvel később kiadott Gaudium et spes
lelkipásztori konstitúcióban: ,,A férfiak és nők ugyanis, miközben maguk és
családjuk mindennapi kenyerét keresik, s tevékenységüket úgy végzik, hogy a
társadalomnak is hasznára vannak, joggal gondolhatják, hogy munkájukkal a Teremtő
művét folytatják, testvéreik javát mozdítják elő, és személyesen hozzájárulnak
az isteni terv történelmi megvalósulásához. (...) Ha a földi valóságok
autonómiáján azt értjük, hogy a teremtett dolgoknak, maguknak a közösségeknek
is megvannak a saját törvényeik és értékeik, melyeket az embernek lépésről
lépésre föl kell ismernie, alkalmaznia és rendeznie kell, akkor az autonómia
követelése erkölcsileg teljesen kifogástalan; amit nemcsak korunk emberei
igényelnek, hanem a Teremtő akaratának is megfelel. Épp a teremtés tényéből
következik ugyanis, hogy minden dolognak megvan a maga állaga, igazsága és
jósága, megvannak a saját törvényei, és megvan a saját rendje: ezeket az
embernek tisztelnie kell (...).,,
A teremtés belső rendjének felismerésén
túllépve a környezeti erőforrások súlyos veszélyeztetettsége, a globális
rendszerek sérülékenysége és túlzott igénybevétele, valamint az emberiség
létfeltételeinek mindebből következő fenyegetettsége végül a Püspöki Szinódus
De iustitia in mundo kezdetű záródokumentumában hivatalos formában is
megfogalmazásra kerül: ,,Mindezeken túl a gazdagabb országok - kapitalista és
szocialista országok - természeti kincsek és energiaforrások iránti igénye (és
következésképp a felhasználásukkal járó víz- és levegőszennyezés) olyan óriási,
hogy ha ezt a magas és egyre növekvő fogyasztási és szennyezési mutatót
kivetítenénk az egész emberiségre, akkor a földi élet elemi feltételei, a
levegő és a víz visszafordíthatatlan mértékű pusztulást szenvednének.
A világ egységére irányuló törekvések ereje,
az elosztás egyenlőtlensége - aminek eredményeként a bevételekkel, a
beruházásokkal és a kereskedelemmel kapcsolatos döntések háromnegyede az
emberiség egyharmadának, éspedig gazdagabb egyharmadának a kezében összpontosul
-, valamint a tisztán csak gazdasági fejlődés értelmetlenségének és a bioszféra
anyagi korlátainak felismerése tudatára ébreszt bennünket annak a ténynek, hogy
a mai világban az emberi méltóság újfajta értelmezési módjai vannak
kialakulóban.,, A De iustitia in mundo által megfogalmazottak még abban az
évben az Octogesima adveniens enciklikában is megjelennek, kiemelve a hívő
keresztények különös felelősségét ezen problémák kezelésében (Oct. Ad. 21).
Az egyház ökológiai problémák
felé fordulásának a hatvanas években megkezdődött folyamata az ENSZ 1972-es
stockholmi konferenciájára küldött pápai üzenetben teljesedik ki, amely
határozottan állást foglal a teremtés egészének jósága, természeti
környezetünkkel és a jövő generációkkal szembeni felelősségünk, valamint a
szolidaritás eszméje mellett. Ugyanakkor - éppen a szegény és hátrányos
helyzetű régiók és csoportok érdekeinek szem előtt tartása miatt - a gazdasági
fejlődés és növekedés fenntartása mellett érvel, szorgalmazva az ebből fakadó
szennyezések lehetőség szerinti csökkentését. Magának a fejlődés modern
fogalmának, annak a gazdasági növekedéssel és a szédületes technológiai
újításokkal való azonosításának megkérdőjelezésére már csak II. János Pál pápa
Redemptor hominis enciklikájában kerül sor. Az enciklika aggodalommal telve
teszi fel a kérdést, hogy valóban a technikai-gazdasági gyarapodás az a
fejlődés, amely teljesebbé teszi az embert? ,,A technika fejlődése és az emberi
kultúra mai formája, melyben a technikai tudományok elsőbbséget élveznek,
megkövetelik az erkölcsi élet és az etika tudományának fejlődését is, ez
azonban egyre gyatrábbnak látszik. Ezért a technika fejlődése, jóllehet
csodálatot ébreszt és könnyen az emberi nagyság benyomását keltheti, melyről a
Teremtés könyvében már a teremtés leírásakor legalább mint csíráról szó van,
elkerülhetetlenül félelmeket kelt. E félelmek között az első a legnagyobb és
leglényegesebb dolgot érinti: vajon ez a fejlődés, melynek az ember a szerzője
és végrehajtója, minden szempontból emberibbé teszi az ember életét?,,
A fejlődés kérdésével, ennek a
természeti környezetre gyakorolt hatásával és a keresztény emberi élet
céljaival való összeegyeztethetőségével foglalkozik a Laborem exercens (4;
12–15) valamint a Sollicitudo rei socialis (26; 29–30; 34; 48) enciklika is.
Végül - nem kis mértékben az 1992-es Riói Csúcsra való készülés jegyében - II.
János Pál pápa 1990. január 1-én, a Béke világnapja alkalmából ,,Békesség a
Teremtő Istennel, Békesség az egész teremtett világgal,, című Üzenetében
fordult a hívek közösségéhez, rámutatva az ökológiai válság erkölcsi
természetére, és valamennyi keresztény megkülönböztetett felelősségére a gondok
orvoslásában.
A Béke világnapja alkalmából kiadott Üzenetet
követően az ökológiai kérdések csaknem valamennyi hivatalos dokumentumban
megjelennek, mint az emberiség egyik legaggasztóbb fenyegetése. A Centesimus
annus enciklika az ember teremtésben való felelős részvételének feladatát
fogalmazza meg, és összekapcsolja a természeti és a társadalmi környezet
rombolását: ,,37. A fogyasztás kérdése mellett az ehhez szorosan kapcsolódó
ökológiai probléma is komoly nyugtalansággal tölt el. Az ember ugyanis, akit
inkább a birtoklási és az élvezeti vágy, semmint a létezés és a növekedés óhaja
vezérel, túlzásba viszi és mértéktelenül fogyasztja a föld- és saját életének
erőforrásait. A természetes környezet esztelen rombolása mögött egy
antropológiai tévedés húzódik, amely - sajnos - nagyon elterjedt korunkban. Az
ember, amikor felismeri, hogy munkája által képes átalakítani és bizonyos
értelemben ,,megteremteni,, a világot, elfelejti, hogy ezt a munkát mindig a
teremtett dolgok eredeti isteni adományozása alapján végzi. Úgy gondolja, hogy
önkényesen rendelkezhet a földdel, feltétel nélkül alávetheti saját akaratának,
mintha annak nem lenne előzetes jellemzője és rendeltetése, amelyet Isten adott
neki, s amelyet az embernek tovább kell fejlesztenie, de nem hamisíthat meg. Az
ember helytelenül Isten helyébe lép, és így végeredményben elősegíti az általa
inkább elnyomott, semmint kormányzott természet lázadását, ahelyett, hogy a
teremtés művében Istennel működne együtt. (...)
Az ezt követő 1995-ös Evangelium vitae
enciklika, amellett, hogy nagyon határozottan leszögezi az emberiségnek a
,,világ kertjének,, művelésére és őrzésére való Úr általi megbízatását, az
ökológiai problémákkal kapcsolatos dialógus és cselekvés horizontját
kiterjeszti a más vallású és nem hívő embertársainkkal való együttműködésre is:
,,27. Üdvözölni kell az életminőség és az ökológia felé irányuló figyelem
növekedését, amit elsősorban a fejlettebb társadalmakban lehet észlelni,
melyekben a személyek figyelme már nemcsak a túlélés problémáira, hanem az
életföltételek átfogó jobbítására irányul. Különösen jelentős az életre
vonatkozó etikai reflexió ébredése: a bioetika kialakulásával és egyre
szélesebb körű fejlődésével élénkül a reflexió és a dialógus - hívők és nem
hívők, és különböző vallások hívői között - olyan alapvető problémákról is,
melyek az emberi életet érintik.,,
Az ökológiai kérdések globális voltának
felismerése vezetett oda, hogy 2002 júniusában II. János Pál pápa közös
nyilatkozatot tegyen közzé I. Bartholomeosz konstantinápolyi pátriárkával a
környezeti etikáról. Ez a Velencei nyilatkozat minden jóakaratú hívő és nem
hívő embert felhív a környezeti problémákkal való felelős szembenézésre és
cselekvésre, valamennyi emberi kultúra értékeinek, valamint a tudomány és
technika eredményeinek felhasználásával utódaink javára.
A katolikus egyház hivatalos
dokumentumai világosan megfogalmazzák az egyház álláspontját és a hívek
feladatait a környezeti válság kezelésében. E szerint az Isten által teremtett
világ jó, és az ember meghívása a világgal való felelős sáfárkodásra szól.
Napjaink ökológiai krízishelyzete az ember önhittségéből és az isteni
meghívástól való eltávolodásából származik. A problémák megoldásában való
részvétel olyan felelősség, amelyet egyetlen hívő ember sem háríthat el
magától, és ebben a tevékenységben - túllépve az idegenkedésen és
távolságtartáson - valamennyi más vallású vagy nem hívő emberrel, a civil
szervezetekkel, a médiával és a kormányzatokkal is együtt kell működni. Mindez
szervesen származik a Teremtő Istenben való hitből, az emberiség és a jövő
nemzedékek javára. És ha így cselekszünk, talán méltóvá válhatunk Krisztus
szavaihoz: ,,Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet,, (Mt 5,5).
Jegyzetek
1 Lynn White: The Historical
Roots of our Ecological Crisis. Science, vol. 155. 1967. Magyarul: Ökológiai
válságunk történeti gyökerei. In: Lányi András (szerk.): Természet és
szabadság. Osiris, Budapest, 2000, 27–35.
2 Erről lásd: Nemeshegyi Péter: A
teológia és az ökológia kapcsolódási pontjai. Cédrus, 2001. 10.
3 Az ökológiai válság: közös
felelősségünk. Őszentsége II. János Pál pápa üzenete a Béke Világnapja
alkalmából, 1990. január.
Jávor Benedek
1972-ben született Budapesten.
Tanulmányait az ELTE TTK biológus szakán végezte. Jelenleg a PPKE JÁK
Környezetjogi és Versenyjogi Tanszékének adjunktusa.
Forrás: Vigilia - 2006
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése