BevezetésMivel az Egyház a maga egészében missziós természetű, és az evangelizáció Isten népének alapvető kötelessége, a Szent Zsinat mindenkit komoly benső megújulásra szólít, hogy mindenki érezzen felelősséget az evangélium terjedéséért, s ezért vegye ki részét a nemzeteknél folyó missziós munkából.
Isten egész népének missziós felelőssége
Minden hívőnek - mivel az élő Krisztus tagja, s a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia által Krisztusba épült és hozzá vált hasonlóvá - kötelessége együttműködni Krisztus testének gyarapításában és növelésében, hogy e test minél előbb elérje a maga teljességét.
Ezért az Egyház minden gyermeke érezze felelősnek magát a világért, ápolja magában az igazi katolikus lelkületet, és segítse az evangelizáció művét. Azt azonban mindenkinek tudnia kell, hogy a hitterjesztés szolgálatában az első és legfontosabb kötelesség a mélységesen keresztény élet. Buzgó szolgálatuk és szeretetük lelki szellőként újjáéledést hoz az egész Egyházba, mely így a nemzetek között fölemelt jel, a "világ világossága" (Mt 5,14) és a "föld sója" (Mt 5,13) lesz. Az élet e tanúságtétele könnyebben kifejti hatását, ha az ökumenikus dekrétum szabályai szerint más keresztény közösségekkel együtt történik.[156]
E megújult lélekből önként ajánlanak föl imádságokat és vezekléseket Istennek, hogy kegyelmével tegye termékennyé a misszionálást; támadnak új missziós hivatások és adják össze a missziók számára szükséges anyagiakat. Annak érdekében pedig, hogy a keresztény közvélemény és minden egyes Krisztus-hívő értesüljön az Egyház jelen állapotáról a világban, és meg is hallja a kiáltó tömegek szavát: "Segíts rajtunk!",[157] a modern tömegkommunikációs eszközök is úgy közvetítsék a missziós híreket, hogy a hallgatók magukénak érezzék a missziót, nyissák meg szívüket az emberek mérhetetlen ínsége láttán, és siessenek embertársaik segítségére.
A tudósításokat össze kell hangolni a nemzeti és nemzetközi hírügynökségekkel.
A hívő közösségek missziós felelőssége
Mivel Isten népe közösségekben, főként plébániai és egyházmegyei közösségekben él s ezekben válik láthatóvá, ezeknek is feladata a tanúskodás Krisztusról a nemzetek előtt.
A megújulás kegyelme a közösségekben csak akkor növekedhet, ha szeretetük határait az egész földkerekségre kiterjesztik, s a távollévőkről ugyanúgy gondoskodnak, mint saját tagjaikról.
Így Istentől e nagyszerű feladatra kiválasztott tagjai révén az egész közösség imádkozik és tevékenyen együttműködik a nemzetek között.
Igen hasznos, ha a közösség - ügyelve arra, hogy el ne hanyagolja az egyetemes missziót - kapcsolatot tart a belőle származott misszionáriusokkal, egy missziós plébániával vagy egyházmegyével, hogy a közösségek közötti egység látható legyen és egymás épülésére is szolgáljon.
Mivel Isten népe közösségekben, főként plébániai és egyházmegyei közösségekben él s ezekben válik láthatóvá, ezeknek is feladata a tanúskodás Krisztusról a nemzetek előtt.
A megújulás kegyelme a közösségekben csak akkor növekedhet, ha szeretetük határait az egész földkerekségre kiterjesztik, s a távollévőkről ugyanúgy gondoskodnak, mint saját tagjaikról.
Így Istentől e nagyszerű feladatra kiválasztott tagjai révén az egész közösség imádkozik és tevékenyen együttműködik a nemzetek között.
Igen hasznos, ha a közösség - ügyelve arra, hogy el ne hanyagolja az egyetemes missziót - kapcsolatot tart a belőle származott misszionáriusokkal, egy missziós plébániával vagy egyházmegyével, hogy a közösségek közötti egység látható legyen és egymás épülésére is szolgáljon.
A püspökök missziós felelőssége
Az összes püspököt mint az apostolkollégium örökébe lépő testület tagjait, nemcsak egy egyházmegyéért, hanem az egész világ üdvösségéért is szentelik föl. Krisztus parancsa, hogy az evangéliumot hirdetni kell minden teremtménynek,[158] Péterrel együtt és az ő vezetése alatt elsősorban és közvetlenül rájuk vonatkozik. Ebből fakad az egyházaknak az a kommuniója és együttműködése, mely ma annyira szükséges az evangélium hirdetéséhez. E kommunio nevében minden egyes egyház gondját viseli a többinek, szükségleteiket kölcsönösen föltárják, egymás javaiból részesednek, hiszen a püspöki kollégium egészére tartozik Krisztus testének építése.
A püspök a vele egységben lévő egyházmegyéjében a missziós tevékenységet megszervezve, serkentve és irányítva megjeleníti és láthatóvá teszi Isten népe missziós lelkületét és buzgóságát, úgyhogy az egész egyházmegye missziós természetűvé válik.
A püspök dolga, hogy népében, különösen a betegek és szenvedők körében találjon olyan lelkeket, akik készek a világ evangelizációjáért teljes önátadással fölajánlani Istennek imádságaikat és vezekléseiket; nagylelkűen támogassa azokat a fiatalokat és klerikusokat, akik missziós intézménybe éreznek hivatást, és hálás lélekkel fogadja, ha Isten egyeseket kiválaszt és beállít az Egyház missziójába; biztassa és segítse az egyházmegyei jogú szerzeteket, hogy ők is vállalják a rájuk eső részt; hívei körében mozdítsa elő a püspök a missziós intézmények, különösen a pápai missziós művek ügyét. E műveket kiemelt hely illeti meg, mert általuk érhető el, hogy a katolikusokat már gyermekkoruktól kezdve igazán egyetemes és missziós lelkület hassa át, s lehet jó eredménnyel szervezni olyan gyűjtéseket, melyekből szükségletei arányában valamennyi misszió részesedik.
Mivel az Úr szőlőjében napról napra több munkásra van szükség, az egyházmegyés papok óhajtsanak egyre nagyobb részt vállalni a világ evangelizálásából; ezért a Szent Zsinat nyomatékosan kéri a püspököket, fontolják meg, mennyire hátráltatja sok területen a súlyos paphiány az evangélium hirdetését, s küldjenek jobb papjaik közül néhány missziós munkára ajánlkozót -- megfelelő fölkészítés után -- paphiánnyal küzdő egyházmegyéknek, s végezzenek legalább egy ideig, a szolgálat szellemében, missziós tevékenységet.
Annak érdekében, hogy a püspökök missziós tevékenysége hatásosabb legyen az egyetemes Egyház javára, hasznosnak látszik, hogy a püspöki konferenciák hangolják össze és irányítsák területükön a missziók ügyét. A püspökök konferenciáikon tárgyaljanak egyházmegyés papok átengedéséről a nemzetek evangelizálására; bizonyos hozzájárulásról, melyet minden egyházmegye, bevételeinek arányában évenként tartozik a missziók ügyére áldozni;[162] közvetlen segélyakciókról a missziók javára, ezek irányításáról és szervezéséről; döntsenek a missziós intézmények és a missziókba készülő egyházmegyés papok szemináriumának ügyeiben, esetleg éppen létesítésükről; végül a missziós intézmények és az egyházmegyék kapcsolatának szorosabbá fűzéséről is.
A püspöki konferenciákra tartozik olyan intézmények fölállítása és pártolása is, melyek a missziók területéről jött vendégmunkásokat vagy diákokat testvériesen fogadják és megfelelő lelkipásztori gondozásban részesítik. Ezek személyében ugyanis a távoli népek valamiképpen szomszédokká lesznek, a régi keresztény közösségeknek pedig igen jó alkalmat adnak arra, hogy elbeszélgessenek olyan népekkel, melyek még nem hallottak az evangéliumról, és szolgálatukkal, szeretetükkel és támogatásukkal Krisztus igazi arcát fölragyogtassák számukra.
Az összes püspököt mint az apostolkollégium örökébe lépő testület tagjait, nemcsak egy egyházmegyéért, hanem az egész világ üdvösségéért is szentelik föl. Krisztus parancsa, hogy az evangéliumot hirdetni kell minden teremtménynek,[158] Péterrel együtt és az ő vezetése alatt elsősorban és közvetlenül rájuk vonatkozik. Ebből fakad az egyházaknak az a kommuniója és együttműködése, mely ma annyira szükséges az evangélium hirdetéséhez. E kommunio nevében minden egyes egyház gondját viseli a többinek, szükségleteiket kölcsönösen föltárják, egymás javaiból részesednek, hiszen a püspöki kollégium egészére tartozik Krisztus testének építése.
A püspök a vele egységben lévő egyházmegyéjében a missziós tevékenységet megszervezve, serkentve és irányítva megjeleníti és láthatóvá teszi Isten népe missziós lelkületét és buzgóságát, úgyhogy az egész egyházmegye missziós természetűvé válik.
A püspök dolga, hogy népében, különösen a betegek és szenvedők körében találjon olyan lelkeket, akik készek a világ evangelizációjáért teljes önátadással fölajánlani Istennek imádságaikat és vezekléseiket; nagylelkűen támogassa azokat a fiatalokat és klerikusokat, akik missziós intézménybe éreznek hivatást, és hálás lélekkel fogadja, ha Isten egyeseket kiválaszt és beállít az Egyház missziójába; biztassa és segítse az egyházmegyei jogú szerzeteket, hogy ők is vállalják a rájuk eső részt; hívei körében mozdítsa elő a püspök a missziós intézmények, különösen a pápai missziós művek ügyét. E műveket kiemelt hely illeti meg, mert általuk érhető el, hogy a katolikusokat már gyermekkoruktól kezdve igazán egyetemes és missziós lelkület hassa át, s lehet jó eredménnyel szervezni olyan gyűjtéseket, melyekből szükségletei arányában valamennyi misszió részesedik.
Mivel az Úr szőlőjében napról napra több munkásra van szükség, az egyházmegyés papok óhajtsanak egyre nagyobb részt vállalni a világ evangelizálásából; ezért a Szent Zsinat nyomatékosan kéri a püspököket, fontolják meg, mennyire hátráltatja sok területen a súlyos paphiány az evangélium hirdetését, s küldjenek jobb papjaik közül néhány missziós munkára ajánlkozót -- megfelelő fölkészítés után -- paphiánnyal küzdő egyházmegyéknek, s végezzenek legalább egy ideig, a szolgálat szellemében, missziós tevékenységet.
Annak érdekében, hogy a püspökök missziós tevékenysége hatásosabb legyen az egyetemes Egyház javára, hasznosnak látszik, hogy a püspöki konferenciák hangolják össze és irányítsák területükön a missziók ügyét. A püspökök konferenciáikon tárgyaljanak egyházmegyés papok átengedéséről a nemzetek evangelizálására; bizonyos hozzájárulásról, melyet minden egyházmegye, bevételeinek arányában évenként tartozik a missziók ügyére áldozni;[162] közvetlen segélyakciókról a missziók javára, ezek irányításáról és szervezéséről; döntsenek a missziós intézmények és a missziókba készülő egyházmegyés papok szemináriumának ügyeiben, esetleg éppen létesítésükről; végül a missziós intézmények és az egyházmegyék kapcsolatának szorosabbá fűzéséről is.
A püspöki konferenciákra tartozik olyan intézmények fölállítása és pártolása is, melyek a missziók területéről jött vendégmunkásokat vagy diákokat testvériesen fogadják és megfelelő lelkipásztori gondozásban részesítik. Ezek személyében ugyanis a távoli népek valamiképpen szomszédokká lesznek, a régi keresztény közösségeknek pedig igen jó alkalmat adnak arra, hogy elbeszélgessenek olyan népekkel, melyek még nem hallottak az evangéliumról, és szolgálatukkal, szeretetükkel és támogatásukkal Krisztus igazi arcát fölragyogtassák számukra.
A papok missziós felelőssége
A papok Krisztus személyét képviselik és a püspökök munkatársai abban a hármas tisztségben, mely természeténél fogva szolgálja az Egyház küldetését. Jól értsék meg tehát, hogy életük a missziók szolgálatára is szentelve van. Mivel sajátos szolgálatuk által -- mely főleg az Eucharisztiával, az Egyház növekedésének forrásával kapcsolatos -- Krisztussal, a fővel egyesülnek, és másokat is ehhez az egyesüléshez vezetnek, lehetetlen nem érezniök, mi minden hiányzik még a Test teljességéhez, tehát mennyi tevékenységet igényel még szüntelen gyarapítása. Lelkipásztorkodásuk olyan legyen tehát, hogy javára váljék az evangélium terjedésének a nem keresztény népeknél.
A papok szítsák föl és tartsák ébren a hívők körében a missziós buzgóságot, magyarázzák meg a hitoktatásban és az igehirdetésben, hogy az Egyháznak kötelessége hirdetni Krisztust a nemzetek között; értessék meg a keresztény családokkal, milyen szükséges és milyen megtisztelő feladat ápolni fiaikban és leányaikban a missziós hivatást; ébresszék föl az iskolák és a katolikus társulatok fiataljaiban a missziós érdeklődést, hogy soraikból jöjjenek az evangélium hirdetésére. Buzdítsák hiveiket, hogy imádkozzanak a missziókért, és mint akik Krisztusért és a lelkek üdvösségéért koldussá lettek, ne szégyelljenek támogatásukra a hívektől alamizsnát gyűjteni.
A szemináriumok és az egyetemek tanárai ismertessék meg az ifjúságot a világ és az Egyház valódi helyzetével, hogy tudatosodjék bennük, milyen égetően szükséges a nem keresztények evangelizálása, s ez ébressze föl buzgóságukat. A dogmatika, a szentírástudomány, az erkölcstan és a történelem tanítása közben mutassanak rá a missziós vonatkozásokra, hogy ezzel is növeljék a papnövendékekben a missziós felelősség tudatát.
A papok Krisztus személyét képviselik és a püspökök munkatársai abban a hármas tisztségben, mely természeténél fogva szolgálja az Egyház küldetését. Jól értsék meg tehát, hogy életük a missziók szolgálatára is szentelve van. Mivel sajátos szolgálatuk által -- mely főleg az Eucharisztiával, az Egyház növekedésének forrásával kapcsolatos -- Krisztussal, a fővel egyesülnek, és másokat is ehhez az egyesüléshez vezetnek, lehetetlen nem érezniök, mi minden hiányzik még a Test teljességéhez, tehát mennyi tevékenységet igényel még szüntelen gyarapítása. Lelkipásztorkodásuk olyan legyen tehát, hogy javára váljék az evangélium terjedésének a nem keresztény népeknél.
A papok szítsák föl és tartsák ébren a hívők körében a missziós buzgóságot, magyarázzák meg a hitoktatásban és az igehirdetésben, hogy az Egyháznak kötelessége hirdetni Krisztust a nemzetek között; értessék meg a keresztény családokkal, milyen szükséges és milyen megtisztelő feladat ápolni fiaikban és leányaikban a missziós hivatást; ébresszék föl az iskolák és a katolikus társulatok fiataljaiban a missziós érdeklődést, hogy soraikból jöjjenek az evangélium hirdetésére. Buzdítsák hiveiket, hogy imádkozzanak a missziókért, és mint akik Krisztusért és a lelkek üdvösségéért koldussá lettek, ne szégyelljenek támogatásukra a hívektől alamizsnát gyűjteni.
A szemináriumok és az egyetemek tanárai ismertessék meg az ifjúságot a világ és az Egyház valódi helyzetével, hogy tudatosodjék bennük, milyen égetően szükséges a nem keresztények evangelizálása, s ez ébressze föl buzgóságukat. A dogmatika, a szentírástudomány, az erkölcstan és a történelem tanítása közben mutassanak rá a missziós vonatkozásokra, hogy ezzel is növeljék a papnövendékekben a missziós felelősség tudatát.
A szerzetes intézmények missziós felelőssége
A szemlélődő és a külső tevékenységet folytató szerzetes intézmények eddig is igen nagy részt vállaltak a világ evangelizálásából és vállalnak ma is. Érdemeiket a Szentséges Zsinat szívesen elismeri, és hálát adva Istennek az ő dicsőségére és a lelkek szolgálatára tett oly sok erőfeszítésükért buzdítja őket, hogy fáradhatatlanul folytassák a megkezdett tevékenységet, hiszen tudják, hogy a szeretet, amelyet hivatásuknál fogva tökéletesebben kötelesek gyakorolni, igazi katolikus lelkületre és munkára készteti és kötelezi őket.
A szemlélődő intézmények imádságaikkal, vezekléseikkel és szenvedéseikkel igen sokat tesznek a lelkek megtéréséért, mivel Isten az, aki kérésükre küldeni fog aratásába munkásokat, megnyítja az evangélium befogadására a nem keresztények lelkét és megtermékenyíti szívükben az üdvösség igéit. Sőt a Zsinat kéri ezeket a intézményeket, hogy telepedjenek le a missziós területeken, ahogyan már nem kevesen meg is tették, hogy ott, a népek eredeti vallási hagyományaihoz alkalmazkodva éljenek és tegyenek tanúságot a nem keresztények között Isten fönségéről és szeretetéről, valamint a Krisztussal való egységről.
A külső tevékenységet folytató intézmények valamennyien őszintén kérdezzék meg maguktól Isten színe előtt: nem tudnák-e bővíteni tevékenységük körét Isten országának terjesztésével a nemzetek között; nem tudnának-e bizonyos szolgálatokat másokra bízni annak érdekében, hogy a fölszabadult erőket a missziónak szentelhessék; nem tudnának-e munkába lépni - figyelembe véve alapítójuk szándékát - a missziókban is, esetleg szabályzatuk módosításával is; a tagok erejükhöz mérten részt vesznek-e a misszióban; vajon életmódjuk a népek szelleméhez és körülményeihez alkalmazott tanúságtétel-e az evangéliumról?
Mivel pedig a Szentlélek indítására az Egyházban egyre több a világi szerzetesi intézmény, tevékenységük - mint a világ evangelizálásáért való teljes odaadás jele - a püspök vezetése alatt sokféle formában lehet gyümölcsöző a missziókban.
A világi hívek missziós felelőssége
A világi hívek működjenek együtt az Egyházzal az evangélium hirdetésében, és mint tanúságtevők és élő eszközök vegyenek részt az Egyház üdvösségszerző küldetésében, kiváltképpen ha Isten hívja, a püspök pedig elfogadja őket erre a munkára.
A már keresztény területeken a világi hívek támogassák az evangélium hirdetésének művét: növeljék a missziók ismeretét és szeretetét önmagukban és másokban, családjukban, katolikus társulatokban és iskolákban; segítsék kibontakozni a hivatásokat; ajánlják föl sokféle formában támogatásukat, hogy a hit adományával, melyet ingyen kaptak, másokat is meg lehessen ajándékozni.
A missziós területeken pedig a világi hívek, akár jövevények, akár bennszülöttek, tanítsanak az iskolában, intézzék az anyagi ügyeket, vegyenek részt a plébánia és az egyházmegye munkájában, szervezzék meg és mozdítsák elő a világiak apostolkodásának különféle formáit, hogy a fiatal Egyház hívei minél előbb kivehessék a maguk részét az Egyház életéből.
Végül a világi hívek szívesen ajánlják föl munkájukat gazdasági és társadalmi téren a fejlődésben lévő népeknek. Segítségük annál dicséretesebb minél inkább olyan intézmények létrehozására irányul, melyek a társadalmi élet alapvető struktúráit erősítik, vagy a leendő felelős vezetők képzésére szolgálnak.
Különösen dicséretre méltók azok a világiak, akik egyetemeken és tudományos intézetekben történelmi és vallástudományi kutatásaikkal mozdítják elő a népek és vallások megismerését, segítik az evangélium hirdetőit, és előkészítik a nem keresztényekkel való párbeszédet.
Más keresztényekkel és nem keresztényekkel, különösen a nemzetközi szervezetek tagjaival testvéri szeretetben működjenek együtt, mindig szem előtt tartva, hogy "a földi város építésénél az Úr legyen az alap és a végső cél ".
Mindezen feladatok elvégzéséhez a világi híveknek föltétlenül szükségük van szakmai és lelki előkészítésre -- melyet adjanak is meg nekik, e célra szolgáló intézményekben --, hogy életük a nem keresztények között igazi tanúságtétel lehessen Krisztusról, az Apostol szavai szerint: "Se zsidót, se pogányt, se az Isten Egyházát meg ne botránkoztassátok, mint ahogy én is mindenkinek kedvében járok. Nem azt keresem, ami nekem hasznos, hanem ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek"(1Kor 10,32--33).
Forrás: Ad Gentes - A II. Vatikáni Zsinat AD GENTES kezdetű dekrétuma az Egyház missziós tevékenységéről
A világi hívek működjenek együtt az Egyházzal az evangélium hirdetésében, és mint tanúságtevők és élő eszközök vegyenek részt az Egyház üdvösségszerző küldetésében, kiváltképpen ha Isten hívja, a püspök pedig elfogadja őket erre a munkára.
A már keresztény területeken a világi hívek támogassák az evangélium hirdetésének művét: növeljék a missziók ismeretét és szeretetét önmagukban és másokban, családjukban, katolikus társulatokban és iskolákban; segítsék kibontakozni a hivatásokat; ajánlják föl sokféle formában támogatásukat, hogy a hit adományával, melyet ingyen kaptak, másokat is meg lehessen ajándékozni.
A missziós területeken pedig a világi hívek, akár jövevények, akár bennszülöttek, tanítsanak az iskolában, intézzék az anyagi ügyeket, vegyenek részt a plébánia és az egyházmegye munkájában, szervezzék meg és mozdítsák elő a világiak apostolkodásának különféle formáit, hogy a fiatal Egyház hívei minél előbb kivehessék a maguk részét az Egyház életéből.
Végül a világi hívek szívesen ajánlják föl munkájukat gazdasági és társadalmi téren a fejlődésben lévő népeknek. Segítségük annál dicséretesebb minél inkább olyan intézmények létrehozására irányul, melyek a társadalmi élet alapvető struktúráit erősítik, vagy a leendő felelős vezetők képzésére szolgálnak.
Különösen dicséretre méltók azok a világiak, akik egyetemeken és tudományos intézetekben történelmi és vallástudományi kutatásaikkal mozdítják elő a népek és vallások megismerését, segítik az evangélium hirdetőit, és előkészítik a nem keresztényekkel való párbeszédet.
Más keresztényekkel és nem keresztényekkel, különösen a nemzetközi szervezetek tagjaival testvéri szeretetben működjenek együtt, mindig szem előtt tartva, hogy "a földi város építésénél az Úr legyen az alap és a végső cél ".
Mindezen feladatok elvégzéséhez a világi híveknek föltétlenül szükségük van szakmai és lelki előkészítésre -- melyet adjanak is meg nekik, e célra szolgáló intézményekben --, hogy életük a nem keresztények között igazi tanúságtétel lehessen Krisztusról, az Apostol szavai szerint: "Se zsidót, se pogányt, se az Isten Egyházát meg ne botránkoztassátok, mint ahogy én is mindenkinek kedvében járok. Nem azt keresem, ami nekem hasznos, hanem ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek"(1Kor 10,32--33).
Forrás: Ad Gentes - A II. Vatikáni Zsinat AD GENTES kezdetű dekrétuma az Egyház missziós tevékenységéről
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése