Soha sem szerettem azokat, akik túlságosan is nagy szavakat mondanak a szenvedésről, előszeretettel hangsúlyozzák érdemszerző voltát, a szenvedés hősiességét, miközben maguk még nem tapasztalták annak közelségét.
A szenvedés minden embert megtör, s mindannyiunkban megannyi kérdést ébreszt. Talán az egyik leggyakoribb ezek közül, hogy vajon Isten, akinek hatalma nagy, miért nem veszi el a szenvedést, a kínt, a fájdalmat.
Jézus szenvedése és halála a válasz minderre. A szenvedések kelyhét a Mesternek is ki kellet innia. A megváltás műve elképzelhetetlen a Megváltó Passiója nélkül.
Sokat gondolkodtam, elmélkedtem azon, hogy vajon a szenvedésben mi a logika. Elsõ pillanatra úgy tûnik az embernek, hogy az maga az értelmetlenség. Ám éppen Krisztus keresztje az, mely megköveteli tõlünk, hogy odaadóbban vizsgáljuk a kereszt titkát.
A teremtő elgondolásában mindig érvényesül a rend, a törvényszerűség. A bűn az, mely beleront ebbe a csodálatos rendbe, s az ember életében felborul az egyensúly. Ez egy testi-lelki szerencsétlenség, melynek következtében az ember megsérül, s a sérülés fájdalmat s szenvedést jelent. Van útja a gyógyulásnak, de az a fájdalmak elviselésén keresztül vezet.
Milyen érdekes megfigyelni, hogy amikor az ember rendetlenül él, például mértéktelen az evésben és ivásban, akkor a szervezete maga kényszeríti böjtre, másnap nem tud enni, s inni is alig. Ám meg tud gyógyulni. Időre és szenvedésre van szükség. A szenvedés során sokszor ráébredünk, hogy helytelenül cselekedtünk, talán ígéretet is teszünk a megjavulásra.
Minden esetben, amikor az ember bűnt követ el, akkor valahol megsértette a rendet, felborította az egyensúlyt az ember testében, lelkében. Belerontott az Isten által megálmodott képbe az emberről, a világról. Ilyenkor jön a járható út, a szenvedés útja, melyet hittel elfogadva a legértékesebb adományként élhetünk meg. Általa visszaállítható az egyensúly a magunk állapota és az isteni elgondolás közt. A szenvedésben gyógyul a lélek. Ráébred az ember a hibáira, képes fogadalmat tenni, hogy megváltozik. A szenvedés visszavezeti az embert önmagához, s egyesít az emberiség azon részével, akik naponta szenvednek éhségtől, betegségtől.
A szenvedés képessé teszi az embert arra, hogy átélje az elégtétel lelki szükségességét, hogy meg tudjon állni saját maga, embertestvére és Isten előtt is.
A hittel megélt szenvedés sohasem veszteség. Belőle kikerülve az ember győztesnek érzi magát, mert a legnagyobb próbatételen esett át, mely csodálatos tapasztalat élete további részére.
Amikor pedig a szenvedés egyirányú, amikor a halál utcájába vezet, akkor szerepe az, hogy az ember olyan lelki állapotba kerüljön, hogy képes legyen elszakadni a földi élettől, s az örökkévalót választani, mely egyben a fájdalmainak végét is jelentik.
Ha nem így lenne, az Isten Fia más utat választott volna, hogy megváltsa a világot.
Ft. Dobó Tibor
Forrás: Keresztény Értelmiségi Kör
A szenvedés minden embert megtör, s mindannyiunkban megannyi kérdést ébreszt. Talán az egyik leggyakoribb ezek közül, hogy vajon Isten, akinek hatalma nagy, miért nem veszi el a szenvedést, a kínt, a fájdalmat.
Jézus szenvedése és halála a válasz minderre. A szenvedések kelyhét a Mesternek is ki kellet innia. A megváltás műve elképzelhetetlen a Megváltó Passiója nélkül.
Sokat gondolkodtam, elmélkedtem azon, hogy vajon a szenvedésben mi a logika. Elsõ pillanatra úgy tûnik az embernek, hogy az maga az értelmetlenség. Ám éppen Krisztus keresztje az, mely megköveteli tõlünk, hogy odaadóbban vizsgáljuk a kereszt titkát.
A teremtő elgondolásában mindig érvényesül a rend, a törvényszerűség. A bűn az, mely beleront ebbe a csodálatos rendbe, s az ember életében felborul az egyensúly. Ez egy testi-lelki szerencsétlenség, melynek következtében az ember megsérül, s a sérülés fájdalmat s szenvedést jelent. Van útja a gyógyulásnak, de az a fájdalmak elviselésén keresztül vezet.
Milyen érdekes megfigyelni, hogy amikor az ember rendetlenül él, például mértéktelen az evésben és ivásban, akkor a szervezete maga kényszeríti böjtre, másnap nem tud enni, s inni is alig. Ám meg tud gyógyulni. Időre és szenvedésre van szükség. A szenvedés során sokszor ráébredünk, hogy helytelenül cselekedtünk, talán ígéretet is teszünk a megjavulásra.
Minden esetben, amikor az ember bűnt követ el, akkor valahol megsértette a rendet, felborította az egyensúlyt az ember testében, lelkében. Belerontott az Isten által megálmodott képbe az emberről, a világról. Ilyenkor jön a járható út, a szenvedés útja, melyet hittel elfogadva a legértékesebb adományként élhetünk meg. Általa visszaállítható az egyensúly a magunk állapota és az isteni elgondolás közt. A szenvedésben gyógyul a lélek. Ráébred az ember a hibáira, képes fogadalmat tenni, hogy megváltozik. A szenvedés visszavezeti az embert önmagához, s egyesít az emberiség azon részével, akik naponta szenvednek éhségtől, betegségtől.
A szenvedés képessé teszi az embert arra, hogy átélje az elégtétel lelki szükségességét, hogy meg tudjon állni saját maga, embertestvére és Isten előtt is.
A hittel megélt szenvedés sohasem veszteség. Belőle kikerülve az ember győztesnek érzi magát, mert a legnagyobb próbatételen esett át, mely csodálatos tapasztalat élete további részére.
Amikor pedig a szenvedés egyirányú, amikor a halál utcájába vezet, akkor szerepe az, hogy az ember olyan lelki állapotba kerüljön, hogy képes legyen elszakadni a földi élettől, s az örökkévalót választani, mely egyben a fájdalmainak végét is jelentik.
Ha nem így lenne, az Isten Fia más utat választott volna, hogy megváltsa a világot.
Ft. Dobó Tibor
Forrás: Keresztény Értelmiségi Kör
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése