Az Eucharisztia szentsége

A szent Eucharisztia befejezi a keresztény beavatást. Akik a keresztség fölemeltettek a királyi papság méltóságára és a bérmálás által mélyebben hasonulóvá váltak Krisztushoz, az Eucharisztia által az egész közösséggel együtt részesednek az Úr áldozatában.

„Üdvözítőnk az utolsó vacsora alkalmával, azon az éjszakán, melyen elárultatott, megalapította testének és vérének eucharisztikus áldozatát, hogy így a kereszt áldozatát a századokon át eljöveteléig megörökítse, és így szeretett jegyesére, az Egyházra bízza halálának és föltámadásának emlékezetét: az irgalom szentségét, az egység jelét, a szeretet kötelékét mint húsvéti lakomát, melyen Krisztust vesszük magunkhoz, lelkünket kegyelem tölti el, s a jövendő dicsőség záloga nekünk adatik.”

Az egyházi élet forrása és csúcsa

Az Eucharisztia „az egész keresztény élet forrása és csúcsa”. „Az összes szentség, mint minden más egyházi szolgálat és az apostoli tevékenység is, a szent Eucharisztiához tartozik és reá irányul. Az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java, tudniillik maga Krisztus, a mi Húsvétunk.”

„Az isteni élet közösségét és Isten népének egységét, melyekben az Egyház létezik, az Eucharisztia jól jelzi és csodálatosan megvalósítja. Benne éri el csúcspontját a tevékenység, mellyel Isten Krisztusban megszenteli a világot, és a kultuszt, melyet az emberek Krisztusnak és általa az Atyának a Szentlélekben nyújtanak.”

Végül az Eucharisztia ünneplése által már most részt veszünk az égi liturgiában és elővételezzük az örök életet, amelyben „Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28).

Röviden tehát az Eucharisztia hitünk összefoglalása és összegezése: „Tanításunk egyöntetű az Eucharisztiáról, és az Eucharisztia megerősíti a tanításunkat.”

Hogyan nevezik ezt a szentséget?

E szentség kimeríthetetlen gazdagsága fejeződik ki különböző elnevezéseiben, melyek közül mindegyik más szempontra utal. Nevei:

Eucharisztia, mert hálaadás Istennek. Az eucharisztein (Lk 22,19; 1Kor 11,24) és az eulogein (Mt 26,26; Mk 14,22) szavak azokra a zsidó áldásokra emlékeztetnek, amelyek — különösen étkezések alatt —magasztalták Isten műveit: a teremtést, a megváltást és a megszentelést.

Úrvacsora, mert arról a vacsoráról van szó, amelyet az Úr szenvedése előestéjén tanítványaival költött el, és a Bárány mennyei Jeruzsálem-béli menyegzős lakomájának elővételezéséről.

Kenyértörés, mert a zsidó étkezésnek ezt a sajátos szertartását használta föl Jézus, amikor családfőként megáldotta és szétosztotta a kenyeret, különösen az utolsó vacsorán. E cselekedetről ismerik fel Őt föltámadása után a tanítványok. Az első keresztények eucharisztikus összejöveteleiket „kenyértörésnek” nevezték. Ezzel azt akarták mondani, hogy mindazok, akik az egy, megtört kenyérből, Krisztusból esznek, közösségre lépnek vele és őbenne egyetlen testet alkotnak.

Eucharisztikus összejövetel (szünaxisz), mert az Eucharisztiát a hívők összejövetelében, az Egyház látható megjelenésében ünneplik.

Az Úr szenvedésének és föltámadásának emlékezete.

Szent áldozat, mert megjeleníti az üdvözítő Krisztus egyetlen áldozatát, s mert magába zárja az Egyház fölajánlását; szentmiseáldozat, „a dicséret áldozata” (Zsid 13,15), lelki áldozat, tiszta és szent áldozat, mert az Ószövetség összes áldozatát beteljesíti és fölülmúlja.

Szent és isteni liturgia, mert az Egyház egész liturgiája e szentség ünneplésében találja meg középpontját és legtömörebb kifejezését; ugyanebben az értelemben nevezik a szent misztériumok ünneplésének is. Beszélünk a legszentebb Szentségről (Sanctissimum Sacramentum) is, mert az Eucharisztia a szentségek szentsége. Ez a név a tabernákulumban őrzött szentségi színekre is használatos. [Az Oltáriszentség névről jegyzet kellene!]

Communio, mert e szentség révén egyesülünk Krisztussal, aki testében és vérében részesít azért, hogy egy testet alkossunk Vele; nevezik az Eucharisztiát görögül ta hagia, latinul sancta, `szent dolgoknak' is -- ez az Apostoli hitvallásban szereplő `szentek közössége' elsődleges jelentése --; egyéb nevei: angyalok kenyere, mennyei kenyér, halhatatlanság gyógyszere, viaticum, `útravaló'.

Szentmise, mert a liturgia, amelyben az üdvösség misztériuma beteljesedik, a hívek küldetésével (missio) végződik, hogy Isten akaratát mindennapi életükben betöltsék.

A szentségi áldozat: hálaadás, emlékezet, jelenlét

A keresztények az Eucharisztiát kezdettől fogva ünneplik, éspedig olyan formában, amely lényegét tekintve nem változott sem a korok, sem a liturgiák különbözősége miatt. Azért teszik ezt, mert kötelezőnek érzik a parancsot, amit az Úr szenvedésének előestéjén adott: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (1Kor 11,24--25).

Az Úr e parancsát teljesítjük, amikor az ő áldozatának emlékezetét ünnepeljük. Ezt cselekedvén azt ajánljuk föl az Atyának, amit Ő maga ajándékozott nekünk: teremtésének ajándékait, a kenyeret és a bort, melyek Krisztus szavaira és a Szentlélek erejéből Krisztus testévé és vérévé válnak: így Krisztus valóságosan és titokzatos módon jelenvalóvá válik.

Ezért az Eucharisztiát úgy kell szemlélnünk,

mint hálaadást és dicséretet az Atyának;

mint Krisztus és az ő teste áldozati emlékezetét;

mint Krisztus jelenlétét szavai és Lelke erejének hatására.

Hálaadás és dicséret az Atyának

Az Eucharisztia, Krisztus által a kereszten beteljesített üdvösségünk szentsége, a dicséret áldozata is hálaadásul a teremtés művéért. Az eucharisztikus áldozatban Krisztus halála és föltámadása által az egész Istentől szeretett teremtést fölajánljuk az Atyának. Krisztus által az Egyház a dicséret áldozatát ajánlhatja föl hálaadásul mindazért a jóért, szépért és igazért, amit Isten a teremtésben és az emberi nemben alkotott.

Az Eucharisztia a hálaadás áldozata az Atyának, áldás, mellyel az Egyház háláját fejezi ki Istennek minden jótéteményéért: mindazért, amit Ő a teremtésben, a megváltásban és a megszentelésben tett. Az Eucharisztia tehát elsősorban „hálaadást” jelent.

Az Eucharisztia a dicséret áldozata is, amellyel az Egyház az egész teremtés nevében énekli Isten dicsőségét. E dicsérő áldozat csak Krisztus által lehetséges: Ő személyéhez, dicséretéhez és közbenjárásához kapcsolja a híveket, és így a dicséret áldozatát Őáltala és Ővele ajánljuk föl az Atyának, és Őbenne nyer elfogadást.

"Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan": a szentáldozás

Az Úr sürgető meghívással fordul felénk, hogy az Eucharisztia szentségében magunkhoz vegyük Őt: „Bizony, bizony, mondom nektek: ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz bennetek élet” (Jn 6,53).

Hogy meg tudjunk felelni ennek a meghívásnak, erre a nagy és szent pillanatra elő kell készülnünk. Szent Pál apostol lelkiismeretvizsgálatra buzdít: „Ezért, aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét. Tehát vizsgálja meg magát mindenki, és csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az (Úr) testét, saját ítéletét eszi és issza” (1Kor 11,27--29). Annak, aki súlyos bűn tudatában van, meg kell gyónnia, mielőtt a szentáldozáshoz járul.

A hívő e nagy szentség előtt nem tehet mást, mint hogy lángoló hittel és alázattal megismételje a százados szavait: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem!” Aranyszájú Szent János liturgiájában a hívők ugyanazon lelkülettel imádkozzák:

„A te titkos vacsorádnak részesévé fogadj ma engem, Isten Fia, mert nem mondom ki ellenségeidnek a titkot, sem csókot nem adok neked, mint Júdás, hanem mint ama gonosztevő, kiáltom feléd: „Emlékezzél meg rólam, Uram, a te országodban!”

E szentség vételének méltó előkészületeként a hívőknek meg kell tartaniuk az Egyházuk által előírt szentségi böjtöt. Magatartásukkal (ruha, testtartás) fejezzék ki azt a tiszteletet, ünnepélyességét és örömöt, mely megfelel annak a pillanatnak, amikor Krisztus a vendégünk lesz.

Megfelel az Eucharisztia rendeltetésének, hogy a hívők, ha kellően föl vannak készülve, megáldoznak, amikor szentmisén vesznek részt: „Nagyon ajánlott a szentmisén való tökéletesebb részvétel abban a formában is, hogy a hívek az Úr testét a pap áldozása után ugyanabból az Áldozatból vegyék magukhoz”.

Az Egyház kötelezi a hívőket arra, hogy vasár- és ünnepnapon vegyenek részt az isteni liturgiában és gyónással fölkészülve legalább évente egyszer vegyék magukhoz az Eucharisztiát, lehetőleg a húsvéti időben. Az Egyház nyomatékosan ajánlja a hívőknek, hogy a szent Eucharisztiát vasár- és ünnepnapokon vagy még gyakrabban, akár minden nap vegyék magukhoz.

A csak kenyér színe alatti szentáldozásban — Krisztus mindkét szín alatti szentségi jelenléte következtében — az Eucharisztia kegyelmi gyümölcseit egészen fogadni lehet. Lelkipásztori megfontolásból a latin szertartásban ez az áldozási forma a leggyakoribb. „A szentáldozás azonban akkor éri el jel természetének teljességét, ha mindkét szín alatt történik. Ebben a formában az eucharisztikus lakoma jele tökéletesebben fejeződik ki.” A keleti szertartásokban ez a szentáldozás általános módja.

A szentáldozás gyümölcsei

A szentáldozás elmélyíti egyesülésünket Krisztussal. Az Eucharisztia vételének a szentáldozásban a legfőbb gyümölcse a benső egyesülés Jézus Krisztussal. Az Úr mondja: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg őbenne” (Jn 6,56). A Krisztusban való élet alapja az eucharisztikus lakoma: „Ahogy engem az élő Atya küldött és Én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, általam fog élni” (Jn 6,57).

„Amikor az Úr ünnepein a hívők a Fiú testét magukhoz veszik, hirdetik egymásnak az örömhírt: megkaptuk az élet foglalóját; mint amikor az angyal Mária Magdolnának mondta: "Krisztus föltámadott!". Most is az életet és a föltámadást kapja az, aki magához veszi Krisztust.”

Amit az anyagi táplálék eredményez a testi életben, azt valósítja meg a szentáldozás csodálatos módon lelki életünkben. A föltámadott Krisztus — „a Szentlélek által élő és éltető” — testével való kommunió megőrzi, növeli és megújítja a keresztségben kapott kegyelmi életet. A keresztény élet e növekedése igényli, hogy az eucharisztikus kommunióval, zarándokságunk kenyerével táplálkozzék egészen halálunk órájáig, amikor `útravalóul' kapjuk.

A szentáldozás elválaszt bennünket a bűntől. Krisztus teste, melyet a szentáldozásban magunkhoz veszünk, értünk „adatott”, és a vér, amelyet iszunk, „sokakért kiontatott a bűnök bocsánatára”. Ezért az Eucharisztia nem tud Krisztussal egyesíteni anélkül, hogy ne tisztítana meg az elkövetett bűnöktől és ne óvna meg a jövendő bűnöktől:

„Valahányszor magunkhoz vesszük, az Úr halálát hirdetjük.  Ha a halálát, akkor a bűnök bocsánatát hirdetjük. Ha valahányszor kiontatik a vér, a bűnök bocsánatára ontatik ki, akkor mindig úgy kell fogadnom, hogy mindig megbocsátja a bűneimet. Nekem, aki mindig vétkezem, mindig szükségem van az orvosságra.”

Amint a testi táplálék az elhasznált erő pótlására szolgál, úgy az Eucharisztia erősíti a szeretetet, mely a mindennapi életben természete szerint gyengül; és ez a fölelevenített szeretet eltörli a bocsánatos bűnöket. Amikor Krisztus nekünk ajándékozza önmagát, újra életre kelti szeretetünket, és képessé tesz arra, hogy a teremtmények iránti rendetlen ragaszkodásainkat megszakítsuk és benne meggyökerezzünk:

„Mivel tehát Krisztus szeretetből halt meg értünk, amikor az áldozat idejében megemlékezünk az Ő haláláról, azt kérjük, hogy a Szentlélek eljövetele által adassék nekünk a szeretet; azt kérjük alázattal könyörögve, hogy e szeretet által, mellyel Krisztus minket arra méltatott, hogy megfeszíttessék értünk, mi is -- a Szentlélek kegyelmét elnyerve -- úgy tekinthessük a világot, mint ami számunkra megfeszíttetett, s mi magunk is megfeszíttessünk a világnak; (...) a szeretet ajándékát elnyerve, meghaljunk a bűnnek és Istennek éljünk.”

Az Eucharisztia e szeretet által, melyet föllobbant bennünk, megőriz minket a halálos bűnöktől. Minél inkább részesedünk Krisztus életében és minél inkább elmélyedünk barátságában, annál nehezebb lesz halálos bűnnel megszakítani a kapcsolatot Vele. De a halálos bűnök megbocsátására nem az Eucharisztia van rendelve, hanem a bűnbocsánat szentsége. Az Eucharisztia azok szentsége, akik teljes közösségben vannak az Egyházzal.

A titokzatos Test egysége: az Eucharisztia teszi az Egyházat. Akik az Eucharisztiát magukhoz veszik, szorosabban kapcsolódnak Krisztushoz. Emiatt Krisztus valamennyi hívőt egy testbe kapcsol össze: az Egyházba. A szentáldozás ezt az Egyházba testesülést, ami a keresztség által már megvalósult, megújítja, megerősíti és elmélyíti. A keresztségben meghívást kaptunk arra, hogy egy testet alkossunk. Az Eucharisztia beteljesíti ezt a meghívást: „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nemde a Krisztus vérében való részesedés? S a kenyér, amelyet megtörünk, nemde a Krisztus testében való részesedés? Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk” (1Kor 10,16--17):

„Ha ti Krisztus teste és az Ő tagjai vagytok, misztériumotok oda van helyezve az Úr asztalára: a saját misztériumotokat kapjátok. Arra, ami vagytok, Amen-nal válaszoltok, és válaszolván aláírjátok. Hallod ugyanis: Krisztus teste; és te válaszolod: Amen. Légy Krisztus tagja, hogy igaz legyen az Amen.”

Az Eucharisztia kötelez a szegények iránt; hogy Krisztus értünk adott testét és vérét igazságban vehessük magunkhoz, Krisztust a legszegényebbekben, az Ő testvéreiben kell fölismernünk:

„Megízlelted az Úr vérét, és még így sem ismered föl a testvéredet; (...) magát az asztalt is meggyalázod, amikor azt, aki ennek részese lett, nem tartod méltónak arra, hogy megoszd vele táplálékodat. (...). Minden bűnödtől megszabadított téged Isten, és ilyen asztalra méltatott: te pedig ettől sem lettél jóságosabb.”

Az Eucharisztia és a keresztények egysége. E misztérium nagysága láttán Szent Ágoston így kiáltott föl: „Ó, kegyes jóság szentsége! Ó, egység jele! Ó, szeretet köteléke!” Minél fájdalmasabban érezzük az Egyház megosztottságait, amelyek lehetetlenné teszik az Úr asztalánál való közös részvételt, annál fontosabbak az imádságok az Úrhoz, hogy a benne hívők teljes egységének napjai visszatérjenek.

Forrás: Katolikus Egyház Katekizmusa / Mendei Plébánia