Az első karácsonykor megszületett Jézus, pólyába takarták és jászolba fektették. Ez volt az Ő első, történelmi eljövetele. Hogy miért első és miért történelmi? Elsőnek mondjuk, mert hittel valljuk, hogy az idők végén újra eljön. Történelminek mondjuk, mert a megtestesülés misztériuma a történelemben a tér és az idő egy meghatározott pontján történt. Az üdvtörténet Jézus Krisztusban éri el csúcspontját, és találja meg végső értelmét. Általa nyertünk "kegyelmet kegyelemre halmozva" (Jn 1,16); így vált lehetővé számunkra, hogy kiengesztelődjünk Istennel, az Atyával (2Kor 5,18). Őbenne a történelembe lép az az Isten, aki a "történelmi ember bűn-tragikumának bírája és megváltója". [1] Azért is történelminek nevezhető ez az esemény, mert ez a Kisded "történelmet csinált", olyannyira, hogy az ő születésétől számítjuk az időt, visszafelé is, előre is (Kr. e. - Kr. u.). Nemcsak övéinek, hanem az egész emberiségnek programot adott: meghirdette a szeretet és a jóság társadalmát, és mert a társadalom emberekből áll, életprogramot adott mindnyájunknak.
A nagy jubileum: a megtestesülés megünneplése
A 4. század óta minden évben megünnepeljük Jézus születését. [2] Szándékosan fogalmaztam így. Írhattam volna úgy is, hogy Jézus születésnapját, de nyilvánvaló, hogy ez a kifejezés nem helyes. Ha így fogalmazunk, akkor közönséges születésnappá, emléknappá fokozzuk le a karácsonyt, mert Jézus születése Betlehemben nem csupán egy régmúlthoz kötődő esemény. Hiszen az Ő színe előtt zajlik az egész emberi történelem: jelenünket és a világ jövőjét az Ő jelenléte világítja meg. Ő "az élő" (Jel 1,18), aki van, aki volt és aki eljön" (Jel 1,4). A második évezred végén is "meg akar testesülni", jelenvalóvá akar válni mindnyájunk életében. Tanulságos és sokatmondó számunkra, hogy II. János Pál pápa A megtestesülés misztériuma címmel adta ki bulláját [3] a 2000. év nagy jubileumáról. A keresztény világ tehát nem csupán Jézus születésének 2000. évfordulóját ünnepli, hanem "Isten Fia megtestesülésének misztériumára emelve tekintetét készül átlépni az egyház a harmadik évezred küszöbét".
Az üdvözítés műve
A megtestesülés misztériuma nem "fejeződött be" az első karácsonykor. Hiszen Isten minden embert üdvözíteni akar, mégpedig az emberré lett Fiú, a megváltó Jézus Krisztus által. Nem feledkezhetünk el Péter apostol szavairól: "Nincs üdvösség senki másban, mert az emberek között az ég alatt nincs senki más, akiben üdvözülnünk lehetne" (ApCsel 4,12). Ezért a megtestesülés, ha másféle formában is, az első karácsony óta élő valóság a világban és az egyházban. Sőt egyes teológusok szerint az egész üdvtörténetnek inkarnatorikus (a megtestesülést jellemző vonások) struktúrája van.
Az üdvtörténet "testi jellege"
A kinyilatkoztatás alapján látjuk, hogy az embert teremtő és üdvözíteni akaró Isten látható módon is akar találkozni az emberrel. A történelemben Isten akaratát úgy valósítja meg, hogy üdvözítő "nagy tettei" láthatók is. Isten "testileg" foghatóan közli magát az emberrel; testben érzékelhető módon teszi magát tapasztalattá. Ezt a törvényszerűséget látjuk már az Ószövetségben is. Mindenekelőtt az Egyiptomból való kivonulás történetében. Egy történetileg megragadható eseményben (a szabadulás, a tengeren való átkelés, a szövetségkötés) tapasztalja meg Izrael Isten létét és jelenlétét a saját életében. Isten felénk fordulásának látható jele a Tóra is. Sőt Izrael egész története erről a törvényszerűségről tanúskodik. A választott nép vallási közössége: a körülmetélés, az áldozat, a pászka-ünnep, a papok és királyok felkenése stb. Isten jelenlétének és működésének jele és eszköze. Már az Ószövetség kultuszában is "megtestesült", vagyis érzékelhetővé vált Isten üdvözítő jósága. Ennek a törvényszerűségnek a legragyogóbb példája, kiemelt határesete, amelyre minden más irányul, Isten inkarnációja Jézus Krisztusban, amikor a "láthatatlan Isten láthatóvá vált". [4] Közénk jött, hogy megismerjük őt. Jézus Krisztus személye magának az Istennek a személye; de az a természet, amely hozzáférhetővé tette számunkra, és földi tevékenységét biztosította, emberi természet volt. Isten Jézusban, akiben az emberi természet az istenivel egyesült, nem csupán istenségén, hanem emberségén keresztül is működött.
Az emberi eszközök Isten művében
Az üdvtörténeti tapasztalat alapján állíthatjuk, hogy az Isten mindig így, emberi eszközök által tevékenykedett: először egy nemzetet választott ki a világból (Izrael), azután egy törzset (Juda), majd egy családot (Dávid), végül pedig egy személyt (Mária), hogy terve megvalósuljon. Kétségkívül Jézus Krisztusban figyelhetjük meg legjobban ezt a törvényszerűséget. Benne láthatóvá, megtapasztalhatóvá vált Isten láthatatlan kegyelme. A megtestesülés misztériuma is rádöbbent bennünket arra, hogy "a test üdvösségünk sarkpontja". [5]
Az egyházban továbbélő Krisztus
Az egyház ugyanúgy a megváltás eszköze, mint Krisztus embersége; általa Isten emberi módon jelenik meg, és elérhető lesz számunkra. Azt is mondhatjuk, hogy az egyházban és az egyház által folytatódik a megtestesülés misztériuma. Az egyház nemcsak Krisztus művének folytatója, hanem magának Krisztusnak a folytatása, olyannyira reális értelemben, amelyhez nem is lehet hasonlítani az alapító művét folytató emberi intézményeket. XII. Piusz pápa a Titokzatos Testről írt enciklikájában ezt a törvényszerűséget kifejtve mondja, hogy annak idején az Úr Jézus, Isten igéje, emberi természetünket használta fel, ma pedig egyháza által működik. [6] Ha az egyházat a hit szemével nézzük, akkor azt kell mondanunk, hogy az egyház Krisztus teste: Jézus benne él, tanít, cselekszik, amint élt, tanított és cselekedett Galileában és Jeruzsálemben. Az egyház lényege, küldetése pontosan az, hogy folytassa Krisztust. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az egyház nemcsak Krisztusé, hanem a "továbbélő Krisztus". [7] Azért mondhatjuk ezt, mert az egyház célja a második isteni személy emberré levésének a történelemben való kiterjesztése. Arra kell törekednie, hogy tagjaiban élő valóság legyen a megtestesülés titka, vagyis Krisztushoz, a Főhöz kapcsoljon mindenkit. A II. Vatikáni zsinat ekkléziológiája is tanítja ezt az igazságot: "Nem felszínes megfelelés alapján hasonlít az egyház a megtestesült Ige titkához. Amint ugyanis a fölvett természet fölbonthatatlanul egyesült az Igével, és így az üdvösség elválaszthatatlan szerveként szolgál neki, ugyanilyen módon szolgál az Egyház társadalmi szervezete az őt éltető Léleknek, Krisztus Lelkének - a Test növekedésére (vö.: Ef 4,16)" (LG 8).
Az egyház mint titokzatos test
A titokzatos testről szóló Szent Pál-i hasonlat fejezi ki legjobban ezt a kapcsolatot (1Kor 10,14-21; 12,17; Ef 1,23). A Katolikus Egyház Katekizmusa (1993) szerint "az egyház összehasonlítása a testtel fényt vet az egyház és a Krisztus közötti bensőséges kapcsolatra. Az egyház nemcsak körülötte van összegyűjtve, hanem benne. Testében van egyesítve". [8]
Újabban a teológiában Krisztus és az egyház közötti egyedülálló kapcsolatot igyekszik kifejezni, és a mai ember számára érthetővé tenni, a II. Vatikáni zsinat által is jóváhagyott megfogalmazás, amely szerint az "Egyház Krisztus szentsége" (Ursakrament vagy Grundsakrament).
Ősszentségi elmélet
A katolikus teológia ősszentségi elméletei az egyházról - jegyzi meg kritikusan a protestáns teológus, Vajta Vilmos - önálló létezőként fogják fel az egyházat (Hypostasierung von Kirche); míg korábban a látható egyházat a továbbélő Krisztusnak tekintették, most pedig a szentség fogalma által teszik ugyanezt. Bár igaz, hogy Krisztust, mint ősszentséget teszik az első helyre a katolikus teológiában is, mégis úgy áll előttünk az egyház ebben a szemléletben, mint "önálló szakramentális nagyság", jóllehet ez a megfogalmazás az inkarnáció analógiájára jogos. Véleménye szerint "ha az egyházat ősszentségnek tekintjük, ezáltal elhomályosítjuk Krisztushoz való vonatkozását. A hit nem az egyházhoz van kötve, hanem az Úrhoz, az egyház alapítójához. Az ekkléziológia akkor cselekszik helyesen, ha Krisztus szentségéhez csatlakozik, és nem állítja helyébe az egyházat." [9]
Nemcsak a protestáns, hanem a katolikus teológus is hasonló módon fogalmaz. H. de Lubac szerint ha csak azt hangoztatjuk, hogy az egyház a továbbélő Krisztus, illetve "ősszentség", akkor az "ekkléziológiai monofizitizmus" veszélye fenyeget bennünket. [10] Ez pedig ugyanolyan téves lenne, mint a krisztológiai monofizitizmus. [11] Az egyház misztérium jellegének hangsúlyozásánál ügyelnünk kell, hogy azt csakis analógiás módon szabad értenünk, vagyis nem szabad túlságosan Krisztussal azonosítani az egyházat. Mert az egyház emberekből áll. Teljesen alá van vetve Krisztusnak, hiszen ő a Fő, mi pedig az ő tagjai vagyunk. Az egyház emberi arculatát nem szabad szem elől tévesztenünk, de nem tekinthetjük önmagában sem, mint azt a protestáns teológia teszi, amikor túlságosan is szétválasztja a látható és a láthatatlan egyházat.
Az egyház mint a "Lélek szentsége"
W. Kasper szerint az lenne a helyes, ha az egyházat a "Lélek szentségének" neveznénk. [12] Ahogyan Krisztust nem lehet a Lélek nélkül elgondolni, úgy egyházát sem. Az egyházat a Szentlélek nem egyszerűen élteti vagy vezeti, hanem a Lélek teszi Krisztus testévé. Krisztus a Szentlélek által válik jelenvalóvá, "testesül meg" az egyházban. Ő segít, hogy hinni tudjunk Jézus Krisztusban, és a Lélek szerint éljünk. A Szentlélek által válik jelenvalóvá Krisztus a kenyér és a bor színében (epiklézis). Ő támogat bennünket, hogy egyre inkább Krisztust öltsük magunkra. Sohasem feledhetjük, hogy a feltámadt és megdicsőült Krisztus az egyházban a Szentlélek által folytatja az ő megváltói művét.
Az ökumenikus párbeszéd egyik témája jelenleg is a II. Vatikáni zsinat egyháztana. A dialógusban a protestáns teológiának arra a kérdésre kell válaszolnia, hogy képes-e elfogadni az egyház misztérium jellegét: azt, hogy az egyház nemcsak az a hely, ahol az evangéliumot hirdetik és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki; [13] a katolikus teológiának pedig meg kell válaszolnia azt a problémát, hogy nem veszélyes-e, ha az ősszentségről szóló tanítás Krisztust mint "szentséget" és az egyházat mint "szentséget" egy szintre helyezi.
A megtestesülés folytatódása a szentségekben
Kevés csak azt mondanunk, hogy a szentségeket Krisztus alapította. Több és mélyebb Krisztus és a szentségek kapcsolata. Krisztus a szentségekben és a szentségek által folytatja megváltói tevékenységét. A szentségek nem csupán a kegyelem eszközei, hanem "találkozási események" is, amelyekben a megdicsőült Krisztussal találkozunk látható, szakramentális formában. E. Schillebeeckx szerint a szentségek "a megdicsőült Krisztus személyes tettei földi láthatóságban és nyilvánosságban." [14]
E meggyőződésnek szép képi kifejeződése a Szent Péter és Szent Marcellin katakombának egy 4. századból való freskórészlete, amellyel az új katekizmus szentségekről szóló része kezdődik, [15] s amely a vérfolyásos asszony Jézussal való találkozását ábrázolja. Ez a sok éven át betegeskedő asszony Jézus ruhájának megérintése által meggyógyult, mert az Úrból erő ment ki (vö.: Mk 5,25-34). Az egyházban a szentségek által mi is Jézussal kerülünk kapcsolatba. Ezt az igazságot találóan fogalmazza meg Nagy Szent Leó pápa: "mindaz, ami látható volt a mi Urunkban, átment a misztériumaiba (szentségeibe)". [16]
Isten üdvözítő terve alapján minden kegyelmi adomány, vagyis Istennel való találkozásunk a Jézussal való találkozáshoz van kötve, mert ő az egyedüli út az Atyához (Jn 14,6). A feltámadt és mennybe felment Krisztussal azonban közvetlenül nem találkozhatunk. Csak a szakramentalitás hidalhatja át a megdicsőült Krisztus és a földön élő emberek közti távolságot, csak a szentségek teszik lehetővé a találkozást. Az imádságban és az ige hallgatásában is Krisztussal találkozhatunk, de érzékelhető, látható formában csak a szentségek által. Ezért mondja Szent Ambrus: "Színről színre megmutatkoztál nekem Krisztusom, téged a szentségeidben feltalállak." [17]
A szentségek alapításával Krisztus alkalmazkodott emberi természetünkhöz. Mivel mi, emberek testből és lélekből állunk, azért a jelek, a szimbólumok hozzátartoznak életünkhöz. Az emberek közti kommunikáció is lényegénél fogva "testi" formát ölt, látható-érzékelhető módon nyilvánul meg. Ezt látva is megérthetjük, hogy szükségünk van a szentségekre. [18] Még Kálvin is ebből a meglátásból kiindulva indokolja az általa elfogadott szentségek szükségességét. Szerinte a mi "érzéki" természetünk miatt van szükség a szentségekre. Amint az írástudatlan ember számára az igazságnak és a megbízhatóságnak a záloga a pecsét, "úgy a mi szellemiekben való tudatlanságunkra és restségünkre nézve a sákramentumok Isten ígéretének zálogai, pecsétjei."
A kegyelmi élet: Krisztus élete bennünk
Az a Jézus Krisztus, akiben a Fiú, a második isteni személy lett emberré, aki testét Máriától kapta, aki minden nap a kenyér alakjában jelenik meg közöttünk, ugyanez a Jézus egyesül tanítványai emberi természetével, a mi természetünkkel, és az így alkotott Testben él és működik. Ez is a megtestesülés folytatódása a történelemben.
Krisztus jelenléte bennünk, s következésképpen a mi beletestesülésünk Krisztusba nem csupán értelmi vagy lélektani jellegű valóság, hanem az ontologiai rendbe tartozó, valóságos létközösség "Krisztusban". Nagyon jól kifejezi ezt a Krisztussal való belső egységet Pál apostol keresztelési formulája, amely szerint "Jézus Krisztusra" (Róm 6,3), "Krisztusra" (Gal 3,27), pontosabban "Krisztusba" (eisz Khriszton) keresztelkedünk meg. A keresztség Jézus életében és sorsában részesít bennünket. A feltámadt Krisztus életében részesedünk, sőt az apostol azt hangoztatja, hogy benne élünk. "Úgy tekintsétek magatokat, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek Istennek Jézus Krisztusban" (Róm 6,11). A keresztségben Krisztust öltjük magunkra (Gal 3,27, Kol 3,10), megkeresztelkedésünk óta Krisztus él bennünk, Krisztus élete lesz a mi életünk (2Kor 13,5; Gal 2,20). Jézus maga is hangsúlyozza ezt, amint a szőlőtőről és szőlővesszőkről mondott hasonlata is mutatja (Jn 17,20-23).
Az átistenülés
A egyházatyák (főként a keletiek) a theoszisz (megistenülés) és a "csodálatos csere" gondolatával fejezték ki ezt a törvényszerűséget. A kegyelem által átistenülünk, az isteni természet részesei leszünk, de emberek maradunk. Iréneusz így foglalja össze ezt a misztériumot: "Mérhetetlen szeretetében azzá lett, ami mi vagyunk, hogy minket azzá tegyen, ami őmaga." [19] A Fiú magára vette a mi emberségünket, hogy mi részesedjük az ő istenségében. A kegyelem által az ő élete folytatódik bennünk, hogy benne és általa közösségben éljünk az embert teremtő és boldogítani akaró Szentháromsággal.
Igen, nemcsak az egyház, hanem mi is mindnyájan, akik a keresztségben Krisztushoz kapcsoltuk az életünket, a Názáreti Jézus "folytatása" vagyunk. Szent Pállal együtt mi is elmondhatjuk: "Élek ugyan, de már nem én, hanem Krisztus él bennem" (Gal 2,20). Ebből következik, hogy mindannyian az Úr Jézussal való egyesülésre vagyunk hivatva. Ismételten elmélkednünk kell erről a misztériumról, hogy élő valóság legyen bennünk. A ma is élő Jézus Teste szent, mert a Fő is szent, de a tagjai, vagyis mi, emberek, bűnösök vagyunk. Ezért csak Isten kegyelmi segítségével lehetünk "krisztushordozók" ebben a világban.
Jegyzetek:
[1] Schütz A.: Isten a történelemben, Bp., 1934,180.
[2] Kezdetben a natale (születés) szót használták az ünnep elnevezésére.
[3] Incarnationis Mysterium, SZIT, Bp., 1999.
[4] Vö.: Karácsonyi I. prefáció.
[5] Tertullianus: De carnis resurrectio, 8.
[6] Mystici Corporis, 1943, Bp. SZIT, 12.
[7] Cserháti, J.: Az Egyház, Bp. 1964, 35.
[8] KEK 789.
[9] Vajta V.: Evangelium und Sakramente, in: Oecumenica, Strasbourg, 1970, 37.
[10] Vö.: Szabó F.: H. de Lubac az Egyházról, Róma, 1972, 85-92.
[11] Vö.: A krisztológiai monofizitizmus tagadja Jézus emberi természetét.
[12] Kremer, J. - Kasper, W.: Alkotó, Életadó, Megszentelő, Bécs, 1983, 92.
[13] Conf. Augustana, VII.
[14] Schillebeeckx, E.: Christus Sakrament die Gottbegegnung, 1965, Mainz, 55.
[15] KEK, SZIT Bp., 1994, 226.
[16] Nagy Szent Leó: Sermo 74,2A szentségek mint közvetítő erő
[17] Apologia proph. David, XII, 58.
[18] Kálvin: Institutio IV, 1.
[19] Adv. Haer., Vl, Praef.
Dr. Dolhai Lajos
Forrás: Vigilia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése