2017. május 12., péntek
2017. május 7., vasárnap
„Én vagyok a jó pásztor”
Amikor az Úr azt mondja: „Én vagyok a jó pásztor”, akkor ez az állítás tulajdonképpen fordított lefolyású, mint a mindennapi szóhasználatban megszoktuk. Nem egy bizonytalan, üres „én vagyok”- ra következik egy határozat, hogy belőle aztán, mint tiszta állítmányból megtudjuk végre, hogy mi az, ami „én vagyok”. Jézus inkább a mindent átfogó, magában megálló „én vagyok”-ot mondja ki, és ebben adja meg a tulajdonképpeni értelmét a „pásztor”-nak, úgy, hogy az ember akkor tudja csak meg, hogy mit akar jelenteni az igazi pásztor, ha az „én vagyok”-ot megértette.
Itt az alany határozza meg az állítmányt, és nem fordítva. Ez abból is látszik, hogy Jézus egész sor ilyen „én vagyok” kijelentést használ. Azt mondja: Én vagyok a Messiás (4,26), az élet kenyere (6,35), az igazi szőlőtő (15,1), a világ világossága (8,12), a kapu (10,7), a feltámadás és az élet (14,6), az Alfa és az Omega (Jel 22,13) stb. Így lesz az „én vagyok” minden valóságot egybefoglaló és az ember jelenébe befolyó hatalmánál fogva a hit tárgya, amely megítéli a hitetlenség bűnét. A 8,24-ben ugyanis beszél Jézus az „én vagyok” nem-hívésének a lehetőségéről is. Azért mondja a 13,19-ben: „Előre megmondom, mielőtt megtörténnék, hogy amikor megtörténik, higgyétek, hogy 'én vagyok' az.”
Istent nem lehet a maga mélységes valójában kívülről leírni, egy rajta kívül álló pontból megragadni. Nem lehet őt a mi hatalmunk alatt álló, általunk felállított koordinátarendszerbe belekényszeríteni és abban fogva tartani. Mert ő a „meghatározó” és nem a „meghatározott” – ő az abszolút alany, nem pedig állítmányok befogadója. Azért nyilatkoztatta ki magát az égő csipkebokorból e szavakkal: „Én vagyok, aki vagyok.” Az Atyához hasonlóan az Úr Jézus is egyszerűen az „én vagyok”, mert Isten, aki az ő valóságának megfoghatatlan eredetiségében itt van, és mint ilyen tudtunkra adja: „Én vagyok”. Én vagyok minden: a kezdet és a vég, az út és a világosság, az igazság és az élet; akit megöltek, de győzelmesen feltámadt; a gyökér és a virág. Ő az Isten fogható jelenléte számunkra, és azért benne ősidők óta minden össze van gyűjtve. Azért minden az övé, azért gyűjt mindent együvé, amit ő mint őskezdet alkotott, önmagában, mint a végső egységben, amint hogy ő a kezdet egysége is. Mivel ő az „én vagyok”, azért ő az igazi pásztor, ő az, aki érthetővé teszi, mit jelent: igazi pásztor.
Krisztus tehát nem egy eleve megszokott kép által, – amit már úgyis ismerünk –, teszi magát érthetővé, hanem az „én vagyok” titka által világítja meg, mi is igazán: a pásztor. Mivel ő van, azért van valaki, akié minden, ami szétszóródott, ami széjjel futott. Van valaki, aki mindenről tud, ami üresen szétszóródott, értelmetlenül és fénytelenül veszendőbe megy. Van valaki, aki még ismeri a szétszórt, de összegyűjtött valóság utolsó sejtéseit, van valaki, aki áldozatképpen bele veti magát ebbe a szétesésbe, vállalva a halált, és így a szétszóródottak összegyűjtését munkálja. Van valaki, aki mindent egybe tud gyűjteni. Mivel ő az „én vagyok”, azért pásztor.
A lét pásztora mindent, amit napjaink nagy gondolkodója tud az emberről, egész sorsát és jövőjét, és amit mi saját magunkról tudunk, ebben az egy szóban gyűjtötte össze. Jézus tehát itt az ősi igazságot mondja el nekünk, és ha mi hittel elfogadjuk, ez az igazság úgy jelenik meg mint ősi tapasztalatunk: mi vagyunk azok, akiket az emberek pásztora megtartva és összegyűjtve éltet. Ez a mi pásztorunk tehát nem elvont fogalom, afféle semmitmondó kifejezés, hanem a „közöttünk lévő”, a „közöttünk működő”; akit keresztre feszítettek, de feltámadt; akiben megkereszteltek minket; aki szól hozzánk; aki a szentmisében megjelenik; aki a szentáldozásban testét és vérét adja nekünk. Ahol ő a kegyelmével működik, ott már kezdetét vette az egység mindenféle szakadással szemben. Ahol ő van, ott az élő Isten van: tehát közel van hozzánk az Isten. „Gyertek – mondja a 96. zsoltár –, boruljunk le és imádjuk, hajtsunk térdet az Úr előtt, aki teremtett minket, mert ő a mi Istenünk, mi pedig legelőjének népe, s kezére bízott nyáj vagyunk.” Aquinói Szent Tamás pedig így énekel:
Kegyes pásztor, igaz étek,
édes Jézus, kérünk téged,
te legeltesd, védd a népet,
te mutasd meg kegyességed,
fönn az élők közepett.
Itt álljunk meg, s gondolkodjunk el az igazságon: hogy mi vagyunk a szétszóródottak, akiknek léte is megosztott és távol áll a másikétól. Mi vagyunk a tévelygők, akik nincsenek egységben, akiket sövény választ el egymástól. Mi vagyunk azok, akiket a farkasok űznek, hajtanak, akik nem tudják, hogy kihez tartoznak. Ha kitartanának mellette, és szava – az „Én vagyok” – ránk találna, éppen ott és abban találna ránk szava, amiben valóban elveszettek vagyunk, – akkor tudnánk, hogy ő az igazi jó pásztorunk.
Jn 10,11-16
Karl Rahner SJ
Forrás: Szegedi Piaristák
2017. május 5., péntek
Jézus Szíve ígéretei
Az első péntekek 12 ígérete
Az "elsőpénteki nagykilenced", a Jézus Szíve-tisztelet imádságos gyakorlatát 9 egymást követő hónapban kell megtartani.
Jézus Szíve Alacoque Szt Margitnak adott ígéretei között szerepel: „Megadom a végső megigazulás kegyelmét mindazoknak, akik 9 egymást követő hónap első péntekén gyónnak és áldoznak. Nem halnak meg a halálos bűn állapotában, sem a nekik szükséges szentségek nélkül. Isteni szívem biztos menedékük lesz haláluk óráján.”
Az elsőpéntek hagyományos formája a minden hónap első péntekén való szentgyónás, majd a szentmisén való részvétel szentáldozással.
Jézus 12 ígéretet tett Alacoque Szent Margiton keresztül a világnak, amelyekben megmutatkoznak azok az irgalmak, amelyeket Jézus Szíve tesz azok javára akik hittel szeretik, tisztelik és szolgálják az Ő Isteni Szívét.
Az elsőpéntek hagyományos formája a minden hónap első péntekén való szentgyónás, majd a szentmisén való részvétel szentáldozással.
Jézus 12 ígéretet tett Alacoque Szent Margiton keresztül a világnak, amelyekben megmutatkoznak azok az irgalmak, amelyeket Jézus Szíve tesz azok javára akik hittel szeretik, tisztelik és szolgálják az Ő Isteni Szívét.
Az ígéretek a következők:
1. Megígérem – mondja az Úr -, hogy megadom nekik az Állapotbeli kötelességeikhez szükséges összes kegyelmet.
1. Megígérem – mondja az Úr -, hogy megadom nekik az Állapotbeli kötelességeikhez szükséges összes kegyelmet.
2. Megadom és megőrzöm a békét családjaikban.
3. Minden bánatukban, szomorúságukban, gondjaikban megvigasztalom őket.
4. Életükben, de különösen átváltozásuk (haláluk) óráján biztos megmenekülésük leszek.
5. Kiárasztom bőséges áldásaimat minden vállalkozásukra.
6. A bűnösök Szívemben megtalálják az Irgalom forrását és végtelen tengerét.
7. A bágyadt, lanyha, erőtlen lelkek Szeretetre fognak gyúlni.
8. A buzgó lelkek rövid idő alatt tökéletességre jutnak.
9. Meg fogom áldani azokat a házakat, amelyekben Szívem képét kifüggesztik és tisztelik.
10. A papoknak meg fogom adni a kegyelmet, hogy a legkeményebb szíveket is megindítsák, és megérintsék.
11. Azok nevei, akik ezt az ájtatosságot terjeszteni fogják, Szívembe lesznek írva.
12. Mindazok számára, akik 9 egymásután következő hónap első péntekén áldoznak, megígérem a végső megtérés ajándékát; ők nem velem ellenségeskedésben fognak átalakulni (meghalni) , hanem megkapják a Szentségeket és Szívem biztos menedékük lesz a végső pillanatban.
Forrás: Metropolita
2017. május 1., hétfő
A büszkeség rombolja, az alázat pedig építi a kapcsolatokat
„Legyetek alázatosak, és adjatok
több megbecsülést másoknak, mint magatoknak.”(Filippi 2:3b, NCV fordítás)
A büszkeség rombolja a
kapcsolatokat. Ez sokféle módon jelenik meg, mint pl. kritika, versengés,
konokság, felszínesség.
A büszkeséggel az a baj, hogy
megtéveszt minket. Mindenki más megláthatja bennünk, csak mi nem. Mikor a
büszkeséggel van problémád, azt nem veszed észre magadon.
A Példabeszédek 16:18 azt mondja:
„A büszkeség romláshoz vezet, a felfuvalkodottság pusztulást hoz.” (NCV
fordítás). Szeretem ennek a bibliaversnek a Message fordítás szerinti
parafrázisát: „Előbb büszkeség, aztán összetöretés – minél nagyobb az egó,
annál nagyobb a bukás.”
A büszkeség rombolja a
kapcsolatokat, az alázatosság azonban a büszkeség ellentéte. Az alázatosság
építi a kapcsolatokat. Az 1 Péter 3:8-ban azt mondja a Biblia: „Éljetek
egyetértésben, legyetek együttérzők, szeressétek egymást, legyetek
könyörületesek és alázatosak.” (GWT fordítás)
Hogyan növekedhetünk az
alázatban? Úgy, hogy engedjük, hogy Jézus Krisztus ellenőrizze a
gondolatainkat, a szívünket, a hozzáállásunkat, a reakcióinkat. Része kell
legyen mindezeknek. Efézus 4:23-24 azt mondja: „Engedjétek, hogy a Szentlélek
megváltoztassa a gondolkodásotokat, és új emberré tegyen.” (CEV fordítás)
Hogyan leszel új ember? Hogyan
kezdesz el új módon gondolkodni? A kapcsolatok alaptörvénye ez: olyanná válsz,
amilyen emberekkel időt töltesz. Ha mogorva, barátságtalan emberekkel töltesz
időt, magad is mogorvább leszel. Ha boldog, örömteli emberekkel töltesz időt,
te is boldogabb leszel. Ha alázatosabb akarsz lenni, tölts időt Jézus
Krisztussal. Ő alázatos. Ő kapcsolatban akar lenni veled. Azt szeretné, hogy
időt tölts vele imádságban, az ő Igéjének olvasásával, és beszélj hozzá. Ő
alázatos, és amint egyre inkább megismered, egyre jobban hasonlítani fogsz
hozzá.
„Legyetek alázatosak, és adjatok
több megbecsülést másoknak, mint magatoknak… Ugyanaz az indulat legyen
bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt. Bár Isten volt, nem tartotta
zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel.” (Filippi 2:3b, 5-6 NCV/NLT második kiadás
fordítása)
Senki sem tett semmit több
alázattal, mint Jézus, aki lejött a mennyből a földre, emberré lett, értünk
élt, értünk halt meg, és értünk támadt fel. Mikor vele töltesz időt, ez
alázatosabbá tesz, ez pedig építi a kapcsolataidat.
Beszéljetek róla
- Hogyan viselkednek, milyen
tulajdonságokkal bírnak az általad alázatosnak tartott emberek?
- Hogyan lehet megváltoztatni a
gondolkodásmódodat más emberekről, úgy, hogy az egyezzen Jézus gondolataival?
- Mit jelent több megbecsülést
adni másoknak, mint magadnak?
Forrás: Napi Remény blog
Isten titkának őrzője
Amikor Mária nem sokkal az angyali üdvözlet után belépett Zakariás házába, hogy meglátogassa rokonát, Erzsébetet, a köszöntéskor megértette a szavakat, melyeket Erzsébet „a Szentlélekkel eltelve” (Lk 1,41) mondott. Az angyal köszöntésével egybehangzó szavai után Erzsébet így szólt: „Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott” (Lk 1,45). E szavak adták a vezérgondolatot Redemptoris Mater kezdetű enciklikánkhoz, amellyel a II. Vatikáni Zsinat tanítását kívántuk elmélyíteni, mely azt mondja: „A Boldogságos Szűz a hit zarándokútját járta. A Fiával való egységet hűségesen megőrizte, egészen a keresztig”, ezzel „megelőzvén” a hitben Krisztust követő embereket.
A zarándokút kezdetén Mária hite találkozik József hitével. Ha ugyanis Erzsébet a Megváltó édesanyjáról azt mondhatta: „Boldog az, aki hitt...”, akkor bizonyos mértékig Józsefre is vonatkoztathatjuk ezt a kijelentést, hiszen a döntő pillanatban igennel válaszolt az Igére, melyet Isten közölt vele. Hogy pontosak legyünk: József nem szavakkal válaszolt az angyal „híradására”, mint Mária, hanem „úgy tett, ahogy az Úr parancsolta, és magához vette Máriát mint hitvesét”. Amit tett, az a „hit legtisztább engedelmessége” (vö. Róm 1,5; 16,26; 2Kor 10,5-6).
Ezért mondhatjuk azt, hogy amit József tett, az egészen különleges módon összekötötte őt Mária hitével: Istentől származó igazságként fogadta el azt, amit Mária már az angyali üdvözletkor elfogadott. A Zsinat ezt tanítja: „A kinyilatkoztató Istennek a 'hit engedelmességével' tartozunk. Ezzel az ember szabadon Istenre bízza egész önmagát, 'értelmével és akaratával egészen meghódol a kinyilatkoztató Isten előtt' és önként elfogadja a tőle kapott kinyilatkoztatást”. Az előbb idézett mondat, amely a hit lényegét érinti, teljességgel és egészében ráillik a Názáreti Józsefre.
Ezért egyedülálló módon lett annak a titoknak őrzője vagy letéteményese, amely „kezdettől fogva el volt rejtve Istenben” (Ef 3,9). Amiként Mária birtokosa lett ennek a titoknak abban a döntő pillanatban, melyet az apostol az „idők teljességének” nevez, amikor ugyanis „...Isten elküldte a Fiát, aki asszonytól született, ... hogy kiváltson minket a törvény szolgaságából, hogy a fogadott fiúságot elnyerjük” (Gal 4,4-5). „Istennek úgy tetszett – mondja a Zsinat – az ő jóságában és bölcsességében, hogy kinyilatkoztassa önmagát és tudtunkra adja akaratának titkát (vö. Ef 1,9), hogy az emberek Krisztus, a testté lett Ige által a Szentlélekben eljussanak az Atyához, és az isteni természet részesei legyenek” (vö. Ef 2,18; 2Pt 1,4).
József Máriával együtt az első letéteményese ennek az isteni titoknak. Máriával együtt – és éppen Máriához való kapcsolatában is – kezdettől fogva részesedik Isten Krisztusban megvalósuló önkinyilatkoztatásának döntő szakaszából. Ha szem előtt tartjuk a két evangélista, Máté és Lukács szövegét, azt is mondhatjuk, hogy József az első, aki részesedik az Istenanya hitében, és ezáltal támogatja hitvesét az isteni hírüladás hitében. Ezen túlmenően ő az; akit Isten elsőként állított a „hit zarándokútjára”, amelyen Mária – különösen a Kálvária és a pünkösdi események óta – tökéletes módon előttünk jár.
József személyes útja, hitbeli zarándoklása előbb ér véget, mint Máriáé. Mária még ott áll a Kálvárián a kereszt tövében, és miután Krisztus visszatért az Atyához, ő még jelen van az utolsó vacsora termében pünkösdkor, azon a napon, amikor a világ előtt nyilvánosságra lép az Igazság Lelkének erejéből született Egyház. Mégis, József a hitnek ugyanazt az útját járja, mint Mária. Az ő útját is teljességgel az a misztérium határozza meg, amelynek Máriával együtt lett első letéteményese.
A megtestesülés és a megváltás ugyanis feloldhatatlan, bensőleg összefüggő egységet alkot, amelyben „a kinyilatkoztatás üdvrendje egymáshoz lényegileg kapcsolódó eseményekben és szavakban bontakozik ki”.Épp eme bensőséges kapcsolat miatt rendelte el XXIII. János pápa, Szent József kiváló tisztelője, hogy a megváltás örök emlékezetében, nevezetesen a római misekánonban, Szent József neve Máriáé mellé kerüljön, megelőzve az apostolok, a pápák és vértanúk neveit.
Forrás: REDEMPTORIS CUSTOS, II. János Pál pápa apostoli buzdítása Szent József személyéről,valamint Jézus Krisztus és az egyház életében kifejtett tevékenységéről
2017. április 30., vasárnap
Keresztény Sziget 2017
Kedves Barátunk!
Ebben az évben is megszervezzük a Keresztény Szigetet, idén is a Margit-szigeten, május utolsó szombatján, azaz május 27-én. Szeretettel várunk Téged és családodat!
Ebben az évben is megszervezzük a Keresztény Szigetet, idén is a Margit-szigeten, május utolsó szombatján, azaz május 27-én. Szeretettel várunk Téged és családodat!
A belépés ingyenes, de regisztrációhoz kötött.
Ami változatlan:
A rendezvényt idén is jó hangulatú családi-közösségi együttlétnek szánjuk (evés-ivással, sportolással, szórakozással, beszélgetésekkel), és most is aktuális, komoly gondolatokat ébresztő programokkal is készülünk. Idén is főként azzal szeretnénk foglalkozni, hogy miként élhetünk keresztényként a mai világban, milyen válaszokat adhatunk korunk kihívásaira.
Idén is lesz gyereksarok, ahol a kicsikkel foglalkozunk, míg a szülők a komoly programokon vesznek részt.
Idén is ingyenes a részvétel (csak a büféért kell a helyszínen fizetni), de előzetes regisztrációt kérünk a résztvevőktől. Most is lesz továbbá tombola a regisztráltak számára, értékes nyereményekkel.
Ami idén újdonság lesz:
A programot úgy szervezzük, hogy ne legyenek párhuzamosan futó előadások – inkább pódiumbeszélgetéseket tartunk több neves személyiség részvételével, így többet lehetünk együtt, és senki nem marad le semmiről.
A Reformáció Emlékévére is tekintettel rendezvényünknek központi gondolata lesz az ökumené – szeretnénk, ha különböző keresztény/keresztyén felekezetek tagjai minél nagyobb számban jönnének el, ha elindulna közöttük az ismerkedés és párbeszéd. A pódiumbeszélgetéseken is elő fog kerülni a reform és a hagyomány, a megújulás és az értékmegőrzés problémaköre.
Szeretnénk, ha a korábbinál több tizen- és huszonéves fiatal eljönne, ezért hangsúlyosnak szánjuk azokat a témaköröket, amelyek ezt a korosztályt érdeklik: a párválasztással, a házassággal, az életkörülmények és életformák változásaival kapcsolatos kérdéseket.
Ezen kívül természetesen sok újdonság is lesz a konkrét programokban, részletekről a www.keresztenysziget.hu oldalon tájékozódhattok.
Sok szeretettel várunk!
Dózsa Gergő
ÉrMe Hálózati főszervezője
Fidrich Judit
rendezvényigazgató
Forrás: www.keresztenysziget.hu
2017. április 27., csütörtök
Templomi etikett - mise illemtan
Cél: Templomi magatartásunk legyen méltó a szent helyhez, viselkedésünk legyen tudatos; ha valamely gyakorlatunk pontatlan, végezzük helyesen!
1. Előkészület
A keresztény ember számára e földön a legszentebb hely a templom, amelynek leggyakoribb nevei: Isten háza (Domus Dei), a Mennyország kapuja (Porta Caeli) és imádság háza!
Isten háza, mert a Mindenható,, akit „a menny és az egek egei nem képesek befogadni” (2 Krón 6,18), itt jelen van Igéje által, az Oltáriszentségben és az imádkozók közösségében „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) A mennyország kapuja, mert elsősorban itt nyerjük el a kegyelmeket, amelyek örök hazánkba, Isten országába segítenek! És az imádság háza, mert itt valósul meg Isten az és Egyház közötti szeretet párbeszéde: hallgatjuk a Szentírásban az Úr szavát és szólunk mi is Hozzá, mint egy nagy család!
A templom szó a latin templum kifejezésből származik, jelentése zárt hely. A név arra utal, hogy a bűnös világban a templom az a hely, amelyet az ember nem szennyez, ahol a Szenttel, Istennel találkozik.
Templomlépcső:
A legtöbb templomba úgy jutunk be, hogy néhány lépcsőn fölmegyünk a bejárathoz. Ez jelzi, hogy a templom az Istenhez való felemelkedés helye. Kívül hagyjuk a világ zaját, s legnemesebb énünkkel lépünk be a szent helyre. Mintegy kivonulunk a világból, hogy lelkünket Istenhez emeljük, töltekezzünk az Ő kegyelmével, áldásával, s azzal felvértezve megyünk majd újra vissza a világba az emberek közé.
Ruházat:
Isten házába megfelelő ruhában jövünk, ezzel külsőleg is kifejezzük azt, ami szívünkben van! Ókori világban Aranyszájú Szent János, Konstantinápoly főpapja a császári udvar magatartását bírálja, akik bíborban és selyemben jártak, hogy kérkedjenek gazdagságukkal. Kerülendő magatartás: a hivalkodó ruházat, illetve vasárnapokon, ünnepnapokon a köznapi ruházat. Nem illik ápolatlanul, rövidnadrágban, ujjatlan, mélyen kivágott felsőruházatban templomban megjelenni. A férfiak, fiúk kalapjukat, sapkájukat levetve lépnek Isten házába.
Érkezés:
A templomból nem illik elkésni, ahogyan egy találkozás esetében sem. Itt a Legszentebbel való találkozás történik, amelyre dicséretes lélekben hangolódni, imádsággal felkészülni, ezért ajánlatos pár perccel korábban érkezni!
Cukorral, rágóval a szánkban nem lépünk a templomba!
Ne felejtkezzünk el a mobiltelefon kikapcsolásáról, lehalkításáról. Több templomban látható a kiírás: „Jézus hív, de nem mobiltelefonon!”
A templomban kerüljük a beszédet, ne zavarjuk mások imádságát! A legszükségesebbet halkan, suttogva mondjuk el.
„Örvendeztem, amikor azt mondták nekem:
Az Úr házába fölmegyünk.” (Zsolt 121,1)
2. Térdhajtás, Térdelés
A hívő ember alázatos magatartást tanúsít a Teremtővel szemben. A gőgös ember kihúzza mellét és fejét magasra emeli, a hívő ember alázattal hajlik meg Isten előtt: Ábrahám és Mózes leborult az Úr színe előtt; Salamon királyról olvassuk: „elimádkozta ezt az imádságot és könyörgést az Úr oltárának színe előtt – ahol az ég felé tárt kezekkel a földön térdelt, mind a két térdével” (1 Kir 8,54–55). Péter apostol is leborult az Úr Jézus előtt (Vö. Lk 8,5), Pál pedig ezt írja: „Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké.” (Fil2,9). A felséges jelenlét előtti leborulás gesztusával gyakran találkozunk a Jelenések könyvében (Jel 5,8.14; 19,4).
A térdelés az egyházatyák szerint a Teremtő előtti kicsinység jele, a lélek alázatának legjobb kifejezője. Szent Ambrus szerint „jobban enyhíti a bántást, engeszteli a haragot és hívja a kegyelmet”.
Közismert szentségi énekünk mondja: „Leborulva áldlak, láthatatlan Istenség!”
A Keleti egyházakban mély meghajlással (proszküneszisz) köszöntik Istent!
A leborulás gesztusával más vallásokban is találkozunk (pl. iszlám vallás hívei naponta 5x imádkoznak így Mekka felé fordulva).
Térdhajtás (Genuflexio simplex)
A térdhajtás – amely során jobb térdünk éri a földet – egyszerre köszöntés és hitvallás! A templomba lépve és onnan távozva a tabernákulum (szentségház) felé fordulva köszöntjük így az Oltáriszentségben jelenlévő Jézust – kivéve, akik idős koruk vagy betegség miatt erre nem képesek. A templomokban örökmécses jelzi, hogy ott őrzik az Oltáriszentséget.
Szentáldozás előtt is köszönthetjük így Jézust, de a szentáldozás után már nem kell térdet hajtani, mert akkor már az Üdvözítő szívünkben vett hajlékot!
Térdelés vagy térden állás (genuflexio duplex)
Térdelés során mindkét térdünkkel a földre ereszkedünk! Térdelünk a szentmisében az átváltoztatás alatt és a szentáldozásra való meghívás alatt; illetve szentségkitételkor és szentségi áldásnál, a Te Deum 4. része alatt; az Úr halálára való emlékezéskor Virágvasárnap és Nagypénteken a passióban. Ha a templomban nincs elegendő hely, vagy templomon kívül vagyunk és a körülmény nem alkalmas, térdelés helyett állunk tiszteletünk jeléül.
Egyéni imádságaink során a templomban és otthon is bármikor térdelhetünk! „A legnagyobb a térden álló ember!”
„Jöjjetek, boruljunk le, hódoljunk Előtte, hulljunk térdre Urunk, Alkotónk előtt, mert ő a mi Istenünk, mi meg háza népe és kezének nyája.” (Zsolt 94,6-7)
3. Keresztvetés
A kereszt az ókori világban kivégző eszköz volt, Jézus halála óta a keresztények számára Isten szeretetének jele, amely emlékeztet arra, hogy Krisztus legyőzte a bűn és halál hatalmát.
Az ókori keresztények gyakran rajzolták homlokukra a kereszt jelét, mint Isten pecsétjét. Jel volt számukra, ami megkülönböztette őket a pogányoktól, valamint erőforrás, fegyver a gonosz ellen.
Tertullianus írja: „Utazásainkban, ha járunk és kelünk, ha felvesszük lábbelinket, ha fürdünk, ha asztalhoz ülünk, ha gyertyát gyújtunk, ha lefekszünk, ha leülünk, mindig megjelöljük homlokunkat a kereszt jelével.”
Aranyszájú Szent János: „Soha ne hagyd el otthonodat anélkül, hogy ne rajzolnál keresztet! Ez legyen vándorbotod, fegyvered. E jel tanítson arra, hogy katona vagy, aki kész harcolni a démonok ellen, aki kész arra, hogy küzdjön az igazság koronájáért.”
Az ókori hívek munkájuk kezdetén is magukra rajzolták a kereszt jegyét, később Krisztus jelével jelölték a mindennapi kenyerüket, eledelüket és otthonukat.
VIII. századtól terjedt el a nagy keresztvetés: a homlok, a szív és a vállak érintése jelzi, hogy teljes énünket (értelmi, érzelmi világunkat és akaratunkat) oda akarjuk adni Krisztusnak, be akarunk öltözni az Ő lelkületébe.
A keresztvetés hitünk rövid foglalata, mert amikor az Atya, a Fiú és Szentlélek nevét említjük, vallást teszünk a Szentháromságról. Keresztvetéskor gondolunk Jézus üdvösségszerző halálára is. Ha 2 ujjal rajzoljuk a keresztet magunkra, Üdvözítőnk isteni és emberi természetét, ha 3 ujjal, azzal a Szentháromságot valljuk meg, ha 5 ujjal, akkor Üdvözítőnk drágalátos sebeire emlékezünk.
Loyolai Szent Ignác magyarázata a keresztvetésről: homlokunkat, legmagasabb pontunkat érintve gondolunk a Teremtő Atyára, aki a mennyekben van; majd homlokunktól szívünkig magunkra rajzolva a kereszt függőleges szárát emlékezünk Krisztusra, aki ember lett, leszállt a mennyből földünkre, hogy földi életünk végén a mennybe jussunk; végül, amikor az egész világot betöltő Szentlélek nevét említjük magunkra rajzoljuk a kereszt vízszintes szárát bal vállunktól a jobbig.
A keresztvetés ne legyen gépies, hanem legyen hitvallás: a Jézushoz való tartozás jele. Intsen minket, hogy meg akarunk halni az önzésnek és a bűnnek, és krisztusi életet kívánunk élni.
A kereszt ma számos helyen látható: a templomok tornyán, útkereszteződésekben, családok otthonában.
Dicséretes szokás keresztek előtt elhaladva keresztet vetni, s elmondani a fohászt: „Imádunk Téged, Krisztus, és áldunk Téged, mert szent kereszted által váltottad meg a világot!”
Nagy keresztvetés:
A templomba belépve a szenteltvízbe mártjuk kezünket és magunkra rajzoljuk a kereszt jelét, közben emlékezünk, hogy a keresztségben az Atya gyermekei, a Fiú testvérei és követői, a Szentlélek templomai lettünk és megtisztultunk a bűntől. A szentmise kezdetén és a végén - áldás közben - szintén keresztet vetünk. Kivonuláskor ismét a szenteltvízbe mártjuk kezünket és keresztet vetve lépünk ki Isten házából.
Kis keresztvetés:
A 8. században a hívek az evangélium előtt keresztet vetettek, a 9. századtól az evangélista nevének említésekor keresztet rajzolunk homlokunkra, ajkunkra és szívünkre. Ezt nevezzük „kis keresztvetésnek”.
A neves liturgikus hittudós, Jungmann így magyarázza ezt: „Krisztus szava van e könyvben, ami előtt elménk nyitott, készek vagyunk ajkunkkal megvallani azt és mindenekelőtt híven szívünkbe fogadni.”
„Tőlem azonban távol legyen másban dicsekedni, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjében.” (Gal 6,14)
4. Testtartások, gesztusok
(Állás – ülés – mellverés – békeköszöntés)
A liturgikus cselekményekben nem nézők, hanem tudatos és tevékeny résztvevők vagyunk, ezért fontos, hogy testtartásunk, gesztusaink is híven tükrözzék azt, ami szívünkben van!
Állás:
Az állás, az ember sajátos testtartása.
Kifejezi a másik személy iránti tiszteletet, a fegyelmet, az összeszedettséget, a készséget, az engedelmességet. Vallástörténészek szerint minden nép állva végezte az áldozatbemutatást. Ez volt a gyakorlat a zsidó nép körében és az őskeresztények között is, akik összejöveteleik során álltak. Erre utal imádságunk: „Hálát adunk, hogy színed előtt állhatunk és szolgálhatunk Néked!” (II. Eucharisztikus imádság). Később Nyugaton a templomokba padok kerültek és a hívek a szertartás során több alkalommal ültek vagy térdeltek.
Ma állunk a bevonulástól a bűnbánati szertartás végéig, a 3. bűnbánati imádság alkalmával az első könyörgés végéig; az Alleluja és evangélium; a hitvallás, a hívek könyörgése alatt; a Miatyánktól a békeköszöntésig, illetve az áldástól a kivonulási ének végéig.
Ülés:
A tanítvány testtartása, a befogadó és figyelmes hallgatás jele. A betániai Mária Jézus „lábánál ült és hallgatta az Urat.” Az ApCsel (Vö. 20,9) is tanúsítja, hogy a hívek ültek az igehirdetés alatt.
A szentmisében mi is figyelmes és tanulékony lélekkel ülünk az Úr elé, aki az „út, igazság és élet”!
Mellverés:
Gondolataink, szavaink és tetteink a szívből fakadnak, ezért nevezzük a jó embert jószívűnek, míg a bűnbánó ember mellét veri. Jézus példabeszédében a vámos lehajtott fővel, mellét verve imádkozott (Lk 18,13). A szenvedéstörténetben azt olvassuk, hogy a sokaság, a Megváltó halála után „mellét verve ment haza” (Lk23,48).
Leonardo da Vinci festményén Szent Jeromos a pusztában böjtöl és kezében kővel megrendülten veri mellét bűnbánata jeleként.
A bűnbánó ember mellverése megremegteti a lelket és tenni akarással párosul! A lélek Isten mellé áll és bánja gondolattal, szóval, cselekedettel, mulasztással elkövetett bűneit.
A bűnbánati imádságban, amikor kimondjuk az „én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem” szavakat, zárt ököllel mellünket verjük bűnbánatunk jeléül. Ne finomkodó mozdulat legyen, de ne is hangos melldöngetés!
Az idők folyamán a mellverés más értelmet is nyert: a hívek tisztelet és alázat jeleként mellüket verik az Úrangyala közben e szavaknál: „És az Ige testé lőn és miköztünk lakozék.”
Békeköszöntés:
Isten a béke Istene, az Ő akarata, hogy gyermekei testvéri békében éljenek, ezért szívünkben békével léphetünk méltóképpen a színe elé. A hegyi beszédben Jézus figyelmeztette tanítványait, hogy „Ha ajándékodat az oltárra viszed és eszedbe jut, hogy felebarátodnak panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki a felebarátoddal!” (Mt 5,24). Szent Pál mondja a híveknek: „Köszöntsétek egymást szent csókkal!” (2 Kor 13,12) A szent csók az arcok egymáshoz érintését jelentette.
Szent Jusztinusz leírása tanúsítja, hogy a 2. század közepén a hívek a könyörgések után, a felajánlás előtt kölcsönösen megölelték és megcsókolták egymást.
Később, Nagy Szent Gergely pápa (+ 604) korában a békeköszöntés a szentáldozás elé került.
Ma is a szentáldozás előtt kerül sor a békeköszöntésre. A papság szent csókkal köszönti egymást, a hívek kultúrájuknak megfelelő módon, Európában kézfogással. Aki kezét nyújtja, ezt mondja: „Béke veled!”, mire a másik személy azt feleli: „És a te lelkeddel!”
Benedek pápa figyelmeztet, hogy bár a békeköszöntés értékes jel, de azt követi a szentáldozás, ezért „kerüljük a túlzó formákat”. Illő józanságot tanúsítsunk, s békeköszöntés során ne hagyjuk el helyünket, utána pedig készítsük szívünket a szentáldozásra!
„Minden test áldja szent nevét mindörökkön örökké!” (Zsolt 145.21)
5. Imádság, ének és szent csend
Imádság
A templom az imádság háza, a liturgikus cselekmények elsődleges színhelye.
A II. Vatikáni Zsinat így tanít: „A liturgia elsősorban a fölséges Isten imádása... Abban Krisztus ma is hirdeti az evangéliumot, a nép pedig énekkel és imádsággal felel Istennek.” (SS 33)
Így valósul meg a szeretet párbeszéde Isten és az Egyház között.
A liturgikus imádságok között a legelső, a legfontosabb szentmise. X. Szent Piusz pápa mondta: „Ne imádkozzatok a szentmise alatt, hanem imádkozzátok a szentmisét!” A szentmisében vannak imádságok, amelyeket mindenki közösen mond, vannak olyanok, amelyeket csak a hívek, és vannak olyanok, amelyeket a lelkipásztornak egyedül kell mondania. A papi imádságokat a hívek ne mondják!
Törekedjünk arra, hogy egyszerre mondjuk imádságunkat, ezzel is kifejezzük, hogy egy szív-egy lélek vagyunk! Imádságunk legyen bátor, lelkes!
Szívesen végezzük más templomi imádságokat is: a szentségimádást, a zsolozsmát, a különböző ájtatosságokat (pl. keresztút, rózsafüzér, májusi litánia).
Ének (Musica sacra)
Az ember emelkedett, ünnepi lelki állapotban gyakran énekre fakad.
Így lesz a liturgia része is az éneklés!
Az Ószövetségben is gyakran buzdít, hogy énekkel dicsérjük az Urat, ezt teszi Pál apostol is: „Egy szívvel-lélekkel énekeljetek zsoltárokat, himnuszokat és szent énekeket” (vö. Kol 3, 16).
Szent Ágoston gyakran idézett mondása: „Aki énekel, kétszeresen imádkozik!” (Qui cantat, bis orat!)
Az Egyház a gregorián énekeket tekinti a római liturgia sajátjának, ugyanakkor a vallásos népéneket is gonddal ápolja, s azok elhangzanak a különböző ájtatosságokon és a liturgikus cselekményekben!
Énekünkkel a mennyei istendicséretbe kapcsolódunk be, az angyalok és szentek kórusához társulunk! Szívből, örömmel énekeljünk, legyünk éneklő Egyház! Énekünk elsősorban nem a jó hang, hanem az Isten iránti szeretet kérdése! Szent Ágoston írja: „Aki szeret, az énekel” !
Szent csend (lat. sacrum silentium)
Rendkívüli események alkalmával, ha elcsodálkozunk, ámulunk, előfordul, hogy nem találunk megfelelő szavakat és inkább csendben maradunk. A csend gyakran beszédesebben mondja el a szív gondolatait, mint az ékesszólás.
Részben ez az oka, hogy a liturgiának is része a csend: rácsodálkozunk Isten nagy tetteire, mérhetetlen szeretetére! Ugyanakkor az imádság párbeszéd Istennel. Nemcsak mi beszélünk, hanem elcsendesülünk, figyelünk Istenre, hallgatjuk Őt, aki szól hozzánk a Bibliában, valamint szívünk és értelmünk által. Ezt a figyelmes Istenre való hallgatást nevezzük „szent csendnek”. A liturgiára is igaz a mondás: „Minél csöndesebb valaki, annál többet hall!”
A Római Misekönyv 5 alkalommal írja elő a szent csend tartását a szentmise során: (a.) a bűnbánati imádság előtt magunkba tekintünk és elismerjük, hogy bűnösök vagyunk; (b.) az imádságra való felhívásnál, a „Könyörögjünk!” felszólítás után; (c.) az Olvasmány és Szentlecke, (d.) illetve a homília befejeztével röviden elmélkedünk az elhangzottakról; (e.) szentáldozás után arra a Jézusra figyelünk, aki szent teste által szívünkbe vett lakást!
Szentségimádásunknak is legyen része a csend, az Istenre való hallgatás!
A szentmise előtt és után is, ha más imádságot nem végez a közösség, csöndben vagyunk az Oltáriszentség és az imádkozó hívek iránti tiszteletből!
„Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten! Magasztalnak a népek, magasztal a föld.” (Zsolt 46,11)
6. A szentáldozás
Egyházunk legszentebb liturgikus imádsága a szentmise, a II. Vatikáni Zsinat szavai szerint „keresztény életünk forrása és csúcsa”! Itt ismétlődik meg az utolsó vacsora csodája: a kenyér és bor Krisztus teste és vére lesz, s Üdvözítőnk szent lakomára hív: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem!”
A szentáldozás gyümölcsei:
A szentáldozás elmélyíti kapcsolatunkat Krisztussal: egyek leszünk lelkünk Vőlegényével, aki szívünkbe költözik! (l. KEK 1391) E szeretetegységből új élet születik, megújul istengyermeki életünk (l. KEK 1392). A szentáldozásban segítséget kapunk a bűn elleni harchoz, (l. KEK 1393) s növekszik szeretetünk (l. KEK 1394). Az Eucharisztia építi, erősíti az Egyházat, e szentség úti eledelünk az Isten felé tartó zarándokutunkon. (l. KEK 1395). Az Oltáriszentség jelzi a hívek egységét. (l. KEK 1398). Amint a sok búzamagból egy kenyér lett, úgy leszünk egy nagy család, akik közös lakomán veszünk részt. (l. Didaché)
Szent Ágoston írja, hogy az Oltáriszentség a keresztény élet mintája, ami az oltáron végbemegy, történjék meg bennünk is! Adjuk magunkat Isten kezébe, kérjük, szenteljen meg, hogy táplálék legyünk a szeretetben sínylődő világban, a szeretetre éhező embertársunknak!
Végül a szentáldozás az égi lakoma előképe. Itt valósul meg az Istennel való boldog egység, amely az Ő országában vár teljesen reánk.
Ajándék számunkra, hogy Krisztussal egyek lehetünk, kívánatos, hogy mindegyik szentmisén áldozzunk (CIC 917)! Krisztus teste az élet kenyere: Nélküle éhezik a lelkünk! Ne legyünk aggályosak, de lanyha lelkiismeretűek sem! Akkor fogadjuk méltón Krisztust szívünk hajlékába, ha lelkileg felkészültek vagyunk, a kegyelem állapotában,vagyis ha szívünk mentes a súlyos bűntől.
Mikor ne áldozzunk?
Ha valaki súlyos bűnöket követett el, akár hanyagságból nem vett részt szentmisén a szentáldozás előtt végezze el gyónását! Szent Pál figyelmeztet: „Aki méltatlanul veszi magához az Oltáriszentséget, az kárhozatára teszi!” (l. 1 Kor 11,27-29)
Szentáldozáshoz nem járulhat az, aki együtt él olyan személlyel, akivel nem kötött egyházi házasságot katolikus templomban vagy katolikus pap előtt, hiszen a házasság Krisztus és az Egyház felbonthatatlan szeretetkapcsolatának jelképe.
Lelki áldozás:
Ha valaki nem veheti magához Krisztus testét, akkor lelki áldozásban részesülhet, ami azt jelenti, hogy ha hittel, szeretettel vágyódik az égi kenyérre, közösségbe kerül Jézussal és isteni ajándékban részesül.
Az 1 és 2 szín alatti áldozás:
Az utolsó vacsorán és az ősegyházban a jelenlévők Krisztus testét és vérét is magukhoz vették. Ezt a gyakorlatot a középkorban az az aggályos félelem szűntette meg, hogy Krisztus vére a földre ne cseppenjen!
A keleti egyházban továbbra is megmaradt a 2 szín alatti áldozás, úgy, hogy a szent kenyeret a szent vérbe mártják.
Teológiailag hiteles, ha csak Krisztus testét vesszük magunkhoz, mégis alkalmanként ajánlott a 2 szín alatti áldozás, mert az jobban tükrözi a szentmise lakoma és áldozati jellegét.
Kézbe áldozás:
Hazánkban 1986-tól engedélyezett a kézbe áldozás.
Jeruzsálemi Szent Cirill így tanít: „Amikor odajárulsz, ne kinyitott tenyérrel és szétfeszített ujjakkal jöjj, hanem egyik tenyered legyen a másik tenyered trónja, így fogadd az eljövendő Királyt, és tenyered hajlatába fogadd Krisztus testét, rámondva az Áment.”
Az Oltáriszentséget bal kézbe fogadjuk, majd oldalra lépünk, s jobb kezünkkel magunkhoz vesszük! Ha 2 szín alatt folyik az áldoztatás, akkor a szentséget nyelvünkre fogadjuk!
Szentségi böjt:
Régen a szentmisét reggel vagy délelőtt végezték, s a szentáldozás volt a nap első étkezése (Vö. Tridenti Zsinat rendelete 1566).
Az esti misék bevezetésével a szentségi böjt 3 órára rövidült, ma pedig 1 óra, vagyisa szentáldozás előtt 1 órával semmit nem eszünk (kivéve betegek).
Szentáldozás és áldás:
Mai liturgikus rendelkezések felhívják a figyelmünket, ha valaki nem járulhat szentáldozáshoz, annak nem szükséges az áldozók sorába beállni és külön áldást kérni, hiszen a szentmise végén az egész közösség áldásban részesül!
Szentáldozás utáni imádság:
A szentáldozás után imádságban adjunk hálát Krisztus szeretetéért, azért, hogy Vele egyesülhettünk, erősítő táplálékot kaptunk. Magánimádságainkat kiszélesíthetjük a szentek imádságával is, de figyeljünk csendben Jézusra is, aki szívünkbe költözött!
A szentáldozás mellett értékeljük, végezzük az adorációt, az imádás gyakorlatát, amelyet tehettünk egyénileg is zárt tabernákulum-ajtó előtt, s annak ünnepélyes formája a szentségimádás!
Szentáldozás és betegek:
A törődő szeretet jele, ha szívügyünk, hogy beteg vagy haldokló testvéreink is részesüljenek a szentáldozásban, s elhívjuk hozzájuk a lelkipásztort!
„Boldogok, akiket meghív menyegzői lakomájára Jézus, az Isten báránya!” (Jel 19,9)
Forrás: Polgári Plébánia
A keresztény ember számára e földön a legszentebb hely a templom, amelynek leggyakoribb nevei: Isten háza (Domus Dei), a Mennyország kapuja (Porta Caeli) és imádság háza!
Isten háza, mert a Mindenható,, akit „a menny és az egek egei nem képesek befogadni” (2 Krón 6,18), itt jelen van Igéje által, az Oltáriszentségben és az imádkozók közösségében „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) A mennyország kapuja, mert elsősorban itt nyerjük el a kegyelmeket, amelyek örök hazánkba, Isten országába segítenek! És az imádság háza, mert itt valósul meg Isten az és Egyház közötti szeretet párbeszéde: hallgatjuk a Szentírásban az Úr szavát és szólunk mi is Hozzá, mint egy nagy család!
A templom szó a latin templum kifejezésből származik, jelentése zárt hely. A név arra utal, hogy a bűnös világban a templom az a hely, amelyet az ember nem szennyez, ahol a Szenttel, Istennel találkozik.
Templomlépcső:
A legtöbb templomba úgy jutunk be, hogy néhány lépcsőn fölmegyünk a bejárathoz. Ez jelzi, hogy a templom az Istenhez való felemelkedés helye. Kívül hagyjuk a világ zaját, s legnemesebb énünkkel lépünk be a szent helyre. Mintegy kivonulunk a világból, hogy lelkünket Istenhez emeljük, töltekezzünk az Ő kegyelmével, áldásával, s azzal felvértezve megyünk majd újra vissza a világba az emberek közé.
Ruházat:
Isten házába megfelelő ruhában jövünk, ezzel külsőleg is kifejezzük azt, ami szívünkben van! Ókori világban Aranyszájú Szent János, Konstantinápoly főpapja a császári udvar magatartását bírálja, akik bíborban és selyemben jártak, hogy kérkedjenek gazdagságukkal. Kerülendő magatartás: a hivalkodó ruházat, illetve vasárnapokon, ünnepnapokon a köznapi ruházat. Nem illik ápolatlanul, rövidnadrágban, ujjatlan, mélyen kivágott felsőruházatban templomban megjelenni. A férfiak, fiúk kalapjukat, sapkájukat levetve lépnek Isten házába.
Érkezés:
A templomból nem illik elkésni, ahogyan egy találkozás esetében sem. Itt a Legszentebbel való találkozás történik, amelyre dicséretes lélekben hangolódni, imádsággal felkészülni, ezért ajánlatos pár perccel korábban érkezni!
Cukorral, rágóval a szánkban nem lépünk a templomba!
Ne felejtkezzünk el a mobiltelefon kikapcsolásáról, lehalkításáról. Több templomban látható a kiírás: „Jézus hív, de nem mobiltelefonon!”
A templomban kerüljük a beszédet, ne zavarjuk mások imádságát! A legszükségesebbet halkan, suttogva mondjuk el.
„Örvendeztem, amikor azt mondták nekem:
Az Úr házába fölmegyünk.” (Zsolt 121,1)
2. Térdhajtás, Térdelés
A hívő ember alázatos magatartást tanúsít a Teremtővel szemben. A gőgös ember kihúzza mellét és fejét magasra emeli, a hívő ember alázattal hajlik meg Isten előtt: Ábrahám és Mózes leborult az Úr színe előtt; Salamon királyról olvassuk: „elimádkozta ezt az imádságot és könyörgést az Úr oltárának színe előtt – ahol az ég felé tárt kezekkel a földön térdelt, mind a két térdével” (1 Kir 8,54–55). Péter apostol is leborult az Úr Jézus előtt (Vö. Lk 8,5), Pál pedig ezt írja: „Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké.” (Fil2,9). A felséges jelenlét előtti leborulás gesztusával gyakran találkozunk a Jelenések könyvében (Jel 5,8.14; 19,4).
A térdelés az egyházatyák szerint a Teremtő előtti kicsinység jele, a lélek alázatának legjobb kifejezője. Szent Ambrus szerint „jobban enyhíti a bántást, engeszteli a haragot és hívja a kegyelmet”.
Közismert szentségi énekünk mondja: „Leborulva áldlak, láthatatlan Istenség!”
A Keleti egyházakban mély meghajlással (proszküneszisz) köszöntik Istent!
A leborulás gesztusával más vallásokban is találkozunk (pl. iszlám vallás hívei naponta 5x imádkoznak így Mekka felé fordulva).
Térdhajtás (Genuflexio simplex)
A térdhajtás – amely során jobb térdünk éri a földet – egyszerre köszöntés és hitvallás! A templomba lépve és onnan távozva a tabernákulum (szentségház) felé fordulva köszöntjük így az Oltáriszentségben jelenlévő Jézust – kivéve, akik idős koruk vagy betegség miatt erre nem képesek. A templomokban örökmécses jelzi, hogy ott őrzik az Oltáriszentséget.
Szentáldozás előtt is köszönthetjük így Jézust, de a szentáldozás után már nem kell térdet hajtani, mert akkor már az Üdvözítő szívünkben vett hajlékot!
Térdelés vagy térden állás (genuflexio duplex)
Térdelés során mindkét térdünkkel a földre ereszkedünk! Térdelünk a szentmisében az átváltoztatás alatt és a szentáldozásra való meghívás alatt; illetve szentségkitételkor és szentségi áldásnál, a Te Deum 4. része alatt; az Úr halálára való emlékezéskor Virágvasárnap és Nagypénteken a passióban. Ha a templomban nincs elegendő hely, vagy templomon kívül vagyunk és a körülmény nem alkalmas, térdelés helyett állunk tiszteletünk jeléül.
Egyéni imádságaink során a templomban és otthon is bármikor térdelhetünk! „A legnagyobb a térden álló ember!”
„Jöjjetek, boruljunk le, hódoljunk Előtte, hulljunk térdre Urunk, Alkotónk előtt, mert ő a mi Istenünk, mi meg háza népe és kezének nyája.” (Zsolt 94,6-7)
3. Keresztvetés
A kereszt az ókori világban kivégző eszköz volt, Jézus halála óta a keresztények számára Isten szeretetének jele, amely emlékeztet arra, hogy Krisztus legyőzte a bűn és halál hatalmát.
Az ókori keresztények gyakran rajzolták homlokukra a kereszt jelét, mint Isten pecsétjét. Jel volt számukra, ami megkülönböztette őket a pogányoktól, valamint erőforrás, fegyver a gonosz ellen.
Tertullianus írja: „Utazásainkban, ha járunk és kelünk, ha felvesszük lábbelinket, ha fürdünk, ha asztalhoz ülünk, ha gyertyát gyújtunk, ha lefekszünk, ha leülünk, mindig megjelöljük homlokunkat a kereszt jelével.”
Aranyszájú Szent János: „Soha ne hagyd el otthonodat anélkül, hogy ne rajzolnál keresztet! Ez legyen vándorbotod, fegyvered. E jel tanítson arra, hogy katona vagy, aki kész harcolni a démonok ellen, aki kész arra, hogy küzdjön az igazság koronájáért.”
Az ókori hívek munkájuk kezdetén is magukra rajzolták a kereszt jegyét, később Krisztus jelével jelölték a mindennapi kenyerüket, eledelüket és otthonukat.
VIII. századtól terjedt el a nagy keresztvetés: a homlok, a szív és a vállak érintése jelzi, hogy teljes énünket (értelmi, érzelmi világunkat és akaratunkat) oda akarjuk adni Krisztusnak, be akarunk öltözni az Ő lelkületébe.
A keresztvetés hitünk rövid foglalata, mert amikor az Atya, a Fiú és Szentlélek nevét említjük, vallást teszünk a Szentháromságról. Keresztvetéskor gondolunk Jézus üdvösségszerző halálára is. Ha 2 ujjal rajzoljuk a keresztet magunkra, Üdvözítőnk isteni és emberi természetét, ha 3 ujjal, azzal a Szentháromságot valljuk meg, ha 5 ujjal, akkor Üdvözítőnk drágalátos sebeire emlékezünk.
Loyolai Szent Ignác magyarázata a keresztvetésről: homlokunkat, legmagasabb pontunkat érintve gondolunk a Teremtő Atyára, aki a mennyekben van; majd homlokunktól szívünkig magunkra rajzolva a kereszt függőleges szárát emlékezünk Krisztusra, aki ember lett, leszállt a mennyből földünkre, hogy földi életünk végén a mennybe jussunk; végül, amikor az egész világot betöltő Szentlélek nevét említjük magunkra rajzoljuk a kereszt vízszintes szárát bal vállunktól a jobbig.
A keresztvetés ne legyen gépies, hanem legyen hitvallás: a Jézushoz való tartozás jele. Intsen minket, hogy meg akarunk halni az önzésnek és a bűnnek, és krisztusi életet kívánunk élni.
A kereszt ma számos helyen látható: a templomok tornyán, útkereszteződésekben, családok otthonában.
Dicséretes szokás keresztek előtt elhaladva keresztet vetni, s elmondani a fohászt: „Imádunk Téged, Krisztus, és áldunk Téged, mert szent kereszted által váltottad meg a világot!”
Nagy keresztvetés:
A templomba belépve a szenteltvízbe mártjuk kezünket és magunkra rajzoljuk a kereszt jelét, közben emlékezünk, hogy a keresztségben az Atya gyermekei, a Fiú testvérei és követői, a Szentlélek templomai lettünk és megtisztultunk a bűntől. A szentmise kezdetén és a végén - áldás közben - szintén keresztet vetünk. Kivonuláskor ismét a szenteltvízbe mártjuk kezünket és keresztet vetve lépünk ki Isten házából.
Kis keresztvetés:
A 8. században a hívek az evangélium előtt keresztet vetettek, a 9. századtól az evangélista nevének említésekor keresztet rajzolunk homlokunkra, ajkunkra és szívünkre. Ezt nevezzük „kis keresztvetésnek”.
A neves liturgikus hittudós, Jungmann így magyarázza ezt: „Krisztus szava van e könyvben, ami előtt elménk nyitott, készek vagyunk ajkunkkal megvallani azt és mindenekelőtt híven szívünkbe fogadni.”
„Tőlem azonban távol legyen másban dicsekedni, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjében.” (Gal 6,14)
4. Testtartások, gesztusok
(Állás – ülés – mellverés – békeköszöntés)
A liturgikus cselekményekben nem nézők, hanem tudatos és tevékeny résztvevők vagyunk, ezért fontos, hogy testtartásunk, gesztusaink is híven tükrözzék azt, ami szívünkben van!
Állás:
Az állás, az ember sajátos testtartása.
Kifejezi a másik személy iránti tiszteletet, a fegyelmet, az összeszedettséget, a készséget, az engedelmességet. Vallástörténészek szerint minden nép állva végezte az áldozatbemutatást. Ez volt a gyakorlat a zsidó nép körében és az őskeresztények között is, akik összejöveteleik során álltak. Erre utal imádságunk: „Hálát adunk, hogy színed előtt állhatunk és szolgálhatunk Néked!” (II. Eucharisztikus imádság). Később Nyugaton a templomokba padok kerültek és a hívek a szertartás során több alkalommal ültek vagy térdeltek.
Ma állunk a bevonulástól a bűnbánati szertartás végéig, a 3. bűnbánati imádság alkalmával az első könyörgés végéig; az Alleluja és evangélium; a hitvallás, a hívek könyörgése alatt; a Miatyánktól a békeköszöntésig, illetve az áldástól a kivonulási ének végéig.
Ülés:
A tanítvány testtartása, a befogadó és figyelmes hallgatás jele. A betániai Mária Jézus „lábánál ült és hallgatta az Urat.” Az ApCsel (Vö. 20,9) is tanúsítja, hogy a hívek ültek az igehirdetés alatt.
A szentmisében mi is figyelmes és tanulékony lélekkel ülünk az Úr elé, aki az „út, igazság és élet”!
Mellverés:
Gondolataink, szavaink és tetteink a szívből fakadnak, ezért nevezzük a jó embert jószívűnek, míg a bűnbánó ember mellét veri. Jézus példabeszédében a vámos lehajtott fővel, mellét verve imádkozott (Lk 18,13). A szenvedéstörténetben azt olvassuk, hogy a sokaság, a Megváltó halála után „mellét verve ment haza” (Lk23,48).
Leonardo da Vinci festményén Szent Jeromos a pusztában böjtöl és kezében kővel megrendülten veri mellét bűnbánata jeleként.
A bűnbánó ember mellverése megremegteti a lelket és tenni akarással párosul! A lélek Isten mellé áll és bánja gondolattal, szóval, cselekedettel, mulasztással elkövetett bűneit.
A bűnbánati imádságban, amikor kimondjuk az „én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem” szavakat, zárt ököllel mellünket verjük bűnbánatunk jeléül. Ne finomkodó mozdulat legyen, de ne is hangos melldöngetés!
Az idők folyamán a mellverés más értelmet is nyert: a hívek tisztelet és alázat jeleként mellüket verik az Úrangyala közben e szavaknál: „És az Ige testé lőn és miköztünk lakozék.”
Békeköszöntés:
Isten a béke Istene, az Ő akarata, hogy gyermekei testvéri békében éljenek, ezért szívünkben békével léphetünk méltóképpen a színe elé. A hegyi beszédben Jézus figyelmeztette tanítványait, hogy „Ha ajándékodat az oltárra viszed és eszedbe jut, hogy felebarátodnak panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki a felebarátoddal!” (Mt 5,24). Szent Pál mondja a híveknek: „Köszöntsétek egymást szent csókkal!” (2 Kor 13,12) A szent csók az arcok egymáshoz érintését jelentette.
Szent Jusztinusz leírása tanúsítja, hogy a 2. század közepén a hívek a könyörgések után, a felajánlás előtt kölcsönösen megölelték és megcsókolták egymást.
Később, Nagy Szent Gergely pápa (+ 604) korában a békeköszöntés a szentáldozás elé került.
Ma is a szentáldozás előtt kerül sor a békeköszöntésre. A papság szent csókkal köszönti egymást, a hívek kultúrájuknak megfelelő módon, Európában kézfogással. Aki kezét nyújtja, ezt mondja: „Béke veled!”, mire a másik személy azt feleli: „És a te lelkeddel!”
Benedek pápa figyelmeztet, hogy bár a békeköszöntés értékes jel, de azt követi a szentáldozás, ezért „kerüljük a túlzó formákat”. Illő józanságot tanúsítsunk, s békeköszöntés során ne hagyjuk el helyünket, utána pedig készítsük szívünket a szentáldozásra!
„Minden test áldja szent nevét mindörökkön örökké!” (Zsolt 145.21)
5. Imádság, ének és szent csend
Imádság
A templom az imádság háza, a liturgikus cselekmények elsődleges színhelye.
A II. Vatikáni Zsinat így tanít: „A liturgia elsősorban a fölséges Isten imádása... Abban Krisztus ma is hirdeti az evangéliumot, a nép pedig énekkel és imádsággal felel Istennek.” (SS 33)
Így valósul meg a szeretet párbeszéde Isten és az Egyház között.
A liturgikus imádságok között a legelső, a legfontosabb szentmise. X. Szent Piusz pápa mondta: „Ne imádkozzatok a szentmise alatt, hanem imádkozzátok a szentmisét!” A szentmisében vannak imádságok, amelyeket mindenki közösen mond, vannak olyanok, amelyeket csak a hívek, és vannak olyanok, amelyeket a lelkipásztornak egyedül kell mondania. A papi imádságokat a hívek ne mondják!
Törekedjünk arra, hogy egyszerre mondjuk imádságunkat, ezzel is kifejezzük, hogy egy szív-egy lélek vagyunk! Imádságunk legyen bátor, lelkes!
Szívesen végezzük más templomi imádságokat is: a szentségimádást, a zsolozsmát, a különböző ájtatosságokat (pl. keresztút, rózsafüzér, májusi litánia).
Ének (Musica sacra)
Az ember emelkedett, ünnepi lelki állapotban gyakran énekre fakad.
Így lesz a liturgia része is az éneklés!
Az Ószövetségben is gyakran buzdít, hogy énekkel dicsérjük az Urat, ezt teszi Pál apostol is: „Egy szívvel-lélekkel énekeljetek zsoltárokat, himnuszokat és szent énekeket” (vö. Kol 3, 16).
Szent Ágoston gyakran idézett mondása: „Aki énekel, kétszeresen imádkozik!” (Qui cantat, bis orat!)
Az Egyház a gregorián énekeket tekinti a római liturgia sajátjának, ugyanakkor a vallásos népéneket is gonddal ápolja, s azok elhangzanak a különböző ájtatosságokon és a liturgikus cselekményekben!
Énekünkkel a mennyei istendicséretbe kapcsolódunk be, az angyalok és szentek kórusához társulunk! Szívből, örömmel énekeljünk, legyünk éneklő Egyház! Énekünk elsősorban nem a jó hang, hanem az Isten iránti szeretet kérdése! Szent Ágoston írja: „Aki szeret, az énekel” !
Szent csend (lat. sacrum silentium)
Rendkívüli események alkalmával, ha elcsodálkozunk, ámulunk, előfordul, hogy nem találunk megfelelő szavakat és inkább csendben maradunk. A csend gyakran beszédesebben mondja el a szív gondolatait, mint az ékesszólás.
Részben ez az oka, hogy a liturgiának is része a csend: rácsodálkozunk Isten nagy tetteire, mérhetetlen szeretetére! Ugyanakkor az imádság párbeszéd Istennel. Nemcsak mi beszélünk, hanem elcsendesülünk, figyelünk Istenre, hallgatjuk Őt, aki szól hozzánk a Bibliában, valamint szívünk és értelmünk által. Ezt a figyelmes Istenre való hallgatást nevezzük „szent csendnek”. A liturgiára is igaz a mondás: „Minél csöndesebb valaki, annál többet hall!”
A Római Misekönyv 5 alkalommal írja elő a szent csend tartását a szentmise során: (a.) a bűnbánati imádság előtt magunkba tekintünk és elismerjük, hogy bűnösök vagyunk; (b.) az imádságra való felhívásnál, a „Könyörögjünk!” felszólítás után; (c.) az Olvasmány és Szentlecke, (d.) illetve a homília befejeztével röviden elmélkedünk az elhangzottakról; (e.) szentáldozás után arra a Jézusra figyelünk, aki szent teste által szívünkbe vett lakást!
Szentségimádásunknak is legyen része a csend, az Istenre való hallgatás!
A szentmise előtt és után is, ha más imádságot nem végez a közösség, csöndben vagyunk az Oltáriszentség és az imádkozó hívek iránti tiszteletből!
„Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten! Magasztalnak a népek, magasztal a föld.” (Zsolt 46,11)
6. A szentáldozás
Egyházunk legszentebb liturgikus imádsága a szentmise, a II. Vatikáni Zsinat szavai szerint „keresztény életünk forrása és csúcsa”! Itt ismétlődik meg az utolsó vacsora csodája: a kenyér és bor Krisztus teste és vére lesz, s Üdvözítőnk szent lakomára hív: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem!”
A szentáldozás gyümölcsei:
A szentáldozás elmélyíti kapcsolatunkat Krisztussal: egyek leszünk lelkünk Vőlegényével, aki szívünkbe költözik! (l. KEK 1391) E szeretetegységből új élet születik, megújul istengyermeki életünk (l. KEK 1392). A szentáldozásban segítséget kapunk a bűn elleni harchoz, (l. KEK 1393) s növekszik szeretetünk (l. KEK 1394). Az Eucharisztia építi, erősíti az Egyházat, e szentség úti eledelünk az Isten felé tartó zarándokutunkon. (l. KEK 1395). Az Oltáriszentség jelzi a hívek egységét. (l. KEK 1398). Amint a sok búzamagból egy kenyér lett, úgy leszünk egy nagy család, akik közös lakomán veszünk részt. (l. Didaché)
Szent Ágoston írja, hogy az Oltáriszentség a keresztény élet mintája, ami az oltáron végbemegy, történjék meg bennünk is! Adjuk magunkat Isten kezébe, kérjük, szenteljen meg, hogy táplálék legyünk a szeretetben sínylődő világban, a szeretetre éhező embertársunknak!
Végül a szentáldozás az égi lakoma előképe. Itt valósul meg az Istennel való boldog egység, amely az Ő országában vár teljesen reánk.
Ajándék számunkra, hogy Krisztussal egyek lehetünk, kívánatos, hogy mindegyik szentmisén áldozzunk (CIC 917)! Krisztus teste az élet kenyere: Nélküle éhezik a lelkünk! Ne legyünk aggályosak, de lanyha lelkiismeretűek sem! Akkor fogadjuk méltón Krisztust szívünk hajlékába, ha lelkileg felkészültek vagyunk, a kegyelem állapotában,vagyis ha szívünk mentes a súlyos bűntől.
Mikor ne áldozzunk?
Ha valaki súlyos bűnöket követett el, akár hanyagságból nem vett részt szentmisén a szentáldozás előtt végezze el gyónását! Szent Pál figyelmeztet: „Aki méltatlanul veszi magához az Oltáriszentséget, az kárhozatára teszi!” (l. 1 Kor 11,27-29)
Szentáldozáshoz nem járulhat az, aki együtt él olyan személlyel, akivel nem kötött egyházi házasságot katolikus templomban vagy katolikus pap előtt, hiszen a házasság Krisztus és az Egyház felbonthatatlan szeretetkapcsolatának jelképe.
Lelki áldozás:
Ha valaki nem veheti magához Krisztus testét, akkor lelki áldozásban részesülhet, ami azt jelenti, hogy ha hittel, szeretettel vágyódik az égi kenyérre, közösségbe kerül Jézussal és isteni ajándékban részesül.
Az 1 és 2 szín alatti áldozás:
Az utolsó vacsorán és az ősegyházban a jelenlévők Krisztus testét és vérét is magukhoz vették. Ezt a gyakorlatot a középkorban az az aggályos félelem szűntette meg, hogy Krisztus vére a földre ne cseppenjen!
A keleti egyházban továbbra is megmaradt a 2 szín alatti áldozás, úgy, hogy a szent kenyeret a szent vérbe mártják.
Teológiailag hiteles, ha csak Krisztus testét vesszük magunkhoz, mégis alkalmanként ajánlott a 2 szín alatti áldozás, mert az jobban tükrözi a szentmise lakoma és áldozati jellegét.
Kézbe áldozás:
Hazánkban 1986-tól engedélyezett a kézbe áldozás.
Jeruzsálemi Szent Cirill így tanít: „Amikor odajárulsz, ne kinyitott tenyérrel és szétfeszített ujjakkal jöjj, hanem egyik tenyered legyen a másik tenyered trónja, így fogadd az eljövendő Királyt, és tenyered hajlatába fogadd Krisztus testét, rámondva az Áment.”
Az Oltáriszentséget bal kézbe fogadjuk, majd oldalra lépünk, s jobb kezünkkel magunkhoz vesszük! Ha 2 szín alatt folyik az áldoztatás, akkor a szentséget nyelvünkre fogadjuk!
Szentségi böjt:
Régen a szentmisét reggel vagy délelőtt végezték, s a szentáldozás volt a nap első étkezése (Vö. Tridenti Zsinat rendelete 1566).
Az esti misék bevezetésével a szentségi böjt 3 órára rövidült, ma pedig 1 óra, vagyisa szentáldozás előtt 1 órával semmit nem eszünk (kivéve betegek).
Szentáldozás és áldás:
Mai liturgikus rendelkezések felhívják a figyelmünket, ha valaki nem járulhat szentáldozáshoz, annak nem szükséges az áldozók sorába beállni és külön áldást kérni, hiszen a szentmise végén az egész közösség áldásban részesül!
Szentáldozás utáni imádság:
A szentáldozás után imádságban adjunk hálát Krisztus szeretetéért, azért, hogy Vele egyesülhettünk, erősítő táplálékot kaptunk. Magánimádságainkat kiszélesíthetjük a szentek imádságával is, de figyeljünk csendben Jézusra is, aki szívünkbe költözött!
A szentáldozás mellett értékeljük, végezzük az adorációt, az imádás gyakorlatát, amelyet tehettünk egyénileg is zárt tabernákulum-ajtó előtt, s annak ünnepélyes formája a szentségimádás!
Szentáldozás és betegek:
A törődő szeretet jele, ha szívügyünk, hogy beteg vagy haldokló testvéreink is részesüljenek a szentáldozásban, s elhívjuk hozzájuk a lelkipásztort!
„Boldogok, akiket meghív menyegzői lakomájára Jézus, az Isten báránya!” (Jel 19,9)
Forrás: Polgári Plébánia
2017. április 24., hétfő
2017. április 15., szombat
2017. április 14., péntek
Beteljesedett!
A Szív agóniája
1. A kereszten függő isteni Üdvözítő az ő szentséges Szívének szeretetéből, szeretetének lángoló tüzéből most a legszentebb, a legnagyobb áldozatot mutatja be a mennyei Atyának. Véres, fájdalmas életáldozat ez! Nézz csak Krisztus arcába! Ha tudsz olvasni az emberi arc vonásaiból, akkor most az isteni Üdvözítő tekintete olyan sokat mond a te lelkednek! Azt olvashatni le róla: van-e nagyobb szeretet annál, mintha valaki ekkora szenvedést magára vesz és nemcsak halált, hanem ilyen gyötrelmes, kínos kereszthalált vállal, csakhogy engesztelje Istent az emberek bűneiért?! Amikor itt a keresztfa tövében az isteni Üdvözítő arcáról leolvassuk nagy fájdalmát, nagy szomorúságát, amikor látjuk, hogy megszámlálták minden csontját és tele szent teste sebekkel és szent vére végigcsordul a keresztfán, akkor érezzük, hogy itt a kereszt oltárán nagy, a legnagyobb áldozat folyik! Amikor Jézus, ez az élő áldozat megborzong a sötét éjszakában elhagyatottságában: „Én Istenem, miért hagytál el engem!”, mintha a mennyei Atya is elfordulna tőle és nem akarná tekinteni benne az ő egyszülött Fiát! Megkezdődik a Szent Szív, a „victima peccatorum” agóniája.
1. A kereszten függő isteni Üdvözítő az ő szentséges Szívének szeretetéből, szeretetének lángoló tüzéből most a legszentebb, a legnagyobb áldozatot mutatja be a mennyei Atyának. Véres, fájdalmas életáldozat ez! Nézz csak Krisztus arcába! Ha tudsz olvasni az emberi arc vonásaiból, akkor most az isteni Üdvözítő tekintete olyan sokat mond a te lelkednek! Azt olvashatni le róla: van-e nagyobb szeretet annál, mintha valaki ekkora szenvedést magára vesz és nemcsak halált, hanem ilyen gyötrelmes, kínos kereszthalált vállal, csakhogy engesztelje Istent az emberek bűneiért?! Amikor itt a keresztfa tövében az isteni Üdvözítő arcáról leolvassuk nagy fájdalmát, nagy szomorúságát, amikor látjuk, hogy megszámlálták minden csontját és tele szent teste sebekkel és szent vére végigcsordul a keresztfán, akkor érezzük, hogy itt a kereszt oltárán nagy, a legnagyobb áldozat folyik! Amikor Jézus, ez az élő áldozat megborzong a sötét éjszakában elhagyatottságában: „Én Istenem, miért hagytál el engem!”, mintha a mennyei Atya is elfordulna tőle és nem akarná tekinteni benne az ő egyszülött Fiát! Megkezdődik a Szent Szív, a „victima peccatorum” agóniája.
Mit lát?
2. Ott függ Krisztus a keresztfán, belenéz a néptömeg arcába, mely az ő halálát kívánja, és lelki szeme előtt csodálatos processzió vonul végig. Látja az engesztelő áldozatnak igazi okát.
a) Látja az egész világnak bűnét. Ezért jött közénk, ezért szenvedett, ezért áldozta fel magát a keresztfán! Az egész világ bűnével terhelte önnönmagát, hogy kiengesztelje a mennyei Atyát! Mi, akik itt a földi életben csak nehezen látjuk meg a bűnnek igazi súlyát, utálatosságát, el sem tudjuk képzelni, hogy mit láthatott az isteni Üdvözítő, amidőn az egész világnak minden bűne felvonult lelki szeme előtt! A keresztfán függve látta a bűn nagyságát és érezte, hogy ez mind őreá nehezedik! Ha valami nagy gonoszság megdöbbent, mi is felkiáltunk, mi is megbotránkozunk rajta. Hát még az isteni Üdvözítő! Most keservesen éreznie kell a bűnnek rútságát, utálatosságát, elvetemültségét, de mindez nem rettenti vissza, magára vállalja!… Ezért olyan szomorú az arca, ezért csordul le a kereszten piros vére, ezért érzi magát olyan elhagyatottnak!
b) Az egész világ bűnei között ott látja elsősorban a jók és megtért emberek vétkeit. Azokét, akik az ő kereszthalálát hálás lélekkel fogadják, akik újjá akarnak születni kegyelemben és tűzben, de másként a bűntől szabadulni nem tudnak, hacsak Krisztus magára nem veszi azt és le nem mossa annak undokságát. Minden megigazult lélek bűnét Krisztus magára veszi és akármennyire szenved tőle, mégis valami boldogság járja át szerető szent Szívét, mert tudja, hogy ezekért a lelkekért mégsem hiába folyik vére, ezek felhasználják azt az ő lelkük javára, üdvösségük biztosítására. Ez az ő vigasztalása, hogy lesznek nagyon sokan, akik majd felhasználják a megváltás kegyelmét!
c) Ó, de jaj! Ott van a nagy tömeg, azoknak a lelkeknek a bűne, akik nem akarják felhasználni Krisztus megváltó kegyelmét! Talán többen vannak, akikért éppúgy meghalt, éppúgy odaadta az ő vérét váltságul, mint a jókért, de ezek visszautasítják a kegyelem nagy ajándékát, az engesztelő áldozatot! Ezek inkább belerohannak az örök kárhozatba, csakhogy haladhassanak a bűn útján! Ha lelki elhagyatottság gyötri az Úr lelkét, ha a kereszthalál a legnagyobb áldozat, mindez semmi ahhoz, amit szenved Krisztus azokért, akik nem fogadják el az ő engesztelő áldozatát!
d) Amint ott állunk a keresztfa tövében, amint felnézünk a szenvedő Krisztusra, aki most ezt a csodálatos víziót, a bűnnek a legrettenetesebb látomását éli át, önkénytelenül ébred a kérdés: Uram! Látod-e az én vétkemet is?… Amint ott állunk és felnézünk a szenvedő Krisztusra, szeméből kiolvassuk: Igen, a te bűneidet is látom!… Milyennek látod?… Olyannak-e, amiért nem hiába engeszteled a mennyei Atyát, vagy talán olyannak látod, hogy ezért hiába ontod a te drága véredet, hiába szenvedsz, hiába halsz meg a kereszten? … Ó, ne tőle kérdezzük! önmagunktól kérdezzük, hogy vajon kik között lát az Úr bennünket? …
Consummatum est!
3. A nagy processió elvonult. Krisztus kitárja karját, hogy átölelje az egész világot. Engem is magához vonz! Consummatum est! Beteljesedett! – kiáltja és lehajtja fejét, kiadja lelkét! – De erősebb a szeretet a halálnál! A halál legyőzte őt, de szeretete legyőzte magát a halált! Legyőzte a bűnt! … Halála a bűn halála! A lélek életrekeltése! – Uram! Nem hiába haltál meg énérettem! Nem hiába szenveded a gyötrelem minden fokát! Nem hiába vállaltad ezt az engesztelő áldozatot! Az én szívemben viszontszeretet ébred irántad és én a megváltás kegyelmét felhasználom! – Beteljesedett, beteljesedett, az áldozat-Krisztus kiengesztelte a mennyei Atyát! Az engesztelés műve befejeztetett!
Forrás: Erdey Ferenc - Engesztelő szentóra. Elmélkedések
2. Ott függ Krisztus a keresztfán, belenéz a néptömeg arcába, mely az ő halálát kívánja, és lelki szeme előtt csodálatos processzió vonul végig. Látja az engesztelő áldozatnak igazi okát.
a) Látja az egész világnak bűnét. Ezért jött közénk, ezért szenvedett, ezért áldozta fel magát a keresztfán! Az egész világ bűnével terhelte önnönmagát, hogy kiengesztelje a mennyei Atyát! Mi, akik itt a földi életben csak nehezen látjuk meg a bűnnek igazi súlyát, utálatosságát, el sem tudjuk képzelni, hogy mit láthatott az isteni Üdvözítő, amidőn az egész világnak minden bűne felvonult lelki szeme előtt! A keresztfán függve látta a bűn nagyságát és érezte, hogy ez mind őreá nehezedik! Ha valami nagy gonoszság megdöbbent, mi is felkiáltunk, mi is megbotránkozunk rajta. Hát még az isteni Üdvözítő! Most keservesen éreznie kell a bűnnek rútságát, utálatosságát, elvetemültségét, de mindez nem rettenti vissza, magára vállalja!… Ezért olyan szomorú az arca, ezért csordul le a kereszten piros vére, ezért érzi magát olyan elhagyatottnak!
b) Az egész világ bűnei között ott látja elsősorban a jók és megtért emberek vétkeit. Azokét, akik az ő kereszthalálát hálás lélekkel fogadják, akik újjá akarnak születni kegyelemben és tűzben, de másként a bűntől szabadulni nem tudnak, hacsak Krisztus magára nem veszi azt és le nem mossa annak undokságát. Minden megigazult lélek bűnét Krisztus magára veszi és akármennyire szenved tőle, mégis valami boldogság járja át szerető szent Szívét, mert tudja, hogy ezekért a lelkekért mégsem hiába folyik vére, ezek felhasználják azt az ő lelkük javára, üdvösségük biztosítására. Ez az ő vigasztalása, hogy lesznek nagyon sokan, akik majd felhasználják a megváltás kegyelmét!
c) Ó, de jaj! Ott van a nagy tömeg, azoknak a lelkeknek a bűne, akik nem akarják felhasználni Krisztus megváltó kegyelmét! Talán többen vannak, akikért éppúgy meghalt, éppúgy odaadta az ő vérét váltságul, mint a jókért, de ezek visszautasítják a kegyelem nagy ajándékát, az engesztelő áldozatot! Ezek inkább belerohannak az örök kárhozatba, csakhogy haladhassanak a bűn útján! Ha lelki elhagyatottság gyötri az Úr lelkét, ha a kereszthalál a legnagyobb áldozat, mindez semmi ahhoz, amit szenved Krisztus azokért, akik nem fogadják el az ő engesztelő áldozatát!
d) Amint ott állunk a keresztfa tövében, amint felnézünk a szenvedő Krisztusra, aki most ezt a csodálatos víziót, a bűnnek a legrettenetesebb látomását éli át, önkénytelenül ébred a kérdés: Uram! Látod-e az én vétkemet is?… Amint ott állunk és felnézünk a szenvedő Krisztusra, szeméből kiolvassuk: Igen, a te bűneidet is látom!… Milyennek látod?… Olyannak-e, amiért nem hiába engeszteled a mennyei Atyát, vagy talán olyannak látod, hogy ezért hiába ontod a te drága véredet, hiába szenvedsz, hiába halsz meg a kereszten? … Ó, ne tőle kérdezzük! önmagunktól kérdezzük, hogy vajon kik között lát az Úr bennünket? …
Consummatum est!
3. A nagy processió elvonult. Krisztus kitárja karját, hogy átölelje az egész világot. Engem is magához vonz! Consummatum est! Beteljesedett! – kiáltja és lehajtja fejét, kiadja lelkét! – De erősebb a szeretet a halálnál! A halál legyőzte őt, de szeretete legyőzte magát a halált! Legyőzte a bűnt! … Halála a bűn halála! A lélek életrekeltése! – Uram! Nem hiába haltál meg énérettem! Nem hiába szenveded a gyötrelem minden fokát! Nem hiába vállaltad ezt az engesztelő áldozatot! Az én szívemben viszontszeretet ébred irántad és én a megváltás kegyelmét felhasználom! – Beteljesedett, beteljesedett, az áldozat-Krisztus kiengesztelte a mennyei Atyát! Az engesztelés műve befejeztetett!
Forrás: Erdey Ferenc - Engesztelő szentóra. Elmélkedések
Az "engesztelés" és rokonfogalmai
Az engesztelés, kiengesztelődés, vezeklés, megbocsátás, bocsánatkérés egymással szoros kapcsolatban lévő fogalmak.
Az engesztelés célja, hogy minél több ember eljusson a kiengesztelődésre, vagyis hogy helyes kapcsolatba kerüljön Istennel, önmagával, embertársaival és az egész teremtett világgal.
A kiengesztelődésre a bocsánatkéréssel és megbocsátással jutunk el. Bocsánatot kell kérnünk Istentől és embertársainktól, akiket megbántottunk.
Meg kell bocsátanunk az ellenünk vétőknek, a minket bántóknak és önmagunknak is!
Meg kell bocsátanunk először Istennek, hogy nem úgy alakult az életünk, ahogyan mi szerettük volna. Meg kell bocsátanunk Neki, hogy megenged az életünkben olyan történéseket is, amelyeket mi inkább elkerültünk volna.
Meg kell bocsátanunk az ellenünk vétő, minket bántó, valaha bántott, nekünk kárt okozó embertársainknak. Mert csak így nyerünk Istentől mi is bocsánatot a Miatyánk útmutatása szerint: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, amiként mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”
És meg kell bocsátani önmagunknak is, ha Isten megbocsátott nekünk.
Minden bűn rombolja a létfontosságú szeretetkapcsolatainkat.
Létünket Istentől nyertük, és Ő tart létben szüntelenül minket. Ha vele nem megfelelő a kapcsolatunk, előbb-utóbb hibák, zavarok keletkeznek az embertársainkkal, az önmagunkkal és a teremtett világ többi szereplőivel is az életünkben. Ezért az Istennel való kapcsolatrendezés, a Vele való helyes kapcsolatba kerülés a legfontosabb.
Az Istennel való helyes kapcsolatunkat leginkább a torz istenképek zavarják. A gyermek a szüleiről alkotott képét általában átviszi Istenre is. Ha szülei folyton bántották, bűntudatot keltettek benne, nem fogadták el, vagy egyenesen elvetették, eltaszították maguktól, akkor ezeket a tapasztalatait könnyen átviszi az ember Istenre is. Őt is egy kegyetlen, csak a bűnökre, hibákra figyelő, büntető Istennek fogja tartani. Az Istennel való kapcsolatrendezés előtt ki kell, hogy alakuljon az emberben a helyes istenkép is. Istenben csak jó tulajdonságok vannak. Ő minden jóság, szépség, tökéletesség foglalata. Igazságos is, de mindenekelőtt szerető és irgalmas Isten, aki igazi szeretetkapcsolatba szeretne kerülni minden gyermekével.
Ha sérültek az emberekkel való kapcsolataink, akkor sérült lesz az Istennel való kapcsolatunk, és az önmagunkkal való kapcsolatunk is. Mindezeknek a kapcsolatoknak gyógyulniuk kell. Ha igazi szeretetet tapasztalunk emberek részéről, ez jó irányba befolyásolja az önmagunkkal való kapcsolatot is. Ennek a szeretetnek az erejében megtanuljuk önmagunkat is szeretni. És Isten szeretetét is könnyebben be tudjuk fogadni.
Ha szembesültünk azzal, hogy Isten csak a javunkat akarja, hogy Ő szerető és irgalmas Isten, aki nem tartja számon bűneinket, hanem eltörli azokat, ha kérjük tőle, és megbocsát nemcsak nekünk, hanem mindenkinek, aki bánja bűneit, ha már megtapasztaltuk az Ő szeretetét, akkor bűneink jóvátételére szívesen vállaljuk a nehézségeket, fájdalmakat, fáradalmakat elégtételül, vezeklésként.
Amikor önmagunk bűneiért vállaljuk mindezt, az a vezeklés. Ha másokért is hajlandók vagyunk áldozatot vállalni, hogy ők is helyes kapcsolatba kerüljenek Istennel, embertársaikkal, önmagukkal és a teremtett világ minden szereplőjével, akkor engesztelünk.
A legfőbb engesztelő Jézus Krisztus. „Ő az engesztelő áldozat bűneinkért, de nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is.” (1Jn 2,2) A mi engesztelésünk akkor kedves Isten előtt, ha az Jézus engeszteléséhez kapcsolódik.
Az engesztelés a mi részünkről eggyé válást jelent Jézus engesztelő áldozatával a világ bűneiért, illetve bűnöseiért. Az engesztelés célja a lelkek mentése: a kárhozattól való megszabadítása, üdvözítése.
Az Engesztelők Lapja abban akar segíteni, hogy jól megéljük kereszténységünket, amelynek felnőtt, érett, kibontakozott formája az engesztelés. E honlap célja az engesztelők összefogása, egymással való kapcsolatba hozása, mindazoknak a kegyelmeknek a továbbítása, amelyet az Égiek az engesztelőknek, és rajtuk keresztül minden kereszténynek adnak.
Az engesztelés ma a legfontosabb tevékenység. Az a civilizáció, amelyben ma élünk minden eresztékében recseg-ropog. Nemcsak pénzügyi, gazdasági válság van, hanem a válság számtalan területen megfigyelhető. Annak a civilizációnak az összeomlása, amelyben élünk, elkerülhetetlen. De csak az emberi építmények omlanak össze. Ami egy civilizációban igazi érték volt, vagyis ami benne Istentől való, az megmarad. Isten nem a halál és a pusztulás Istene. Ő az élet és a szeretet Istene. Ő szüntelenül megújít, ujjá teremt mindent. Elkezdte már a szeretet új civilizációjának a felépítését is. Ami nem Istentől van, ami az Ő ellenében épült fel, bármily hatalmasnak is látszik, az elkerülhetetlenül összeomlik. A lelkek Isten számára a legnagyobb érték. Minden ember az Ő teremtménye, és Ő minden teremtményét szereti, és üdvösségét akarja. Menteni akarja, ami menthető. Ebben a lélekmentésben Isten legnagyobb segítői az engesztelők. Fel akarja készíteni az engesztelőket erre a lélekmentésre.
Engesztelésünk annál hatékonyabb, minél inkább egyesülünk Jézussal. Ezért a legfontosabb ez a Jézussal való egyesülés, az Ő magunkra öltése, az Ő képének a bennünk való kiformálódása. Ennek segítésére Isten napjainkban nagyon bőven árasztja kegyelmeit. Isten ma nagyon sok lelket kiválaszt, és magához közel von azért, hogy a nekik adott kegyelmekkel még több lelket megmentsen, és felkészítsen a lélekmentésre. Ezért közlünk ezen a honlapon ezekből a rendkívüli kegyelmekből, amelyeket Isten napjainkban olyan bőven áraszt.
Isten minden engesztelőben előbb a lelki élet alapjait akarja lerakni. Ezért szerepel honlapunkon a „Lelkiélet” menü. Nem tematikusan, hanem címszó szerűen szerepelnek ebben a részben a hagyományos aszketika körébe tartozó friss üzenetek.
A Szentháromság személyei, a Szűzanya, a szentek és az angyalok egészen közel vannak hozzánk, kitartóan kapcsolatot kezdeményeznek velünk. Azt várják, hogy mi is kapcsolatba lépjünk velük, elfogadjuk segítségüket, vezetésüket, útmutatásukat. A rendkívüli kegyelmek idejét éljük. Ez a honlap befogadója és továbbsugárzója akar lenni ezeknek a kegyelmeknek azért, hogy Istennek az emberek üdvözítésére vonatkozó tervei megvalósulhassanak.
Bocsa József
Forrás: Engesztelők lapja
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)