A teremtett világ által a Teremtőig

Kirándulás egy alföldi pálos kegyhelyen és a közeli szikespusztai szikes tónál

Nemrég kirándulást tettünk az Alföldön egy pálos kegyhelyen Petőfiszállás-Pálosszentkúton. Megtekintettük a mellette levő szikes tavat is, a Péteri-tavat.

Amikor megérkeztünk, finom ebéddel vártak minket. Megkóstoltuk a kegyhely egyik finom kopasz barack fájának gyümölcsét is. Részt vettünk a kegyhelyen éppen vendégeskedő családcsoport gitáros szentmiséjén is. Délután a Vöcsök-tanösvényt végigjártuk, közben felmásztunk a magaslesre látcsővel végigpásztázni a tavat, amelyen rengeteg madár volt békésen úszkálva-napozva.

Ez a látogatás mind a természettel, mind a Teremtővel való kapcsolatunkat erősítette.

Sokszor elgondolkodom azon, hogy mennyire sok természetszerető ember van és hogyan lehetséges az, hogy közöttük vannak nem hívők? Ahogy az ember elmerül a természet csodálatában, hogy lehetséges, hogy nem jut el a Teremtő létének elismeréséhez és az Úr ismeretére és szeretetére?

Az alábbi képekkel szeretném illusztrálni a látogatást.

A pálosszentkúti kegyhely templomának főoltára

A kegyhely temploma

A kegyhely kertjében

Szabadtéri oltár

A kegyhely kútja, amelyről a nevét is kapta

Egy ernyősvirágzatú növény repítőkészülékei a tanösvényen

 

Csatorna a tanösvény mellett

A szikes tó felé egy kisebb eutróf tó

A Vöcsök-tanösvényen a magasles 

Középen egy piros szitakötő faj

A Péter-tó

 

Az út közben gyűjtött tollakkal

Képek: Zöld Küllő, Széncinege és Lundalány

Szűz Mária mennybevételének ünnepe

Augusztus 15-én ünnepeljük a legfontosabb Mária-ünnepet

A Katolikus Egyház augusztus 15-én Nagyboldogasszony napját, vagyis Szűz Mária halálának és mennybevételének ünnepét üli. Az ősegyházig visszanyúló hagyomány szerint a Megváltó édesanyjának, Máriának a holttestét nem engedte át a földi enyészetnek, hanem röviddel halála után föltámasztotta és magához emelte a mennyei dicsőségbe.

Jeruzsálemben az V. században már biztosan megemlékeztek a Boldogságos Szűz égi születésnapjáról. Az ünnepet Dormitio sanctae Mariae, azaz „a szentséges Szűz elszenderülése” névvel illették. A VI. század során egész Keleten elterjedt az ünnep. Róma a VII. században vette át, s a VIII. századtól kezdve Assumptio beatae Mariae-nak, azaz „a Boldogságos Szűz mennybevételé”-nek nevezték. XII. Piusz pápa 1950. november 1-jén hirdette ki hittételként, hogy a „Boldogságos Szűz Mária földi életpályája befejezése után testével és lelkével együtt felvétetett a mennyei dicsőségbe”.

Nagyboldogasszony napja a karácsony és újév mellett a harmadik olyan parancsolt ünnep Magyarországon (ezeken a hitüket gyakorló katolikusoknak az Egyház szentmisehallgatást ír elő), amely nem szükségszerűen vasárnapra esik.

Az ünnepet Szent István király is megtartotta. Hogy mennyire fontosnak tekintette Mária égi születésnapját, jelzi az is, hogy ezen a napon ajánlotta Magyarországot a Szűzanya oltalmába. Ezért nevezzük a Szent Szüzet Magyarország égi pártfogójának, vagyis Patrona Hungariae-nak. Szent István 1038-ban egyébként éppen Nagyboldogasszony napján hunyt el. 

Forrás: MKPK

Szűz Mária mennybevétele

A Szeplőtelen Szűz Lovagja

Szent Maximilian Maria Kolbe lengyel minorita vértanú szerzetespap élete

Könyvajánló

Jan Dobraczynski – Balássy László: Szent Maximilian Kolbe

II. János Pál pápa 1982. október 10-én szentté avatta Maximilian Kolbe lengyel minorita atyát. A Szent 1941. augusztusában, a felebaráti szeretet önkéntes áldozataként Auschwitzban halt mártírhalált.

Egyesekben talán felmerül a kérdés: vannak még szentek? Felvilágosult, modern korunkban van még realitása, valós tartalma e szónak: szent? Miféle „teljesítményt” jutalmaznak ezzel a jelzővel a XX. században?

Mindenki, akit csak egyszer is megérintett a halál lehelete, átélhette, milyen emberfeletti erőket képes felszabadítani bennünk az életösztön. A megsemmisülés fenyegetése micsoda elképesztő fizikai és intellektuális teljesítményeket tud létrehozni! Végtére is az ember számára az élet – a közgondolkodás szerint, a viszonylagos igazságok világában – a MINDEN. Ezért az életért, ezért a MINDEN-ért, tehát a halállal szemben – a közgondolkodás szerint, a viszonylagos igazságok világában – mindent szabad, minden megengedett.

Ez a könyv- immár harmadik kiadásban, szentté avatása alkalmából – azt az embert mutatja be, aki visszájára fordította ezt az emberileg evidens gondolatot. A sors – a gondviselés, Isten – felajánlotta neki az életet, ő a halált választotta. Nem akarta kiügyeskedni a túlélést, nem fogadta el a vakszerencse döntését, mely megkímélte a fogoly-tizedeléstől, hanem önként vállalta az éhhalált. Egy fogolytársa, Franciszek Gajowniczek őrmester helyett, egy másik EMBER helyett, akiről csak annyit tudott, hogy családja van és nem akar meghalni, önként beállt a kivégzendők közé. Mert keresztényi mivoltát nem a közgondolkodás normái szerint élte meg. Mert lélekben átnőtt a viszonylagos igazságok világából az abszolút igazságok birodalmába. Mert önmagánál jobban szerette az EMBERT, azon mérce szerint, amelyet Jézus fogalmazott meg: „Senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja testvéreiért.” Ez a teljesítmény: a szentség. Szentnek lenni, szentté válni: „abszolút” teljesítmény.

Az Egyház érzékeny lélekkel reagálva a kegyelmi jelekre és a Szentlélek sugallatára, a keresztáldozat fényében ragyogó oltárának dicsőségébe emelte Szent Maximilian Kolbe alakját. Tanúságul és tanulságul minden időknek és minden nemzedéknek.

Forrás: antikvarium.hu

Mi az igazság a kumrani tekercsekkel kapcsolatban?

Az alábbi elérhetőségeken lehet olvasni néhány cikket a kérdésre adott válaszokkal.

KatolikusLexikon  

Új Ember  

VatikániRádió  

Wikipédia 

Kép: BibleWalks  

Chantal Szent Johanna Franciska élete

Hitre alapozott reményünk

P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 19. vasárnapra

A Zsidóknak írt levél 11. fejezete elejéről vett vasárnapi szentlecke Ábrahámot, mint a hit példaképét állítja elénk: „A hit reményeink szilárd alapja és a nem látott dolgok igazolása…Hittel engedelmeskedett Ábrahám a hívásnak…kivándorolt, a nélkül, hogy tudta volna, hová megy…Hittel áldozta föl Izsákot, amikor próbára tette Isten…”

Ferenc pápa A hit fénye kezdetű enciklikája első fejezetében – Ábrahám, atyánk a hitben - szintén Ábrahám hitét mutatja be, amikor hitünk misztériumát megközelíti. Most a keresztény hit egy szempontját, mozzanatát világítom meg az enciklika nyomán.

Ábrahám nem látja Istent, de hallja szavát és feltétlenül engedelmeskedik neki, még akkor is, amikor az Úr próbára teszi, és fia feláldozását kéri tőle, akitől az ígéret szerint utódainak kellett származni. „Meg volt győződve, hogy Isten a halottat is föl tudja támasztani. Ezért kapta vissza őt (Izsákot), mint előképet.”

A pápai enciklika így magyarázza Ábrahám történetét: egy isteni hívás és egy ígéret. Ábrahám engedelmeskedik Isten szavának, útnak indul, bár nem látja a jövőt. A hit „lát” olyan mértékben, amennyiben előrehalad engedelmeskedve a Szónak. „Nem a múltra szegezi tekintetét, hanem emlékezve Isten ígéretére, képes lesz megnyílni a jövőnek, és így hite fényt sugároz útja során. Látjuk, hogy a hit, amennyiben – paradox módon - 'emlékezés a jövőre' (memoria futuri), szorosan kapcsolódik a reménységhez.” Isten hűséges, megtartja ígéretét, ezért hűsége a legbiztosabb, rendíthetetlen alapja hitünknek, és lehetővé teszi a folytonosságot időben folytatott utunk során. Isten hűséges az emberhez, és azt akarja, hogy mi is hűségesek legyünk hozzá. Szent Ágoston írja: „Az az ember hűséges, aki hisz az ígérő Istennek; a hűséges Isten az, aki megtartja azt, amit ígért az embernek.”

A pátriárkák hite az ígéretek folytán Krisztusra irányult, aki eljövendő volt. Krisztus eljött és most már a keresztény hit Krisztusra összpontosul: megvallása annak, hogy Jézus az Úr, hogy Isten feltámasztotta őt a halottak közül (Róm 10 9). Krisztus kimondta a végleges áment, igent Istennek, és ő lett a mi igenünk alapja (2Kor 1, 20). Jézus Krisztus Isten irántunk való szeretetének végleges kinyilatkoztatása: „Mi hittünk a szeretetnek” (1Jn 4, 16).

Most pedig idézek egy szakaszt XVI. Benedek reményről szóló enciklikájából. (Spe salvi, 26-27) (Megjegyzem, Ferenc pápa jórészt átvette elődje hitről szóló fogalmazványát, így szoros kapcsolat van a két dokumentum között.) „Nem a tudomány váltja meg az embert. Csak a szeretet váltja meg az embert. Ez először a tisztán evilági területen érvényes. Ha valaki megtapasztalja életében a nagy szeretetet, ez a ’megváltás’ pillanata, amely új értelmet ad életének. De hamarosan azt is fölismeri, hogy a neki ajándékozott szeretet önmagában nem oldja meg életének problémáját. Ez a szeretet veszélyeztetett. A halál szétzúzhatja. Az embernek szüksége van a feltétel nélküli szeretetre. Szüksége van arra a bizonyosságra, melynek alapján azt mondhatja ’… semmi el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban van’ (Róm 8, 38-39; vö. Gal 2, 20) …Az embernek igazi, nagy s minden törésen átvezető reménye csak Isten lehet – az az Isten, aki ’mindvégig’, a ’beteljesedésig’ (vö. Jn 13, 1; 19, 30) szeretett és szeret. Akit megérint a szeretet, az kezdi sejteni, mit jelent igazában: ’élet’. Kezdi sejteni, mit jelent a remény szava, mellyel a keresztelés szertartásában találkozunk: a hittől az ’örök életet’ várom – az igazi életet, mely teljes és biztonságos…És az élet a maga teljességében kapcsolat azzal, Aki az élet Forrása…”

(Zsid 11, 1-2.8-18; Lk 12, 32-48)

Forrás: Vatikáni Rádió

Zarándoklat Krakkó-Częstochowaba

A jelentkezési határidő meghosszabbítva 2013. augusztus 12-ig.

Szent Lőrinc diakónus élete

Szent Lőrinc diakónus ünnepe

Lőrinc diakónus az egyház egyik leginkább tisztelt szentje. 258. augusztus 10-én Rómában szenvedett mártírhalált. Vértanúságának napja a régi római naptárban kiemelt ünnep volt. A néphagyomány Szent Lőrinc könnyének nevezi azt az égi jelenséget, melyet a Perseida meteorraj felvillanási maximumaként emlegetnek a csillagászok, és általában, augusztus 12-én éjjel figyelhető meg.

Legendája szerint Valeriánus császár keresztényüldözése idején II. Szixtusz pápa tanítványa és – kiváló tulajdonságai miatt – fiatal kora ellenére fődiakónus volt; a szent áldozat bemutatásánál segédkezett. Nagy gondot viselt a szegényekre és a betegekre; alamizsnát osztott közöttük. A hagyomány szerint sok beteget gyógyított meg csodálatos módon, és vakok szeme világát is visszaadta.

A pápát 258. augusztus 6-án elfogták; Lőrincre bízta az egyház kincseit azzal, hogy ossza szét az egészet a szegények között. Mihelyt megtudták, hogy ő a vagyon őrzője, elfogták, s követelték az egyház vagyonát. Ekkor Lőrinc elővezette a betegeket és a szegényeket, mondván, hogy ők az egyház kincsei. Kegyetlenül megkínozták. A fogságban vakokat gyógyított meg, a megtérteket megkeresztelte. Kínzói először megostorozták, majd kínpadra vonták. A legrettenetesebb gyötrelmek közepette is Istent magasztalta: „Áldott légy Uram, Istenem, hogy ennyire könyörületes vagy méltatlan szolgád iránt. Add kegyelmedet, hogy a jelenlevők lássák: nem hagyod el szolgáidat, megvigasztalod őket a veszedelem idején”. Ekkor – a hagyomány szerint – megjelent az Úr angyala, és letörülte a verítéket homlokáról, a vért sebeiről. Amikor megfenyegették, hogy egész éjjel a kínpadon sanyargatják, így kiáltott: „Az én éjszakám sötétséget nem ismer; ott minden nappali fényárban úszik”.

258. augusztus 10-én tüzes rostélyra fektették, lángra lobbanni nem engedték, hogy tovább tartson a kínzás. A legenda szerint, amikor már egy darabig mozdulatlanul feküdt a parázs fölött, vidáman szólt a prefektusnak: „most már megfordíthatnál; ez az oldalam eléggé megsült”. A legenda arról is beszámol, hogy kínzása közben könnyeket ontott embertársai bűnei miatt. Az égre emelve szemét, imádkozott; könnyei végigfolytak az arcán. Nem magát siratta: Róma megtérését kérte az Úrtól. Haláláig szüntelenül imádkozott.

Vértanúságának feltételezett helyén, a Via Tiburtina mellett 330-ban Nagy Konstantin császár bazilikát építtetett (San Lorenzo fuori le mura), mely egyike Róma hét fő templomának. A kripta egy antik szarkofágjában együtt nyugszik István vértanúval. A sírbolt keresett zarándokhellyé vált.

Szent Lőrinc a legnépszerűbb szentek sorába tartozik. Róma egyik kerülete is róla kapta nevét; Spanyolország nemzeti, Olaszország és Dél-Amerika népszerű szentje. Szent Lőrinc nevét viseli Kanada legnagyobb tengeri öble és egyik folyója; Dél-Amerikában hegyet neveztek el róla. Európában számos település, ősi és modernebb templomok, a spanyol király rezidenciája Madrid mellett, csodálatos művészeti emlékek köthetőek nevéhez, tiszteletéhez, legendájához. Amikor I. Ottó császár 955-ben Augsburg mellett, Lech mezején győzelmet aratott a kalandozó magyarok felett, éppen Szent Lőrinc ünnepe volt, ezért Németországban is népszerű szent. Magyarországon is több település viseli nevét. Esztergom ősi városi címerében is szerepel a Szent Lőrinc-kapu.

Lőrinc vértanú a tisztítótűzben szenvedő lelkek, a tanulók, diákok, szegények, gondnokok, könyvtárosok, az égési sérüléseket szenvedettek s mindazok védőszentje, akik tűzzel dolgoznak – így a serfőzőké, üvegfúvóké, szakácsoké, cukrászoké, fogadósoké.

Forrás: Hittansuli

Társak vagyunk! 2.

Szalézi Part Fesztivál

www.szalim.hu

Szent Terézia Benedikta (Edith Stein)

Kisboldogasszony búcsú Pálosszentkúton

Szeretettel hívja és várja

a Magyar Pálos Rend

a kedves Testvéreket

a Kisboldogasszony napi búcsúra

Petőfiszállás-Pálosszentkútre

2013. szeptember 7-8 között.

A búcsú programja:

szeptember 7. szombat

18 óra szentmise

19 óra rózsafüzér

20 óra szentmise gyertyás körmenettel

24 óra szentmise a megholtakért, majd keresztút

szeptember 8. vasárnap

8 óra szentmise

9 óra rózsafüzér

10 óra szentmise körmenettel, majd gyermekek megáldása

14 óra litánia

Szentmise a gyermekeknek a Kaposvári Egyházmegyében

Nyári balatoni utazás

Ezen a nyáron volt szerencsém a Balatonnál tölteni néhány napot.

A táj gyönyörű volt, a társaság felüdítő, a szállás elképesztően jó, egy szóval nagyon jól éreztem magam. Erről az utazásról szeretnék néhány képet megosztani a kedves olvasókkal.

Kezdésnek Siófokról Balatonfüred érintésével Tihanyba hajókáztunk. Másnap a környékbeli halastavak környékén egy tanösvényen jártunk. Majd élveztük a Balaton kellemes vizét és jót fürödtünk és napoztunk.

Minden nap el tudtunk jutni szentmisére - ez külön kegyelem volt.

A Tihanyi Apátság a hajóról fényképezve

Látkép Tihanyból

A Balaton nyugodt kékeszöld vize

Szembeforgalom a Balaton vizén

A Béke Angyala a móló végén egy oszlopon

Szentmise a Sarlós Boldogasszony Plébánián

Barátkozás a hattyúkkal egy esti séta alkalmával

Képek: Széncinege

Szent Domonkos rendalapító

A pap és a nő 2.

A kötetben Jézus nőkkel való találkozásaiból kiindulva beszélget a katolikus lelkipásztor és nő kapcsolatáról Kőrösiné Merkl Hilda irodalomtörténész, iskolaigazgató, Varga László, a kaposvári Szent Imre-templom plébánosa és Magyar Balázs orvos, pszichiáter, aki 25 éve foglalkozik kispapok pszichikai szűrésével, gyógyításával.

Varga László fontos kérdésnek tartja, hogy papként milyen a kapcsolata a szexualitással. A katolikus plébános figyelmeztet: „Aki azt állítja, hogy ezen a területen nincs bűne, az vagy vak, vagy nem ismeri az Istent. Ha pedig van bűnünk, betegek vagyunk. Ha betegek vagyunk, akkor gyógyulnunk kell!” Varga László atya szerint segíteni kell a papot mint férfit és a nőt abban, hogy a saját nemiségüket beépíthessék az őszinte szeretetbe, és ezáltal kinyíljanak egy igazi kapcsolat és egység felé, amint ezt Jézus és a szamáriai asszony találkozásában (Jn 4) szemlélhetjük. Krisztusnak itt is egyetlen dolog a fontos, mint mindig: az Atya dicsősége és az asszony részesedése ebből a dicsőségből. Jézus tudatosítja az asszonnyal, hogy ő a Szentlélek temploma, „benne van az éltető víz, tudatosítja ezáltal, hogy kicsoda is ő (bűnös). Ez a feltétele a szabadulásnak.”

Kőrösiné Merkl Hilda rámutat: a hely, az időpont, a tény, hogy Jézus egyedül van, arra utalnak, hogy készült erre a találkozóra. Tudja, hogy ki ez az asszony, és azt is, hogy kirekesztett. Jézus a nő kirekesztőinek a veséjébe is lát, az asszony által nekik is üzen. Szomja csillapítására vizet kér az asszonytól, de látja annak szomját, azaz vágyát a szeretetre, a megtérésre, az elfogadottságra, az emberi bánásmódra, az erkölcsös életre. „Az asszony szomjúsága sokkal kínzóbb, mint Jézus szomjúsága a tikkasztó hőségben. Jézus csillapítani akarja az asszony szíve mélyén élő vágyat, tiszta lapot ad neki, az újrakezdés esélyét, és rábízza az örömhír terjesztését, ami istenemberi küldetésének célja.”

Magyar Balázs felhívja a figyelmet, hogy itt nem ismerkedésről, klasszikus férfi-női kapcsolat kezdetéről van szó, hanem gyógyító beszélgetésről, és „nagyon jó látni azt, hogy sehol egy vád, számonkérés, ítélet. Csak egy nyitó kérdés, befogadó pillantás.” Az orvos-pszichiáter lényeges momentumnak nevezi, hogy Jézus már a hatodik férfi az asszony életében, de ilyen rendkívüli személyiség még soha nem beszélt vele, s ez a nőt bizalommal tölti el, érzi, hogy Jézus segíteni akar neki. Magyar Balázs szerint ezzel a magatartással Jézus a papoknak is tanít, és fölteszi a kérdést: „Nem lehet, hogy a pap gyakran ott rontja el, hogy előbb akarja birtokolni, hatása alá vonni a nőt, csak utána tanítani? Nem lehet, hogy a nők előbb akarják próbára tenni a papot, mint Jézust látni benne?”

Varga László azt a kényes kérdést is felveti, hogy mit tegyen egy pap, ha beleszeret egy nőbe? Ilyenkor könnyen háttérbe szorul a lelki és a spirituális oldal, és önigazolásként csak a pszichológiai, szociológiai érvekre támaszkodik. A segítség ilyenkor az Istentől való függés tudatosítása lehet, vagyis a papnak szem előtt kell tartania azt, amit Pál apostol írt: „Semmi sem szakíthat el minket Krisztus szeretetétől…” (Róm 8,35; 38-39) „Élek én, már de nem én, hanem Krisztus él bennem!” (Gal 2,20) „Ha megsebződtünk, akkor a gyógyuláshoz vezető út első lépése a Krisztussal való kapcsolatunk helyreállítása” – írja Varga László. A papoknak is meg kell tanulniuk, hogy felismerjék Isten hangját a sok közül. „Naponta olvasni, elmélkedni a Szentírást, nem prédikációs készületként, hanem szeretetből, arra vágyakozva, hogy megismerjük és felismerjük Kedvesünk hangját… Ahhoz, hogy mit tenne Jézus a helyünkben, akinek a személyében állunk a világban, tudnunk kell, hogy mit tett és mit nem tett.” 

Mária és Márta történetén (Lk 10,38–42) elmélkedve Kőrösiné Merkl Hilda tényként állapítja meg, hogy a mai embernek ritkán van „ideje” Jézus lábához ülni, imádkozni, csendben lenni, egyáltalán gondolkozni. Ebben mindannyian hasonlítunk Máriára.

Varga László atya Kalkuttai Boldog Teréz intelmeit tartja követendőnek a helyes sorrendet illetően: „hallgatás, ima, hit, szolgálat, szeretet, béke.” A szemlélődésben pedig felfedezzük, hogy Isten „sokkal jobban szeret minket, mint mi magunkat.” 

Kapcsolódva ehhez, Magyar Balázs hangsúlyozza: bármikor bármelyikünk az Úr lábához ülhet, de ehhez lejjebb kell adnunk az Eeónkból, el kell felejtenünk én-központúságunkat: „Őt hallgatni. Őrá figyelni mindig. De szépen is hangzik, és milyen nehéz ez. Hiszen még egymás mellé sem merünk ülni, egymás lábát sem közelítjük.”

A kereszt tövében evangéliumi jelenetet (Jn 19,25–27) elemezve Varga László azt fejtegeti, hogy sokan várnak Istentől vigasztalást, de csak a világ végén, amikor az Úr igazságot szolgáltat választottjainak. „Elfelejtik, hogy Isten már itt és most kész megvigasztalni bennünket, mert Jézus nemcsak meghalt, hanem fel is támadt, és ma is nekünk szeretné ajándékozni Isten országának boldogságát!”

Kőrösiné Merkl Hilda szerint kereszt nélkül különös absztrakció lenne a kereszténység, s ez természetesen Isten kiválasztott szolgájára, a papra is érvényes. „Szolgálata nehéz és valóban kereszt, valódi meghalás sok profán dolog számára, melyek közül a világ szemében a szexualitás a legnagyobb.” A „Jöjj és kövess engem!” jézusi felszólítás azonban nem megfosztás a világi örömöktől, hanem egyedülálló lehetőség. „Az erre kimondott igenre a megfelelő válasz az Istentől érkezik és soha nem marad el.” Ám a világi hívőnek is fontos, „lelkiismereti kötelessége közösséggé válni a papok számára!”

Magyar Balázs felidézi: Varga László hét évig gondozott mozgássérülteket, majd súlyosan beteg édesapját is magához vette. Istentől megkapta mindehhez az „extra-prémium energiát.”

Kereszt és feltámadás természetes összetartozásáról Varga László így fogalmaz:: „Krisztus bennünk való jelenlétének köszönheti mind a mai napig az Egyház az életét. A Föltámadottat is sebhelyek és szegek nyomai jellemzik. Neki köszönheti az Egyház az emberségét, még akkor is, ha gyenge és sebzett. Ez a mindennapokat betöltő valóság, amit Mária és a szentek élete tár elénk. Ők maradnak a legfontosabb példa arra is, mit is jelent szenvedni az Isten igazságosságáért.”

A katolikus lelkipásztor arra is felhívja a figyelmet, hogy Krisztus igaz követőinek – egyházi és világi személyeknek egyaránt – reálisan számolniuk kell azzal, hogy a politikai rendszerektől függetlenül mindig valamilyen mértékű üldöztetésben lesz részük, ugyanis „akiket betöltött az Isten országának békéje, igazságossága és öröme, az erről soha nem akar hallgatni, és kész az ellenségét is szeretni. Ez pedig minden időben zavaró, üldözendő, különösen olyan társadalmakban, ahol ellenségképeket gyártanak, és azokat kötelező elfogadni” (Kairosz Kiadó, 2013).

Bodnár Dániel

Forrás: Magyar Kurír

Thienei Szent Kajetán áldozópap élete

Thienei Kajetán (Gaetano da Thiene) az itáliai egyház egyik legvonzóbb alakja a reneszánsz korszakban. A 15--16. század fordulóján élt, és csendesen, de szívós kitartással fáradozott azért, hogy Közép- és Észak-Itália városaiban újra meghonosítsa az evangéliumi szellemet.

Tevékenysége nagyon széles körű volt: laikusok számára szervezte meg az Isteni Szeretet Társulatát, betegek javára alapította a Gyógyíthatatlanok Kórházát, és megújította a szerzetességet azáltal, hogy különböző férfi és női társulatokat hívott létre, és megalapította az első újkori, új szellemű szerzetesrendet, a Reguláris Klerikusok, vagy más néven Theatinusok rendjét.

Kajetán 1480 októberében született a Velencei Köztársaság területén fekvő Vicenzában. Atyja, Thienei Gáspár gróf, aki jogász és katona volt, s egy háborúban hadvezérként is szerepelt, korán meghalt. Édesanyja, Portói Mária grófnő nevelte két fiát. Kajetán gyakran felkereste a Santa Corona nevű domonkos templomot, amelyben a családnak külön kápolnája volt. Innen ered Kajetán szoros kapcsolata a domonkosokkal, s ezért választotta gyóntatójául Gian Battista Carioni cremonai domonkost. Carioni a megújuló itáliai egyház egyik vezéralakja a trienti zsinat előtti korszakban. Ő tanácsolta később Kajetánnak a reguláris klerikusok rendjének alapítását, s ugyancsak ő segítette a másik rendalapítót, Zaccaria Szent Antalt a barnabiták alapításában. Ez a két rend kísérelte meg az ellanyhult vallásos buzgóság felélesztését.

Kajetán ifjúkoráról nem sokat tudunk azon kívül, hogy a páduai egyetemen tanult, és mindkét jog doktora lett. A szünidőket a család rampazzói birtokán töltötte, ahol kápolnát emelt Szent Mária Magdolna tiszteletére. Néhány év múlva Rómában találjuk, ahol a pápai kancellárián iratok szerkesztésével foglalkozott. Ezek az évek jelentették a római reneszánsz virágkorát. II. Gyula és X. Leó pápa maga köré gyűjtötte a leghíresebb művészeket: festőket, építészeket, szobrászokat, költőket, írókat. Raffaello ekkor festette az Apostoli Signatura termeiben csodálatos freskóit, s Kajetán e termekben hivatalánál fogva sokszor megfordult. Róma egész Európa kulturális életének központjává fejlődött. A jámborság és a vallásosság területén azonban már közel sem volt rózsás a helyzet. Az emberek arról beszéltek, hogy az Egyházban -- a főben és tagokban egyaránt -- megújulásra van szükség. Össze is gyűlt az V. lateráni zsinat (1512-- 1517), de határozatai csak holt betűk maradtak. Egy Rómában élő spanyol ezt az észrevételt tette: ,,olcsón árulják itt a tettek nélküli szavakat!'' És a városnak -- amelyről Kajetán azt mondta: ,,egykor szent város volt, most pedig maga a Babilon'' -- szembe kellett néznie a protestáns reformációval.

Néhány 1517--1521 között kelt levél, melyeket Kajetán egy észak- itáliai apácának, Laura Mignaninak írt, hírt ad tevékenységéről és belső világáról. Szabad idejében egy papokból és laikusokból álló egyesületbe járt, amely az Isteni Szeretet Testvérülete nevet viselte. Tagjai között volt több, a pápai kúriában dolgozó pap és püspök is, németek, spanyolok, angolszászok egyaránt. Céljuk az volt, hogy a szívekben ,,elültessék az isten iránti szeretet magvát, és felneveljék e magot''. Pontos szabályzatuk volt, amely bizonyos imádságokat, misehallgatást, havonkénti áldozást és beteglátogatásokat kívánt meg a tagoktól. A társulat védőszentjéül az aszkéziséről híres és bibliafordítása miatt a humanisták előtt is nagy tiszteletben álló Szent Jeromost választották.

Éppen Szent Jeromos napján szentelték pappá Kajetánt 1517-ben, amikor már elmúlt harminchét éves. A következő évben édesanyja betegsége miatt vissza kellett térnie Vicenzába, de ott is minden erejét az említett társulat szolgálatába állította. Azt szokta mondani: ,,A felebarátodban mindig a keresztutat járó Jézus álljon a szemed előtt'', és maga is eszerint cselekedett. Korábban Rómában a szifiliszes betegek San Giacomo in Augusta kórházában tevékenykedett, Vicenzában is egy kórházzal kapcsolatban szervezte meg a Szent Jeromos Testvérületet. Veronában is volt egy társulat, amellyel kapcsolatban állt, s amikor édesanyja meghalt, áttelepült Velencébe, ahol 1522-ben egy új kórházat nyitott.

Kajetán ekkor életének nagyon kritikus pontjához érkezett. Szigorú vizsgálat alá vette egész addigi életét és nem tudjuk, hogy teljesen saját elgondolása alapján-e, vagy Carioni atya indítására-e, elhatározta, hogy előbbre lép a tökéletesség útján. Ahelyett, hogy további társulatokat alapított volna laikusok számára, a papság felé fordult, és olyan papokat kísérelt meg maga köré gyűjteni, akik hajlandók a példás életre és az apostoli munkát a szerzetesi élet által támogatott és táplált közösségi életformára. Olyanokra gondolt, akik leteszik a három szerzetesi fogadalmat (mert látta, hogy ezek nélkül nem lehet az evangéliumi életmódot biztosítani), de felszentelt papok, akik az Istennel egyesült életből nemcsak önmagukat, hanem lelkipásztori tevékenységük révén a híveket is táplálni tudják. Így jutott arra a gondolatra, hogy klerikus szerzetet alapít. De egyelőre még tanácstalan volt, mert ezt írta Velencéből: ,,Hagyom, hogy hajómat hányják-vessék a hullámok, amíg nem látok valami fényt, amely felé elindulhatok. Egyelőre nem látok mást, csak homályt és ködöt.''

1524. szeptember 14-én különös ünnepet ültek a Szent Péter- bazilikában, Rómában: Kajetán a római Isteni Szeretet Testvérülete tagjai között végre talált három társat, akik megértették szándékát, és csatlakoztak hozzá. Egyikük Gianpietro Caraffa püspök volt, aki harminc évvel később, 1555-ben IV. Pál néven pápa lett. A négy pap Szent Péter sírja fölött tette le a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség szerzetesi fogadalmát. A fogadalomtétel napjául azért választották a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepét, mert az Üdvözítőt akarták követni apostoli életükkel. Ennek érdekében eltökélték, hogy lemondanak minden vagyonról, javadalomról és járandóságról, s csak a hívek önkéntes adományaira hagyatkoznak az Úr szava szerint: ,,Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és a többit megkapjátok hozzá'' (Mt 6,34).

Az új szerzetespapi közösség tagjai oly nagy tekintélyre tettek szert Rómában, hogy külön nevet kaptak: theatinusok. Nevük története pedig a következő: Amikor főnököt választottak, nem Kajetánt, hanem Caraffa püspököt választották meg, akit a székhelyéről Chieti püspökének is neveztek. Chieti latin neve Theates volt, innen adódott, hogy a vezetése alá tartozó papokat is theatinusoknak nevezték. Ez a név azt jelentette, hogy viselői jámbor, igazságos és szigorú emberek.

1574-ben az új rendnek mindössze két háza volt: az egyik Velencében, a másik Nápolyban. Ez utóbbinak Kajetán volt a házfőnöke. Eredeti elgondolásának megfelelően a rend csak érett és kipróbált életű embereket fogadott be, akik alkalmasak arra, hogy személyes hatásukkal is terjesszék az evangéliumot. Az egész rend arra törekedett, hogy támogassa a régi szerzetesrendek megújulását. Hatással voltak Emiliáni Szent Jeromosra (lásd február 8-án), a szomaszkaiak rendalapítójára is. Kajetán személy szerint együttműködött Maria Longóval a kapucinus apácák alapításánál, és letelepítette Nápolyban a domonkos apácákat, akiknek főnöknője Caraffa Mária lett.

Thienei Szent Kajetán hatvanhét éves korában halt meg. Halálát a kortársai úgy látták, mint önként felajánlott áldozatot Nápoly békéjéért, mert a várost éppen akkor politikai viszályok sújtották. Már hónapok óta tartott a hadiállapot, és 1547. augusztus 7-én, Kajetán halála napján érkezett meg V. Károly követe, aki békét hozott. Akik ismerték Kajetánt, tudták, hogy most, élete utolsó percében magára is vonatkoztatja a testvéreinek adott tanácsot: ,,Imádkozzatok, hogy viselhessétek az egész világ terhét, és ezáltal megmeneküljön a világ. Halljátok meg Isten szavát, amely haragvón fordul a keresztény nép felé, és vessétek magatokat Isten és a nép közé, és kiáltva mondjátok: Uram, itt vagyok én, a haragod engem sújtson!''

A ránk maradt mindössze harminc levél egyszerű, de nagyon kifejező stílusban íródott. Mindegyiket áthatja a szívbéli irgalmasság. Kajetán az egész lelki életet mint örömet határozza meg: ,,A lelki emberek igaz és kimeríthetetlen öröme az a vágy, hogy testestül-lelkestül Jézus Krisztushoz válhassanak hasonlóvá.'' Ez pedig nem mást jelentett számára, mint a megfeszített Krisztus követését. Akkoriban Itáliában a vallásos életet általában az jellemezte, hogy az emberek belefáradtak az elméletekbe és a léhaság és erkölcstelenség általános bírálatába. Ezért kiáltott így Kajetán: ,,Nem szentimentális, hanem igaz szeretetben tisztítsátok meg a lelkeket!'' Tudta, hogyan kell összekapcsolni és összhangban tartani a vezeklést és a szeretet tüzét. Nagyon megértő volt, de amikor a lényegről volt szó, nem ismert alkudozást. Így mindenekelőtt a birtoklási és a becsvágy ellen küzdött, amit a korabeli Egyház alapvető bajának ismert fel.

Thienei Kajetánt Dél-Európában és Dél-Amerikában a gondviselés szentjeként tisztelik, mert megvonta magától a szükséges javakat is, és bízott abban, hogy a mennyei Atya gondoskodni fog mindarról, amire szüksége van.

1671-ben avatták szentté. Ünnepe 1673-ban került be a római naptárba.

Forrás: Szentek élete

Mire tanít Urunk Jézus Krisztus színeváltozása?

Szombaton ünnepelte az Egyház Urunk Jézus Krisztus színeváltozását. Fuchs atya mielőtt belekezdett volna a szentmise lépcsőimájába, röviden a következőket mondta: Szent Máté Evangéliuma alapján tudjuk, hogy Urunk színeváltozása pontosan 40 nappal keresztrefeszítése előtt történt. Ezért olvastatja az Egyház nagyböjt második vasárnapján az erről szóló evangéliumot. És ezért tartja a színeváltozás külön ünnepét pontosan 40 nappal a kereszt felmagasztalásának ünnepe – szeptember 14. – előtt, és csaknem 40 nappal, ama apostol mártírhalálának ünnepe után, aki elsőként vallotta meg – mégpedig alig pár nappal a színeváltozás előtt, hogy: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16,16)

Vagyis kevesebb, mint hat héttel azután, hogy Jézus három legfontosabb tanítványa előtt megmutatta isteni erejét, akik ezután még az isteni szózatot is hallották: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok.” (Mt 17,5) – ez a három szeretett tanítvány a többiekkel együtt Jézus elfogatásakor gyáván megfutott, majd az egyik egyszerű szolgálók előtt háromszor megtagadta, és kettő a keresztrefeszítéskor is elbújt.

Gondoljuk csak meg: Péter kijelenti, hogy Jézust az élő Isten Fiának, vagyis Istennek tartja. Jézus erre megteszi leendő Egyháza fejének. Ezután tanúja lesz Jézus színeváltozásának, majd Jézus földi életének utolsó legjelentősebb napjainak, köztük Lázár feltámasztásának – és mind ez nem elég arra, hogy a Getszemáni kertben ne fusson el, hogy egyszerű asszonyok előtt ne tagadja meg, hogy utolsó útján elkísérje, ahelyett, hogy egy szikla mögé elbújva reszket.

Ennél szemléletesebben nem lehet elénk állítani saját emberi gyengeségünket. Nem lehet jobban megmutatni nekünk, mennyire képtelenek vagyunk saját magunktól a legkisebb erőfeszítésre, hűségre, kitartásra, egyáltalán bármilyen jóra!

És (2011-ben) ugyanennek az ünnepnek estéjén Williamson püspök úr kommentárjában arról beszél, hogy mekkora képtelenség azt hinni és állítani, hogy az apostolokat bármi más, mint Jézus valóságos halálából történt valóságos testi feltámadása képessé tehette volna rettegésük legyőzésére. Jézus földi élete, és ebből is különösen az utolsó 40 nap, világosan bizonyítja, hogy a csodák, a szeretet és ennek „békés” megnyilatkozásai önmagukban mennyire elégtelenek, hiábavalóak önmagunk gyengeségeinek legyőzésére és az erények, az emberfeletti megszerzésére! 

A modern „szeretet és megtapasztalás” vallásának gyengeségét és haszontalanságát ennél világosabban, mint Urunk színeváltozásának ünnepe, nem lehet szemünk elé tárni.

Williamson püspök úr cikkébe így kerültek a karthauzi mártírok képei, hiszen nekik is csakis a valóságosan feltámadt Krisztus adta az erőt a legnagyobb szenvedések elviseléséhez. Adja Isten, hogy ez számunkra is tanulságul és erőül szolgáljon.

Feltéve: 2011. augusztus 8.

Forrás: http://www.katolikus-honlap.hu/