A megtestesülés a történelemben

Az első karácsonykor megszületett Jézus, pólyába takarták és jászolba fektették. Ez volt az Ő első, történelmi eljövetele. Hogy miért első és miért történelmi? Elsőnek mondjuk, mert hittel valljuk, hogy az idők végén újra eljön. Történelminek mondjuk, mert a megtestesülés misztériuma a történelemben a tér és az idő egy meghatározott pontján történt. Az üdvtörténet Jézus Krisztusban éri el csúcspontját, és találja meg végső értelmét. Általa nyertünk "kegyelmet kegyelemre halmozva" (Jn 1,16); így vált lehetővé számunkra, hogy kiengesztelődjünk Istennel, az Atyával (2Kor 5,18). Őbenne a történelembe lép az az Isten, aki a "történelmi ember bűn-tragikumának bírája és megváltója". [1] Azért is történelminek nevezhető ez az esemény, mert ez a Kisded "történelmet csinált", olyannyira, hogy az ő születésétől számítjuk az időt, visszafelé is, előre is (Kr. e. - Kr. u.). Nemcsak övéinek, hanem az egész emberiségnek programot adott: meghirdette a szeretet és a jóság társadalmát, és mert a társadalom emberekből áll, életprogramot adott mindnyájunknak.

A nagy jubileum: a megtestesülés megünneplése

A 4. század óta minden évben megünnepeljük Jézus születését. [2] Szándékosan fogalmaztam így. Írhattam volna úgy is, hogy Jézus születésnapját, de nyilvánvaló, hogy ez a kifejezés nem helyes. Ha így fogalmazunk, akkor közönséges születésnappá, emléknappá fokozzuk le a karácsonyt, mert Jézus születése Betlehemben nem csupán egy régmúlthoz kötődő esemény. Hiszen az Ő színe előtt zajlik az egész emberi történelem: jelenünket és a világ jövőjét az Ő jelenléte világítja meg. Ő "az élő" (Jel 1,18), aki van, aki volt és aki eljön" (Jel 1,4). A második évezred végén is "meg akar testesülni", jelenvalóvá akar válni mindnyájunk életében. Tanulságos és sokatmondó számunkra, hogy II. János Pál pápa A megtestesülés misztériuma címmel adta ki bulláját [3] a 2000. év nagy jubileumáról. A keresztény világ tehát nem csupán Jézus születésének 2000. évfordulóját ünnepli, hanem "Isten Fia megtestesülésének misztériumára emelve tekintetét készül átlépni az egyház a harmadik évezred küszöbét".

Az üdvözítés műve

A megtestesülés misztériuma nem "fejeződött be" az első karácsonykor. Hiszen Isten minden embert üdvözíteni akar, mégpedig az emberré lett Fiú, a megváltó Jézus Krisztus által. Nem feledkezhetünk el Péter apostol szavairól: "Nincs üdvösség senki másban, mert az emberek között az ég alatt nincs senki más, akiben üdvözülnünk lehetne" (ApCsel 4,12). Ezért a megtestesülés, ha másféle formában is, az első karácsony óta élő valóság a világban és az egyházban. Sőt egyes teológusok szerint az egész üdvtörténetnek inkarnatorikus (a megtestesülést jellemző vonások) struktúrája van.

Az üdvtörténet "testi jellege"

A kinyilatkoztatás alapján látjuk, hogy az embert teremtő és üdvözíteni akaró Isten látható módon is akar találkozni az emberrel. A történelemben Isten akaratát úgy valósítja meg, hogy üdvözítő "nagy tettei" láthatók is. Isten "testileg" foghatóan közli magát az emberrel; testben érzékelhető módon teszi magát tapasztalattá. Ezt a törvényszerűséget látjuk már az Ószövetségben is. Mindenekelőtt az Egyiptomból való kivonulás történetében. Egy történetileg megragadható eseményben (a szabadulás, a tengeren való átkelés, a szövetségkötés) tapasztalja meg Izrael Isten létét és jelenlétét a saját életében. Isten felénk fordulásának látható jele a Tóra is. Sőt Izrael egész története erről a törvényszerűségről tanúskodik. A választott nép vallási közössége: a körülmetélés, az áldozat, a pászka-ünnep, a papok és királyok felkenése stb. Isten jelenlétének és működésének jele és eszköze. Már az Ószövetség kultuszában is "megtestesült", vagyis érzékelhetővé vált Isten üdvözítő jósága. Ennek a törvényszerűségnek a legragyogóbb példája, kiemelt határesete, amelyre minden más irányul, Isten inkarnációja Jézus Krisztusban, amikor a "láthatatlan Isten láthatóvá vált". [4] Közénk jött, hogy megismerjük őt. Jézus Krisztus személye magának az Istennek a személye; de az a természet, amely hozzáférhetővé tette számunkra, és földi tevékenységét biztosította, emberi természet volt. Isten Jézusban, akiben az emberi természet az istenivel egyesült, nem csupán istenségén, hanem emberségén keresztül is működött.

Az emberi eszközök Isten művében

Az üdvtörténeti tapasztalat alapján állíthatjuk, hogy az Isten mindig így, emberi eszközök által tevékenykedett: először egy nemzetet választott ki a világból (Izrael), azután egy törzset (Juda), majd egy családot (Dávid), végül pedig egy személyt (Mária), hogy terve megvalósuljon. Kétségkívül Jézus Krisztusban figyelhetjük meg legjobban ezt a törvényszerűséget. Benne láthatóvá, megtapasztalhatóvá vált Isten láthatatlan kegyelme. A megtestesülés misztériuma is rádöbbent bennünket arra, hogy "a test üdvösségünk sarkpontja". [5]

Az egyházban továbbélő Krisztus

Az egyház ugyanúgy a megváltás eszköze, mint Krisztus embersége; általa Isten emberi módon jelenik meg, és elérhető lesz számunkra. Azt is mondhatjuk, hogy az egyházban és az egyház által folytatódik a megtestesülés misztériuma. Az egyház nemcsak Krisztus művének folytatója, hanem magának Krisztusnak a folytatása, olyannyira reális értelemben, amelyhez nem is lehet hasonlítani az alapító művét folytató emberi intézményeket. XII. Piusz pápa a Titokzatos Testről írt enciklikájában ezt a törvényszerűséget kifejtve mondja, hogy annak idején az Úr Jézus, Isten igéje, emberi természetünket használta fel, ma pedig egyháza által működik. [6] Ha az egyházat a hit szemével nézzük, akkor azt kell mondanunk, hogy az egyház Krisztus teste: Jézus benne él, tanít, cselekszik, amint élt, tanított és cselekedett Galileában és Jeruzsálemben. Az egyház lényege, küldetése pontosan az, hogy folytassa Krisztust. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az egyház nemcsak Krisztusé, hanem a "továbbélő Krisztus". [7] Azért mondhatjuk ezt, mert az egyház célja a második isteni személy emberré levésének a történelemben való kiterjesztése. Arra kell törekednie, hogy tagjaiban élő valóság legyen a megtestesülés titka, vagyis Krisztushoz, a Főhöz kapcsoljon mindenkit. A II. Vatikáni zsinat ekkléziológiája is tanítja ezt az igazságot: "Nem felszínes megfelelés alapján hasonlít az egyház a megtestesült Ige titkához. Amint ugyanis a fölvett természet fölbonthatatlanul egyesült az Igével, és így az üdvösség elválaszthatatlan szerveként szolgál neki, ugyanilyen módon szolgál az Egyház társadalmi szervezete az őt éltető Léleknek, Krisztus Lelkének - a Test növekedésére (vö.: Ef 4,16)" (LG 8).

Az egyház mint titokzatos test

A titokzatos testről szóló Szent Pál-i hasonlat fejezi ki legjobban ezt a kapcsolatot (1Kor 10,14-21; 12,17; Ef 1,23). A Katolikus Egyház Katekizmusa (1993) szerint "az egyház összehasonlítása a testtel fényt vet az egyház és a Krisztus közötti bensőséges kapcsolatra. Az egyház nemcsak körülötte van összegyűjtve, hanem benne. Testében van egyesítve". [8]

Újabban a teológiában Krisztus és az egyház közötti egyedülálló kapcsolatot igyekszik kifejezni, és a mai ember számára érthetővé tenni, a II. Vatikáni zsinat által is jóváhagyott megfogalmazás, amely szerint az "Egyház Krisztus szentsége" (Ursakrament vagy Grundsakrament).

Ősszentségi elmélet

A katolikus teológia ősszentségi elméletei az egyházról - jegyzi meg kritikusan a protestáns teológus, Vajta Vilmos - önálló létezőként fogják fel az egyházat (Hypostasierung von Kirche); míg korábban a látható egyházat a továbbélő Krisztusnak tekintették, most pedig a szentség fogalma által teszik ugyanezt. Bár igaz, hogy Krisztust, mint ősszentséget teszik az első helyre a katolikus teológiában is, mégis úgy áll előttünk az egyház ebben a szemléletben, mint "önálló szakramentális nagyság", jóllehet ez a megfogalmazás az inkarnáció analógiájára jogos. Véleménye szerint "ha az egyházat ősszentségnek tekintjük, ezáltal elhomályosítjuk Krisztushoz való vonatkozását. A hit nem az egyházhoz van kötve, hanem az Úrhoz, az egyház alapítójához. Az ekkléziológia akkor cselekszik helyesen, ha Krisztus szentségéhez csatlakozik, és nem állítja helyébe az egyházat." [9]

Nemcsak a protestáns, hanem a katolikus teológus is hasonló módon fogalmaz. H. de Lubac szerint ha csak azt hangoztatjuk, hogy az egyház a továbbélő Krisztus, illetve "ősszentség", akkor az "ekkléziológiai monofizitizmus" veszélye fenyeget bennünket. [10] Ez pedig ugyanolyan téves lenne, mint a krisztológiai monofizitizmus. [11] Az egyház misztérium jellegének hangsúlyozásánál ügyelnünk kell, hogy azt csakis analógiás módon szabad értenünk, vagyis nem szabad túlságosan Krisztussal azonosítani az egyházat. Mert az egyház emberekből áll. Teljesen alá van vetve Krisztusnak, hiszen ő a Fő, mi pedig az ő tagjai vagyunk. Az egyház emberi arculatát nem szabad szem elől tévesztenünk, de nem tekinthetjük önmagában sem, mint azt a protestáns teológia teszi, amikor túlságosan is szétválasztja a látható és a láthatatlan egyházat.

Az egyház mint a "Lélek szentsége"

W. Kasper szerint az lenne a helyes, ha az egyházat a "Lélek szentségének" neveznénk. [12] Ahogyan Krisztust nem lehet a Lélek nélkül elgondolni, úgy egyházát sem. Az egyházat a Szentlélek nem egyszerűen élteti vagy vezeti, hanem a Lélek teszi Krisztus testévé. Krisztus a Szentlélek által válik jelenvalóvá, "testesül meg" az egyházban. Ő segít, hogy hinni tudjunk Jézus Krisztusban, és a Lélek szerint éljünk. A Szentlélek által válik jelenvalóvá Krisztus a kenyér és a bor színében (epiklézis). Ő támogat bennünket, hogy egyre inkább Krisztust öltsük magunkra. Sohasem feledhetjük, hogy a feltámadt és megdicsőült Krisztus az egyházban a Szentlélek által folytatja az ő megváltói művét.

Az ökumenikus párbeszéd egyik témája jelenleg is a II. Vatikáni zsinat egyháztana. A dialógusban a protestáns teológiának arra a kérdésre kell válaszolnia, hogy képes-e elfogadni az egyház misztérium jellegét: azt, hogy az egyház nemcsak az a hely, ahol az evangéliumot hirdetik és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki; [13] a katolikus teológiának pedig meg kell válaszolnia azt a problémát, hogy nem veszélyes-e, ha az ősszentségről szóló tanítás Krisztust mint "szentséget" és az egyházat mint "szentséget" egy szintre helyezi.

A megtestesülés folytatódása a szentségekben

Kevés csak azt mondanunk, hogy a szentségeket Krisztus alapította. Több és mélyebb Krisztus és a szentségek kapcsolata. Krisztus a szentségekben és a szentségek által folytatja megváltói tevékenységét. A szentségek nem csupán a kegyelem eszközei, hanem "találkozási események" is, amelyekben a megdicsőült Krisztussal találkozunk látható, szakramentális formában. E. Schillebeeckx szerint a szentségek "a megdicsőült Krisztus személyes tettei földi láthatóságban és nyilvánosságban." [14]

E meggyőződésnek szép képi kifejeződése a Szent Péter és Szent Marcellin katakombának egy 4. századból való freskórészlete, amellyel az új katekizmus szentségekről szóló része kezdődik, [15] s amely a vérfolyásos asszony Jézussal való találkozását ábrázolja. Ez a sok éven át betegeskedő asszony Jézus ruhájának megérintése által meggyógyult, mert az Úrból erő ment ki (vö.: Mk 5,25-34). Az egyházban a szentségek által mi is Jézussal kerülünk kapcsolatba. Ezt az igazságot találóan fogalmazza meg Nagy Szent Leó pápa: "mindaz, ami látható volt a mi Urunkban, átment a misztériumaiba (szentségeibe)". [16]

Isten üdvözítő terve alapján minden kegyelmi adomány, vagyis Istennel való találkozásunk a Jézussal való találkozáshoz van kötve, mert ő az egyedüli út az Atyához (Jn 14,6). A feltámadt és mennybe felment Krisztussal azonban közvetlenül nem találkozhatunk. Csak a szakramentalitás hidalhatja át a megdicsőült Krisztus és a földön élő emberek közti távolságot, csak a szentségek teszik lehetővé a találkozást. Az imádságban és az ige hallgatásában is Krisztussal találkozhatunk, de érzékelhető, látható formában csak a szentségek által. Ezért mondja Szent Ambrus: "Színről színre megmutatkoztál nekem Krisztusom, téged a szentségeidben feltalállak." [17]

A szentségek alapításával Krisztus alkalmazkodott emberi természetünkhöz. Mivel mi, emberek testből és lélekből állunk, azért a jelek, a szimbólumok hozzátartoznak életünkhöz. Az emberek közti kommunikáció is lényegénél fogva "testi" formát ölt, látható-érzékelhető módon nyilvánul meg. Ezt látva is megérthetjük, hogy szükségünk van a szentségekre. [18] Még Kálvin is ebből a meglátásból kiindulva indokolja az általa elfogadott szentségek szükségességét. Szerinte a mi "érzéki" természetünk miatt van szükség a szentségekre. Amint az írástudatlan ember számára az igazságnak és a megbízhatóságnak a záloga a pecsét, "úgy a mi szellemiekben való tudatlanságunkra és restségünkre nézve a sákramentumok Isten ígéretének zálogai, pecsétjei."

A kegyelmi élet: Krisztus élete bennünk

Az a Jézus Krisztus, akiben a Fiú, a második isteni személy lett emberré, aki testét Máriától kapta, aki minden nap a kenyér alakjában jelenik meg közöttünk, ugyanez a Jézus egyesül tanítványai emberi természetével, a mi természetünkkel, és az így alkotott Testben él és működik. Ez is a megtestesülés folytatódása a történelemben.

Krisztus jelenléte bennünk, s következésképpen a mi beletestesülésünk Krisztusba nem csupán értelmi vagy lélektani jellegű valóság, hanem az ontologiai rendbe tartozó, valóságos létközösség "Krisztusban". Nagyon jól kifejezi ezt a Krisztussal való belső egységet Pál apostol keresztelési formulája, amely szerint "Jézus Krisztusra" (Róm 6,3), "Krisztusra" (Gal 3,27), pontosabban "Krisztusba" (eisz Khriszton) keresztelkedünk meg. A keresztség Jézus életében és sorsában részesít bennünket. A feltámadt Krisztus életében részesedünk, sőt az apostol azt hangoztatja, hogy benne élünk. "Úgy tekintsétek magatokat, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek Istennek Jézus Krisztusban" (Róm 6,11). A keresztségben Krisztust öltjük magunkra (Gal 3,27, Kol 3,10), megkeresztelkedésünk óta Krisztus él bennünk, Krisztus élete lesz a mi életünk (2Kor 13,5; Gal 2,20). Jézus maga is hangsúlyozza ezt, amint a szőlőtőről és szőlővesszőkről mondott hasonlata is mutatja (Jn 17,20-23).

Az átistenülés

A egyházatyák (főként a keletiek) a theoszisz (megistenülés) és a "csodálatos csere" gondolatával fejezték ki ezt a törvényszerűséget. A kegyelem által átistenülünk, az isteni természet részesei leszünk, de emberek maradunk. Iréneusz így foglalja össze ezt a misztériumot: "Mérhetetlen szeretetében azzá lett, ami mi vagyunk, hogy minket azzá tegyen, ami őmaga." [19] A Fiú magára vette a mi emberségünket, hogy mi részesedjük az ő istenségében. A kegyelem által az ő élete folytatódik bennünk, hogy benne és általa közösségben éljünk az embert teremtő és boldogítani akaró Szentháromsággal.

Igen, nemcsak az egyház, hanem mi is mindnyájan, akik a keresztségben Krisztushoz kapcsoltuk az életünket, a Názáreti Jézus "folytatása" vagyunk. Szent Pállal együtt mi is elmondhatjuk: "Élek ugyan, de már nem én, hanem Krisztus él bennem" (Gal 2,20). Ebből következik, hogy mindannyian az Úr Jézussal való egyesülésre vagyunk hivatva. Ismételten elmélkednünk kell erről a misztériumról, hogy élő valóság legyen bennünk. A ma is élő Jézus Teste szent, mert a Fő is szent, de a tagjai, vagyis mi, emberek, bűnösök vagyunk. Ezért csak Isten kegyelmi segítségével lehetünk "krisztushordozók" ebben a világban.

Jegyzetek:

[1] Schütz A.: Isten a történelemben, Bp., 1934,180. 

[2] Kezdetben a natale (születés) szót használták az ünnep elnevezésére. 

[3] Incarnationis Mysterium, SZIT, Bp., 1999. 

[4] Vö.: Karácsonyi I. prefáció. 

[5] Tertullianus: De carnis resurrectio, 8. 

[6] Mystici Corporis, 1943, Bp. SZIT, 12. 

[7] Cserháti, J.: Az Egyház, Bp. 1964, 35. 

[8] KEK 789. 

[9] Vajta V.: Evangelium und Sakramente, in: Oecumenica, Strasbourg, 1970, 37. 

[10] Vö.: Szabó F.: H. de Lubac az Egyházról, Róma, 1972, 85-92. 

[11] Vö.: A krisztológiai monofizitizmus tagadja Jézus emberi természetét. 

[12] Kremer, J. - Kasper, W.: Alkotó, Életadó, Megszentelő, Bécs, 1983, 92. 

[13] Conf. Augustana, VII. 

[14] Schillebeeckx, E.: Christus Sakrament die Gottbegegnung, 1965, Mainz, 55. 

[15] KEK, SZIT Bp., 1994, 226. 

[16] Nagy Szent Leó: Sermo 74,2A szentségek mint közvetítő erő 

[17] Apologia proph. David, XII, 58. 

[18] Kálvin: Institutio IV, 1. 

[19] Adv. Haer., Vl, Praef.

Dr. Dolhai Lajos

Forrás: Vigilia

A Szűzanya Szeplőtelen Szívének tisztelete

Lucia nővér Fatima-i látnoknak 1925. december 10-én Pontevedrában (Spanyolország) megjelent a Szűzanya a kis Jézussal és így szólt hozzá:

"Leányom, nézd a szívemet, melyet tövisek vesznek körül, melyekkel a hálátlan emberek káromlással és háládatlan cselekedeteikkel állandóan átszúrják. Legalább te próbálj vigasztalni és add közre, hogy megígérem, mindazokat, akik öt hónapon keresztül mindig az első szombaton gyónnak és szentáldozáshoz járulnak, egy rózsafüzért imádkoznak és 15 percen át a rózsafüzér 15 titkának átelmélkedésével elidőznek nálam, azzal a szándékkal, hogy azáltal engeszteljenek,

támogatni fogom haláluk órájában minden kegyelemmel, ami e lelkek üdvösségéhez szükséges."

A második jelenésben pedig még kiegészítette:

"Jézus...meg akarja alapítani a földön Szeplőtelen Szívem tiszteletét. Aki gyakorolja ezt, annak megígérem az üdvösséget és ezeket a lelkeket Isten úgy fogja szeretni, mint a virágokat, amelyeket én állítok oda, hogy trónját díszítsék."

A Mária Szeplőtelen Szívével szemben elkövetett sértések és káromlások öt fajtája, amiért engesztelnünk kell:

1. a szeplőtelen fogantatásával szembeni,

2. a szüzességével szembeni,

3. az istenanyaságával szembeni káromlások, melyek egyúttal annak elutasításai is, hogy az emberek édesanyjának ismerjék el, 

4. azokért, akik nyilvánosan arra törekednek, hogy a gyermekszívekbe e szeplőtelen anyával szemben közömbösséget, megvetést, sőt még gyűlöletet is oltsanak, 

5. azokért, akik közvetlenül a szentképeiben gyalázzák.

Az ájtatosság érvényességéhez szükséges, hogy egymás után következő öt első szombaton

- szentgyónást végezzünk,

- szentmisén vegyünk részt,

- szentáldozáshoz járuljunk,

- imádkozzunk el egy rózsafüzért,

- negyedórát elmélkedjünk a rózsafüzér valamelyik titkáról.

Amennyiben az "öt engesztelő első szombatot" egymás után háromszor tartjuk,

sorra vehetjük a 15 titkot (örvendetes, fájdalmas, dicsőséges), minden első szombaton egyet-egyet.

Mindezt tudatosan, azzal a kifejezett szándékkal végezzük, hogy a Szűzanyát ért megbántásokért ajánljuk fel engesztelésként.

A szentgyónást az elsőszombatot megelőző napokban, tehát első pénteken is el lehet végezni,

de kifejezetten az engesztelés szándékával kell azt fölajánlani.

Forrás: Oratio

A Jézus Szíve tisztelet története

A Jézus Szíve tisztelet az újabb kor egyik legelterjedtebb és legkedveltebb áhítata, amely a társadalom erkölcsi megújulásával kapcsolatos vallási mozgalom. Nem az Üdvözítő személyének és életének részletezéséből fakad, hanem abból a törekvésből, hogy Jézus benső világába, lelkiségébe, szándékainak és érzelmeinek ismeretébe behatoljunk és Krisztushoz való viszonyunkat, ennek megfelelően szertetteljesen elmélyítsük.

Jézus Szíve, azt az emberi 'szívet' jelenti, amely az ember testi-lelki mivoltának bensejét, mint erkölcsi életének forrását, nevezetesen pedig mint a szeretet székhelyét jelöli. Ilyen értelemben használja a Szentírás is a 'szív' szót.

A Jézus Szíve tisztelet évszázadok óta elterjedt áhítat volt, de a jezsuiták különösen támogatták. Magyarországon már 1629-ben P. Hajnal Mátyás SJ (1578-1644) könyvet írt róla, de az általános elterjedése a XIX. század végén kezdödőtt. A Jézus Szíve tisztelet szorosan összefüggött az Imaapostolság mozgalommal. Az Imaapostolság csíráit P. Henri Ramiére SJ (1821-1884) a Jézus Szíve tisztelet nagy francia apostola vetette el, 1866-ban a magyar fővárosba jött, majd az elkövetkező években is felkereste magyar híveit, ami eleven bizonyitéka, hogy milyen termékeny talajra talált. A Jézus Szíve Társulat lapja, a Kubinszky Mihály kanonok által szerkesztett Társulati Értesítő, csatlakozott az Imaapostolság nemzetközi szervezetéhez és 1876-tól, mint a Jézus Szent Szívének Hírnőke jelent meg. A lap később Kalocsára került és P. Tóth Mike SJ (1838-1932) szerkesztette évtizedeken keresztül (1885-1932) társlapjával, A Szűz Mária Virágoskertjével együtt.

P. Bóta Ernő SJ (1854-1939) a Mária Kongregációk nagy apostola lelkéből pattant ki a gondolat, hogy megalapítsa a Jézus Szíve Szövetséget, mivel a Jézus Szíve Társulat Budapesten nagyon elterjedt, de a tagok azonban a hívők nagy tömegében szétszórtan és szervezetlenül éltek. A Szövetség programjába vette, hogy közremüködik azon, hogy a legszentebb Szív óhaja teljesüljön és a Jézus Szíve ünnepnapja hivatalosan is nyilvános ünnep legyen. Ezért bevezette a Jézus Szíve körmenet tartását, először csak nagyon szerényen a Pesti Jézus Szíve templom előtt tartották, 500 fehér fátyolos nagylány vonult fel, két atya is prédikált, az egyik a templomban, a másik a téren. de aztán évről-évre mindig fényesebb és nagyobb keretek között vonult fel a Jézus Szíve tisztelők nagy serege. A harmincas években a Jézus Szíve körmenet Budapest legimpozánsabb körmenetei közé tartozott, az utolsó legnagyobb körmeneten 1949-ben már 130 ezren vettek részt rajta. Meghonosította és elég nagy arányban elterjesztette a Szövetség a 'Szállást keres a Szentcsalád-kilencedet'. A Jézus Szíve-zsolozsmát XII. Leó pápa 1902. január 24-én nyilvános ájtatosságnak engedélyezte, a budapesti jezsuiták is bevezették és a hívek nagyon megkedvelték.

Az I. világháború alatt is kivette a munkából a részét a Jézus Szíve Szövetség, a Kongregációs Otthon hadikórházában, a napközi otthonban is dolgoztak. Volt aki ápolt, egyesek a konyhán segédkeztek, mások a gyermekek között . Ebben az időben végezték az egyik legfontosabb karitativ munkát, az ún. 'Szegény leves' kiosztást, amely azonban a háború után megszünt.

1914-től a Szövetség élén P. Bíró X. Ferenc SJ (1869-1939), a Jézus Szíve nagy apostola állt, lelkében megfogalmazodot az eszme, hogy Magyarország csak úgy menekülhet meg a sok külső és belső ellenségtől, ha felajánlja magát Jézus Szívének. Az eszme terjesztésére megalapította 'A Szív' újságot., mint a Szövetség hetilapját. A kis lap minden anyagi bázis nélkül indult el, teljesen a Szövetség tagjainak az önfeláldozó munkájára támaszkodva indult meg. A lelkipásztorok azonban felismerték A Szív nagy apostoli erejét és kérték, hogy a hazai katolikus vallású nemzetiségek nyelvén is jelenjen meg, ezért 1916-1918 között a német Das Herz és a szlovák Srdce is eljutott az olvasókhoz.  

P. Bíró tartva a sok megfontolástól és vitától, amelyek olyan sok jó dolgot elsüllyesztettek, az alapításkor kerülő utat választott. A lap jogi alanyának a budapesti Jézus Szíve Szövetséget tette meg. Felelős szerkesztőként az egyik női tagot, Árkosy Károlynét, egy postafőtiszt feleségét nevezte meg, akit Hedvig Stefi -a nemzetiségi kiadásokban Stefan Hedvig- álnév alatt jelölt. Az aktív szerkesztéssel Turcsányi József gimnáziumi tanárt bízta meg, akit így családostul nagy anyagi krízistől mentett meg, de a mozgató, vezető szellem persze jómaga maradt. A négyoldalas kis lapot, Budapest utcáin önkéntes rikkancsok terjesztették, akiket az Otthon egyik munkatársa, Fehér Lujza irányította.

A katolikus sajtóra különösen nagy igény támadt, mivel addig nem volt képes családi hetilap, ennek a pótlására adták ki a Szövetség gondozásában a Fényszórót és a szlovák nyelvű Slncét. Mindkettő azonban igen rövid életű volt, a Trianon utáni Magyarországon a nemzetiségi sajtó megszűnt, de A Szív változatlanul nagy népszerűségnek örvendett.

Közben teljesült P. Bíró legfőbb vágya, I. Ferenc József király 1914. december 8-án felajánlotta Magyarországot Jézus Legszentebb Szívének és rendeletére 1915. január 1-én követte őt az egész püspöki kar. A budapesti Jézus Szíve Szövetség ennek a nagy eseménynek az emlékére nagyon szép és művészi érmeket veretett, amelyeknek az egyik oldalán reliefben Szent István király felajánlja a koronát a Szentséges Szűznek, a másikon Ferenc József az isteni Szívnek. Egy aranyérmet elküldtek a királynak is.

P. Bíró a béke szolgálatába is beálította lapjait. Lelkes örömmel karolta fel a békekilenced ügyét, amelyet a csanádi püspök indított meg, sőt egy Békeprogramot is kidolgozott. A Békeprogramjában azt ajánlotta, hogy minden hadviselő államban tömörüljenek a katolikusok egységes Jézus Szíve Országos Szövetségbe és bírják rá kormányaikat az igazságos béke mielőbbi megkötésére. A Das Herz révén a Békeszövetség gondolata a külföldi sajtóba is bekerült.

1916-ban alapította a Szövetség akkori elnöke, P. Müller Lajos SJ (1874-1945) a Jézus Szíve Szeretetművét, ennek a célja az volt, hogy az élők segítsék a megholtakat az imáikkal. A tagok becsületbeli kötelességüknek vállalták, hogy a csoportjukbeli tag elhunytakor felajánljanak egy szentmisét, szentáldozást teljes búcsúval és egy rózsafűzért, a tagok halálhírét A Szív újságban tették közre.

1917-ben amikor már P. Bíró volt a Szövetség igazgatója összeállította a Munkaprogramot és a Szervezeti szabályzatot és felterjesztette Csernoch János (1852-1927) hercegprímáshoz jóváhagyásra. A hercegprímás a következőkben hagyta jóvá a tervezetet: 'Bensőséges lelki örömmmel és vigasztalással tapasztalom a Jézus Szíve Szövetség apostoli munkáját. A bemutatott tervezet ismét bizonyítja, hogy a Jézus Szíve Szövetség az Úr dicsőségéért és a lelkek üdvéért lobogó lelkesedéssel dolgozik és bőséges életforrásaiból állandóan új és új vállalkozásokat fejleszt ki.' 

  1918-ban alakították meg a Szent Szív Gárdát -amely nem azonos a későbbi Szívgárdával-  az ifjúsági Mária kongregációs életet újították meg új programjukkal. Tevékenységük az évek folyamán az apostolkodás számos területére terjedt ki, a tagok általában egyetemi végzettségű világi és egyházi személyek voltak, akiket komoly jelöltségi idő és szigorú kiválasztás után vettek fel. 1940-ben az Akadémikus Férfiak Jézus Szíve Szövetsége nevet vették fel.

P. Bíró életének egyik legfontosabb vállakozását 1918-ban kezdte megszervezni az Apostolnők vagy későbbi közismert nevén a Jézus Szíve Népleányok vallásos társulatát. Az ún. 'Fehér könyv' így írt erről: 'Az Országos Jézus Szíve Szövetsége müködését Isten segélye mellett biztosan ható természetes eszközökkel is okvetlenül elakarja érni. Nem kételkedik abban, hogy  tagjai önkéntes buzgósága, úgy mint eddig is apostolkodását táplálni, fejleszteni és gyümölcsöztetni fogja. Ámde a tapasztalat mutatja, hogy tagjainak sokoldalú egyéb és elmulaszthatatlan kötelességei a legjobb akarat mellett sem engednek annyi időt, amennyit a nagy munka igényel. Azért a Jézus Szíve Szövetsége megvalósítja azt a régi tervét, hogy önkéntes apostolai mellett, amilyen mindenegyes szövetségi tag, szervez hivatásos apostolnőket is. Teszi ezt annál is inkább, mert sok buzgó tagja máris nyilatkozott, hogy életét teljes egészében Jézus Szíve országos terjesztésére egészen odaszánja. Ezen hivatásos apostolnők akár otthonukban élhetnek, akár együtt egy otthonban házi szabályok alatt. Csakis ily intézményes közeg által juthat a Szövetség rátermett, állandó munkaerőkhöz. Mivel ezen apostolnők Jézus Szíve szeretetéből teljesen a népnek szentelik az életüket, joggal nevezhetők a 'Népleányainak'.

A bennlakás 1918. január 4-én kezdödőtt meg. Amikor a szervezet megerősödött, 1920-tól a  Szövetség titkári teendőit a Jézus Szíve Népleányai látták el és különösen a leány- és nőcsoportokkal foglalkoztak. A Szövetség a Népleányok segítségével nagy fejlödésnek indult, a lányok csoportjai három korcsoportban müködtek: elemisták, polgáristák és felsős leányok. 1919-ben már megalakult az Állami Tisztviselőnők Jézus Szíve Szövetsége, amely különösen a zárt lelkigyakorlatok szervezésével és tartásával tünt ki.

Egyébként az Jézus Szíve Népleányok apostoli társaságot Lafranco Margit SJC (1892-1945) társalapító segítségével  alapították meg az Egyház és a magyar nép szolgálatára 1921-ben, bár a végleges pápai elismerést csak 1989-ben kapták meg. Lelkiségük alapja Loyolai Szent Ignác alapelve: szemlélődőnek lenni a cselekvésben. Apostoli küldetésük megvalósítani Jézus Szíve szereteturalmát a társadalomban, elsősorban annak alapsejtjében a családban.

1921 és 1950 között a legtöb 'népleány' az egyszerű nép körében apostolkodott. Gazdaasszonyképző iskolákat alakítottak, vallási, kulturális és gyakorlati ismereteket adó tanfolyamokat szerveztek, a Xaverianum főiskolán pedig hitoktatóként is elkötelezett apostolokat képeztek. A testvérek elsősorban a tanyavilág, a falu szellemi-lelki felemelkedésén fáradoztak, de foglalkoztak a városi szegényekkel, a társadalom szellemi és lelki proletárjaival is. Példát adtak a munka értékelésére és Isten tervei szerint való megszentelésére. A Társaság központja 1934-től átkerült a Horánszky u. 14-be, a közelben, a Mikszáth Kálmán tér 3 alatt megnyitották a vonzó külsejű, gazdag könyvanyaggal rendelkező 'Korda' központi könyv- és kegyszerkereskedésüket, ennek az üzletnek az utóda ma a Pesti Jézus Szíve templom előterében müködő 'Kis Korda' kegyszerbolt.

A Jézus Szíve Szövetség nagy buzgósággal szorgalmazta a családok felajánlását Jézus Szentséges Szívének. Eleinte külön-külön elmentek az egyes családokhoz, különösen P. Bíró vezetése alatt az atyák, de később már nem győzték, hogy minden egyes családhoz elmenjenek. Ezért évente egyszer, Úrnapján tartották a Szövetség család felajánlási ünnepélyét a Kongregációs Otthon kápolnájában, ezeken az alkalmakon a régebben felajánlkozott családok is megújították a fogadalmukat.

A Kriszus Király ünnep bevezetésére az egész világon nagy mozgalom indult, ehhez csatlakozott a Szövetség, aláírásokat gyűjtve kérték a Szentatyától az ünnep behozatalát a liturgikus évbe. Gyűléseiket a Kongregációs Othonban rendezték és mintegy félmillió aláírást sikerült összegyüjteni, amit külön díszes kötetbe kötve elküldtek a pápának.

1920-ban új hajtás keletkezett a Jézus Szíve Szövetség törzsén, megalakult a Jézus Szívét tisztelő gyermekek csoportja a 'Szívgárda'. A Szívgárda főként a A Szív újság terjesztésében fejtett ki nagy apostoli munkát. A Szívgárda szervezése és óriási elterjedése elsősorban Blaskó Mária (1891-1956) írónő hallatlan nagy érdeme, aki  A Szív gyermekrovatát szerkesztette és a gyermekeket  Jézus Szíve tiszteletére buzdította. Jelképes alakokat (Szív Gabi, Szíves Misi) szerepeltetett és a 'gárda, gárdista,' szavakat csak jelképesen használta. A gyerekek azonban a jelképes elgondolásokat valóra váltották, levélben jelentkeztek, hogy 'szívgárdisták' szeretnének lenni. Az első gárdacsoport 1920-ban alakult meg, P. Bíró A Szív akkori felelős szerkesztője dr. Czapik Gyula (1887-1956) segítségével szervezte meg az országos hálózatot, ugyan ebben az évben megrendezték az első kongresszusukat a gárdavezetők, amelyet Szívhétnek neveztek el. A Szívgárda országos elterjedtségét bízonyítja a negyed milliós tagság. P. Bíró ellene volt a kötelező egyenruhának, mivel ezt nem minden szívgárdista engedhette volna meg magának és nemcsak a jótanulók, hanem minden igaz érzésű kisfiú és kisleány 7-14 éves korban tagja lehetett a Szívgárdának.

A Szívgárdából, P. Virágh Andor SJ (1905-1990) alapította Szegeden 1932-ben az első Szívtestőr csapatot, a budapesti csapat a Horánszky utcában alakult meg 1934-ben, ekkor indult meg az országos szervezkedés is. A Szívtestőrség célja volt, hogy sajátos módszereivel előkészítse a fiúkat az alsóbb osztályokban a Mária Kongregációs életre. A csapat élén a parancsnok -rendszerint papi vezető- állt, az ifjúsági vezető a kapitány nevet viselte. A csapat hatos csoportokra (törzsekre) oszlott, vezetőjük neve törzsvezér volt, három törzs alkotott egy rajt, amelynek élén a rajvezér volt. A testőrségben is három fokozat volt, amelyeket három évenként próbák után lehetett elérni, az első próba végeztével nyerték el az 'avatott testőr' címet, a második után következtek a 'Szent Imre lovagok', a harmadik próba pedig a 'Nagyboldogasszony lovagok' avatását jelentette, a következő évben általában átléptek az ifjúsági Mária Kongregációba.

   A Szív szerkesztését 1924-ben P. Laczika Ferenc SJ (1891-1936) vette át, mint a Szövetség igazgatója. Időközben a Jézus Szíve Szövetségről Rómába küldött jelentés felhívta a Jézustársaság vezetése alatt álló Imaapostolság figyelmét a budapesti Szövetség sajátos alakulatára és szervezetére, amely lényegében az Imaapostolsággal azonos volt. A különbség csupán abban rejlett, hogy a Jézus Szíve Társulat, amelynek alapján a Szövetség müködött, inkább imatársulat, addig az Imaapostolság szervezett szövetkezés, amely apostoli célokat tűzött maga elé. Ezért P. Boubée SJ az Imaapostolság egyik vezetője felszólította a budapesti Szövetséget, hogy olvadjanak bele az Imaapostolságba és fogadják el annak szervezeti szabályzatát. Ezt annál is inkább sürgette, mert az Imaapostolságnak már 1914-től fogva létezett a maga külön gyermekszervezete a 'Croisade', ezeknek a 'kis keresztesek' serege teljesen hasonlított a Szívgárdákra. A csatlakozásra azonban csak 1926-ban került sor P. Zsíros Ferenc SJ (1879-1961) igazgatósága alatt, P. Jablonkay Gábor SJ (1874-1930) hathatós segítségével.

A Szövetség hivatalos havi közlönye 1929-től jelent meg a Jézus Szíve Szövetség Főszándéka címen és hogy a Jézus Szíve tiszteletet minél több és több ember szívébe belopják, Jézus Szíve Naptárt adtak ki, több tízezer példányban. A Szövetség fejlödését mutatja, hogy a Szövetség kézikönyvét imakönyv alakban 1927-ben kinyomtatták tízezer példányban, amely hetek alatt elfogyott.

A nagy világgazdasági válság idején, 1929-től müködött az ún. 'Szegénykonyha' az Otthon alagsorában, amelyet a Szövetség tartott fent. A tagok vezették, főzték és osztották ki az ebédet, naponta mintegy 250-300 adagot. Közben vizsgálták a szegények helyzetét és segélycsomagokkal is segítették életüket, telente a szegényebbek a ruhacsomagon kívűl tűzifát is kaphattak. A konyha bejáratánál egy Szent Antal szobrot és egy perselyt helyeztek el, a perselybe hetente általában 300 pengő folyt be, a kiadás egyébként mintegy 900 pengő volt, a különbséget a Jézus Szíve Szövetség tagjai pótolták ki. Az ellátottak lelkéről is gondoskodtak, mert minden húsvét előtt mindenkinek el kellett végeznie a szentséggyónást és az áldozást és ezt igazolni voltak kötelesek. A nagy érdeklődés miatt a harmincas évek elejétől kezdve csak VIII. kerületi lakosokat fogadtak, a segélyezettek negyede diplomás ember volt, akik nagyon megvoltak elégedve a konyha ízeivel és az emberséges, jobb bánásmóddal, szemben a hatósági konyhák lelketlen hozzáállásával.

Szintén 1929 tavaszától kezdte el munkáját P. Kipper Károly SJ (1879-1934) vezetésével az Elhelyező Iroda. Szegénysorsú fiúkat és lányokat helyeztek el külföldön, megbízható katolikus családoknál, ahol elsősorban a családok napi munkájában segédkeztek, megfelelő ellátás és némi készpénz fejében és közben nyelvtanfolyamokra jártak. Elsősorban német, francia, angol és spanyol nyelvet tanulhattak, mivel főként Belgiumban, Hollandiában, Németországban és Angliában, kisebb számban Franciaországban és Spanyolországban találtak lehetőségeket, azaz befogadó családokat. Az alacsonyabb képzettséggel rendelkező munkaerőket is közvetítették, szakácsnőket, szobalányokat és meglett férfiakat gyárakba, érdekességként főként textil- és selyemgombolyító üzemekbe. A pátert munkájában 15 kongreganista hölgy segítette, akik figyelemmel kísérték az általuk kiközvetíttett fiatal életét és sorsát, havonta beszámolót kértek tőlük és az esetleges problémákban hathatós segítséggel szolgáltak. P. Kipper pedig saját maga a nyári szünetekben kereste fel az ajánlkozó családokat és felmérte a lehetőségeket és az igényeket. Az iroda tevékenységét elöszőr a munkaügyi minisztérium anyagilag segítette, majd később, amikor a tevékenysége már nagyon kiszélesedett a Fiumei út 4-ben önálló irodát nyított részükre, P. Kipper halála után.

Rendszeresen vetítettek filmeket a nagyelőadóteremben, főként P. Szajkó József SJ (1906-1981) misszionárius Kínát bemutató kisfilmjei örvendtek különösen nagy népszerűségnek, amely a missziós támogatásnak is nagy segítséget jelentett.

A harmincas évek elejétől kezdve, az akkori igazgató P. Zsíros Ferenc SJ (1879-1961) szervezte újjá a vidéki szövetségeket, külön figyelemmel a férfiak szövetéségére, a Férfiligára. Két kiváló segítőtárssal rendelkezett P. Németh Károly SJ (1891-1980) és P. Polgár András SJ (1900-1987) személyében

A szentóra-ájtatosság 1933-as szentévtől kezdődően P. Palánkay Tibor SJ (1907-1982) kezdeményezésére minden jezsuita templomban elterjedt és a Szövetség tagjai is buzgón gyakorolták.

P. Zsíros után P. Kollár Ferenc SJ újabb életet varázsolt a Szövetségbe és annak mozgalmi jellegét nagyon kidomborította, a buzgólkodók (zalátorok) képzését is nagy lendülettel szorgalmazta, sok új gondolat valósult meg általa a Jézus Szíve tisztelet területén.

A  Jézus Szíve tisztelet tömegmozgalmi jelleget öltött a negyvenes évek elejére, ezért 1942-ben díszes igazolványt és jelvényt - fehér kereszten Jézus Szíve kép - készítettek és osztottak ki a tagok között.

A Jézus Szíve tisztelet első nagyobb magyar nyelvű összefoglaló munkája, P. Müller Lajos SJ (1874-1945) tollából, 'A Jézus Szíve tisztelet története címen jelent meg 1944-ben, a Korda kiadásában. A többi Jézus Szíve-irodalom is szépen gyarapodott a jezsuita atyák munkássága következtében, a szerzőket is a műveiket a JTÉ bibliográfiájában olvashatjuk.

Forrás: Jezsuiták

Úrnapja, Urunk Testének és Vérének főünnepe története

A XII. században nagyon elterjedt Berengar tours-i kanonok (†1088) tévtanítása az Eucharisztiáról: tagadta Krisztus jelenlétét a kenyér és bor színében, és csak jelképes jelenlétet vallott. Bár többször letette az igaz hitvallást, de ezt minden alkalommal visszavonta.

Ebben a légkörben nagy jelentősége volt annak a magánkinyilatkoztatásnak, amelyben Szent Julianna ágostonrendi szerzetesnővér részesült. Az Üdvözítő azt a szándékát közölte vele, hogy a Szentháromság vasárnapját követő csütörtökön külön ünnepe legyen Krisztus Testének és Vérének. Ő ezt 21 év múlva mondta el lelkiatyjának, és csak 37 év múlva, 1246-ban ünnepelték meg először Úrnapját Lüttich városában.

IV. Orbán pápa (1261–64) csak akkor rendelte el az ünnepet, amikor 1264 nyarán tudomására jutott, hogy Bolsenában egy pap kezében átváltoztatáskor a Szentostya vérezni kezdett. A véres korporálét megmutatták a szomszédos Orvietóban tartózkodó pápának, aki ekkor elrendelte az ünnepet. Hirtelen bekövetkezett halála miatt azonban a végleges rendelkezés csak 1312-ben készült el. Ennek ellenére A népi jámborság és a liturgia direktóriuma című instrukció az ünnep elrendelésének dátumát 1264-re teszi. Ebben a lelkileg és szellemileg is nehéz században hihetetlen erőforrást jelentett az Eucharisztia ezen kiemelkedő ünnepe.

Az ünnephez később kapcsolódott a körmenet is. Először csak kehelyben, illetve áldoztatókehelyben vitték az Oltáriszentséget, később már szentségtartót készítettek különleges díszítésekkel. A barokk korban erősödött meg a körmenetek hagyománya, amely mind a mai napig megmaradt.

Az Oltáriszentséget rendszerint a miséző pap vagy püspök vitte díszes baldachin alatt. Az utcák díszítése is az ünnepléshez tartozott. Szebbnél szebb virágszőnyegeket készítettek, és négy oltárnál álltak meg útközben, ahol egy-egy evangéliumi részletet olvasott fel a pap, majd áldást adott; utána folytatódott a körmenet. Ennek rendjét a ma is érvényben lévő Rituale tartalmazza.

Verbényi István

Forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye / Szent István Bazilika

Az Eucharisztia szentsége

A szent Eucharisztia befejezi a keresztény beavatást. Akik a keresztség fölemeltettek a királyi papság méltóságára és a bérmálás által mélyebben hasonulóvá váltak Krisztushoz, az Eucharisztia által az egész közösséggel együtt részesednek az Úr áldozatában.

„Üdvözítőnk az utolsó vacsora alkalmával, azon az éjszakán, melyen elárultatott, megalapította testének és vérének eucharisztikus áldozatát, hogy így a kereszt áldozatát a századokon át eljöveteléig megörökítse, és így szeretett jegyesére, az Egyházra bízza halálának és föltámadásának emlékezetét: az irgalom szentségét, az egység jelét, a szeretet kötelékét mint húsvéti lakomát, melyen Krisztust vesszük magunkhoz, lelkünket kegyelem tölti el, s a jövendő dicsőség záloga nekünk adatik.”

Az egyházi élet forrása és csúcsa

Az Eucharisztia „az egész keresztény élet forrása és csúcsa”. „Az összes szentség, mint minden más egyházi szolgálat és az apostoli tevékenység is, a szent Eucharisztiához tartozik és reá irányul. Az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java, tudniillik maga Krisztus, a mi Húsvétunk.”

„Az isteni élet közösségét és Isten népének egységét, melyekben az Egyház létezik, az Eucharisztia jól jelzi és csodálatosan megvalósítja. Benne éri el csúcspontját a tevékenység, mellyel Isten Krisztusban megszenteli a világot, és a kultuszt, melyet az emberek Krisztusnak és általa az Atyának a Szentlélekben nyújtanak.”

Végül az Eucharisztia ünneplése által már most részt veszünk az égi liturgiában és elővételezzük az örök életet, amelyben „Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28).

Röviden tehát az Eucharisztia hitünk összefoglalása és összegezése: „Tanításunk egyöntetű az Eucharisztiáról, és az Eucharisztia megerősíti a tanításunkat.”

Hogyan nevezik ezt a szentséget?

E szentség kimeríthetetlen gazdagsága fejeződik ki különböző elnevezéseiben, melyek közül mindegyik más szempontra utal. Nevei:

Eucharisztia, mert hálaadás Istennek. Az eucharisztein (Lk 22,19; 1Kor 11,24) és az eulogein (Mt 26,26; Mk 14,22) szavak azokra a zsidó áldásokra emlékeztetnek, amelyek — különösen étkezések alatt —magasztalták Isten műveit: a teremtést, a megváltást és a megszentelést.

Úrvacsora, mert arról a vacsoráról van szó, amelyet az Úr szenvedése előestéjén tanítványaival költött el, és a Bárány mennyei Jeruzsálem-béli menyegzős lakomájának elővételezéséről.

Kenyértörés, mert a zsidó étkezésnek ezt a sajátos szertartását használta föl Jézus, amikor családfőként megáldotta és szétosztotta a kenyeret, különösen az utolsó vacsorán. E cselekedetről ismerik fel Őt föltámadása után a tanítványok. Az első keresztények eucharisztikus összejöveteleiket „kenyértörésnek” nevezték. Ezzel azt akarták mondani, hogy mindazok, akik az egy, megtört kenyérből, Krisztusból esznek, közösségre lépnek vele és őbenne egyetlen testet alkotnak.

Eucharisztikus összejövetel (szünaxisz), mert az Eucharisztiát a hívők összejövetelében, az Egyház látható megjelenésében ünneplik.

Az Úr szenvedésének és föltámadásának emlékezete.

Szent áldozat, mert megjeleníti az üdvözítő Krisztus egyetlen áldozatát, s mert magába zárja az Egyház fölajánlását; szentmiseáldozat, „a dicséret áldozata” (Zsid 13,15), lelki áldozat, tiszta és szent áldozat, mert az Ószövetség összes áldozatát beteljesíti és fölülmúlja.

Szent és isteni liturgia, mert az Egyház egész liturgiája e szentség ünneplésében találja meg középpontját és legtömörebb kifejezését; ugyanebben az értelemben nevezik a szent misztériumok ünneplésének is. Beszélünk a legszentebb Szentségről (Sanctissimum Sacramentum) is, mert az Eucharisztia a szentségek szentsége. Ez a név a tabernákulumban őrzött szentségi színekre is használatos. [Az Oltáriszentség névről jegyzet kellene!]

Communio, mert e szentség révén egyesülünk Krisztussal, aki testében és vérében részesít azért, hogy egy testet alkossunk Vele; nevezik az Eucharisztiát görögül ta hagia, latinul sancta, `szent dolgoknak' is -- ez az Apostoli hitvallásban szereplő `szentek közössége' elsődleges jelentése --; egyéb nevei: angyalok kenyere, mennyei kenyér, halhatatlanság gyógyszere, viaticum, `útravaló'.

Szentmise, mert a liturgia, amelyben az üdvösség misztériuma beteljesedik, a hívek küldetésével (missio) végződik, hogy Isten akaratát mindennapi életükben betöltsék.

A szentségi áldozat: hálaadás, emlékezet, jelenlét

A keresztények az Eucharisztiát kezdettől fogva ünneplik, éspedig olyan formában, amely lényegét tekintve nem változott sem a korok, sem a liturgiák különbözősége miatt. Azért teszik ezt, mert kötelezőnek érzik a parancsot, amit az Úr szenvedésének előestéjén adott: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (1Kor 11,24--25).

Az Úr e parancsát teljesítjük, amikor az ő áldozatának emlékezetét ünnepeljük. Ezt cselekedvén azt ajánljuk föl az Atyának, amit Ő maga ajándékozott nekünk: teremtésének ajándékait, a kenyeret és a bort, melyek Krisztus szavaira és a Szentlélek erejéből Krisztus testévé és vérévé válnak: így Krisztus valóságosan és titokzatos módon jelenvalóvá válik.

Ezért az Eucharisztiát úgy kell szemlélnünk,

mint hálaadást és dicséretet az Atyának;

mint Krisztus és az ő teste áldozati emlékezetét;

mint Krisztus jelenlétét szavai és Lelke erejének hatására.

Hálaadás és dicséret az Atyának

Az Eucharisztia, Krisztus által a kereszten beteljesített üdvösségünk szentsége, a dicséret áldozata is hálaadásul a teremtés művéért. Az eucharisztikus áldozatban Krisztus halála és föltámadása által az egész Istentől szeretett teremtést fölajánljuk az Atyának. Krisztus által az Egyház a dicséret áldozatát ajánlhatja föl hálaadásul mindazért a jóért, szépért és igazért, amit Isten a teremtésben és az emberi nemben alkotott.

Az Eucharisztia a hálaadás áldozata az Atyának, áldás, mellyel az Egyház háláját fejezi ki Istennek minden jótéteményéért: mindazért, amit Ő a teremtésben, a megváltásban és a megszentelésben tett. Az Eucharisztia tehát elsősorban „hálaadást” jelent.

Az Eucharisztia a dicséret áldozata is, amellyel az Egyház az egész teremtés nevében énekli Isten dicsőségét. E dicsérő áldozat csak Krisztus által lehetséges: Ő személyéhez, dicséretéhez és közbenjárásához kapcsolja a híveket, és így a dicséret áldozatát Őáltala és Ővele ajánljuk föl az Atyának, és Őbenne nyer elfogadást.

"Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan": a szentáldozás

Az Úr sürgető meghívással fordul felénk, hogy az Eucharisztia szentségében magunkhoz vegyük Őt: „Bizony, bizony, mondom nektek: ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz bennetek élet” (Jn 6,53).

Hogy meg tudjunk felelni ennek a meghívásnak, erre a nagy és szent pillanatra elő kell készülnünk. Szent Pál apostol lelkiismeretvizsgálatra buzdít: „Ezért, aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét. Tehát vizsgálja meg magát mindenki, és csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az (Úr) testét, saját ítéletét eszi és issza” (1Kor 11,27--29). Annak, aki súlyos bűn tudatában van, meg kell gyónnia, mielőtt a szentáldozáshoz járul.

A hívő e nagy szentség előtt nem tehet mást, mint hogy lángoló hittel és alázattal megismételje a százados szavait: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem!” Aranyszájú Szent János liturgiájában a hívők ugyanazon lelkülettel imádkozzák:

„A te titkos vacsorádnak részesévé fogadj ma engem, Isten Fia, mert nem mondom ki ellenségeidnek a titkot, sem csókot nem adok neked, mint Júdás, hanem mint ama gonosztevő, kiáltom feléd: „Emlékezzél meg rólam, Uram, a te országodban!”

E szentség vételének méltó előkészületeként a hívőknek meg kell tartaniuk az Egyházuk által előírt szentségi böjtöt. Magatartásukkal (ruha, testtartás) fejezzék ki azt a tiszteletet, ünnepélyességét és örömöt, mely megfelel annak a pillanatnak, amikor Krisztus a vendégünk lesz.

Megfelel az Eucharisztia rendeltetésének, hogy a hívők, ha kellően föl vannak készülve, megáldoznak, amikor szentmisén vesznek részt: „Nagyon ajánlott a szentmisén való tökéletesebb részvétel abban a formában is, hogy a hívek az Úr testét a pap áldozása után ugyanabból az Áldozatból vegyék magukhoz”.

Az Egyház kötelezi a hívőket arra, hogy vasár- és ünnepnapon vegyenek részt az isteni liturgiában és gyónással fölkészülve legalább évente egyszer vegyék magukhoz az Eucharisztiát, lehetőleg a húsvéti időben. Az Egyház nyomatékosan ajánlja a hívőknek, hogy a szent Eucharisztiát vasár- és ünnepnapokon vagy még gyakrabban, akár minden nap vegyék magukhoz.

A csak kenyér színe alatti szentáldozásban — Krisztus mindkét szín alatti szentségi jelenléte következtében — az Eucharisztia kegyelmi gyümölcseit egészen fogadni lehet. Lelkipásztori megfontolásból a latin szertartásban ez az áldozási forma a leggyakoribb. „A szentáldozás azonban akkor éri el jel természetének teljességét, ha mindkét szín alatt történik. Ebben a formában az eucharisztikus lakoma jele tökéletesebben fejeződik ki.” A keleti szertartásokban ez a szentáldozás általános módja.

A szentáldozás gyümölcsei

A szentáldozás elmélyíti egyesülésünket Krisztussal. Az Eucharisztia vételének a szentáldozásban a legfőbb gyümölcse a benső egyesülés Jézus Krisztussal. Az Úr mondja: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg őbenne” (Jn 6,56). A Krisztusban való élet alapja az eucharisztikus lakoma: „Ahogy engem az élő Atya küldött és Én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, általam fog élni” (Jn 6,57).

„Amikor az Úr ünnepein a hívők a Fiú testét magukhoz veszik, hirdetik egymásnak az örömhírt: megkaptuk az élet foglalóját; mint amikor az angyal Mária Magdolnának mondta: "Krisztus föltámadott!". Most is az életet és a föltámadást kapja az, aki magához veszi Krisztust.”

Amit az anyagi táplálék eredményez a testi életben, azt valósítja meg a szentáldozás csodálatos módon lelki életünkben. A föltámadott Krisztus — „a Szentlélek által élő és éltető” — testével való kommunió megőrzi, növeli és megújítja a keresztségben kapott kegyelmi életet. A keresztény élet e növekedése igényli, hogy az eucharisztikus kommunióval, zarándokságunk kenyerével táplálkozzék egészen halálunk órájáig, amikor `útravalóul' kapjuk.

A szentáldozás elválaszt bennünket a bűntől. Krisztus teste, melyet a szentáldozásban magunkhoz veszünk, értünk „adatott”, és a vér, amelyet iszunk, „sokakért kiontatott a bűnök bocsánatára”. Ezért az Eucharisztia nem tud Krisztussal egyesíteni anélkül, hogy ne tisztítana meg az elkövetett bűnöktől és ne óvna meg a jövendő bűnöktől:

„Valahányszor magunkhoz vesszük, az Úr halálát hirdetjük.  Ha a halálát, akkor a bűnök bocsánatát hirdetjük. Ha valahányszor kiontatik a vér, a bűnök bocsánatára ontatik ki, akkor mindig úgy kell fogadnom, hogy mindig megbocsátja a bűneimet. Nekem, aki mindig vétkezem, mindig szükségem van az orvosságra.”

Amint a testi táplálék az elhasznált erő pótlására szolgál, úgy az Eucharisztia erősíti a szeretetet, mely a mindennapi életben természete szerint gyengül; és ez a fölelevenített szeretet eltörli a bocsánatos bűnöket. Amikor Krisztus nekünk ajándékozza önmagát, újra életre kelti szeretetünket, és képessé tesz arra, hogy a teremtmények iránti rendetlen ragaszkodásainkat megszakítsuk és benne meggyökerezzünk:

„Mivel tehát Krisztus szeretetből halt meg értünk, amikor az áldozat idejében megemlékezünk az Ő haláláról, azt kérjük, hogy a Szentlélek eljövetele által adassék nekünk a szeretet; azt kérjük alázattal könyörögve, hogy e szeretet által, mellyel Krisztus minket arra méltatott, hogy megfeszíttessék értünk, mi is -- a Szentlélek kegyelmét elnyerve -- úgy tekinthessük a világot, mint ami számunkra megfeszíttetett, s mi magunk is megfeszíttessünk a világnak; (...) a szeretet ajándékát elnyerve, meghaljunk a bűnnek és Istennek éljünk.”

Az Eucharisztia e szeretet által, melyet föllobbant bennünk, megőriz minket a halálos bűnöktől. Minél inkább részesedünk Krisztus életében és minél inkább elmélyedünk barátságában, annál nehezebb lesz halálos bűnnel megszakítani a kapcsolatot Vele. De a halálos bűnök megbocsátására nem az Eucharisztia van rendelve, hanem a bűnbocsánat szentsége. Az Eucharisztia azok szentsége, akik teljes közösségben vannak az Egyházzal.

A titokzatos Test egysége: az Eucharisztia teszi az Egyházat. Akik az Eucharisztiát magukhoz veszik, szorosabban kapcsolódnak Krisztushoz. Emiatt Krisztus valamennyi hívőt egy testbe kapcsol össze: az Egyházba. A szentáldozás ezt az Egyházba testesülést, ami a keresztség által már megvalósult, megújítja, megerősíti és elmélyíti. A keresztségben meghívást kaptunk arra, hogy egy testet alkossunk. Az Eucharisztia beteljesíti ezt a meghívást: „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nemde a Krisztus vérében való részesedés? S a kenyér, amelyet megtörünk, nemde a Krisztus testében való részesedés? Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk” (1Kor 10,16--17):

„Ha ti Krisztus teste és az Ő tagjai vagytok, misztériumotok oda van helyezve az Úr asztalára: a saját misztériumotokat kapjátok. Arra, ami vagytok, Amen-nal válaszoltok, és válaszolván aláírjátok. Hallod ugyanis: Krisztus teste; és te válaszolod: Amen. Légy Krisztus tagja, hogy igaz legyen az Amen.”

Az Eucharisztia kötelez a szegények iránt; hogy Krisztus értünk adott testét és vérét igazságban vehessük magunkhoz, Krisztust a legszegényebbekben, az Ő testvéreiben kell fölismernünk:

„Megízlelted az Úr vérét, és még így sem ismered föl a testvéredet; (...) magát az asztalt is meggyalázod, amikor azt, aki ennek részese lett, nem tartod méltónak arra, hogy megoszd vele táplálékodat. (...). Minden bűnödtől megszabadított téged Isten, és ilyen asztalra méltatott: te pedig ettől sem lettél jóságosabb.”

Az Eucharisztia és a keresztények egysége. E misztérium nagysága láttán Szent Ágoston így kiáltott föl: „Ó, kegyes jóság szentsége! Ó, egység jele! Ó, szeretet köteléke!” Minél fájdalmasabban érezzük az Egyház megosztottságait, amelyek lehetetlenné teszik az Úr asztalánál való közös részvételt, annál fontosabbak az imádságok az Úrhoz, hogy a benne hívők teljes egységének napjai visszatérjenek.

Forrás: Katolikus Egyház Katekizmusa / Mendei Plébánia

Úrnapi himnusz

Zengd a titkot, hangos ének,
Zengd a testet és a vért,
Mit gyümölcse szűzi méhnek
Ontott, mint királyi bért
A világ minden bűnének Bőséges váltságaként.

Lett az Isten egy közülünk,
Embertestbe öltözött,
Ige magvát, üdvözülnünk,
Szórta szét a nép között,
S e csodát szerezte ülnünk,
Mielőtt elköltözött.

Végső este megfogadta
Régi törvény szent szavát,
Mint a törvény tenni szabta,
Úgy rendelte asztalát,
Étekül hogy általadta
Önkezével önmagát.

Az Igének igéjére
Testté válik a kenyér,
Lesz a színbor Krisztus vére,
Bár szemed hozzá nem ér.
Ezt a hű szív hogy felérje,
Itt a puszta hit segél.

Méltó ezt a nagy Szentséget
Térdre hullva áldani,
És a régi Szövetséget
Új rítussá váltani,
Pótolják a rest érzéket
A merész hit szárnyai!

Az Atyának és Fiának
Légyen áldás, dicsőség,
Üdv, hozsanna és imádat,
Ujjongások hirdessék,
S aki Kettőjükből árad:
A Lélek is áldassék! Amen.

Tiszta Szívek Mozgalma X. Országos Ifjúsági Találkozó

Bevezetés a szentháromságtanba

1. Megváltástan és szentháromságtan

 A szótériológiában Jézus megváltói művét elemeztük. Arra a kérdésre, hogy mivel váltotta meg Jézus a világot, ezt a választ kaptuk: engedelmességével, amely az Atya elgondolása szerint leélt emberi életnek és a kereszthalálnak vállalásában mutatkozott. Élete eseményeit elemezve azt is láttuk, hogy megváltásunk szempontjából ennek az életnek minden apró mozzanata mennyire jelentős. Egy mozzanattal azonban nem foglalkoztunk: tanításával, amely részben szóbeli közlés, részben példamutatás formájában tárta fel előttünk, hogyan kell gondolkoznunk Istenről, és hogyan kell viselkednünk vele szemben.

Jézus tanításának összefoglaló külön tárgyalása nem látszik szükségesnek. Hiszen a dogmatika minden fejezete erre is kitér: az egyes tételek tárgyalásakor különleges figyelmet szentelünk annak, hogy Jézus hogyan viszonyult az illető tételhez. Így jártunk el az istentanban, ezt a módszert alkalmaztuk a teremtéstanban és a megváltástanban, és ez jut majd szóhoz dogmatikánk hátralevő fejezeteiben. Sőt nemcsak a dogmatika, hanem az erkölcstudomány és egyéb teológiai tudományszakok is lényegesen krisztocentrikusak: elsősorban Krisztus szóbeli és tettekben mutatkozó kinyilatkoztatására építenek.

Van azonban Krisztus tanításának egy területe, amely külön tárgyalást igényel a dogmatikában: a szentháromságtan. Mert a jézusi kinyilatkoztatásnak a Szentháromságról szóló mondanivalói nemcsak Istenről kialakítható képünket teszik teljesebbé, hanem egyúttal általuk világosabbá válik sok olyan üdvtörténeti megnyilatkozás is, amelyekkel egyéb dogmatikai résztudományok foglalkoznak. A szentháromságtan elemzései fényénél világosabban látjuk pl., hogy mit jelent az a megváltástani és kegyelemtani igazság, hogy Isten az üdvözítés révén a maga életében akar részesíteni bennünket. Ugyancsak a szentháromságtan könnyíti meg annak megértését, hogy a megváltásban Fia révén maga Isten adott ,,elégtételt'' önmagának. Sőt a továbbiakban is szükségünk lesz a szentháromságtanra. Hiszen a megváltástan logikus folytatása a krisztológia, amely arra a kérdésre keres feleletet, hogy ki az, aki a megváltás művét végbevitte. Hogy a Megváltó személyét és küldőjéhez, az Atyához való viszonyát tisztán lássuk, szükségünk van Isten háromszemélyűségének és a személyek egymáshoz való viszonyának tisztázására.

2. A Szentháromság teológiája

2.1. A szótériógia legfőbb mondanivalója, hogy mindnyájan vétkeztünk, de megtisztultunk, szentek lettünk, megigazultunk Urunk Jézus Krisztus nevében, Istenünk Lelke által (1Kor 6,11); Krisztus révén a Lélekben szabad utunk van az Atyához (Ef 2,18).

Isten tehát az Újszövetségben úgy mutatkozik előttünk, mint Atya, aki irgalmas szeretetében Fiát küldte a világba, hogy a kiengesztelés művét végrehajtsa (Jn 3,16; Róm 5,10; 2Kor 5,18-19; Kol 1,20). Ennek megtörténtével a megtestesült Fiú újszerű, megdicsőült létformában uralkodik a világmindenségen (ApCsel 10,37; 1Kor 8,6), és az Atyával együtt állandóan küldi a Szentlelket, aki követőit elvezeti az igazságra, és megtartja őket az igazságban (Jn 14,16-17; 16,13), összefogja őket a szeretet egységében (1Kor 12,13; 2Kor 13,13), és ,,Paraklétosz'', azaz biztatást, bátorítást és segítséget nyújtó közvetítő a világ számára a Fiún keresztül az Atyához (Jn 15,26; Ef 2,18).

Kik azok, és milyen viszonyban vannak egymással, akiket így a Biblia Atya, Fiú és Szentlélek néven emleget? Ez a szentháromságtan alapkérdése. Végső válasza pedig, hogy Isten az ember számára hármas üdvtörténeti szerepben, Atya, Fiú és Szentlélek szerepében mutatkozik, de ez nem csupán mutatkozás, hanem isteni mivoltából következő hármas megjelenési forma. Az isteni hármasság nem csupán megnyilatkozási formája a természetfölötti rendnek, hanem alapja és hordozója is. Isten nemcsak üdvtörténetileg szentháromságos, hanem ontológiailag is. A megváltás révén Isten az ő teremtményeit saját életének teljességébe, abba a boldog áramkörbe kapcsolja bele, amelyben az Atya öröktől fogva megismeri és kimondja magát a Fiúban, az Atya és a Fiú pedig öröktől fogva akarják és szeretik egymást a Szentlélekben. Hogyan lehetséges mindez? Ennek a kérdésnek válaszát is keresi a szentháromságtan.

2.2. A felvetett kérdések egyikére sem tudunk értelmünket teljesen megnyugtató feleletet találni. Mert a Szentháromság értelmünk által legfeljebb csak megközelíthető, de teljesen meg nem érthető hittitok, misztérium.

 A misztérium szót a Biblia kétféle értelemben használja. Általában olyan eseményre vagy jelenségre szokott utalni vele, amelyben Isten és ember találkoznak egymással, és Isten önmagát adja ajándékul az embernek (Ef 1,9; 3,9-11; 5,32; Kol 1,26). Másik jelentése a misztériumnak a Bibliában a rejtettség és felfoghatatlanság (Róm 11,25; vö. 11,33-34; 1Kor 15,51; Jel 17,7). Ebben a vonatkozásban a hittudósok a Szentháromság titkát az ún. teljes misztériumok (mysteria absoluta) közé sorolják. Teljes, mert értelmünk számára két szempontból is hozzáférhetetlen: a) Értelmünk a maga erejéből, bölcseleti okoskodással nem képes rájönni, csak a kinyilatkoztatásból tudunk róla. -- b) Ha tényét tudomásul vesszük a kinyilatkoztatásból, hogyanját továbbra sem tudjuk megérteni, fogalmi rendszerünkbe beleilleszteni. A kinyilatkoztatás ugyanis három valakiről beszél, Atyáról, Fiúról és Szentlélekről, mindhármukról isteni tulajdonságokat és tevékenységeket állít, és mégis kitart a legszigorúbb egyistenhit mellett, sőt azt az elképzelést sem tűri meg, mintha hármukból tevődnék össze az egy Isten. Hogyan lehetséges ez? Atya, Fiú és Szentlélek valóságosan különböznek egymástól, befelé mégis mindegyikük azonos az egyetlen és osztatlan isteni lényeggel. Hogyan érthető ez? Nem tudjuk. Mindössze annyit tudunk, hogy Isten létezési módja annyira más, mint a teremtményeké, hogy emberi fogalmainkkal képtelenek vagyunk megmagyarázni létezésének és belső életének ezeket az összeegyeztethetetlennek látszó ellentéteit.

Azok a szellemi erőfeszítések, amelyeket a kereszténység kétezer év óta folytat, nem megmagyarázni, hanem csak többé-kevésbé megközelíteni tudják a misztériumot. Teológiai fogalmaink csupán arra szolgálnak, hogy értelmünk számára is elfogadhatóvá tegyék, amit hittel már elfogadtunk. Az ilyen törekvések mögött mindig az a meggyőződés rejlik, hogy a végtelen Isten élete nem szorítható bele véges fogalmainkba, mégsem tartalmazhat logikai ellentmondásokat, hiszen Isten maga a színtiszta igazság. A hittitok nem észellenes, hanem észfölötti, azaz több, mint amit értelmünkkel átfogni, vagy kimeríteni képesek vagyunk (,,mysterium non est contra rationem, sed supra rationem''). Sőt, mivel értelmünk lényeges sajátossága az igazságokra való ráhangoltság, joggal kereshetünk olyan fogalmakat, amelyekből kiindulva legalább némileg megsejtünk valamit a végtelen Igazság kimeríthetetlen gazdag életéből, ha nem is tudunk teljes áttekintést nyerni róla. Ez a törekvés hozta létre és élteti a dogmatikai szentháromságtant, a trinitológiát.

3. A szentháromságtan kettős feladatot tűz maga elé

 Első feladatának tekinti a kinyilatkoztatás gondos elemzését: mit mond a Biblia és a szenthagyomány Isten szentháromságos életéről? melyek azok a tények és kijelentések, amelyekre biztosan ráépülhet Isten üdvtörténeti és ontológiai hármasságának véges fogalmainkkal való megközelítése?

 Maga a megközelítés, vagyis a kinyilatkoztatásnak fogalmi feldolgozása, második feladata a trinitológiának. Ez sem öncélú filozofálgatás, hanem ,,ésszerű hódolat'' (rationabile obsequium: Róm 12,1), vagyis értelemmel is rendelkező egész emberségünk hódolata Isten előtt.

Isten ugyanis a teremtésben és az üdvözítésben saját belső értékeinek utánzatát valósítja meg. Ez különösen áll az emberre, akit a maga képére és hasonlatosságára alkotott (Ter 1,26-27). Minél többet tudunk tehát megsejteni Isten belső életéből, minél mélyebbre hatolunk értelmünkkel és szívünkkel a teremtés, a történelem, az emberi személyiség, de kiváltképpen az üdvözítés csodálatos világába, annál inkább tudunk emberhez méltó formában hódolni az isteni szeretet előtt, amely mindenütt működik, mindent a maga boldog életében akar részesíteni, mindenben az ember földi boldogulását és örök boldogságát kínálja fel (vö. EM 15). És annál inkább válik Egyházunk mint ,,egybegyűlt nép az Atya és a Fiú és a Szentlélek egységének feltárulásává'' (Irenaeus: Adv haer III 24 1; vö. E 4).

Forrás: Előd István: Katolikus dogmatika / Zarándok

Piros betűs titok: mi a Pünkösd valójában?

A kereszténység eredeti tanítása a Szentlélekről

Szentlélek nélkül ugyanúgy nincs kereszténység, mint Krisztus nélkül. Isten megváltó munkáját Krisztus által végezte el, de a Szentlélek alkalmazza ezt a megváltást a hívők életében.

Felekezettől függetlenül minden keresztény elmondja: „Hiszek Szentlélekben.” A Credo Szentlélekről szóló mondata nem száraz hitvallás csupán, hanem egy átélésről szóló beszámoló is. A Szentlélek miatt a kereszténység ideális esetben legalább annyira élmény és megtapasztalás, mint amennyire teológia és hitvallás. A keresztény teológia szerint a Szentlélek a hívők hitének és örömének közvetlen forrása, missziójuk hajtóereje.

Amikor az első pünkösdkor leszállt a Szentlélek a jeruzsálemi keresztényekre, a kívülállók azt gondolták róluk, hogy részegek. Lukács evangélista beszámolója szerint Jézus tanítványaiból az öröm és a felszabadultság érzése buggyant elő, és még aznap háromezren megkeresztelkedtek és csatlakoztak hozzájuk. Pünkösdkor arra emlékezik a keresztény világ, hogy a Szentlélek kiáradásának hatására indult világhódító útjára a Jézusról szóló örömhír. De vajon kicsoda a Szentlélek, akiről az Apostoli hitvallás beszél? És mi pünkösd jelentősége ma?

Kicsoda a Szentlélek?

A keresztény teológia első és legfontosabb mondanivalója a Szentlélekről az, hogy ő nem pusztán erő vagy energia, hanem személy. A bibliai utalások szerint vannak érzései, gondolatai, van akarata, szándéka, beszél, kijelent, meggyőz, sőt, képes megszomorodni is. A „személy” szó jelentése persze tisztázást igényel. A Biblia a Szentlélek személyét különféle metaforákkal jelöli (pl. olaj, kenet, víz, galamb, pecsét, zálog, eső, szél), melyek világossá teszik, hogy a Szentlélek személye nem szorul az emberi minőség korlátai közé. A Szentlélek több, mint ember, de semmiképpen nem kevesebb annál, ami az embert a személytelen dolgokkal szemben – Istenhez hasonlóan – személlyé teszi.

A keresztény teológia azt is hangsúlyozza, hogy a Szentlélek Isten, a Szentháromság harmadik személye. Isten Atya, Fiú, Szentlélek, egy Isten három személyben. A Szentlélek ugyanabban az isteni lényegben részesül, mint az Atya és a Fiú, egylényegű velük. A Szentlélek mint isteni személy Isten Lelke és Krisztus Lelke. Ahol a Szentlélek jelen van, ott Isten van jelen. Ez fordítva is igaz: Isten jelenléte a világban és az egyházban ma a Szentlélek által valósul meg. Amikor Jézus a mennybe ment, maga helyett a Szentlelket küldte el, hogy rajta keresztül követői Pártfogója legyen egészen a világkorszak végéig.

A Szentlélek az, aki a Biblia tanítása szerint Jézus Krisztus megváltó munkáját alkalmazza Isten választottainak életében. A hitet, mely a keresztrefeszített és feltámadt Jézus Krisztussal egyesít, a Szentlélek munkálja ki az emberekben. A Szentlélek műve az újjászületés, melynek során egy ember bűnbánatra és Jézus Krisztusban való hitre jut. A belső megvilágosodás csodája is a Szentlélek munkája által megy végbe: Jézus szerint a Lélek nélkül senki nem láthatja meg Isten országát, a Szentlélek által azonban be is mehet abba. A Szentlélek Krisztust dicsőíti, hogy megvilágosító munkája révén felragyogjon az emberek előtt Isten dicsősége az evangéliumokból megismerhető Jézus arcán. Egyszerűbben fogalmazva: senki nem jut Jézus Krisztusban való hitre a Szentlélek hathatós segítsége nélkül.

A keresztény teológia szerint a Szentlélek koncentrált jelenléte valósul meg az egyházban és a Krisztusban hívők testében. A keresztény ember teste a Szentlélek temploma, és a keresztény egyház is az. A Szentlélek miatt folyamatos istentisztelet zajlik Jézus tanítványai testében is, és a tanítványok közösségében is. Az élő imádság fő forrása a Szentlélek, mert ő képes a lélek bugyraiból Isten elé hozni a hívők legmélyebb, akár önmaguk előtt is ismeretlen sóhajtozásait, és képes úgy megváltoztatni legbensőbb vágyakozásaikat, hogy azok Isten szentségére és szeretetére irányuljanak. A Szentlélek által jut a hívő bizonyosságra afelől, hogy Isten Atyjává lett, és hogy ő Isten szeretett gyermeke. A Biblia szerint a Szentlélek változtatja meg a keresztények jellemét, hogy tisztaságban, szeretetben és szentségben egyre inkább Krisztushoz és mennyei Atyjukhoz hasonlítsanak.

Szentlélek nélkül tehát ugyanúgy nincsen kereszténység, mint Krisztus nélkül. Isten a megváltó munkáját Krisztus által végezte el, de a Szentlélek alkalmazza ezt a megváltást Isten választottai életében. A keresztény élet és a Szentlélek munkája mind a keresztény teológiában, mind a keresztény tapasztalatban elválaszthatatlanok egymástól.

Mi a pünkösd jelentősége ma?

Pünkösd a Szentlélek kitöltetésének ünnepe, jelentősége túlmutat az eddig elmondottakon – a hiten, az újjászületésen, a megvilágosodáson, az imádkozáson és a megszentelődés folyamatán – is. Pünkösd Lukács leírásában a Szentlélek munkájának egyik legdinamikusabb, legizgalmasabb, legfelforgatóbb oldalát mutatja meg. Pünkösdkor a feltámadt Krisztus a tanítványait megkeresztelte a Szentlélekkel, hogy elküldhesse őket abba a világba, melyért az életét adta. Pünkösd lényegét tekintve a keresztény misszió alapja.

Mielőtt Jézus a tanítványait magukra hagyva a mennybe ment, elmagyarázta nekik pünkösd jelentőségét: „erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” A Szentlélek pünkösdi kitöltésének célja tehát az volt, hogy a tanítványokat erővel ruházza fel a világmisszióra. Jézus nem olyan hitet képzelt el a követőinek, melyet maguknak tartanak meg, hanem olyat, amelyet örömmel és bátran hirdetnek a világ minden táján minden embernek. Jézus azt akarta, hogy tanítványai vigyék el a róla szóló örömhírt a föld legtávolibb zugaiba is. Ehhez a vállalkozáshoz a keresztényeknek különleges erőre van szükségük: a Szentlélekkel való megkereszteltetés megrészegítő élményére. A hatóságok előtti bátorságra, a bebörtönzés és megkínzás ellenére őket betöltő örömre, a rokonok és barátok gúnyolódása közepette átélt békességre, a démoni erők ellenállása felett aratott győzelemre, a Szentlélektől kapott erő különféle megnyilvánulásaira.

Mivel pünkösd és a keresztények missziója között szoros kapcsolat van, a Szentlélek kiáradása egészen addig része lesz a keresztények tapasztalatának, amíg Jézus evangéliuma nem jutott el minden emberhez. Pünkösd ünnepe abban különbözik a Karácsony, a Nagypéntek és a Húsvét ünnepétől, hogy míg Jézus megtestesülése, halála és feltámadása egyszeri, megismételhetetlen események, melyekre a hit támaszkodik, a Szentlélek kiáradása ismétlődő, az egyház és az egyéni hívők által újból és újból átélt esemény.

Lukács evangéliuma szerint a Szentlélek pünkösd után többször is kitöltetett emberekre, ugyanazokra is, akik pünkösd napján egyszer már részesültek benne. Péter például megtelt Szentlélekkel pünkösdkor, majd megtelt vele akkor, amikor a nagytanács előtt kellett bizonyságot tennie Jézusról, és megtelt Szentlélekkel akkor is, amikor a gyülekezet erőért és bátorságért imádkozott. A Szentlélekkel való megtelés ismétlődő tapasztalata Lukács leírásában része a normális keresztény életnek.

Jézus szavai alapján pünkösd tehát nem emlékünnep, hanem a Szentlélek első nagy kiáradása, a világmisszió kezdete, melynek folytatása azóta is tart. Jézus szavait támasztja alá, hogy a keresztények két évezrede arról számolnak be a világ minden táján – Kínától Argentínáig, Kongótól Szingapúrig, Angliától Németországig, Norvégiától Romániáig –, hogy a Szentlélek megtapasztalása valóság a számukra. A kívülállók pedig időnként ma is azt kérdezik: „Csak nem részegek ezek?”

Szabados Ádám

Forrás: Mindennapi Közéleti Portál

Pünkösdi szekvencia

Pünkösd

Piros pünkösd öltözik sugárba,
Mosolyogva száll le a világra.
Nyomában kél édes rózsa-illat,
Fényözön hull, a szivek megnyilnak.

Hogy először tünt fel a világnak:
Tüzes nyelvek alakjába' támadt.
Megoldotta apostolok nyelvét,
Hirdeté a győzedelmes eszmét.

Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed'
Ma is minden bánkodó szivének,
Hogy ki tévelyg kétségbe', homályba':
Világitó sugaradat áldja.

Habozóknak oldjad meg a nyelvét,
Világositsd hittel föl az elmét.
Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,
Diadallal az egész világon!

Piros pünkösd, szállj le a világra,
Tanits meg uj nyelvre, uj imára.
Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,
Szeretetnek sugara, Szentlélek!

Reviczky Gyula

Forrás: Piaristák

Keresztény vagy ezoterikus? – Tíz kritérium

A New Age megtévesztő köntösben kínálja portékáit. A tisztánlátásban segít az alábbi tíz kérdés.

A New Age alattomosan rombolja a krisztusi hitet. Ezoterikus módszerei univerzális harmóniát, energiával töltődést, lelki békét, egészséget, tudást, sikert ígérnek. Nem csoda, hogy sokan próbálkoznak velük. Talán csak évekkel később, a súlyos pszichikai és egyéb következményeket megtapasztalva döbbennek rá, hogy a világosnak vélt utak sötétségbe vezetnek.

Krisztus mai tanítványainak tudniuk kell, hogy a New Age, az ezotéria összeegyeztethetetlen a keresztény hittel. Fontos, hogy meg tudják állapítani, hogy valamely jelenség – tevékenység, tanfolyam, kulturális termék, gyógymód stb. – a New Age világképéből vagy a keresztény szemléletből táplálkozik-e. A tisztánlátásban segít az alábbi tíz kérdés.

1. Isten egy olyan lény, akivel kapcsolatba léphetünk (keresztény), vagy valami, amit felhasználhatunk, esetleg egy erő, amit igába foghatunk (New Age)?

A New Age istene egy személytelen energia, valójában a kozmosz egy részleges kiterjedése vagy alkotórésze; és ebben az értelemben a világ életereje vagy lelke. Az istenség minden létezőben megtalálható, kezdve az ásványvilág legalacsonyabb rendű kristályaitól egészen a Galaktikus Istenig.

Ez nagyon eltér az Istenről alkotott keresztény felfogástól, mely szerint ő alkotta az eget és földet, és minden személyes életnek ő a forrása. Isten önmagában véve személyes valóság, ő Atya, Fiú és Szentlélek, aki azért teremtette a mindenséget, hogy életközösségéből részt adjon a teremtett személyeknek.

2. Csak egy Jézus Krisztus van (keresztény), vagy Krisztusok ezrei (New Age)?

Jézus Krisztust a New Age irodalma gyakran mutatja be úgy, mint egyet a sok bölcs vagy beavatott közül. A keresztény hit szerint ő az Isten Fia, a názáreti Jézus, akiről az evangéliumok beszélnek, Mária fia és Isten egyszülött Fia, valóságos ember és valóságos Isten.

3. Az ember: egyetlen egyetemes lény van (New Age), vagy sok egyén (keresztény)?

A New Age gondolkodását és gyakorlatát áthatja a holizmus gondolata. Eszerint az önálló létezők – így az emberek is – egy nagyobb valóság részei, amely több, mint alkotóelemei összessége. Az igazi veszély a holisztikus paradigma. A New Age gondolkodás egy totalitárius egységen alapul, és ezért veszélyes.

A keresztény megközelítés szerint Isten minden férfit és nőt egyedinek teremtett, saját képére és hasonlatosságára. Vagyis emberi „teljességünket” nem a kozmosszal való holisztikus egyesüléssel érjük el. Az emberi személy olyan misztérium, amely csak Jézus Krisztusban tárul fel, és hitelesen emberivé igazán csak a Krisztussal való kapcsolatában lesz a Szentlélek ajándéka által.

4. Mi váltjuk meg magunkat (New Age), vagy a megváltás Isten ingyenes ajándéka (keresztény)?

Megváltásunk a magunk tetteivel történik, ahogy ez gyakran szerepel a New Age magyarázatokban, vagy Isten szeretete által? A keresztények számára a megváltás azon múlik, hogy részesülünk-e Krisztus kínszenvedéséből, halálából és feltámadásából, és hogy közvetlen személyes kapcsolatban vagyunk-e Istennel, nem pedig hogy alkalmazunk-e valamiféle technikát. Az emberi léthelyzetet – melyre az eredeti bűn és a személyes bűn rányomja a bélyegét – csak Isten cselekvése hozhatja helyre: a bűn Isten elleni sértés, és csak ő tud kiengesztelni minket magával.

5. Az igazságot mi találjuk fel (New Age), vagy befogadjuk (keresztény)?

A New Age-ben az igazság mércéi a jó rezgések, a kozmikus megfelelések, a harmónia és extázis, általában a kellemes élmények. Lényege, hogy mindenki a maga igazságát találja meg benne, és ennek fokmérője, hogy jól érezzük-e magunkat. A vallás és az etikai kérdések megítélése így kinek-kinek az érzéseitől és tapasztalataitól függ.

A keresztény tanítás szerint Jézus Krisztus „az út, az igazság és az élet”. Követőitől azt kéri, hogy egész életüket nyissák meg előtte és értékei előtt, vagyis egy objektív követelményrendszer előtt, amely része a végső soron mindenki által megismerhető objektív valóságnak.

6. Imádság és meditáció: magunkban beszélünk (New Age), vagy Istenhez (keresztény)?

A pszichológia és a spiritualitás összetévesztésének tendenciája miatt kénytelenek vagyunk szóvá tenni, hogy a használatos meditációs technikák közül sok nem imádság. Gyakran jó előkészítései az imádságnak, de nem többek, még akkor sem, ha kellemesebb belső állapotra vagy testi kényelemérzetre vezetnek el.

A keresztény imádság ezzel szemben kettős irányultságú: magában foglalja a befelé fordulást, de alapvetően egy találkozás Istennel. A keresztény misztika egyáltalán nem pusztán emberi erőfeszítés, hanem lényegileg párbeszéd, és „a megtérés alapmagatartása foglaltatik benne, amely kilépés az én-ből az isteni Te felé” .

7. Engedünk a kísértésnek, hogy tagadjuk a bűnt (New Age), vagy elfogadjuk létezését (keresztény)?

A New Age-ben nincs igazi bűnfogalom, hanem csak tökéletlen tudást ismer; ez megvilágosodást tesz szükségessé, amelyet megfelelő pszichofizikai technikákkal érhetünk el. A New Age tevékenységek résztvevőinek nem mondják meg, hogy mit kell hinni, mit kell tenni vagy nem tenni, hanem: „Ezer útja van a belső valóság felkutatásának. Haladj abba az irányba, amerre intelligenciád és intuíciód vezet téged. Bízz önmagadban.”

A keresztény felfogásban a bűn visszaélés azzal a szabadsággal, melyet Isten a teremtett személyeknek ajándékoz azért, hogy szeretni tudják őt és egymást. A bűn az értelem, az igazság és a helyes lelkiismeret elleni rossz cselekedet; az Isten és a felebarát iránti igaz szeretet hiányossága. Megsebzi az ember természetét és támadja az emberi szolidaritást. A bűn tehát ’önszeretet egészen Isten megvetéséig’.

8. A szenvedés és a halál elutasítására (New Age) vagy elfogadására (keresztény) kapunk biztatást?

Egyes New Age szerzők úgy vélekednek a szenvedésről, hogy azt mi okozzuk magunknak, vagy a rossz karma, vagy legalábbis a kudarc, hogy igába fogjuk a magunk erőforrásait. A reinkarnációt gyakran tekintik szükséges elemnek a lelki előrehaladásban, egy szakasznak az egyre haladó spirituális evolúcióban, amely születésünk előtt kezdődött és halálunk után is folytatódik. A reinkarnáció összeegyeztethetetlen azzal a keresztény hittel, hogy az emberi személy egy különálló lény, aki egyetlen életet él, melyért teljes mértékben felelős.

A Megváltó az ember helyett s az emberért szenvedett. Minden egyes ember részesül a megváltásban. S mindenki meghívást kapott arra is, hogy részt vállaljon a szenvedésből, amely révén minden emberi szenvedés is megváltást nyert. Krisztus, midőn szenvedése által megváltotta az embert, vele együtt a szenvedést is a megváltás szintjére emelte. Így az emberek a maguk szenvedésével együtt Krisztus megváltó szenvedéséből is részt kaphatnak.

9. A társadalmi elkötelezettségtől elhúzódni kell (New Age), vagy keresni lehetőségét (keresztény)?

A New Age nagy része nem csinál titkot abból, hogy a saját érdekeit akarja előmozdítani. Az egyén beolvadása a kozmikus énbe, a különbség és ellentét viszonylagossá tétele vagy eltörlése a kozmikus harmóniában – elfogadhatatlan a kereszténység számára. Ahol igazi szeretet van, ott egy tőlünk különböző másik személynek is lennie kell. A hiteles keresztény az egységet abban a képességben és szabadságban keresi, hogy a másik igent vagy nemet mond a szeretet ajándékára. A kereszténység az egységet a communio, a közösség értelmében fogja fel.

10. Jövőnket a csillagok rejtik (New Age), vagy közreműködhetünk épülésében (keresztény)?

A New Age hívei szerint a felderengő New Age korában tökéletes, androgín (hímnős) lények fognak élni, akik teljesen uralják majd a természet kozmikus törvényeit. E forgatókönyv szerint a kereszténységet el kell törölni, hogy átadja helyét a globális vallásnak és az új világrendnek.

Az asztrológia nem tudomány, hanem ősi hitrendszer; a keresztények nem hisznek asztrológiai korszakokban. A keresztények „új korszaka” 2000 évvel ezelőtt kezdődött el Krisztus születésével, aki Isten megtestesült Igéje. A keresztények az éberség szüntelen állapotában vannak, és készen állnak az utolsó napokra, amikor Krisztus újra eljön.

Forrás: A Kultúra Pápai Tanácsa és a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa által kiadott Jézus Krisztus, az élő víz hordozója című dokumentum 4. fejezete

Egzisztenciális vallásosság