2015. március 15., vasárnap
Nagyböjt 4. vasárnapja
"Sőt még a papok valamennyi elöljárója meg a nép is hűtlenül a nemzetek valamennyi undokságát követte, s megszentségtelenítette az Úr házát, amelyet az Úr magának szentelt Jeruzsálemben. (…) Úgyhogy az Úr haragja végül is felgerjedt népe ellen, és nem volt többé számukra mentség. Az ellenség felgyújtotta az Isten házát, lerombolta Jeruzsálem falát, minden tornyát felégette és elpusztította minden drágaságát. Aki megmenekült a kardtól, azt Babilonba hurcolták. (…)" 2Krón 36,14-16.19-23
"De Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett – az ő kegyelméből üdvözültetek –, vele együtt feltámasztott, és az égiek közé helyezett el Jézus Krisztus által, hogy megmutassa a jövendő időkben kegyelmének bőséges gazdagságát hozzánk való jóvoltából Krisztus Jézusban. Mert kegyelemből üdvözültetek a hit által. Ez nem tőletek van, hanem Isten ajándéka: nem tettek által, hogy senki se dicsekedjék. Hiszen az ő műve vagyunk, Krisztus Jézusban jótettekre teremtve, amelyeket Isten előre elkészített, hogy bennük éljünk." Ef 2,4-10
"(…) Nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítélet alá esett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében. Az ítélet pedig ez: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mivel cselekedeteik gonoszak voltak. Mert mindaz, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy el ne marasztalják a cselekedeteit; de aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánosságra jussanak tettei, mert Istenben cselekedte azokat." Jn 3,14-21
Isten merő irgalomból és a szent nép iránti gyöngéd szeretetből engedi, hogy az ellenség felgyújtsa a templomot, az embereket pedig deportálja. Hiszen a templom már akkor értelmét vesztette, lelki értelemben már akkor „megsemmisült”, amikor a nép elpártolva az Úrtól megszentségtelenítette azt, amikor kigúnyolta Isten törvényeit, a prófétákat pedig kinevette. Ebben a helyzetben Isten nem is tudott másként szólni népéhez, mint az ellenség cselekedetén keresztül. (Majd a számkivetettség nyomorúságában ismét szól hozzájuk, miután a szenvedések tüzében megtisztítva alkalmassá tette lelküket a prófétai szó befogadására.) Az elmúlt kétezer év során ez jó néhányszor megismétlődött az Egyház életében is, s meg fog ismétlődni újra, ha vallásosságunk kiüresedik és merő külsőséggé válik. Ugyanígy, ha szeretetkapcsolatainkból száműzünk minden szakrális tartalmat, akkor nem Isten büntetése, hogy e kapcsolatok tönkremennek. Isten nem kegyetlen velünk, csak éppen nem segédkezik önbecsapásainkhoz.
Ha figyelmesen olvassuk a mai Szentleckét, felfedezzük azt a nagyon fontos igazságot, hogy Isten irgalma csak azokat támasztja fel a boldog örök életre, akik elfogadták, hogy előbb bebizonyítsa róluk, hogy bűneik miatt élőhalottak voltak. Ő ugyanis nem épít bűnös életünk romlott és hazug alapjaira örök hajlékot. Előbb megvárja, hogy porig rombolódjék mindaz, ami a hitetlenség, a bűn, a törvénytelenség és az önzés műve bennünk, s csak ezután rakja le szívünkben az új szentély alapjait.
Urunk Jézus, a Te szent megtestesülésed, az isteni irgalmasság legnagyobb tette abban az értelemben is, hogy a világ világosságaként rávilágítasz hazugságainkra, bűnös életvitelünkre, a bűn által kiépített struktúrákra, és azok összeomlanak. Adj nekünk bátorságot és szívbéli töredelmet, hogy bűneinket megvallva, a kegyelem által engedjük romba dönteni régi, bűnös világunkat, és kérünk, hogy ugyanazon kegyelem által, Rád mint sziklaalapra építve készíthessünk új, talán szegényes, de Neked kedves hajlékot szívünkben.
Forrás: Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység
2015. március 13., péntek
2015. március 10., kedd
Húsvéti lelkigyakorlat a pálosoknál
Szeretettel várjuk Önt a bentlakásos húsvéti lelkigyakorlatra Pálosszentkúton
2015. április 2-5. között.
 |
| Pálosszentkút kegyhely templomának oltára (Fotó: Puskás Ivett) |
A Szent Három Napot együtt ünneplik a résztvevők és a pálos szerzetesek.
A szokásos liturgikus szertartásokon kívül a zsolozsma összes imaóráját is imádkozzuk.
A pálos atyák elmélkedéseket tartanak.
A kegyhely nagy, parkos területe kiválóan alkalmas az elcsendesedésre, elmélyülésre.
Az étkezést helyben biztosítjuk, a pálos kolostor étkezőjében.
A jelentkezés a jelentkezési lap kitöltésével és a jelentkezési díj felének befizetésével lesz érvényessé.
Fizetni lehet átutalással (a megjegyzés rovatban jelezze: adomány Húsvét), de kérésre sárga csekket küldünk. Jelezze a kérdőívben.
A részvételi díj 10 000 Ft. (az összes költséget magában foglalja)
Érkezés: április 2. 16:00-tól
A lelkigyakorlat vége: április 5. ebéd után
Kérdés esetén Csaba atyát keresse: 0620 775 25 55
Forrás: Pálosszentkút kegyhely
Negyven vértanú
Március 10-én a negyven vértanúra emlékezik az egyház: az Armenia Minorban és Kappadókiában állomásozó XII. légióban szolgáló 40 római katona 320 körül Sebaste városában szenvedett vértanúságot, a pogány Licinius uralma alatt: jeges vízbe vetették őket. Magyarországon Negyven szenteknek hívták őket.
A II. századtól számos keresztény tartozott a római XII. légióhoz. Constantinus császár idejében a pogány Licinius kezdetben türelmet tanúsított a keresztények iránt, Constantinusszal történt szakítása után azonban üldözni kezdte a keresztényeket. Az általa elrendelt számonkérés idején a légió negyven katonája is kereszténynek vallotta magát; sem a kitüntetések, előléptetések ígérete, sem a fenyegetések nem tántorították el őket hitüktől.
A helytartó szokatlanul kegyetlen halálnemet választott a negyven „engedetlen” katona számara: fagyhalálra ítélte őket. Egy különösen hideg éjszakán át meztelenül kitették őket az egyik városfalakon belüli befagyott tóra. Egy ott található fürdőházban, amelynek a romjai fennmaradtak, meleg fürdőt készíttetett azoknak, akik hajlandóak a hittagadásra. Az elítéltek bátran vállalták a halált; egyikük megingott, de amint bevitték a melegre, meghalt. Helyét a kivégzőosztag egyik katonája önként töltötte be. Haláluk után testüket máglyán elégették, hamvaikat a vidék folyóiba szórták. Ennek ellenére maradtak fönn ereklyéik.
A történet a magyar néphitben is ismert volt; a negyven vértanú ünnepe az időjósló szentek ünnepeihez is kapcsolódik. Az időjárásjósló regula szerint: ha fagy a negyven vértanú napján, még negyven napig várhatjuk a zord időt.
Forrás: Napok, emberek, események, ünnepek
2015. március 8., vasárnap
Nagyböjt 3. vasárnapja
"A zsidók húsvétjának közeledtével Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban kalmárokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott telepedtek le. Kötélből ostort font, és mind kiűzte őket a templomból, juhaikkal és ökreikkel együtt, a pénzváltók pénzét szétszórta, asztalaikat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Tanítványainak eszükbe jutott az Írás szava: „Emészt a házadért való buzgalom.” A zsidók azonban szót emeltek, ezekkel a szavakkal fordultak hozzá: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezt mered tenni?” Jézus azt válaszolta: „Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra fölépítem.” A zsidók ellene vetették: „Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, s te három nap alatt újjáépítenéd?” De ő saját teste templomáról beszélt. Amikor föltámadt a halálból, tanítványai visszaemlékeztek ezekre a szavakra, s hittek az Írásnak és Jézus szavainak. Akkor, amikor húsvét ünnepe alkalmával Jézus Jeruzsálemben tartózkodott, sokan hittek benne, mert látták a csodákat, amelyeket tett. Jézus azonban nem bízott bennük, mert ismerte mindnyájukat, s nem szorult rá, hogy bárki is felvilágosítsa az emberről. Tudta, mi lakik az emberben." Jn 2, 13-25
Elmélkedés:
A mai evangéliumban templom megtisztításának történetét hallottuk, amikor Jézus mint haragos és erőszakos ember tűnik fel. Amikor látta a templomban mi történik, azonnal cselekedett. Az evangéliumokban ennél az egyetlen esetnél találkozunk azzal, hogy így viselkedett és soha máskor. Mi indította Jézust e cselekedetére? Mi az üzenete ennek a cselekvésnek?
Elsőként arra érdemes gondolni, hogy a Jeruzsálemi templom, mint ahogy minden templom, az Isten háza. Isten mindenütt jelen van, de a templomok az ő jelenlétének különleges helyei. Valamennyi templom az istentiszteletre van felszentelve és nem kereskedésre. Ezt nem tartották tiszteletben azok, akik ott árusították az áldozatokhoz szükséges állatokat, illetve azok sem, akik ezt a tevékenységet számukra engedélyezték. A kereskedők kiűzésével Jézus egyértelművé teszi, hogy mire szolgál a templom.
Második az, hogy Jézus, amikor beszélt a templomról, saját testéről beszélt és a tanítványok erre emlékeztek később, és ennek alapján erősödött meg hitük. Nekünk is meg kell tanulnunk hosszú távon értelmezni a dolgokat, értelmezni az eseményeket, mint ahogy Isten is hosszú távon lát mindent. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy egyetlen múltbéli tapasztalatunk sem hiábavaló, hanem hosszú távon egész biztosan beépül majd egy tágabb keretbe és rádöbbenünk arra, hogy Isten vezette lépéseinket.
Az evangéliumi szakasz súlyos szavakkal zárul, „Jézus azonban nem bízott bennük, mert ismerte mindnyájukat, és nem szorult rá, hogy bárki is fölvilágosítsa az emberről tudta, mi lakik az emberben”. Tényleg, mi lakik az emberi szívben? Az emberi szív kifürkészhetetlen mélység és nincs az, ami bele ne férne, jó és rossz. De lassan elkövetett minden elképzelhető gonoszságot. A mi szívünkben is ott van az önzés, és még sok más negatív tartalom. Az ostorral fenyegetőző Jézus talán nem tetszik nekünk első tekintetre, de ha másokra gondolunk, akkor esetleg vonzóvá válik.
Végül gondoljunk arra, hogy mi történt azután a kereskedőkkel? Elhagyták a templomot? Talán pár nap múlva visszamerészkedtek ugyanazok a kereskedők és tovább folytatták az árusítást? Vagy talán a templom vezetői hívták őket vissza, hogy mielőbb árusítsák újra az áldozatokhoz szükséges állatokat és folytassák pénzváltó munkájukat? Netalán más kereskedők foglalták el a korábbiak helyét? Minderről az evangéliumok erről nem árulnak el számunkra semmit. De ennek kapcsán érdemes elgondolkoznunk azon, hogy miért tisztítjuk meg lelkünket a nagyböjt folyamán?
Jézus azért tisztította meg egykor a Jeruzsálemi templomot és szüntetett meg ott minden oda nem illő tevékenységet, hogy újra átadja az istentisztelet céljára és helyet biztosítson az imádság számára. És a mi Urunk azért akarja megtisztítani a mi lelkünket a bűnbocsánat által, hogy újra Isten költözzön a szívünkbe. Jézus tudta, hogy mi lakik az emberben. Tudja, hogy mi lakik bennünk. Isten ma is ismeri az embert. Ő látja, tudja és cselekszik. De most is hosszú távon. Keresztény hitünk egyik szép erénye a remény, a jövőre való irányultság. Merjünk hinni a jobb jövőben, amely mindig Isten felé mutat.
Loyd Fernandes SVD
Forrás: Verbiták
2015. március 7., szombat
Újjáteremtő szabadság
Nagyböjti beszélgetés Udvardy György megyéspüspökkel
Pál apostol egyetértőleg idéz egy gúnyverset, amely a krétaiakat csupán a hasukkal törődő, renyhe népségnek bélyegzi. Vajon mit szólna ahhoz, hogy mi, magyarok a Pászkát húsvétnak hívjuk, az azt megelőző negyven napot pedig nagyböjtnek? Miért kerül ekkora hangsúly ebben az időszakban az ételre vagy annak hiányára?
Azok a hagyományok és folyamatok, amelyekben mi is élünk, a viszonylag nyugodt jólétben élő ember gondolkodásmódját tükrözik. Ez a gondolkodásmód szép lassan átírta az ősegyházi és ókeresztény tapasztalatot. A jelenlegi egyházi törvényeket nyugodtan nevezhetjük minimalistának. Mit kér az egyház a nagyböjtben minimálisan? Hamvazószerdán, nagypénteken és a nagyböjti péntekeken háromszori étkezést és hústól való tartózkodást, de az egyszeri jóllakást még ekkor is megengedi. Ez nyilvánvalóan nem a bizonytalan helyzetű szegény, hanem a biztonságban élő ember szempontjai szerint fogalmazódik meg. Márpedig az ember még spirituális motivációk nélkül is sokkal többre képes ennél. Gondoljunk a különféle edzésprogramokra, fogyókúrákra, méregtelenítő kúrákra, vagy egyszerűen arra a józan megfontolásra, hogy jó, ha figyelünk arra, mit eszünk, mi válik javunkra. Az egyházhoz mint intézményhez, szervezethez nagyon sok ember tartozik, és meg kell fogalmazni számukra bizonyos szabályokat. A jogi szabályozás inkább a minimumot mondja ki, de van másféle szabályozás is, például a spirituális, amely sokkal inkább kiemeli az ember szabadságának, szabad döntésének szerepét. Sajnos, mintha mércévé vált volna a jogi minimum szabályozás. Hasonló a helyzet a húsvéti időben előírt gyónással is. Tudjuk, miért alakult így, de valójában az, amit az egyház előír, vagyis, hogy évente legalább egyszer, lehetőleg a húsvéti időszakban végezzük el a szentgyónást, az nem lehet cél. Ha valaki éppen közeledik a kereszténységhez, és találkozik ezekkel a böjtre és szent gyónásra vonatkozó szabályokkal, könnyen lehet, hogy megkérdezi: Csak ennyi? Nektek ez csak ennyit ér?
Mivel az ünnepi időszak magyar nevei ennyire erősen hangsúlyozzák a felkészülés kulináris oldalát, nem sikkad el a nagyböjtre vonatkozó egyházi tanítás többi eleme, vagyis az, hogy az egyház a húsvétra készülőket az önmegtartóztatás, az imádság és az irgalmas cselekedetek intenzív gyakorlására buzdítja? Mintha ez kiment volna a köztudatból.
Sajnos ránk is igaz, hogy még a böjtölésben is a hasznot keressük. Pedig amit én magamtól megvontam, az nem haszon. Az azért van, hogy odaadjam a nélkülözőnek. Azért böjtölök, hogy adhassak, így a böjtölésben az osztozás is megjelenik. A nagyböjtnek több, de egymással szoros egységet képező célja van. Először is felkészít bennünket a húsvét szent titkának, Krisztus halálának és föltámadásának megünneplésére. Azután segít felismerni saját, keresztségben visszanyert méltóságunkat. A harmadik cél pedig, hogy a megtérőket, vagyis a keresztségre készülőket imádsággal és jó példánkkal kísérjük a hit útján. Az ő életükben ez a szakasz a legveszélyesebb, mert ilyenkor a gonosz lélek sokkal erősebben támad. Hiszen meghozták már a döntést, szeretnének megkeresztelkedni. Az egyház ebben a folyamatban veszi elő azokat az imádságra, önmegtartóztatásra és irgalmas cselekedetekre vonatkozó tanácsait, amelyek nemcsak a nagyböjti időszakra érvényesek, de ekkor mintegy intenzív erőt jelentenek a felkészülésben. A szent időket például az olaszban szokták „tempi forti”-nak, „erős idők”-nek nevezni, mert akkor erőteljesebben tesszük azt, amit egyébként máskor is teszünk. Hitpedagógiai szempont ez, és természetesen nagy hiba lenne, ha ezek a gyakorlatok csupán a nagyböjt idejére korlátozódnának. Amit tehát hangsúlyozni szeretnék: ebben az időszakban az egész folyamat a keresztségről szól, annak megünnepléséről, újbóli fölfedezéséről.
Van valamilyen kapcsolat a nagyböjti hármas cselekedet: önmegtartóztatás, imádság, irgalmas cselekedetek végzése, és az evangéliumi tanácsok: szegénység, tisztaság, engedelmesség között?
Az evangéliumi tanácsokra épülő hármas szerzetesi fogadalmat teljesen rosszul értjük akkor, ha úgy fogjuk fel, mint ami a kiválasztottakra vonatkozik, azokra, akik eljutottak valamilyen magas erkölcsiségre, és spirituális szempontból igényesek. Nem. Sőt, ezek nem is egy különleges életállapotra érvényesek, hanem minden életállapotra. Úgy gondolom, a szerzetes esetében a fogadalom prófétaiságának van sajátos jelentősége. Amíg egy családos embernek szükségképpen kell javakkal rendelkeznie, addig egy szerzetesnek prófétai módon nem kell. Az ima, a jócselekedet, és önmegtartóztatás és a hármas evangéliumi tanács között szoros kapcsolatot látok. XVI. Benedek nagyon világosan beszél arról, hogy az engedelmesség a Fiú magatartása, a tisztaság az abszolút egysége az Atyával, és hasonlóképpen a szegénység az, hogy Krisztus belép a világba, mégpedig oly módon, ami Isten tudatosan vállalt szegénysége. Ahogyan Szent Ignác mondja lelkigyakorlatos könyvében, Isten az ő Fia által úgy lép be a birtokló világba, hogy nem birtokol semmit, ezáltal a Gonosz nem tud fogást találni rajta. Ebben az összefüggésben a nagyböjt is a húsvét gondolatát ragadja meg: tisztán élek, engedelmesen, úgy, hogy az Atyával egy az akaratom.
A szegénység és a birtoklás kapcsán azonban sokszor azt látjuk, hogy szerzetesek anyagi biztonságban élnek, szemben például a szűkölködő családokkal, akik teljesen kiszolgáltatottak a társadalmi-gazdasági-politikai változásoknak. A szegénységnek ezt a kiszolgáltatottságát mintha ma a családok, különösen a sok gyermeket nevelők, jobban megtapasztalnák és megélnék, mint a biztonságban élő szerzetesek.
Ez így van. A szerzetesség vagy megszentelt élet éve kapcsán – de nemcsak a szerzetesekre vonatkozóan, hanem önmagamra vonatkoztatva is – számomra a hármas ígéret radikalitásának van jelentősége. Itt nem lehet alkudozni. Nyilván minden közösségnek, a szerzeteseknek is szükségük van bizonyos javakra feladataik ellátásához, ami magával hozza a kísértést, hogy több kell annál, mint ami van, vagy mindenből a legjobb kell, stb. A közösség elevensége, Krisztushoz tartozása abban mutatkozik meg, hogy mi alapján mond valamire nem-et vagy igen-t.
És mi alapján?
Úgy gondolom, hogy a Krisztus követés alapján, az abban való radikalitás alapján. Nincs más. Egyébként mindig lehetne alkudozni. Azt a kérdést is fel kell tenni magunknak, hogy bár megtehetnék valamit, a közösség vagy az egyéni karizma lehetővé tenné ezt vagy azt, de csakugyan meg kell-e tennem? Másfelől, az eszköztelenség, tehetetlenség nem feltétlenül rossz. Jézus belépett az ember világába, sok mindent megtanított, a legfontosabbakat, de rengeteg kérdésről nem ad tanítást, és rengeteg kérdésre nem ad választ. Ámde mindig ott van az ember mellett. Azt tapasztaljuk, hogy nem tudunk minden szociális kérdést megoldani, nem tudok minden emberi problémára válaszolni, mert nincs eszközöm és lehetőségem rá, ámde ott tudok lenni mellette. Sok esetben Isten nem kíván mást tőlünk, mint hogy legyünk ott. És az a tény hogy ott vagyok valaki mellett, hogy vele vagyok, lehetőséget ad arra, hogy megismerjem őt. És az ismeret, főleg a Krisztusban való ismeret ad lehetőséget arra, hogy megszeressem azt az embert. Vajon merek-e egyszerűen odaállni a hajléktalan mellé, a szegény mellé, a beteg mellé, az egzisztenciálisan bizonytalan ember mellé? Ha merek, akkor lehet kérdéseket feltenni, hogy miképpen próbáljunk megoldani szociális nehézségeket, de ha nem, akkor ezek a kérdések nem lesznek igaz kérdések.
A nagyböjtről van egy olyan képünk, hogy az valami szomorú dolog. Hamvazkodással kezdődik, amikor azt halljuk, hogy porból vagyunk, és a porba térünk vissza, bűnösök vagyunk, tartsunk bűnbánatot. Az egészet belengi valami hamuszín szürkeség, amire ezen az égtájon sokszor az időjárás is rájátszik. Örülni csak akkor lehet, amikor elérkezik a húsvét?
Ismét Szent Ignácra hivatkoznék, aki azt mondja a lelkigyakorlatos könyvében: Jegyezd meg jól, a bűnről csak akkor szabad beszélni, ha már a lelkigyakorlatozó ismeri Isten szeretetét. Csak Isten szeretetében látjuk a bűn igazi értelmét. Azt mondja, olyan ez, mint amikor valaki egy nyirkos, büdös börtöncellában kucorog, de egyszer csak kijöhet onnan, kiléphet a napfényre, kitágíthatja a lelkét, kinyújtóztathatja a tagjait. Ebben a napfényben látja meg, hogy ő kicsoda valójában, és milyen volt a korábbi élete. Eszerint a logika szerint a bűn borzalmainak emlegetése értelmetlen. Valójában ugyanis Isten szeretetének fényében tudom belátni magamról azt, hogy ha továbbra is így élek, az borzasztó, annak halál a következménye. És e szeretet fényében látom meg azt, hogy mi az én méltóságom. Ha ezt a kettőt együtt látom, akkor meg tudom hozni a döntésemet. Azt a döntést, ami vagy maga a keresztségi döntés, vagy már megkeresztelt esetében a keresztségi döntés megújítása. Ilyen szempontból tehát ez öröm, a szabadság megélésének öröme. Isten szeret, megszabadulok, és ekkor már van miért örülni.
Az öröm, a béketűrés és az imádság olyan fontos fogalmak az egyházmegye főpásztora számára, hogy mottónak is egy olyan idézetet választott az idei évre a Római levél 12,12 vers alapján, amelyben ezek a fogalmak megjelennek: „Reményben örülj, békével tűrj, imádkozz szüntelen!”
Az egyházmegye számára hosszabb távon az Úr Jeremiásnál olvasható ígéretét jelöltem meg iránymutatónak: „Reményt és jövőt adok nektek.” Továbbra is ez a vezérgondolatunk, de minden évben érdemes emellé egy ezzel összecsengő idézetet is választani, ami az aktuális helyzetünkre vonatkozik, és cselekvéseinket irányítja. Továbbra is szeretném a reményt hangsúlyozni. Igen ám, de fontos, hogy örömmel reméljünk. A reménnyel összefüggésben értelmeződik az öröm. Van okunk örülni, hiszen van reményünk. Ha az egyházmegye helyzetét nézzük, a feladatokat, közösségeket, épületeket, intézményeket, a vasárnap megünneplését, akkor sok nehézséggel szembesülhetünk, de a munkatársak, a lelkipásztorok, a közösségek, a hívek mégis a remény jeleiként vannak jelen számunkra. Van okunk örülni, de ezt az örömet életben is kell tartani magunkban. Látjuk, hogy nem tudunk mindent megoldani, sokszor egyszerűen el kell fogadni a helyzetet: ez így lesz. Szeretném, akarom is jobban, de nem tudom. Ez pedig békességre kell, hogy vezessen. Elviselem azt, hogy szegény vagyok, korlátaim vannak személy szerint, másokban, az egyházmegye egészében is. Emiatt is, de nem úgy, mint valami rutinszerűen bevethető megoldás, ott van számunkra az imádság. Az imádság szüntelenül a cselekvésünk alapja.
Hogyan lehet szüntelenül imádkozni?
Imádságon sokszor azt értjük, hogy mondok valamit, teszek valamit. Van, hogy ez a módja. Van, amikor a száj mozgása, a szöveg végigkísérése is megtart a ragaszkodásban, fegyelemben, hűségben. De ez az imádkozás sem az ember kezdeményezésén vagy akaratán múlik elsősorban. Nagyon tetszik a Katolikus Egyház Katekizmusának imádságról szóló része. A szamáriai asszonyra hivatkozik, akinek Jézus azt mondja: „Adj innom!” Ebből indul ki a katekizmus, és azt mondja, hogy Isten szomjúhozza az embert. Isten jelen van, akar, ez egészen bizonyos. Ő kéri, hogy adj innom, és az ember valójában a létével, a létének az örömével tud ebbe bekapcsolódni. Természetesen nagyon nagy a szükség arra, hogy legyenek a napjainkban szent idők, az említett „erős idők”, amikor biztosan időt adok Istennek arra, hogy megérintsen az ő Lelke által. A szüntelen imádkozás mást is kifejez: az abszolút bizakodást abban, hogy Isten segíteni fog. Ez nem feltétlenül a kéréseim teljesítését jelenti, hanem azt a bizonyosságot, hogy ő mellettem van. Csábító a távol-keleti vallások meditációja, ami talán lehet segítség, de a meditáció nagyon könnyen lehet pusztán az én tevékenységem, amennyiben én gondolkozom, én helyezem nyugalomba magam, én üresítem ki önmagamat. A keresztény ima ettől lényegileg több, mert a Szentlélek az, aki bennem mindezt végbeviszi: az elcsendesedést, kiüresedést, vagy az új gondolat fölvillantását.
Milyen gyakorlati tanácsokat lehet adni annak, aki azt mondja erre, hogy én szeretnék imádkozni, de nem tudok. Hogyan segíti az egyházi évnek ez az időszaka az imádság iskoláját?
A nagyböjt pontosan ebben akar segíteni. A lelkiéletet nagyon egyszerűen, nagyon konkrétan szemlélem. Bizonyos, hogy egyes alapelemek nélkül nem fog menni. Nem fog menni, ha nincs időm, ha nem adok esélyt Istennek, ha nem állok meg, ha nem hívom segítségül a Szentírást, az egyház kiérlelt imáit, szövegeit, az egyház liturgiáját – például úgy, hogy elmegyek egy keresztútra és engedem, hogy az bevonjon, megérintsem engem. Egyrészt nagyon fontos a változás bátorsága és az imaidő kialakítása. Bátorság kell ahhoz, hogy elinduljak a változás útján. Másrészt az ember pontosan tudja, hogy miféle terheket cipel, amelyek elszívják az erőit, miközben talán nem is kellene hordozni őket. A nagyböjt jó alkalom annak megvizsgálására, hogy amikor nagyon fáradtnak érzem magam, mi miatt vagyok fáradt. Kell-e nekem azt a terhet hordozni? Lehet, hogy éppen olyan terheket cipelek, pl. bűn, rossz szokás, helytelen kapcsolat, helytelen viszonyulás az időhöz, a számítógéphez, internethez, amelyek elszívják az erőmet, nem tudok szabad lenni. Amikor nem egészen indokolt a fáradtság miatti panaszkodásunk, akkor általában valami hozzánk nem méltó dolog jelenik meg az életünkben. Túlhajszoltam magam, aránytalan lett a munkavégzésem, zavaró szokásaim vannak például az étkezésben, az italban, stb. Tehát bátran rálépni a változás útjára, időt hagyni és a fölösleges terheket letenni, de legalább szembesülni velük – erre hív a nagyböjt.
Mi lehet ennek az eredménye?
A szabadság. A szent idő és a végén a húsvéti ünneplés megadja a szabadságot. Ez a szabadság nem élmény, hanem Isten újjáteremtő szabadsága. Ritkán gondolunk arra, hogy a gyónásban, amikor a pap elmondja a feloldozás szavait a Szentlélek újjáteremtő tevékenységére utalva, azon túl, hogy a bűneimet eltörli – amiben biztos lehetek –, újjáteremti megsérült szabadságomat. Amire már nem volt akaratom akarni, arra, miután kiléptem a gyóntatószékből, van akaratom akarni. A körülmények nem változtak meg, de én igen. Az újjáteremtés valósággá lesz, megtörténik húsvét éjszakáján. Nem pusztán egy nagyon szép, szimbolikus liturgikus eseménysor zajlik majd, hanem valóságos újjászületés. Az a legnagyobb eredmény, hogy odáig elvezet bennünket az egyház.
H.Gy.
Fotó: Kalmár Lajos
Forrás: Pécsi Egyházmegye
A lelkiismeretvizsgálatról
Nagyböjt 2. vasárnapjára
Akárhány embert, asszonyt kérdeztem már, hogy hát mit kell tenni, hogyan kell előkészülni, mikor az ember gyónni megy ; azt felelték, hogy imádkozni kell, hogy az ember ne vétkezzék, vagy azt, hogy bocsánatot kell kérni a jó Istentől; de alig volt köztük, ki rámondta volna : meg kell vizsgálnom lelkiismeretemet. Pedig ez az első teendője az embernek, a bűnbánónak, aki komolyan keresi az Isten kegyelmét. Szíve vágya neki a jó gyónás, de jól gyónni nem lehet lelkiismeret-vizsgálat nélkül; be akarja vallani az Isten helyettesének bűneit; de mit vall be, ha nem szállt előbb szívébe? Mint fogja kitárni a gyónásban szívét, ha ez a szív előtte is egy ismeretlen mélység? Mint fogja ráolvasni önmagára az ítéletet, ha élete önmaga előtt is egy lepecsételt könyv, a gondatlanságnak, könnyelműségnek, tudatlanságnak, önámításnak pecsétjével lezárt titok? Föl kell szakítani e pecsétet; ki kell nyitni ezt a könyvet; rá kell olvasni bűneinkre az ítéletet; ki kell tárni a gyónásban szívünket; be kell hatolni az elmúlt évek mélységébe; más szóval: meg kell vizsgálnunk jól lelkiismeretünket, hogy mit vétkeztünk, hányszor estünk, buktunk, mi rosszat tettünk, mi mindent mulasztottunk. Csak az ilyen fölszántott, megforgatott földbe esik termékenyen az Isten kegyelme, — a bánat harmata; csak az ilyen léleknek lesz a gyónásból igazi haszna.
Az a kérdés már most, k. h., hogy miért s mikép kell ezt a lelkiismeret-vizsgálatot eszközölni?
1. Mindenekelőtt el kell vonulni valahová, ahol csendben, nyugalomban lehetünk, vagy otthon, vagy a templomban, s önmagunkba térve, kell gondolkoznunk.
Gondolkozni kell, k. h., ebből nem engedhetünk; az Isten sem engedheti el ezt a kelléket, miután rábízta az emberre az önvádat. S azért nem engedheti el, mert az az ember, aki nem gondolkozik, aki cselekedetein szemlét nem tart, annak nagyon sok bűn és mulasztás nem jön az eszébe, s így azután teljesen és jól nem gyónhatik. E részben a bűnök közt nagy a különbség. A sebzett vad csörtet az erdőn, keres forrást s addig meg nem pihen, míg nem talál, mert égeti a sebe, azt nem felejtheti. A szívnek sebei a bűnök; vannak olyanok, melyeket nem lehet elfelejteni, melyek égetnek, mint a tűz, s bárhol járnak-kelnek az ilyen sebzett szívek, mindenütt magukkal hordozzák s el nem felejthetik bűnöket; fölriadnak álmukban, kísérteteket látnak magányukban; az ilyen bűnösök lelkiismerete ébren van; sem ámítás, sem feledés nem képes azt álomba ringatni. Ilyen volt a bujdosó Káin lelkiismerete, aki mindenütt az Isten szemét látta, bárhová bújt, bármint takarta virrasztástól kipirult szemeit.
Ilyen a gyilkosnak lelkiismerete, aki vért lát elhintve az országúton, a fűzfabokron, a szobapadlón; ilyen a gyermeksikkasztó anyának lelkiismerete, aki mindenütt elemésztett gyermekének nyöszörgését hallja. Az effajta ember mint a sebzett vad ; sebe égeti; lelkiismerete riasztja ; nem kell azt már keltegetni; ébren van.
De vannak bűnök, melyek nem izgatják föl így a lelket; kivált oly emberekben, kik reggeltől estig egy tarka világban járnak, tesznek-vesznek ; felejtenek s nem sokat törődnek szívük bajaival. Vannak bűnök, melyekkel szemben eldurvul a szív ; vannak, melyek kérget növesztenek a lelkiismeretre, mint ahogy kérget növeszt munkásember tenyerére a kapa, az ekeszarva, s káromkodásnak, parázna beszédnek s gondolatnak, misemulasztásnak s megszólásnak biz alig néznek oda. Hát ezekkel a bűnökkel mi lesz? Nincsenek tán följegyezve az Isten könyvében? Nem tudtuk-e, mikor elkövettük? Nem találnók-e meg azokat most is emlékezetünkben, ha megvizsgálnók azt a letakart emlékezetet?
Benne vannak, k. h., csak föl kell tárni a lelkiismeret titkait, föl kell nyitni emlékezetünk könyvét s kiolvasni belőle azokat a fekete betűket, melyekkel bűneinket belejegyeztük. Azt pedig akkor tesszük meg, ha mult életünkről gondolkozunk.
Ha elvonulsz valahová s magadba térsz, föltámadnak, kicikáznak emlékezetedből bűneid, mint lángok a tűzből. Az a konyha, szoba, szérű, az az istálló, padlás, műhely, az az országút és dűlő, az a föld és szőlő eszedbe juttatja, hogy ott jártadban mit tettél, mily gondolat és indulat kavarta föl lelkedet. Az a templom és harangszó eszedbe hozza, hogy a misét elmulasztottad s talán a gyónást is ; az az udvar s a szoba fölhányja szótlanul is neked, hogy hitvestársaddal hogyan bántál; ha marhád, mint a Bálám szamara, szólni tudna, elsorolná istentelen káromkodásaidat ; ha azok a rejtett helyek, az az éj, a néma éj szólni tudna, föltárná szégyenedet; ha bűnös lépteidnek nyomai meglátszanának, úgy tűnne föl, hogy amerre csak jártál, lelkednek szennyét hagytad mindenfelé; olyan volnál, mint a csiga, mely pázsiton, virágon csúnya nyálával jelzi útját.
Nem volna-e jobb, k. h., ha jószántunkból fölkeresnők bűnös életünknek szomorú, sötét útjait, ha rendeznők kihágásaink vádaskodó emlékeit? Nem volna-e jobb, ha elcsitítanók ezt a fájó, ezt a panaszos lelkiismeretet, nehogy aztán az Isten büntető vaskeze nyúljon bele ez áldástalan élet vergődésébe, s az csináljon rendet? Pedig azok, kik lelkiismeretüket nem akarják megvizsgálni, úgy látszik, hogy csakugyan az Istenre akarják a vizsgálódást s az ítéletet bízni! Röstelik a fáradságot; fáznak attól, hogy belenézzenek saját lelkükbe. A marhájuk, a jószáguk, szőlejük, kertjük után nézni ráérnek; ideiglenes érdekeiknek megóvására az éjt is nappallá teszik; órákat gunnyasztanak, a két kezük közé fogva fejüket, törik magukat sorsuk javításán ; s arra a lélekre sok, úgy-e, egy félórácska? Fáznak attól, hogy lelkük~parlagát megforgassák; pedig e nélkül az a lélek az ördög bitang jószágává válik. Elhiszik s maguk is megteszik, — elhiszik, hogy a földet forgatni, a rétet gereblyézni, a folyót kotorni, az erdőt tisztítani kell; csak a szívet, azt a szívet, mely oly hirtelen, rohamos és szenvedélyes, oly buja és cselszövényes, azt magára hagyják; évszámra egy félórácska sok, hogy belenéznének. Atyámfiai, ily nembánomsággal, kötve hiszem, hogy boldogulnánk a földi életben ; de ép oly szentigaz, hogy nem boldogulunk az örökkévalóságban!
2. Azonban, k. h., van azonkívül egy más gondolatom, mely talán még élesebben belevág lelkünkbe, s bebizonyítja, hogy aki gyónni megy, az szálljon előbb őszintén magába s követelje számon önmagától minden bűnét: s ez a gondolat az, hogy az ember a gyónásban önmaga fölött ül ítéletet.
Ha magatokat megítélitek, nem fogtok megítéltetni, azt mondja az írás, s a bűnös lélek ezt az ajánlatot szívesen fogadja s ítéletre száll önmagával.
Oly komoly ítélet ez, amily igaz, hogy Isten bízta ránk ; oly fontos ítélkezés ez, amily bizonyos, hogy Isten szent fölsége helyett s az ő nevében végezzük. Jól van, k. h., hát nézzétek, mily ítéletet ülnek azok, kik őfelsége a király nevében ítélnek; tanúk, ügyvédek, bírák adják egymásnak a szót; okmányokat, pörös iratokat vizsgálnak, míg végre kimondják az ítéletet. S mi az Isten nevében akarunk ítélni s nem tartjuk érdemesnek, hogy a bűnös lélekbe komoly pillantást vessünk s magunkat bűneink miatt kérdőre vonjuk?
Ó, k. h., az Isten ügye az örök igazság ügye; az a jussát nem hagyja; van a halál után isteni ítélet, fontosabb, komolyabb, szentebb minden királyi ítéletnél; ha tehát önmagátokat meg nem ítélitek a földön, megítél az Isten a túlvilágon. «Scrutabor Jerusalem in lucernis» (Soph. 1, 12), mécset gyújtok s úgy kutatom föl a szív rejtekeit, mondja a szentírás a halál utáni ítéletről; tűvé teszem a földet, utána járok minden léptednek, szíved-veséd minden rándulásának ; de kell igazságot teremtenem, hogy ki-ki elvegye a jussát, ha jót, ha rosszat. S te meg akarod előzni az Isten ez igazságos, szigorú ítéletét; Ígérsz eget-földet; Ígéred, hogy Istennek igazságot s elégtételt szolgáltatsz ; gyónni mész. De hát nem kigúnyolása-e az az Ürnak, ha valaki az Isten helyett akar ítélni s meg sem gondolja, hogy mit vétett? ítéletet akar tartani anélkül, hogy körülnézzen? Isten ítéletét akarja elkerülni s azzal térdel oda a gyóntatószékbe, hogy lelkiatyám, én bűnös ember vagyok ! S mást nem tudsz? Mondd el a bűneidet; s egy szót sem tud; álmosan, tuskó módjára ott gunnyaszt 1
Ó Istenem, mily tágra nyílnak majd az emberek szemei, ha ítélőszéked elé jönnek s te kitárod szívük mételyét, sebeit, szennyét? Elborzadnak majd, ha szívükből kiözönlik hosszú évek bűneinek gennye ! Elképednek majd s hüledezve mondják : Istenem, mennyi erkölcsi szenny, mennyi bűn, s én ezt a terhet hordoztam lelkemen, s rösteltem egy félórát arra szánni, hogy magamba térjek! De nem kell várnunk a halál utáni ítéletre: ímhol a tiszta, istenfélő lelkeknek példája ugyanarra tanít; hogy aggódnak, emésztik, törik magukat ; vizsgálják lelkiismeretüket, fölhányják szívüknek már isme1telten meggyónt vétkeit; nem győzik ítélni magukat; elvonulnak pusztákba, barlangokba s a zsoltáros szavai szerint, bűnük szemeik előtt lebeg szüntelen, s te, k. h., mit teszesz? S mit tettél eddig? Alig hogy betekintettél lelkiismeretedbe!
3. Isten ments, hogy e kegyetlen Isten-feledettségben tengessük továbbra is napjainkat 1 Nem ! «Scrutabor Jerusalem in lucernis», mécset gyújtok s Isten helyett s Isten segélyével fölkutatom szívemet. Már pedig az Isten minden bűnt fölkutat, minden bűnt annak neme és száma szerint.
Nem elég azt mondani: bűnös ember vagyok, — nem elég azt mondani: vétkeztem ; azt tudja ország-világ ; az nem ítélet; hanem meg kell magamat vizsgálnom, hogy hányszor estem el s hogy hányszor vétkeztem. Tudom, hogy arra sokan képtelenek ; nem tudják fölkutatni, hogy hányszor estek el; de k. h., azt már csak tudod, vájjon naponként sokszor, vagy nagyon néha, vagy talán egész hónapon, sőt éven át igen elvétve káromkodol? Hát mondd azt, hogy így vagy úgy szoktál vétkezni. Vasárnap, ünnepnap nem esik minden nap, hát azt már csak tudod, vájjon karácsony óta hányszor mulasztottad el a misét? hányszor voltál mértékletlen? Azt is tudod, ha gondolkozol, vájjon szokásod-e a parázna beszéd és gondolat, vagy pedig nincs kedved rajta s ahol lehet, elkerülöd? Azt is tudod, ha egy zsákot, vagy egy csomó szénát elemelsz, vagy a marhát a vetésbe hajtod, vájjon egyszer, vagy háromszor tetted-e? Igen, tudod, vagy ha nem tudod, hát bizton rájössz, föltéve, hogy gondolkozol. A gondolkozásra pedig rákésztet az a hit, hogy Isten helyett ítélek, lássak hát Isten szemeivel i s!
4. Igen, Isten szemeivel akarunk látni, hogy azután egykor bízvást tekinthessünk az örök bíró imádandó arcára. Szemeiből, mondja az írás, tűz villogott, és szájából kétélű kard jött k i ; az örök bírót, az Úr Jézust érti e kép alatt a szentíró. Ez a tűz s ez a kard nem ismer kíméletet, nem tűr leplezést, kendőzést, szépítgetést; nem állja annak útját sem méz-édes szó, sem mentegetés, hanem megvilágítja az embert, a bűnös lelket, úgy, ahogy önmagában van ; leleplezi a külső színt; lehámozza róla a látszatot s meztelenségében s gyarlóságában állítja oda a világ szemei elé; már most, k. h., ha Isten helyett akarunk ítélni, akkor az Isten világosságába kell állnunk ; «csalard a szív mindenek fölött», mondja Jeremiás próféta, s az ember senkit sem csal meg úgy s annyiszor, mint önmagát. Jól mondja erre nézve egy jeles író is (Montaigne), hogy az ember maga magának bolondja ; önmagáról elhisz minden szépet és jót, s nem látja önmagán azt a rosszat, amit különben mindenki lát. Hát ha az ember már természeténél fogva ilyen, ugyan miféle lelkiismeretvizsgálatot fog az tartani, aki mindenáron azon van, hogy maga magát szépítse; aki bűneire azt mondja : ezt mások is teszik; így szoktak a fiatalok tenni; így dukál a legénynek : vájjon nem kész bolondja-e az ilyen szószátyár lélek az ördögnek? Az egész világ azt mondja, hogy ez fösvény, az kevély, amaz pletykás, ők maguk meg úgy gondolják, hogy nincs rajtuk mákszemnyi sem abból, amit a világ marékszámra is szedhetne róluk !
Valóban, lesz az isteni igazságosságnak dolga, tágra nyitni ez elkábult s elámított lelkeknek szemét l S többékevésbbé minden ember ki fog józanodni önmagából, ha majd az Isten világossága járja őt át.
De legalább tegyünk, k. h., amit tehetünk I Ne ámítsuk önmagunkat készakarva, ne hintsünk port saját szemeinkbe ; hanem merjünk belenézni lelkünkbe ; hisz azért gyónunk, hogy a mérget kivessük ; nyúljunk hát bele lelkünk sebeibe ! Azért gyónunk, hogy az Isten előtt bízvást megálljunk ; hát tartsunk komoly ítéletet magunk fölött. Félre a gondatlansággal ; az épúgy elvezet a pokolba, mint a tettetés. Ha valaki azért került a pokolba, mert gondatlan volt s nem törődött lelkével, vagy azért, mert ismerte bűnét, de meg nem bánta : biz az egyre megy.
S hogy ezt a gyónási lelkiismeret-vizsgálatot jól elvégezhessük, ajánlom, k. h., hogy naponként este pillantsunk estimánk alkalmából szívünkbe. Van-e jobb estima, mint mikor az ember leborul az Isten lábai elé, megcsókolja azokat lélekben s megköveti az Isten szent fölségét a napközben elkövetett bűnökért? «Ne intres in Judicium cum servo tuo Domine», ne ítéld meg s ne ítéld el, Uram, végleg a te szolgádat, — ez a fontos, sőt azt mondanám, mázsás szó ne törlődjék ki emlékezetünkből soha. Amennyire szívünkön hordozzuk e rettenetes igazságot, azon mértékben szabadulunk meg az Isten ítéletétől.
A másik pedig, amit ajánlani akarok, az, hogy a temetésen, a koporsó előtt azt énekli a pap : «ne tradas bestiis animas confitentes tibi», ne dobd oda a fenevadnak, értsd az ördögnek a neked hódoló lelkeket. K. H., sokszor állunk a koporsó körül a temetéskor, gondoljuk meg olyankor, hol van most ennek a megholtnak a lelke? Irgalmazott-e neki az Isten? S hol lenne most az én lelkem, ha itt e koporsóban feküdnék a testem? Sietünk mindnyájan az Isten ítélőszéke elé; rajta, nézzünk bele lelkiismeretünkbe; ítéljük meg magunkat, hogy meg ne ítéltessünk !
Prohászka Ottokár (1897)
A Schütz Antal által szerkesztett, Prohászka Ottokár összegyűjtött műveit tartalmazó sorozatban, (Szent István Társulat, Budapest, 1929.) az „Élet igéi - Az Úr ünnepei" című XVII. kötetben jelent meg.
Forrás: Eucharisztikus Kongresszus
2015. március 6., péntek
2015. március 5., csütörtök
2015. március 4., szerda
Boldog Meszlényi Zoltán püspökről
Rabkórházban halt meg
Meszlényi Zoltán papi élete szinte felszentelésétől az esztergomi Érseki Hivatalban zajlott. Képességei, tehetsége és egyházigazgatási tapasztalata magas főpásztori szolgálat betöltésére tették alkalmassá, és úgy tűnt, élete így is fog kiteljesedni. A történelem Ura, a gondviselő Isten azonban más kiteljesedéssel tüntette ki...
Életútja 1892. január 2-án, Hatvanban indult. Elöljárói a jeles tehetségű kispapot Rómába küldték, ahol "germanikusként", vagyis a Collegium Germanico-Hungaricum (Német-Magyar Kollégium) növendékeként a legmagasabb szintű filozófiai és teológiai képzésben részesült. 1915. október 28-án szentelték pappá. Pár hónapig volt csak Komáromban káplán, amikor még 1916-ban központi (aulai) szolgálatra rendelték Esztergomba. Itt végigjárta az egyházkormányzat ranglétráját. Levéltárosként és szertartóként kezdte, 1920-ban szentszéki (bírósági) jegyző lett, 1926-ban - még Csernoch János hercegprímás mellett - prímási titkárrá nevezték ki. Serédi Jusztinián mellett is folytatta titkári munkáját, 1930-tól azonban már irodaigazgató volt, 1931-től protonotárius kanonokként.
1937-ben sinopei címzetes püspöki és esztergomi segédpüspöki kinevezést kapott. Amikor 1938-ban a Felvidék egy része ismét hazánkhoz került, a Kassai és Rozsnyói Egyházmegye magyar részének főpásztori teendőit bízták rá. Serédi bíboros október 28-án szentelte püspökké.
Mindszenty József bíboros hercegprímás főpásztori munkáját is segítette.
Amikor pedig Mindszenty Józsefet a kommunista titkosrendőrség 1948. december 26-án letartóztatta, közeledett számára a "gondviselés órája". A főegyházmegye ideiglenes vezetését a főszékesegyházi káptalan először Drahos János kanonok, érseki helynökre bízta. Amikor pedig Drahos János - halálos ágyán kézhez kapott püspöki kinevezéssel - 1950. június 15-én elhunyt, a főkáptalan 1950. június 17-én Meszlényi püspököt választotta káptalani helynökké. A kommunista hatóságok azonban azt akarták, hogy az időközben már az Andrássy út 60.-ban megkínzott és együttműködésre bírt Beresztóczy Miklóst "válaszszák" meg káptalani helynökké. Ezért Meszlényi püspököt pár héttel megválasztása után, július 4-én letartóztatták, és - még koholt vádat sem emeltek ellene, hanem - Kistarcsára internálták. Súlyossá váló betegségei miatt később rabkórházba került, ahol 1953. január 11-én elhunyt.
Földi maradványait az Új köztemető rabparcellájából csak 1966-ban engedték átvinni az éj leple alatt, a nyilvánosság kizárásával az esztergomi bazilika altemplomába.
Rosdy Pál
Forrás: Új Ember
2015. március 1., vasárnap
Megszólal a Gellért-hegyi pálos kolostor harangja
Több mint 60 évet kellett várni rá. A 60 kilós bronzharangot, amelyet Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek áldotta meg vasárnap, a szükséges szerelési munkák elvégzése után a sziklakolostor tornyában helyezik majd el.
Több mint hatvan évnyi csend után újra megszólalhat a harang a Gellért-hegyi pálos sziklakolostorban. A harangot a Magyarok Nagyasszonya sziklatemplomban Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek áldotta meg vasárnap. A 60 kilogramm súlyú bronzharangot a szükséges szerelési munkák elvégzése után a sziklakolostor tornyában helyezik majd el. Erdő Péter szentbeszédében kiemelte, hogy a harangoknak az idők folyamán számos funkciója alakult ki a halottkíséréstől a hadba vonulásra hívásig, a tűzjelzésen és a hálaadáson keresztül a nyugovóra térés vagy épp az Országgyűlés kezdetének jelzéséig. Az egyházi hagyomány szerint azonban a harangok elsődlegesen az apostolok és a hithirdetők jelképei - mondta a bíboros.
A jézusi örömhír hirdetői voltak az apostolok, ezt hirdeti maga az egyház, és ennek az örömhírnek a meghallgatására hív a harang. Ez a harangok legfőbb hivatása - hangsúlyozta Erdő Péter. A pálos rend sziklakolostorának tornyában lévő eredeti harangok a szerzetesek 1951-es elhurcolása után tűntek el. A most öntetett harang Farkas Titusz öntőmester műhelyében készült Miklián László (írói nevén Tárnoki András) Táncsics Mihály-díjas újságíró adományából. A harangon a közösség címere mellett a következő felirat olvasható: "A budapesti pálos kolostor egykori harangjai emlékére öntette a Magyar Pálos Rend a Megszentelt Élet Évében, 2015-ben."
A pálos rendet Boldog Özséb alapította a XIII. század közepén, a rend 1308-ban kapta meg a pápai jóváhagyást. A XV. századra már több száz pálos élt Magyarországon, szerte a világon pedig körülbelül 300 kolostoruk volt, amelyekben átlagosan 12-20 szerzetes élt. 1786-ban II. József más szerzetesrendekkel együtt feloszlatta a pálos rendet a Habsburg Birodalom területén, így csak a lengyelországi Krakkóban és Czestochowában maradt meg egy-egy kolostoruk. A pálosok 1934-ben innen szervezték meg visszatelepülésüket a Gellért-hegyi sziklatemplomba és kolostorba.
Az ezt követő időszakban a rend több kolostort is alapított Magyarországon. 1950-ben a kommunista államhatalom feloszlatta a rendet. 1951 húsvét hétfőjén az ÁVH betört a sziklatemplomba és elhurcolta a szerzeteseket, de ugyanez történt a többi pálos kolostorban is. A rend Magyarországon a rendszerváltás után, 1989-től szerveződött újjá. Jelenleg négy kolostoruk van: Budapesten a Gellért-hegyi sziklatemplom, Pécsett a rend magyarországi központja, valamint a márianosztrai és a petőfiszállás-pálosszentkúti kolostor.
Forrás: Híradó
További cikk az eseményről.
Nagyböjt 2. vasárnapja
"Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, s csak velük fölment egy magas hegyre. Ott átváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle ványoló nem képes így ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés meg Mózes, és beszélgettek Jézussal. Péter így szólt Jézushoz: „Mester! Olyan jó itt lenni! Hadd verjünk három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve. Ekkor felhő ereszkedett alá, s árnyéka rájuk vetődött. A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mire körülnéztek, senkit sem láttak a közelükben, csak Jézust. A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból. A parancsot megtartották, de maguk közt megvitatták, hogy mit jelenthet: A halálból feltámad." Mk 9, 2-10
Elmélkedés:
Nagyböjt 2. vasárnapján Isten valami nagyon furcsát kér tőlünk, azt hogy álljunk meg egy pillanatra és találkozzuk Vele! A rohanó világban a megállás, a kikapcsolódás szinte elfeledve lett a modern ember számára.
Az apostolok állandóan az Isten Fiával voltak és mégis, amikor meglátták Őt a maga dicsőségében, azonnal ott akartak maradni, sátrat akartak építeni. Ott akarnak maradni a dicsőségben, csak sajnos az élet nemcsak dicsőséges, szép pillanatokból áll, hanem vannak nehéz percek is. Az ilyen nehéz percektől menekülünk, félünk, pedig csak az első lépést kellene megtegyük, a többit az Isten intézi. Ez történik a mai evangéliumban is, amikor az Isten dicsőségét látó apostoloknak azt mondja az Isten: „ez az én szeretett Fiam Őt hallgassátok”, és mondja nekünk is: ott van Jézus hallgassatok Rá, figyeljetek Rá és megoldja a problémákat.
Az ünnepek, a színeváltozások arra jók, hogy ha belebolondulunk a szürke hétköznapokba, saját aggodalmainkban, emlékezzünk az ünnepre, a szépre, és az Istenre. Ezekből erőt merítve lépjünk tovább. Mindig tovább kell lépni, nem elég csak leragadni az ünnepnél, és emlékezni. Tovább kell lépni, erőt kell meríteni. Máskülönben önmagunkat csapjuk be.
Nem elég a hírtelen felbuzdulás, elszántság. Tettek kellenek! Különben úgy járunk, mint annak a városnak a lakói, akik nagy ünnepséget terveztek. Megállapították, hogy a főtéren lesz megszervezve, és ennivaló is lesz bőséggel. Csak az innivalóval volt gond, mert nem tudták ki mennyit iszik és féltek, hogy nem lesz elég az ital. Ezért úgy határoztak, hogy mindenkinek kell egy korsó bort vinni. Egyik ember, indulás előtt így gondolkozott: „Én nem viszek semmit, senki sem fogja észrevenni, hogy éppen én nem vittem. Az lett a vége, hogy mindenki így gondolkodott és senki sem vitt bort.
Kedves testvérem, ne rágódj a múlton, ne élj emlékeidből. Ébredj fel. Itt van ez a nagyböjti idő, használd ki, nézz szembe problémáiddal, hallgass Jézusra, dönts és lépj. Vedd észre: Érted történik minden.
Hurgoi Sándor SVD
Forrás: Verbiták
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)