Sokszor megfigyeltem a következő dinamikát, amikor valamely egyházi személy a Katolikus Egyházzal kapcsolatos ún. „forró” témákról nyilatkozik. Egy idő után ezek között biztos szóba kerül a papi cölibátus kérdése, és ha erre sor kerül, akkor a meginterjúvolt egyházi személy gyakran védekező álláspontra helyezkedik, és hogy modernnek, megértőnek, az idők szavát jól hallónak stb-nek látszódhassék, imigyen védekezik: „De ez csak egy egyházi hagyomány, nem dogma” – azt sugallva ezzel, hogy a latin rítusban kötelező papi cölibátus szabadon vitatható téma, és nem is fontos, „hiszen ez csak egy egyházi hagyomány”, így akár már holnap lehetne másképp is.
Eltekintve attól, hogy mennyire bölcs dolog állandóan vitatkozni bizonyos témákról a konkrét gyakorlat valódi okainak megértési igénye nélkül, (amint ez a cölibátust támadók-vitatók esetében gyakran megtörténik) itt az szeretném megvizsgálni, honnan ered ez a hagyomány, fontos-e ma, és valóban igaz-e, hogy mivel „csak” hagyomány, ezért rögtön abba is lehetne hagyni? Nem szeretném itt most a bizánci szertartású katolikus hagyományt részletesebben tárgyalni, ahol megengedett házas férfiak pappá szentelése: a mi szempontunkból fontos az, hogy a jelenlegi gyakorlat ott is ismeri a cölibátust, hiszen a már felszentelt pap nem házasodhat, és a püspök nem lehet házasember.
A cölibátus történetéből
Gyakran hallhatók olyan érvek, miszerint a cölibátus késői hagyomány, csak a gregoriánus reform vezette be a 11. században. Újabb tanulmányok azonban bőségesen kimutatták, hogy a helyzet teljesen más.[1] A cölibátus nem középkori fejlemény, hanem visszanyúlik az apostoli korra. Igaz, hogy az ókorban általában házas embereket választottak ki klerikusnak – de nem is lehetett volna másokból válogatni, hiszen az emberek igen korán házasodtak. A házas papnak vagy püspöknek azonban, szentelése után, felesége beleegyezésével le kellett mondania a házaséletről, azaz ekkor a cölibátus nem házasság nélküliséget, hanem szexuális önmegtartóztatást jelentett. Ennek a megszegését a kánonok büntették.
[1] A fontosabbak a következők: Alfons M. Stickler, A klerikusi celibátus, Bp. 1994; Christian Cochini, The Apostolic Origins of Priestly Celibacy; Stefan Heid, Celibacy in the Early Church, San Francisco 1990; Roman Cholij, Clerical Celibacy East and West, Leominster 1988; Arturo Cattaneo, Nős papok? Bp 2014.
390-ben a karthágói zsinat úgy hivatkozik erre a gyakorlatra, mint létező apostoli hagyományra:
„Megfelelő, hogy Isten szent püspökei és papjai, és a leviták, azaz akik az isteni szentségek szolgálatában állnak, tökéletesen megtartóztassák magukat mindenben, azért hogy könnyen elnyerhessék azt, amit az Úrtól kérnek. Amit az apostolok tanítottak, és amit a régiek megtartottak, törekszünk mi is megtartani. Tetszik nekünk, hogy a püspök, pap, diakónus, a tisztaság őrei, tartózkodjanak feleségüktől is, hogy akik az oltárnál szolgálnak, tökéletesen tiszták legyenek.”
A fenti szöveg szerint, a cölibátus motívuma nem szociológiai, vagy praktikus (olcsóbb őket fenntartani, nem aprózódik el az Egyház vagyona, vagy nem engednek olyan könnyen
politikai nyomásnak stb) hanem a papok liturgikus, szentségi szolgálata, – hogy „könnyen elnyerjék, amit kérnek” – ami belső tisztaságot igényel ahhoz, hogy lelkileg termékeny legyen. Ez nem azt jelenti, hogy az ókori Egyház test- vagy szexualitásellenes lett volna. Épp ellenkezőleg, manicheus álláspontok ellen az egyházatyák gyakran védték a házasság méltóságát. A papi önmegtartóztatást úgy látták, mint az eukarisztikus böjtöt (ami egyébként a legújabb időkig házasok esetében is magába foglalta a szexuális önmegtartóztatást). A szexuális tevékenység ugyanis nemcsak a testet érinti, hanem a lelket is: bevonja az ember érzelmeit, képzeletét, és így akadályozza a teljes önátadást Istennek, a tökéletes Istenre való fókuszálást. A papnak viszont teljes figyelemmel kell Isten felé fordulnia: a megtartóztatás ennek eszköze.
Biblikus alapok
Az Ószövetség papjai nem közeledtek feleségükhöz, amíg a templomban szolgáltak. Az Újszövetség papsága többet kíván: „Ekkor megszólalt Péter és azt mondta neki: „Íme, mi elhagytunk mindent, és követtünk téged. Mi lesz hát velünk?” 8Jézus azt felelte nekik: „Bizony, mondom nektek: ti, akik követtetek engem, az újjászületés idején, amikor az Emberfia helyet foglal dicsősége trónján, ti is tizenkét trónon fogtok ülni, és ítélni fogjátok Izrael tizenkét törzsét. És mindenki, aki elhagyta házát, fivéreit vagy nővéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjét az én nevemért, százannyit kap majd és örök életet fog örökölni.” (Mt 19, 27-29).
Szent Pál tanítását arról, hogy a püspöknek egyszer nősültnek kell lennie (1 Tim 3,2; Tit 1,6) úgy értelmezték, hogy a jelöltnek olyan férfinak kell lennie, aki felelős férj és családapa, nem vált el, nem házasságtörő – éppen ezért remény lehet arra, hogy szentelése után képes lesz önmegtartóztatásban élni.
Szent Pál tanácsát a híveknek „Ne tartózkodjatok egymástól, legfeljebb közös akaratból egy időre, hogy az imádságnak szenteljétek magatokat” (1Kor 7,5) pedig úgy értelmezte az ókori Egyház, hogy ha még laikus híveknek is szól az az elvárás, hogy az ima kedvéért szüneteltessék házaséletüket, mennyivel inkább áll ez a püspökre, akinek képesnek kell lennie hibátlan áldozatot felajánlani saját és a nép bűneiért? A trulloszi zsinat (690-ben) Keleten eltörölte a papi önmegtartóztatás kötelezettségét a keleti egyházakban; a korábbi gyakorlat emléke azonban megmaradt abban a formában, hogy a házas papok nem celebrálták az Eukarisztiát minden nap, mert úgy gondolták, hogy a szexuális kapcsolat feleségükkel akadályozza őket az Eukarisztia bemutatásában.
Mint látjuk tehát, a cölibátus esetében az apostoli kortól eredeztethető szerves fejlődésről van szó, melynek során egy idő után annyi változás állt be, hogy eleve olyanokat szenteltek fel, akik nem voltak házasok, megkönnyítendő az önmegtartóztatás megvalósítását.
A papi cölibátus krisztológiai megokolása
A fenti érvekből nem következik, hogy a papsághoz olyan szervesen kapcsolódna a cölibátus, hogy annak abszolút elengedhetetlen eleme lenne, hiszen pl. az ortodoxok papságának érvényességét a Katolikus Egyház sohasem kérdőjelezte meg. Az Egyház ma is különbséget tesz papság és a cölibátus kötelezettsége között. Mégis, az Egyház folyamatosan tanítja, hogy különleges megfelelés van cölibátus és papság között. Ennek kifejtése messzire vezetne, ezért csak néhány fontos szöveget szeretnék idézni, mert a teológiai megalapozás igen fontos: ennek hiányában csak a praktikus érvek maradnak, mint pl. hogy a cölebsz pap szabadabb a szolgálatra, több ideje van és hasonlók.
II. János Pál pápa a Pastores Dabo vobis, papságról szóló apostoli buzdításában (1992) a következőképpen fejti ki, miért is beszélhetünk különleges megfelelésről (29):
"Nagyon fontos, hogy a pap jól értse a cölibátus egyházi törvényének teológiai okait. Az Egyház ezen tan- és fegyelembeli egyöntetűsége láttán VI. Pál kinyilváníthatta, hogy ez a tanítás eddig nem változott és ezután is változhatatlan. E törvény az Egyház akaratát fejezi ki, mely időben megelőzi a pap akaratát. De az Egyház akaratának végső indoka a kötelék, amely a cölibátust az ordinációhoz köti, mely arra irányul, hogy a pap Jézus Krisztushoz, az Egyház Fejéhez és Vőlegényéhez váljék hasonlóvá.”
Azaz, a cölibátus alapja a Krisztushoz való hasonulás (konfiguráció) – ez voltaképp több, mint puszta illőség, megfelelés. „Az Egyház ugyanis mint Jézus Krisztus Menyasszonya azt akarja, hogy a pap ugyanazzal a teljes és kizárólagos szeretettel szeresse, mint amellyel Krisztus szereti. A papi cölibátus tehát Krisztusban és Krisztussal az Ő Egyházának fölajánlott önajándékozás; s ez fejezi ki az Úrban és az Úrral az Egyháznak nyújtott szolgálatot.” Uo. Azaz, a természetfeletti szeretetnek a pap részéről először Krisztusra kell irányulnia, mert a pap szolgálatának természetfeletti eredményessége attól függ, hogy ő maga mennyire fogadja be Krisztust.
XVI. Benedek pápa egy beszédében a cölibátusról elmélkedve kiemelte az, hogy annak a megalapozása csakis teocentrikus lehet. A következőket mondta (2006, dec. 22) : „A cölibátus nem jelentheti azt, hogy valaki nélkülözi szeretetet, hanem azt kell, hogy jelentse, hogy valaki hagyja, hogy az Isten iránti szenvedély kerítse hatalmába, és hogy megtanulja a Vele való bensőségesebb együttlét által az emberek szolgálatát is. A cölibátusnak a hitről szóló tanúságtételnek kell lennie: az Istenben való hit konkréttá válik ebben az életformában, amelynek csak Istenből kiindulva van értelme. Ráépíteni az életet, lemondva a házasságról és a családról, azt jelenti, hogy Istent, mint valóságát fogadom be és tapasztalom meg, és ezért tudom az embereknek elvinni Őt.” A papi cölibátus így különleges tanúságtétel a kegyelem erejéről, miközben biztosítja annak lehetőségét, hogy a pap szeretetének fókuszpontjában elsősorban Isten álljon, és hogy mindenki mást Isten miatt szeressen. A szeretetnek ezt a dinamikáját akarja elősegíteni a cölibátus. Aki ezt így, a Krisztussal való azonosulás mély vágyával vállalja, annak a papnak a cölibátus nem kényszerű, ráerőltetett „kötelesség”, hanem a nagyobb szeretet útja.
A pap imája
Mint láttuk, az ókori egyházi gyakorlat a pap szentségi szolgálatának termékenysége érdekében írta elő az önmegtartóztatást. Mi ennek az értelme? Először is, az Eucharisztia lényege Krisztus áldozatának jelenvalóvá tétele. Az Eucharisztia ünneplése pedig a pap fő feladata. Amikor a pap önmaga teljes odaadásával, amely magába foglalja saját szexualitásának ajándékát is, egyesíti saját magát Krisztus önfelajánlásával, Krisztushoz való hasonulása új mélységet kap. Ez a minél nagyobb azonosulás azért lényeges, mert a pap in persona Christi cselekszik. Azaz, a cölibátus jobban segíti elő a Krisztus áldozatával való azonosulást, mint a házas állapot.
Amikor tehát az egyházfegyelem a latin szertartású papot cölibátusra kötelezi, akkor ennek célja, hogy kifejezze és elősegítse a pap azonosulását Krisztussal, és azt, hogy a pap imája spirituális termékenységet nyerjen. Ez utóbbi minősége természetesen nem tartozik a szentség hatékonyságához. Krisztus áldozata jelenvalóvá lesz az Eucharisztiában: a vele való azonosulás, amelyet erősít a pap cölibátusa, a közvetlenül Istenre koncentráló papi ima termékenységének újrafelfedezéséhez, és a lelki atyaságra való nyitottsághoz vezethet, amelyet a szeretetben való növekedés magával hoz.
Nehéz lesz persze belátni ezt az összefüggést Krisztus áldozata és a cölibátus között, ha a szentmise, a papi tevékenység csúcspontja, már nem Krisztus áldozatáról szól, nem a Krisztus önfelajánlásával való egyesülés valósága, hanem átveszi az elsőbbséget a kateketikai szempont, vagy hogy a szentmise lényege az intelligens prédikáció, a közösségi összetartozás megélése és hasonlók.
A hagyomány értékéről
A fentiekből kiderült, hogy a papi cölibátus gyakorlata komoly teológiai (krisztológiai) megalapozással bír, és a legkorábbi időkre visszavezethető. Nem hasznossági szempontok indokolták bevezetését, hanem a hit belső logikája. Olyan hagyomány tehát, amely oly szorosan összekapcsolódott a hit konkrét kifejezésével, hogy nem lehet rajta egykönnyen úgy változtatni, hogy a hitnek ez a kifejezése ne szenvedne komoly kárt. Ezért ragaszkodik hozzá az Egyház.
Forrás: Lábjegyzetek -
http://www.labjegyzetek.com/ - a Domonkos Nővérek blogja
