Miért volt szükség ilyen véres megváltásra? Az Atya hogy tehetett ilyet?
Nazianzi Szent Gergely válasza: Ez felelt meg leginkább Istennek és az embernek. A megváltás tehát, mint ilyen, – ajándék. Isten igazsága kívánta meg így. A Sátán elrabolt Istentől, s ő értünk jött, de igazából nem távozott el soha.
Szent Ágoston felteszi a kérdést: Nem lehetett volna kevésbé értékesebbet, felajánlani értünk, mint a kereszt? Válasza: Isten igazsága nem engedte meg.
Krisztus felvette emberi testünket, a bűn minden következményével, de bűn nélkül, és elítélte azt saját testében. A bűn elválasztott minket Istentől, de Jézus az ő emberi akaratával mindig az Atya felé fordult, s az üdvösség az ő engedelmességéből fakad.
A kereszt az ő saját akaratának elköteleződése, mely eljegyezte magának az Atya akaratát.
Aquinói Szent Tamás szerint: Istent semmi sem kényszerítette ilyen fajta megváltásra, Ő akarta így. Nem a szenvedést akarta, hanem a megváltásunkat. Hogy ilyen véresre sikerült, azt az ember tette ilyenné.
Szent Anzelm szerint: A kereszt botránya szükséges volt. Az Atya nem akarta Jézus halálát, Ő az üdvösségünket és a bűn ütötte seb helyreállítását akarta. A bűn támadás volt Isten ellen, nem tisztelte Istent, mint Istent, megtörte a kapcsolatot, és elhomályosította az istenképiséget. A bűn adósságban hagyta az embert, aki ebből nem tudott kiszabadulni a saját erejéből. Krisztus a helyünkre állt, és elégtételt adott helyettünk. A bűn mindig büntetést von maga után, bocsánat nincs helyreállítás nélkül. Isten mindenható, de nem cselekedhet önmagával ellentétesen. Isten igazsága megkövetelte a helyreállítást. Azt, amit mi nem tudtunk megtenni, azt Krisztus megtette engedelmessége és szeretete által. A helyünkre állt, helyettünk szenvedte el a keresztet. Szeretett ott, ahol mi nem, engedelmes volt ott, ahol mi nem.
Nem a szenvedése volt az elégtétel, így Isten szadista isten lett volna. A bűn támadás volt, Krisztus engedelmessége és szeretete által állította helyre a megsebzett kapcsolatot.
A megváltásban ugyanakkor szükséges a mi válaszunk is, Ő nem akar megváltani és üdvözíteni a mi akaratunk ellenére. Szt. Anzelm így fogalmaz: „Te tudsz nekem cserébe valamit adni” – mondja az Atya az embernek, mert azt szeretné, hogy cserébe a megváltásért én is adjak valamit, ami azt jelenti, hogy szabadon elfogadom a megváltást. „Mit adhatnék, hisz semmim sincs?”válaszolom. Mire Ő: „Fogadd az én Egyszülöttemet, és add oda érted.” Ez a mi egységünk Krisztussal, ez a nagyböjt. Nemcsak krisztuskövetés, hanem részesedés az ő életében. A bűnt nem lehetett helyreállítani, csak szeretettel.
Jézusban az örök Ige teljesen kiüresítette önmagát, így lett ő példakép a számunkra engedelmessége, önátadása és elkötelezettsége révén. Nem azért jött csupán, hogy felemeljen a mélyből, a bűnből a mennybe, hanem önmagát kiüresítette, hogy betöltse az embert az ő önmagát kiüresítő szeretetével.
Kiüresítette önmagát, hogy önmagát tudja adni, s a szeretete ez által nyilvánul meg. De ez nemcsak Jézus tette, hanem az Atyáé is. Felemelte az embert, s ezért az egész teológiai gondolkodás az emberből indul ki, melyet karácsony titka után tilos alábecsülni.
Jézusnak, az Igének ez az első önkiüresítése, amit majd tovább követ a kereszten. A Fiú a tekintetével az Atya felé fordul, s ugyanakkor az ember felé, átérezve ezzel testében az ember Isten felé való vágyódását, s ez által akarja az Atyának megmutatni, mennyire tökéletes a teremtés. Mintha azt kérdezné: „Nem olyan vagyok-e, mint amilyennek Te szeretnéd az embert?”
Jézusban az örök Ige, aki öröktől fogva az Atyánál volt, teljesen ki akarta önmagát üresíteni, odaajándékozni, s azóta a keresztény ember számára modell és példa ez az önátadás és engedelmesség mindazok számára, akik válaszolni szeretnének Istennek erre a szeretetére, és hozzá akarnak tartozni.
Isten kiüresíti önmagát, hogy betöltse az embert azzal, amit önmagából kiüresít, azaz önmagát adja. „Szenvedéséből engedelmességet tanult” (Zsid 5,8), megtapasztalta a bűntől sebzett testnek a kísértését (lásd Olajfák hegye). E nélkül a tapasztalat nélkül a kísértés láncaitól az ember sohase szabadulhatott volna fel. A megváltás helyreállította azt az istenarcot, melyet a bűn megrontott, ezért a keresztet sohasem szabad a teremtéstől függetlenül szemlélni.
A kereszt a teljes Szentháromság szeretetének a jele irántunk. „Az Atya jó, Krisztus és a szenvedés ennek a jóságnak az ikonja.”
A kereszt annak a jele, hogy Isten átölelte a világot. Krisztus halálával megnyitotta a mennyország ajtaját, mely nyitva is maradt.
Szent Bonaventura írja: „A keresztény embernek nem szemlélnie kell csupán Krisztust a kereszten, hanem megsebzett oldalának nyitott kapuján eljutni egészen Krisztus szívéig. A jegyesség Isten és a teremtmény között a kereszten válik teljessé.” Nagypéntek ezért az eljegyzés napja.
„Krisztus lehajtott fejjel a kereszten téged vár, hogy neked, a bűnös embernek a béke csókját adja. Széttárja karjait, hogy megölelhessen, kezei nyitottak, hogy megbocsáthasson, széttárt teste, hogy teljesen neked adja magát, és nyitott, megsebzett oldalán a szívéhez juthass.”
Mária Krisztussal együtt mártírrá válik a kereszt alatt, vele együtt megsebezve, felfeszítve, és szívében átszegezve.
Amikor a keresztről beszélünk, vagy szemléljük, gyakran elfeledkezünk az Atyáról, talán kicsit szemérmesen, mert nem tudunk, mit kezdeni vele, hogy miért nem akadályozta meg Fia halálát. Az Atya a világnak adta, a világra bízta a fiát, a második isteni személyt, s vele odaadott mindent, aki Ő maga, akije volt, odaadott mindent, amit csak adhatott. Az Atya valóságosan kifejezte önmagát a Fiúban, egész lényét, lényegét, hatalmát. Így a Fiúban az Atya teljesen jelen van a kereszten, hisz magában az isteni személyekben nincsenek számok, mivel az egységük nem többszörisíthető.
A Fiú sohasem akart mást, mint az Atya képmása lenni, és ezt a képmást sugározza és adja tovább nekünk. A Fiú az Atya teljes kifejeződése. Ami bennünket velük összeköt, az egy „nyom”, Isten kezének nyoma rajtunk. Összeköt vele a képmás és a hasonlóság. Az ember a teremtésben ezért Isten megjelenítője és visszatükröződése, s mindaz, ami létezik, nekünk köszönheti létezését, mint minden létező céljának.
A bűn ezt a képmást sebezte meg, de eltüntetni nem tudta. Krisztus a kereszten ezt állította helyre. Az Atya tehát a Fiúban fejezte ki önmagát, s azzal, hogy a Fiú megtestesült, Istennek ez a hozzánk való leereszkedése az ő akaratának és szeretetének megnyilvánulása. Leereszkedése egyben az ő elszegényesedése is.
Ez a legmélyebb titok, amit Isten magából feltár, mely megnyilvánul először a megtestesülésben, de még inkább a kereszten. A Szentírás feltárja Isten szívét, Isten feltárja benne, hogy szívbe öröktől fogva sebezhető volt, és ennek a sebezhetőségnek az alázatában érthető meg az ő keresztig elmenő szeretete.
Forrás: Nagymarosi Plébánia
Nazianzi Szent Gergely válasza: Ez felelt meg leginkább Istennek és az embernek. A megváltás tehát, mint ilyen, – ajándék. Isten igazsága kívánta meg így. A Sátán elrabolt Istentől, s ő értünk jött, de igazából nem távozott el soha.
Szent Ágoston felteszi a kérdést: Nem lehetett volna kevésbé értékesebbet, felajánlani értünk, mint a kereszt? Válasza: Isten igazsága nem engedte meg.
Krisztus felvette emberi testünket, a bűn minden következményével, de bűn nélkül, és elítélte azt saját testében. A bűn elválasztott minket Istentől, de Jézus az ő emberi akaratával mindig az Atya felé fordult, s az üdvösség az ő engedelmességéből fakad.
A kereszt az ő saját akaratának elköteleződése, mely eljegyezte magának az Atya akaratát.
Aquinói Szent Tamás szerint: Istent semmi sem kényszerítette ilyen fajta megváltásra, Ő akarta így. Nem a szenvedést akarta, hanem a megváltásunkat. Hogy ilyen véresre sikerült, azt az ember tette ilyenné.
Szent Anzelm szerint: A kereszt botránya szükséges volt. Az Atya nem akarta Jézus halálát, Ő az üdvösségünket és a bűn ütötte seb helyreállítását akarta. A bűn támadás volt Isten ellen, nem tisztelte Istent, mint Istent, megtörte a kapcsolatot, és elhomályosította az istenképiséget. A bűn adósságban hagyta az embert, aki ebből nem tudott kiszabadulni a saját erejéből. Krisztus a helyünkre állt, és elégtételt adott helyettünk. A bűn mindig büntetést von maga után, bocsánat nincs helyreállítás nélkül. Isten mindenható, de nem cselekedhet önmagával ellentétesen. Isten igazsága megkövetelte a helyreállítást. Azt, amit mi nem tudtunk megtenni, azt Krisztus megtette engedelmessége és szeretete által. A helyünkre állt, helyettünk szenvedte el a keresztet. Szeretett ott, ahol mi nem, engedelmes volt ott, ahol mi nem.
Nem a szenvedése volt az elégtétel, így Isten szadista isten lett volna. A bűn támadás volt, Krisztus engedelmessége és szeretete által állította helyre a megsebzett kapcsolatot.
A megváltásban ugyanakkor szükséges a mi válaszunk is, Ő nem akar megváltani és üdvözíteni a mi akaratunk ellenére. Szt. Anzelm így fogalmaz: „Te tudsz nekem cserébe valamit adni” – mondja az Atya az embernek, mert azt szeretné, hogy cserébe a megváltásért én is adjak valamit, ami azt jelenti, hogy szabadon elfogadom a megváltást. „Mit adhatnék, hisz semmim sincs?”válaszolom. Mire Ő: „Fogadd az én Egyszülöttemet, és add oda érted.” Ez a mi egységünk Krisztussal, ez a nagyböjt. Nemcsak krisztuskövetés, hanem részesedés az ő életében. A bűnt nem lehetett helyreállítani, csak szeretettel.
Jézusban az örök Ige teljesen kiüresítette önmagát, így lett ő példakép a számunkra engedelmessége, önátadása és elkötelezettsége révén. Nem azért jött csupán, hogy felemeljen a mélyből, a bűnből a mennybe, hanem önmagát kiüresítette, hogy betöltse az embert az ő önmagát kiüresítő szeretetével.
Kiüresítette önmagát, hogy önmagát tudja adni, s a szeretete ez által nyilvánul meg. De ez nemcsak Jézus tette, hanem az Atyáé is. Felemelte az embert, s ezért az egész teológiai gondolkodás az emberből indul ki, melyet karácsony titka után tilos alábecsülni.
Jézusnak, az Igének ez az első önkiüresítése, amit majd tovább követ a kereszten. A Fiú a tekintetével az Atya felé fordul, s ugyanakkor az ember felé, átérezve ezzel testében az ember Isten felé való vágyódását, s ez által akarja az Atyának megmutatni, mennyire tökéletes a teremtés. Mintha azt kérdezné: „Nem olyan vagyok-e, mint amilyennek Te szeretnéd az embert?”
Jézusban az örök Ige, aki öröktől fogva az Atyánál volt, teljesen ki akarta önmagát üresíteni, odaajándékozni, s azóta a keresztény ember számára modell és példa ez az önátadás és engedelmesség mindazok számára, akik válaszolni szeretnének Istennek erre a szeretetére, és hozzá akarnak tartozni.
Isten kiüresíti önmagát, hogy betöltse az embert azzal, amit önmagából kiüresít, azaz önmagát adja. „Szenvedéséből engedelmességet tanult” (Zsid 5,8), megtapasztalta a bűntől sebzett testnek a kísértését (lásd Olajfák hegye). E nélkül a tapasztalat nélkül a kísértés láncaitól az ember sohase szabadulhatott volna fel. A megváltás helyreállította azt az istenarcot, melyet a bűn megrontott, ezért a keresztet sohasem szabad a teremtéstől függetlenül szemlélni.
A kereszt a teljes Szentháromság szeretetének a jele irántunk. „Az Atya jó, Krisztus és a szenvedés ennek a jóságnak az ikonja.”
A kereszt annak a jele, hogy Isten átölelte a világot. Krisztus halálával megnyitotta a mennyország ajtaját, mely nyitva is maradt.
Szent Bonaventura írja: „A keresztény embernek nem szemlélnie kell csupán Krisztust a kereszten, hanem megsebzett oldalának nyitott kapuján eljutni egészen Krisztus szívéig. A jegyesség Isten és a teremtmény között a kereszten válik teljessé.” Nagypéntek ezért az eljegyzés napja.
„Krisztus lehajtott fejjel a kereszten téged vár, hogy neked, a bűnös embernek a béke csókját adja. Széttárja karjait, hogy megölelhessen, kezei nyitottak, hogy megbocsáthasson, széttárt teste, hogy teljesen neked adja magát, és nyitott, megsebzett oldalán a szívéhez juthass.”
Mária Krisztussal együtt mártírrá válik a kereszt alatt, vele együtt megsebezve, felfeszítve, és szívében átszegezve.
Amikor a keresztről beszélünk, vagy szemléljük, gyakran elfeledkezünk az Atyáról, talán kicsit szemérmesen, mert nem tudunk, mit kezdeni vele, hogy miért nem akadályozta meg Fia halálát. Az Atya a világnak adta, a világra bízta a fiát, a második isteni személyt, s vele odaadott mindent, aki Ő maga, akije volt, odaadott mindent, amit csak adhatott. Az Atya valóságosan kifejezte önmagát a Fiúban, egész lényét, lényegét, hatalmát. Így a Fiúban az Atya teljesen jelen van a kereszten, hisz magában az isteni személyekben nincsenek számok, mivel az egységük nem többszörisíthető.
A Fiú sohasem akart mást, mint az Atya képmása lenni, és ezt a képmást sugározza és adja tovább nekünk. A Fiú az Atya teljes kifejeződése. Ami bennünket velük összeköt, az egy „nyom”, Isten kezének nyoma rajtunk. Összeköt vele a képmás és a hasonlóság. Az ember a teremtésben ezért Isten megjelenítője és visszatükröződése, s mindaz, ami létezik, nekünk köszönheti létezését, mint minden létező céljának.
A bűn ezt a képmást sebezte meg, de eltüntetni nem tudta. Krisztus a kereszten ezt állította helyre. Az Atya tehát a Fiúban fejezte ki önmagát, s azzal, hogy a Fiú megtestesült, Istennek ez a hozzánk való leereszkedése az ő akaratának és szeretetének megnyilvánulása. Leereszkedése egyben az ő elszegényesedése is.
Ez a legmélyebb titok, amit Isten magából feltár, mely megnyilvánul először a megtestesülésben, de még inkább a kereszten. A Szentírás feltárja Isten szívét, Isten feltárja benne, hogy szívbe öröktől fogva sebezhető volt, és ennek a sebezhetőségnek az alázatában érthető meg az ő keresztig elmenő szeretete.
Forrás: Nagymarosi Plébánia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése