Beszélgetés
Freund Tamás agykutatóval
Freund
Tamás negyvenkét éves agykutató komoly hazai és nemzetközi tudományos
eredményeket mondhat magáénak. A tudomány doktora, 1998 óta a Magyar Tudományos
Akadémia levelező tagja. A szélesebb ismertséget a tavaly elnyert Bólyai-díj
hozta meg számára. A köztudottan hívő katolikus tudóst indulásáról, tudományos
munkájáról, a megismerés határairól és a vallásos kutató világlátásáról
kérdeztük.
- Egész pályám szempontjából nagyon
fontosnak tartom, hogy szüleimtől szigorú katolikus nevelést kaptam. Egy
Veszprém megyei, kis, sváb községből, Bándról származom, ahol a nagyszüleim és
az ő nagyszüleik is a földet művelték. Az ő példájuk mélyen belém véste, hogy
az életben mindenért keményen meg kell dolgozni. Ez a kutatói pályára is
vonatkozik. A családi háttéren kívül nagyon fontosak voltak az életemben a
tanáraim. A pedagógus nemcsak egy-egy tantárgyat ismertet és szerettet meg a
diákjaival, hanem számos emberi értéket is közvetít feléjük. Nekem nagy
szerencsém volt, már a veszprémi általános iskolában is kiváló kémiatanárom
volt, Keller Antal. Minden
kémiai törvényhez mondott egy viccet, így könnyen és gyorsan megtanultuk
azokat. Édesanyám egy vegyipari kutatóintézetben volt laboratóriumi
asszisztens, ahol nyári diákmunkán én is megfordultam. A raktárból
elcsenegetett vegyszerekkel otthon én is kísérletezgettem, és közben tanulmányi
versenyeket is nyertem.
Gimnazista koromban a kémia
szeretete mellett egyre fontosabbá vált számomra a zene. Hétéves koromtól
klarinétoztam már, de sokáig inkább csak a zeneiskola mellé jártam. Aztán
láttam egy filmet Benny
Goodman életéről, ami teljesen magával ragadott. A gimnáziumban már
saját jazz-zenekarom volt, hamarosan a Dunántúl legnevesebb együttesének
számító Nyitrai Jazz Kvartettben játszottam - a tanárok közül is jártak a
koncertjeinkre. Emellett énekeltem az iskolai és a városi vegyeskarban, néha
kisegítettem klarinétosként a város szimfonikus zenekarában. Az iskolában
meglepődve fogadták, hogy mégsem zenész, hanem biológus akarok lenni.
Az imént
még a kémiánál tartottunk...
- Onnan csak egy lépés a biológia,
az élővilág kémiája, a biokémia. Az agykutatás iránti kifejezett érdeklődésemet
a harmadik gimnáziumban használt tankönyvnek köszönhetem, amelyet a nemrég
leköszönt kulturális miniszter, Hámori
József írt, aki Szentágothai
János tanítványa volt és az ő ábráit használta illusztrációként.
Gyönyörű színes képeken láttam az idegsejtek bonyolult kapcsolódásait, ezek
nagyon megragadták a fantáziámat, és eldöntöttem, hogy én is ezzel fogok
foglalkozni.
Szegeden, majd a budapesti
természettudományi karon tanultam. Másodéves koromtól bejárhattam Szentágothai
János ésSomogyi Péter laboratóriumába,
ahol immár mikroszkópon át nézegethettem a gimnáziumi tankönyvben látottakat.
Ez óriási lehetőség volt a számomra. Tudományos pályámat annyi szerencse
kísérte, hogy azt inkább gondviselésnek kell neveznem...
Az egyetemi órák után siettem az
Anatómiai Intézet laboratóriumába, ott töltöttem a hétvégéim nagy részét is.
Negyedéves hallgatóként már önállóan is tudtam kutatómunkát végezni, az ötödik
évet ennek köszönhetően Oxfordban végezhettem, ott készítettem el a szakdolgozatomat,
amelyet aztán itthon védtem meg. Kandidátusi disszertációmat Szentágothai
professzor mellett dolgozva írtam, nagyszerű három éve volt ez az életemnek.
Kutatási
témája az agy, azon belül is az agykéreg...
- Oxfordban az ottani professzor
kedves témájával foglalkoztam: a Parkinson-kórban szerepet játszó
dopamintartalmú pályának a szerveződése volt. Ebben sikerült néhány alapvető
megfigyelést tennem. Később azonban visszatértem az agykéreg, a tanulási és
memóriafolyamatok, az epilepszia mechanizmusainak kutatásához - ezen belül is
a hippocampus vizsgálatához,
amelynek alapvető szerepe van mindezekben. 1986 óta foglalkozom munkatársaimmal
ezzel a témával, azóta a világ egyik legjobb ilyen laboratóriumának számít a
miénk, itt a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetben.
Ez az út
vezetett el a Bolyai-díjig, ami - számos komoly szakmai elismerés után - a
közvélemény előtt is ismertté tette...
- A Bolyai-díj arra akar rámutatni,
hogy lehet ma Magyarországon a világ élvonalába tartozó kutatásokat folytatni.
A fizika és a kémia évszázada után most a biológia korszakát éljük, azon belül
a neurobiológia nagy magyar hagyományokkal bíró tudományág, amely világszerte
elismert eredményeket mondhat magáénak. Mindez - saját eredményeimmel és
nemzetközi elismertségemmel együtt - hozzásegített ahhoz, hogy én legyek a díj
első kitüntetettje. Túl azon, hogy a kitüntetés a szakmai körökön jóval túl is
ismertté tette a nevemet, ráirányította a figyelmet a tudományra, amely nemcsak
igényel, hanem "termel" is pénzt, és komolyan hozzájárul az ország
kedvező imázsához. A Széchenyi-terv részeként a nemzeti kutatásfejlesztési
program keretében jelentős összegeket fektetnek a tudományba, és mozgósítják a
vállalkozói és ipari szférát is közös pályázatokra. A felsőoktatásban dolgozók
és a kutatók bérének emelése is azt mutatja, hogy a kormányzat igyekszik
rangjának és értékének megfelelően viszonyulni a magyar tudományhoz.
A
tudomány felértékelődésének örülnünk kell. De nem lehet ennek negatív hatása is
a közoktatásra? Hetedik és kilencedik osztályos gyerekeim a természettudományos
tárgyak keretében olyasmit tanulnak, amikkel mi csak a főiskolán
foglalkoztunk...
- Nem szerencsés tendencia ez. Azt
vallom, hogy középiskolában nem az a fontos, hogy a diákoknak megtanítsák az
egyetemi tananyagot, hanem hogy érzelemgazdaggá, kiegyensúlyozottá, emberséges
emberré neveljék őket. Ezt a tanulás és emlékezet mechanizmusait vizsgáló
agykutatóként is hangsúlyozom. Bármilyen külső ismeretanyagot ugyanis úgy
tudunk tartósan megjegyezni, ha belső világunkból származó információkkal
társítjuk azokat. Ez a belső világ érzelmi, motivációs információtartalmakat is
jelent, meg az évezredes emberi hagyományokat, mint erkölcs, vallás. Ezekkel
társulva tudnak a külső információk olyan agyi régiókba elraktározódni, amelyekből
a kreativitás táplálkozik. Igazán kreatív emberek azok lesznek, akiknek gazdag
az érzelemviláguk. Ennek gazdagítása pedig nagyjából a középiskolás kor végéig
tart, és nagyon fontos része a művészeti nevelés. A fogékonyságot, a
nyitottságot kell megszerezni a középiskolában, aztán az egyetemen jöhet a
tudomány.
Az
agykutatás izgalmas problémája lehet, hogy a kutatás alanya és tárgya ugyanaz:
az emberi agy.
- Örök filozófiai kérdés, hogy
megismerhető-e maga a megismerő szerkezet. Ezért az agykutatást az emberiség
egyik legnagyobb intellektuális kihívásának is tekinthetjük. Én vallásos
emberként nem is hiszem, hogy az agy mint az anyag evolúciójának csúcsa képes
volna kitermelni magából a nem anyagi jellegű tudatot, amely aztán irányítólag
visszahat magára az anyagi agyra. Úgy vélem, a tudati folyamatok többsége
visszavezethető ugyan az idegsejtek bonyolult interakcióinak folyamataira, de
vannak az én-öntudatnak olyan elmei, amelyek nem lehetnek anyagi eredetűek,
hanem valahonnan máshonnan származnak. Ez azonban nem válhat a
természettudományos kutatás tárgyává. A kérdéssel kutatóként én sem tudok
foglalkozni, csak gondolkodó emberként töprengek ezen, a hitemre hagyatkozva.
Ugyanakkor nincs szó a tudomány
fegyverletételéről, a kutató igyekszik egyre mélyebbre hatolni a
természettudományos módszerekkel mérhető tudati folyamatok megismerésében. Én
magam is ilyesmiken dolgozom.
Ön látja
vagy sejti legalább, hol húzódik a megismerhetőség határa, vagy ezt a határt
folyton "tolja maga előtt" a tudományos kutatás?
- Minden kutatási eredmény újabb
problémákkal szembesít, minden megválaszolt kérdés továbbiakat vet fel. Mégis
van határ: a természettudós az anyagi világ kutatásának szakembere.
A
megismerhetőség határa tehát, az én-öntudat körül keresendő. Ha ez nem az anyag
terméke, akkor a hívő természettudós szerint az evolúcióba ezen a ponton
történhetett valami isteni beavatkozás?
- Ha a majom agykérgét
összehasonlítjuk az emberével, akkor azt látjuk: belső szerkezete ugyanaz. Csak
az emberi agykéregben sokkal több információt feldolgozó egység van. Ez a
mennyiségi különbség vezetett volna el emberi én-öntudatig? Ha ezt elhisszük,
akkor azt is el kell hinnünk, hogy a számítógép megfelelő alkatrészeinek
megsokszorozásával szintén kitermelhető valamiféle tudat, amely majd
irányítólag visszahat a számítógép "agyára", szabad akarata lesz. Ezt
én természetesen nem hiszem.
A
számítógép-hasonlatnál maradva: az agy volna a gép, ami a kívülről belé táplált
program révén működik úgy, ahogyan működik?
- Többé-kevésbé elfogadható a
hasonlat. A programok jelentős részét ő maga képes generálni.
Természettudósként
az anyaggal dolgozik, de ez nyilván visszahat a vallásos világnézetére is.
Miként? Mennyire?
- A végtelen sokféleség és
összetettség, amely mégis egy káprázatos logika szerinti szervezettséget mutat.
Ezt látva az emberben olyan hangok szólalnak meg, hogy valakinek mindezt ki
kellett gondolnia. Ez nem lehet spontán, véletleneken alapuló mutációk
eredménye, legalábbis ennyi idő alatt biztosan nem juthatott el az anyag evolúciója
az atomoktól az emberi agy komplexitásáig. Ez magyarázza talán, hogy a
neurobiológusok - de számos más tudományág képviselői - között sok a hívő
ember. Biológusként nem vonom kétségbe a mutációkat, nem hiszem azonban, hogy
ezek véletlenszerűek volnának. Azt hiszem, irányított evolúciónak kellene
neveznünk azt a folyamatot, amely az első egysejtűektől az emberig vezetett.
Kipke Tamás
Forrás: Új Ember - 2001.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése