Deus, Deus meus

Mit ünneplünk Virágvasárnap?

Virágvasárnap a húsvét előtti vasárnap neve, a nagyhét kezdete a keresztény ünnepkörben.

Ezen a napon vonult be Jézus Jeruzsálembe kereszthalála előtti vasárnapon. Az ókorban szokás volt a Közel-Kelet országaiban, hogy az arra méltó személyek útját valamilyen módon befedjék. Az emberek mind a négy evangélium szerint megadták Jézus Krisztusnak ezt a tiszteletet. Máté, Márk és Lukács szerint a felsőruháikat az útra terítették és gallyakat vágtak a fákról, János az egyedüli, aki pálmaágakról számol be.

A nyugati keresztény egyházak liturgiájában e kiemelten fontos dátum mindig a március 15. és április 18. közti valamelyik vasárnapra esik. A katolikusoknál a nagyböjt utolsó, legfontosabb hetének kezdete: a napján a templomban barkaszentelést (a magyar néphagyomány szerint rontás, betegség, vihar, jégeső ellen), barkás bevonulást vagy körmenetet szoktak tartani.

A keresztény kultúra országaiban ez kiemelten fontos ünnep, melynek hagyományára gazdag népszokáskincs épült.

I. Neve

A pálma a győzelem és a diadal jelképe. Ezért az ünnep neve több nyelven pálmavasárnap (latinul Dominica palmarum, németül Palmsonntag, olaszul: Domenica delle Palme stb.). Mivel az európai országok többségében nincsenek pálmák, az ünnepléskor a pálmaágakat itt gyakran tiszafa, fűzfa vagy más fák ágaival helyettesítették. Az ünnepet például angol nyelvterületen ezért a Palm Sunday-on kívül Yew Sunday („tiszafavasárnap”) vagy egyszerűen Branch Sunday („ágvasárnap”) neveken is ismerik. Virágvasárnapnak a magyarokon kívül az örményeknevezik.

II. Története

A virágvasárnap megünneplésének szokásai a bibliai elemek mellett ajeruzsálemi egyház liturgiájából erednek.

Jézus bevonulásának útvonala a Biblia szerint Betániából az Olajfák hegyén és a Kedron patak völgyében vezető országúton át, majd azAranykapun keresztül vezetett, célja pedig a jeruzsálemi templom volt. Szintén a Bibliában olvasható, hogy szamárháton érkezett, és a nép ünnepléssel fogadta. Mind a négy evangélium említi, hogy a „Hozsanna Dávid fiának” felkiáltással fogadták, ami a 118. zsoltár fényében egyértelműen teszi, hogy a „messiás királyt”, a római uralom alól való felszabadítót várták benne. A szamárháton való érkezés, valamint a templom mint cél ugyanakkor egy szolgáló, papi messiásképre utal; a királyi messiásmodellt Jézus távolságtartással kezelte, és nem kívánt azonosulni a politikai felhangokkal.

A jeruzsálemi egyház virágvasárnapi hagyománya jól dokumentáltan a 4. századtól, a szentföldi zarándoklatok megsokasodásával terjedt el. Az a hagyomány, hogy a virágvasárnapi bevonulás szereplői a gyermekek, valószínűleg szintén a jeruzsálemi egyház liturgiájából ered. Felnőttek keresztelésére évente kétszer – vízkeresztkor és húsvétkor – került sor, így a virágvasárnapi ünnepen az ujjongó népet a keresztelésre várók jelképezték, őket pedig a görög egyházi nyelv „gyermekeknek” nevezte. A körmenet szokása is innen terjedt el, és vált nyugaton is általánossá a 6. századtól.

III. Liturgiája

A katolikus egyházban korábban a vasárnapi szentmiséket reggel vagy délelőtt tartották, mivel szombat éjféltől szentségi böjt volt érvényben. A virágvasárnapi szentmise evangéliuma a jeruzsálemi bevonulásról szólt. A barokk korban terjedt el, hogy délután – a nagyhétre való készületként – oratóriumokat, passiókat adtak elő.

A liturgikus reform nyomán ma már a nap bármely szakában lehet szentmisét tartani, így ez a két hagyomány összekapcsolódott a szentmisében. Ennek a következménye, hogy a virágvasárnapi szentmisében két evangéliumi szakasz, a jeruzsálemi bevonulás és a szenvedéstörténet is elhangzik. A változást követve az ünnep hivatalos neve is „Urunk szenvedésének vasárnapja” lett.

A körmenet is megváltozott: eredetileg valahol a templomon kívül találkoztak, majd a barkák megáldása után vonultak a templomba, jelképezve Jézus bevonulását. Hivatalosan ma is a templomon kívül kell kezdeni a körmenetet, de ez nem mindig van így.

Forrás: Wikipédia

A keresztcsőrű nyomdokán 5.

A sorozat ezen részében a Szent István Társulat kiadásában megjelent Prohászka Ottokár "A bűnbocsánat szentsége" című könyve olvasható a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár gondozásában ezen az oldalon.

Áldott ki az Úr nevében jön!

Virágvasárnapot ünnepli az egyház most vasárnap, április 13-án. Ezzel a nappal megkezdődik a nagyhét, amely a kereszténység legnagyobb ünnepére, a húsvétra vezet el bennünket. Virágvasárnap Jézus Jeruzsálembe való bevonulásáról emlékezik meg a Katolikus Egyház.

Krisztus a Biblia tanúsága szerint a zsidó peszah előtt néhány nappal vonult be Jeruzsálembe. Ezt a bevonulást három evangélista is leírja. Mindháromból kitűnik, hogy a Jézust éltető nép szabadságot, jólétet és dicsőséget várt a Messiástól. Néhány nappal később azonban már inkább Barabás szabadon bocsátását kérik Pilátustól, benne látva a rómaiak elleni küzdelem megtestesítőjét.

A virágvasárnapi szentmise a bevonulásra emlékező körmenettel kezdődik, amelynek során a hívek pálmaágakkal és barkákkal köszöntik a templomba bevonuló papot és kíséretét, ahogy egykor a jeruzsálemiek is hódoltak Krisztus előtt. A virágvasárnapi liturgia része az a körmenethez szorosan kapcsolódó szertartás, amelynek során a hívek által hozott barkákat a pap megáldja.

Ez a vasárnap egyben az Úr szenvedésének vasárnapja néven ismert a liturgiában, ezen a szentmisén hallhatjuk Krisztus szenvedéstörténetét, a passiót. Az Egyház a liturgiában azt a hitét fejezi ki, hogy a dicsőséges bevonulás kezdete annak az eseménysornak, amely Jézus szenvedésével és halálával folytatódik, majd feltámadásával teljesedik be, ezáltal megvalósítva a megváltást, lehetővé téve az embernek a szabadulást bűneitől. Jézus feltámadása egyben a feltámadás és az örök élet reményét táplálja minden hívőben.

Forrás: MKPK

Gloria laus

Nagyböjti gondolatok

Máté passió

Krisztus utolsó hét szava

A szeretet Istentől való - és nem a főemlősöktől

Fáradt ember keresztútja

I. Jézust halálra ítélik (önuralom)

        

A Getszemáni kert álmatlan éjszakája és idegkimerültsége után, tompán, fájó fejjel, égő szemekkel emberek elé állni - nyugodtan szólni, amikor beszélni kell, s hallgatni, amikor némaság a méltó válasz...

Uram, a te nyugalmad kiérdemelte a kegyelmet, hogy én is tudjak uralkodni idegességemen, kimerültségemen, álmatlanságomon az emberek előtt. Tudjak nyugodtan szólni, s ha kell, hallgatni akkor is, ha idegeim pattanásig feszülnek.

II. Jézus vállára veszi a keresztet (a mindennap keresztje)

Ilyen fáradtan, kimerülten veszed válladra a keresztet: megkezded azt a munkát, melyet a mennyei Atya a mai napra számodra kijelölt.

Te tudod, Uram, mit jelent munkába indulni anélkül, hogy az ember kialudta volna magát. Oly jó lenne egy napot kihagyni..., nem tenni semmit..., nem tudni semmiről... De nem lehet, vár a mai nap feladata. Vállamra veszem a nap terhét, veled együtt indulok...

III.Jézus először roskad le a kereszt alatt (nehéz...)

A teher a földre nyom... A te keresztedbe benne nehezedett a mi terhünk is. A világ terhét vonszolod meg-megingó lábbal...

Az én tehercipelésemnek, földrezuhanásaimnak azért van végtelenbe nyúló értéke, mert azt az Isten fölsebzett válla és tántorgó lába szentelte meg. Jézus kiérdemelte, hogy érdemszerző legyen.

IV.Jézus édesanyjával találkozik (Máriával)

Vannak tiszta, nyugodt, harmonikus lelkek. Oly jó velük találkozni, közelségük olyan megnyugtató, szeretetük oly erőt sugárzó... Mária csak szemével tudja végigsimítani fia fájó homlokát, de az ô jelenléte új erőt ad a fáradt kereszthordozónak.

Mária, édesanyám, engedd, hogy lüktető homlokomat kezedbe hajtsam...

V.Cirenei Simon átveszi a keresztet (fáradtan is segíteni)

Simon egész napi kimerítő munka után igyekszik hazafelé, amikor a kereszthordozó Jézussal találkozik. S mégis fölkíséri a Golgotára...

Uram, szabadíts meg a fáradtság, az idegesség önzésétől... Mert fáradt vagyok, nem kívánhatom, hogy mindenki körülöttem forogjon, mindenki énrám legyen tekintettel, mindenki engem szolgáljon, s nem menthetem föl magam a szeretet kötelessége alól: fáradtan is szeretnem, szolgálnom, segítenem kell...

Ha találkozom vele, fölkísérni -- még napi munkám után is -- Jézust a Golgotára, keresztjét hordozva...

VI.Veronika letörli kendőjével Jézus verítékét (a többi ember fáradtsága)

Együtt élek emberekkel. Őket is hajszolja az élet. Ők is sokszor fáradtak, kimerültek, idegesek. Milyen kevés kell ahhoz, hogy Veronika lehessek...

Egyszer egy derűs szó, máskor egy kis hallgatás, ,,nyelés'', egy kis elnézés -- talán csak annyi, hogy nem nyitom ki a rádiót, vagy csöndesen teszem be az ajtót,... halkan beszélek,... nem panaszkodom folyton saját bajaimról,... nem érzékenykedem,... helyet adok a villamoson...

Az emberek kimerültségében Krisztus fáradságát tisztelem.

VII.Jézus másodszor roskad le a kereszt alatt (csüggedés)

Uram, időnként oly csüggedés fog el... Hiába minden küszködés, úgy érzem, nem jutok előre. A mindennap taposómalmából áll az életem. Napról napra kezdem elölről a munkát, s mindig elmarad egy csomó tennivaló. Napról napra elindulok jószándékaimmal, s minden nap meghozza ugyanazokat a hibákat és bűnöket, mint a tegnapi...

Uram, elfelejtettem a csüggedés óráiban, hogy a te megismétlődő eleséseid megszentelték, érdemszerzővé tették az én taposómalmomat, a te fölkeléseid megadják a kegyelmet, hogy egy-egy lépéssel mégis csak előbbre juthassak hibáim ellenére a küzdelemben.

VIII.Jézus szól a síró asszonyokhoz (emberi vigasz - kevés)

Uram, keresztutadon nemcsak korbács és durvaság kísér, vannak olyanok is, akik sajnálnak, siratnak. Jól esik ez a szívnek - de a lényegen nem változtat. A keresztet mégis egyedül kell fölvinni a Golgotára.

Amikor fáradtan botorkálok a szenvedés útján, akad egy-egy meleg szív, aki részvéttel van, vigasztal, sajnál. Jó ez, ha megkapom, de nem keresem. Problémám lényegét nem oldja meg úgy sem. A szenvedéssel végső fokon mégis négyszemközt maradok, s a keresztnek egyedül kell az ,,igen''-t kimondanom.

IX. Jézus harmadszor esik el a kereszt alatt (kétségbeesés)

A legmélyebb zuhanás... Jó volna így maradni... Már nem is érzed a rúgásokat, a korbácsok ütését. Csak ne kellene tovább menni... Csak meg lehetne most itt halni...

Uram, e szörnyű mélységekbe való leszállásod által ments meg engem a kétségbeeséstől... Ó, te ismered a sötétség mélyét, melyből nem látszik kivezető út. De van. Igaz, hogy a Golgotán át visz... de húsvét hajnalán mégis csak fény ragyog...

X. Jézust megfosztják ruháitól (magányosság)

A Golgota kimagaslik a tömegből, s ott állsz rajta, Jézusom, kifosztottan, egyedül, dermesztő magányosságban.

Barátaid elmaradoztak, anyádat, Veronikát, Jánost hiába keresi a távoli tömegben szemed. Hóhérok, vadállatok vesznek körül - s ők még fájóbbá teszik magányosságodat...

Uram, lelkemen úgy átfáj néha magányosságom...

Olyan jó lenne, ha valaki meghallgatna, meg tudna érteni... ha valakivel föl tudna oldódni egyedülvalóságom. De éppen a szenvedés, a fáradtság, a kimerültség órái a legmagányosabbak. A te elhagyatottságod szentelje meg, s tegye értékessé azokat az órákat, amikor fáj a magány.

XI. Jézust a keresztre szegezik (álmatlanság)

Végre lefekhetsz, Uram, ziháló melled megnyugodhat, fáradt tested elpihenhet. Ó, de a keresztre kellett ráfeküdnöd, hogy fájó szögek hasítsák át, s feszítsék ki fáradt tagjaidat.

Hányszor kereszt az én pihenésem is, Uram. Nem tudok pihenni... Aludnék, de zajok, hangok hasítanak belém, mint szögek - aludnék, de idegeim feszülnek, mint tested a fán...

Legyen megnyugvásom ilyenkor a Megfeszített képe...

XII. Jézus meghal a keresztfán (még az Isten is elhagy)

A nap és a hold elsötétedik, éjszaka száll a Golgotára, s éjszaka száll a lelkedre: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?...

Amikor a szenvedés, kimerültség útjait járom, hányszor érzem, Uram, én is: nem tudok már imádkozni sem. Sötétség, szárazság kínoz, s úgy érzem, éppen ilyenkor hagy el az Isten...

Uram, a te golgotai éjszakádból él a világ, s amikor a tökéletes engedelmesség áldozatát bemutattad, akkor voltál a legkedvesebb az Atyának...

Jézusom, taníts meg arra, hogy aki szenved attól, hogy nem tud imádkozni, az már jól imádkozik, és hogy nagyon közel van az Isten ahhoz, akinek fáj az Ő távolléte...

XIII. Jézus testét leveszik a keresztről (tehetetlenség)

Megdöbbentő dolog ez: az Istenember holtan, tehetetlenül függ, leszögezve... Szeretetből, a mi tehetetlenségünk miatt. Aki mindenre képes, az erőtlenné tette magát.

Hányszor kínoz engem is tehetetlenségem... A fáradtság, az erőtlenség leszögezi tagjaimat, agyamat, akaratomat... A lélek kész, de a test erőtlen...

Krisztusom, te is erőtlenségedben voltál a legerősebb, a világ Megváltója, a Gonoszság Fejedelmének legyőzője. Ha egyesítem veled gyöngeségemet, én is részt veszek veled a világ megváltásában...

XIV. Jézust a sírba teszik (a teljes megnyugvás)

Eljött a teljes pihenés ideje. Vége a harcnak, küzdelemnek, fáradtságnak, szenvedésnek. A nagy életmű kész.

Minden, ami fáj, elmúlik egyszer... A megfáradt vándor hazatér. S a pihenés nem öntudatlan semmibe süllyedés egy néma temetőben a föld mélyén - ó, nem. A mennyei Atya vár ölelésre, letöröl szememről minden könnyet, elsimít homlokomról minden barázdát. Krisztus kézenfog, s a sok szürke, fáradt, egyszerű emberrel együtt bevezet országába:

,,Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek a nektek készített országot.'' Amikor türelemmel, szeretettel, áldozatkészen, keresztemmel egyesítve hordoztátok a mindennap fáradságát, a szenvedés keresztjét, - talán nem is gondoltatok arra, hogy az én passióm folytatódik bennetek a világ végéig...

Ilyeneké a mennyek országa...

Forrás: Rózsafüzér Királynéja Plébánia

A keresztút kialakulása

A keresztút az a másfél kilométeres útszakasz, amelyen Jézus a keresztet hordozta. A mai keresztútjárás az evangéliumokból ered. A legelső keresztutat Jézus járta: a Via Dolorosán, a Szenvedés Útját az Utolsó Vacsora termétől Annás és Kaifás háza mellett a Kálvária hegyig. Onnan a Szent Sírhoz, Pilátus palotája mellett a Getszemáni kertbe, az Olajfák hegyétől a Kedron patakon át Sionig. 

Egy régi hagyomány szerint Mária, Jézus édesanyja gyakran végigjárta ezt az utat Fia feltámadása után, hogy így emlékezzen meg szenvedéséről. Néhány hű tanítvány kíséretében lassan és elgondolkodva ment az utolsó vacsora termétől az Antónia-várhoz, onnan tovább a keresztúton fel a Golgotára és a sírbolthoz. Azután visszatértek „abba a terembe, ahol együtt szoktak lenni. Mindnyájan egy szívvel s lélekkel állhatatosan imádkoztak Jézus anyjával, Máriával együtt”. (Apcsel 1,13-14)

Euszébiosz és Szent Ambrus püspökök a IV. században leírták, hogy Szent Ilona, Nagy Konstantin császár anyja, hogyan kerestette meg Jézus keresztjét és építtette fel az első templomot a Golgotán a 320-as években. Később felállítottak néhány emléktáblát is a keresztút egyes helyein.

A XV. században már 12 márványtábla vagy emlékmű állt a keresztút mentén Jeruzsálemben. Ezeket stációknak vagy állomásoknak nevezték. A zarándokok megálltak az emlékművek előtt s egy kis szünetet tartottak az úton, hogy imádkozzanak és gondolkodjanak az eseményről, amely a felirat szerint ott történt. A középkorban igen látogatott volt az ottani keresztút, főleg a ferencesek vezetésével. Ők "szent circulus"-nak, körjáratnak nevezték. A szentföldi zarándokok révén került Nyugat-Európába ez a lélekemelő imádság. Nemsokára emlékművekkel, szobrokkal juttatták a keresztúti ájtatosságot végzők emlékezetébe Jézus szenvedésének útját. Ekkor hét stációra osztották a keresztutat, a római hét-stációs templom mintájára. E stációjárásnak Rómában nagyobb ünnepek előtt - nagyböjt, kántorböjtök idején - bűnbánati jellege volt. Nem volt kapcsolata a keresztúti ájtatossággal. Más országokban még ennyi stáció sem volt.

Az 1600-as években alakult ki a keresztút végleges formája a 14 stációval. A betlehemi papság külön imakönyvet adott ki a keresztúti ájtatosságról 1518-ban, 14 stációt tartva szem előtt. A ferences P. Antonio Daza volt az első, aki leírta a stációk történetét  lelkigyakorlatos könyvében (Exercios espirituales, 1620). Elmélkedéseit az evangéliumi elbeszélésekre és hiteles egyházi hagyományokra építette.

A barokk kor a keresztutak (kálváriák) építésének virágkora volt. Világszerte elterjedt a 14 stációs keresztút, különösen Porto Maurizio-i Szent Lénárd római ferences tevékenysége folytán. Ő maga 576 keresztutat állított fel. A keresztúti ájtatosságok szentbeszéd-sorozatát (Via crucis praedicata) is ő tartotta először Firenzében a Monte alle Croci-n. Szent Lénárd legnagyobb sikere volt Rómában, a Colosseumban 1750. december 27-én felállított keresztút, melyet mindmáig meg is tartanak, rendszerint a pápák vezetésével járja a hívő nép nagypénteken este, gyertyafényes hívősereg jelenlétében.

A keresztút tisztelete és gyakorlata ezután egyre jobban elterjedt a keresztény országokban. Mivel a legtöbb hívőnek sohasem volt alkalma a Szentföldre zarándokolni, a városokban kezdtek építeni keresztutakat a jeruzsálemi mintájára. A szabadtéri keresztutakon minden állomást egy-egy kis kápolna vagy emlékmű jelzett a megfelelő felirattal. A legnépesebb zarándokhelyeken embernagyságú szobrok ábrázolják az egyes stációk történetét. Ma már minden katolikus templomban van egy megszentelt keresztút. Az állomásokat 14 megszámozott kép, festmény vagy dombormű jelzi. Ezeket a stációkat a római rituáléban előírt szertartással áldják meg. Az Anyaszentegyház teljes búcsút engedélyezett azoknak, akik a keresztutat a kegyelem állapotában végzik.

Forrás: Szent Kereszt Plébánia

Keresztút Mátraverebély-Szentkúton pálos szervezésben

Jézus utolsó napja

Könyvajánló

Gerhard Lohfink: Jézus utolsó napja 

Gerhard Lohfink (szül. 1934) germanisztikát és teológiát tanult Münchenben és Frankfurtban. 1960-ban szentelték pappá. Három év lelkipásztori munka után Würzburgban folytatta teológiai tanulmányait. 1971-ben teológiai doktorátust szerzett, 1973-ban habilitált az újszövetségi szakon. Ezt követően az újszövetségi tanszék professzora volt Tübingben. Professzori állását 1986-ban adta fel, hogy a müncheni „Integrierte Gemeinde”-ben élhessen és dolgozhasson tovább. 

A Jézus utolsó napja „sallangoktól” mentesen tárja elénk Jézus szenvedéstörténetének drámai eseményeit. A szerző – ismert bibliakutató – bibliai és korabeli források alapján kísérli meg nyomon követni és felvázolni Jézus utolsó napját, hogy a hit fényében a ma embere is közelebb kerüljön a véres komolyságú nap értelmének megértéséhez. 

A Nem a halálé az utolsó szó három elmélkedés. Az első arra a kérdésre keresi a választ, hogy ma egyáltalán lehetséges-e az emmauszi tanítványok húsvéti tapasztalata, vagy éppen Pascal memoriál élménye. 

A Hol végződött Jézus mennybemenetele? Az elmélkedés szembe állítja a lukácsi elbeszélés képek mögött rejlő, valódi jelentését Jean Paul „A halott Krisztus beszédé”-vel. A mennybemenetel hazaérkezés Istenhez, Jean Paul víziójában ellenben Jézus hiába keresi Istent… Döntenünk kell, s a Húsvét erre a személyes döntésre szólít. 

Egzisztenciális érdeklődésünk a halálra és a halál utánira kérdez: Mi következik a halál után? Gerhard Lohfink harmadik elmélkedése józanul és mértéktartóan fogalmazza meg az emberi létet lényegében érintő választ.

Forrás: Moly

Könyvismertető a Magyar Kurir oldalán itt.

A szükség

A hívek konzervatívabbak, mint ahogy mi elképzeljük

Úgy látom, a hívek alapvetően konzervatívabbak, mint ahogy mi elképzeljük őket. Bejönnek a templomba, és azt szeretnék, hogy a liturgiában ne ugyanolyan dolog történjen, mint a világban. Azt hiszem, abban tévedett a zsinat utáni reform, hogy teljesen olyanná akarta tenni a liturgiát, mint a világ, hozzá akarta igazítani a világhoz – mondta a Magyar Kurírnak Füzes Ádám, a budapesti Szondi utcában található Szent Család-templom plébánosa, liturgikus.

Mióta pipázik?

Heti egy-két pipát szívok el. Harminc éves koromban, egy atya lakásának a felszámolásakor találtam egy pipázókészletet, amit még nem használt senki sem, aztán gondoltam, kipróbálom. Jó néha leülni és nyugalomban elszívni egy pipát, segíti a gondolkodást. 

A plébániája egy bérházban található, hogyan tud itt közösségi életet szervezni?

Jól állunk, mert a templom épületében is van egy nagy hittanterem, és van pár kisebb helyiség is. A plébánia egyik fele is közösségi teremként szolgál. ASzent Család-plébánia híveinek többsége az Andrássy út és a Podmaniczky utca közt lakik, illetve a Bajza utcától befelé. Amikor 1931-ben fölépült a templom, ami szintén a bérházak közé van suvasztva, akkor a főváros, mint főkegyúr vásárolta ezt a nagypolgári lakást és ajándékozta a plébániának. Velünk szemben van az Epreskert, a képzőművészeti egyetem szobrászbázisa. Ez jó szomszédság. A hívek közössége állandó, nem vagyunk közel semmilyen közlekedési csomóponthoz, ide csak az jön, aki ide akar jönni.

Be lehet oda menni?

Sajnos nem, pedig szép látvány, az ablakból is látszik a Sárkányölő Szent György-szobor másolata, de itt van az epres-kerti kálvária is, ami eredetileg Józsefvárosban állt, és az elmúlt évtizedben restaurálták teljes egészében. 

A környékbeli nagykövetségekkel van kapcsolata?

A horvátokkal, mivel a horvát közösség régebbi helyemen, a belvárosi Szent Mihály-templomban tartotta a miséit, és ebben segítségemre volt Horvát Árpád jezsuita, akivel a házszentelést végezzük, a nagykövet pedig szívélyesen fogad bennünket. 

Miért ment papnak?

12 éves koromban kezdtem ministrálni, és annyira belejöttem, hogy amikor kérdezték az iskolában, osztályfőnöki órán, hogy ki mi lesz, akkor én mondtam, hogy pap. A piaristákhoz jártam gimnáziumba, ott nem nagyon kérdeztek erről semmit sem, de az a nevelés, amit adtak, hozzájárult ahhoz, hogy meg tudtam erősödni ebben. Kántorkodtam is, és a kántorképzőnmegerősödött a hivatásom, ekkor jöttem rá, hogy igazából nem kántor szeretnék lenni, hanem a templom másik végében, az oltárnál szeretnék szolgálni. A tanári hivatást is a magaménak éreztem egyébként, ahogy aztán sokáig tanítottam is papként. A kántorképzőben 1997-től 2004-ig tanítottam liturgikát és hittant, 2003-tól 2008-ig pedig a hittudományi karon, ugyancsak liturgikát. A liturgikára még az egyetemen specializálódtam, aztán amikor 1998-ban kiküldtek Rómába, eleve a Liturgikus Intézetbe küldtek, ahonnan licenciátussal jöttem haza. 

Akkor gondolom, érdeklődéssel figyeli a liturgia körüli vitákat. 

Igen, izgalmas kérdés, hogy mi történik a liturgiával. A zsinat akkorát fordított az egyház hajóján, hogy abból többen kiestek, a Szentatya őket próbálta kimenteni a Summorum pontificummal. Mindez jó dolog, bár a sok évtizeden át kicsit erőszakos háttérbe szorított emberek reakciói mintha most épp ezért túlzóak lennének. Az biztos, hogy a liturgia fontos identitást jelent egy vallás számára. Láthatjuk ezt az ortodoxiánál is, hogy mekkora megtartó ereje van a liturgiának, annak ellenére, hogy az ortodox liturgia mennyire konzervatív. Az iszlám imarendje is változatlan. Arra pedig szükség van, hogy az identitásunk alapjai egyértelműek legyenek, különben itt ragadunk egy bizonytalan világban, bizonytalan identitással. Remélem, hogy ezentúl komolyabban vesszük majd magunkat és a liturgiánkat. 

A liturgia körüli viták ön szerint mennyire érdeklik a híveket?  

A csatározások nyilván nem érdeklik őket, de a liturgiával nagyon is foglalkoznak. Több olyan élményem volt, hogy valaki odajött, és megköszönte a szép szentmisét, amiben semmi mást nem csináltam, mint hogy az előírt módon bemutattam. A szép liturgia pedig kifejti nem csak az esztétikai,  hanem a kegyelmi hatásait is – ezek viszont nem választhatóak el teljesen egymástól. Úgy látom, a hívek alapvetően konzervatívabbak, mint ahogy mi elképzeljük őket. Bejönnek a templomba, és azt szeretnék, hogy a liturgiában ne ugyanolyan dolog történjen, mint a világban. Azt hiszem, abban tévedett a zsinat utáni reform, hogy teljesen olyanná akarta tenni a liturgiát, mint a világ, hozzá akarta igazítani a világhoz. Ezzel szemben a hívek azt szeretnék, ha a liturgia emelkedettebb lenne a világnál, és nem a világhoz, hanem a liturgiáról vallott elképzeléseikhez mérik ezt. Viszont azt sem érzem teljesen helyénvalónak, ha előhúzunk egy negyven éve nem gyakorolt rítust, úgy, ahogy akkor volt, és felelevenítünk olyan allegorikus értelmezéseket, amiket már kialakulásukkor erős kritika övezett, például a középkor végén, amikor még sehol sem volt a modernizmus. Ezt a ruhát nem a mai emberre szabták. A misztikumból viszont jó lenne valamit visszacsempészni, hogy komolyabban vegyük a szentet, és körülvegyük az őt megillető ritualitással. Az erőltetett dolgokat pedig el kell hagyni, a nyugaton sokfelé szokásos liturgikus „újításokra”, a labdagurításokra, csörgők rázására semmi szükség. A liturgiának nem az a célja, hogy olyan legyen, mintha nappaliban lennénk. Persze van bennünk biztonságkeresés, és sokszor jó ötletnek tűnik visszamenni egy olyan pontra, ahol még jól működtek a dolgok. De hát sosem lehet kétszer ugyanabba a folyóba belelépni. Ezt egyébként már megéltük Magyarországon, a rendszerváltás után sok szerzetesrend ott akarta folytatni, ahol 1950-ben abbahagyta. Végül azok maradtak meg, akik rájöttek, hogy 1990-ben ez már nem működik. Nem biztos, hogy ha elővesszük a nagymama imakönyvét, olyan vallásosak leszünk, mint ő volt. 

Egyesek szerint az ünnepélyesség taszít, mások szerint éppen hogy felemel. 

Az ünnepélyesség lényeges, csak az is fontos, hogy ne váltson át színpadiasságba. Az ünnepélyességhez hozzá tartozik a szépség és a méltóság. Egy modern miseruha is lehet szép, ha jó anyagból van elkészítve és ízléses a díszítése. Magyarországon rengeteg a műanyag miseruha, ezek egyszerűen csúnyák és méltatlanok. Ahhoz, hogy valami ünnepélyes és szép legyen, nem kell barokknak lennie, bár itthon, ahol a török hódoltság után történetesen barokk stílusban építettek újjá mindent, természetesnek mondható, ha az egyházias szinonimája lett a barokkos. Mindenesetre a barokk az utolsó nagy, egységes stílus Európában.  De hát túl vagyunk rajta. Viszont egy barokk templomot alapvetően barokk módon kell üzemeltetni, ha nem akarunk erőszakot tenni a tereken, az egész épületnek a gondolatvilágán. Azt skizofrén dolognak tartom, ha egy barokk templomba beleerőltetnek olyan kirívó, modern berendezéseket, amelyek azt demonstrálják, hogy az ottaniak csak elszenvedik az épület barokk voltát. Egy barokk templom százszor jobban átgondolt, mint a mai modern templomok! Meg kell találni a szűk ösvényt, hogy ne legyünk anakronisztikusak, de mégis együtt éljünk az épület szellemiségével, lelkiségével. A Váci utcában, az angolkisasszonyok Szent Mihály-templomában például elég csúnya szembemiséző oltár volt, egy fadoboz. A Szervita téri templomban azonban volt egy felesleges 17. századi mellékoltár, ezt restauráltattuk és kiegészíttettük, hogy körüljárható oltár legyen, és most ez a szembemiséző oltár a Szent Mihályban.  

Mennyire fenyegeti a papokat a magányosság?

Egy budapesti plébánián ötven éve még hat pap volt átlagosan, de három minimum. Itt még nyolc éve is volt kisegítője a plébánosnak, akár kettő is. A papi életforma pedig sok buktatóval jár együtt. Persze vannak papi közösségek, de a családias légkört nem pótolják a heti egyszeri vagy több hetente megrendezett baráti találkozók. Amíg volt káplánom, itt lakott két szobával odébb, és így minden nap találkoztunk, együtt ettünk, beszélgettünk. 

Mivel foglalkozik még a plébánosságon kívül?

A tanítást abbahagytam, jelenleg egy papi szövetkezet, az Ecclesia működtetésében veszek részt, ami egy papi fogyasztási és beszerzési szövetkezet. Ezt 1951-ben hozták létre, amikor megszüntették a maszek kegytárgykereskedőket. Ez a szövetkezeti eszme, ami megpróbálja kiiktatni a köztes kereskedőket, sokat változott az előző évtizedekben, sokáig monopóliumban volt, ami nem tesz jót sem a piacnak, sem a monopolhelyzetben lévőnek, aki elkényelmesedik. Egyébként néha elmegyek úszni, szeretek kirándulni, kerékpárra pattanni. Ha van egy kis időm, próbálom ápolni az emberi kapcsolataimat. A papságban ugyanis az is nagyon gyilkos dolog, hogy olyan idősávban dolgozunk, amikor mindenki másnak szabadideje van, így a saját barátainkra, rokonainkra, családtagjainkra nem jut idő. Hétköznap éppen koradélutántól késő estig vagyunk foglaltak, ahogy a vasárnap is teljesen, ráadásul az összes zarándoklat, továbbképzés szombaton van. Egy hétköznapi délelőtt pedig nem sok mindent lehet tenni a kapcsolatainkért. 

Miből töltekezik?

Sokféle dolgot csinálok, nem unatkozom. Ezek kiegészítik egymást, és az egyikhez a másikból is erőt tudok meríteni. Az idősek és a gyerekek látogatása nagyon hálás tud lenni, ők kifejezik, hogy örülnek nekem, sokat jelent nekik a látogatásom. Fontosnak tartom a liturgiát is. Ha szeretjük végezni a liturgiát, akkor nagyon sokat lehet belőle töltődni. 

Érdekes lenne, ha egy pap nem szeretné a liturgiát végezni. 

Mégis előfordul. Vannak helyek, ahol nehezen érzi magát otthon pap, és vannak kellemes, beimádkozott helyek. Van, ahol csak arra tud figyelni, hogy hideg van, rosszak a fények, ne vigye le a szél a fejét, esetleg nincs meg a harmónia a közösséggel. Egy hívő, főleg Budapesten, ha nem érzi jól magát egy misén, keres egy másik templomot, hacsaknem nagyon kötődik az adott paphoz. Egy pap nem teheti meg ugyanezt. Visszatérve az előző kérdésre: az imádság is fontos  a feltöltődés szempontjából, és ahogy telik az idő, egyre jobban felértékelődik a saját családom, a testvérem és a gyermekei. Idén pedig elkezdtem a SOTE-n a mentálhigiénés képzést, ami úgyszintén töltődést jelent. A saját belső dolgaimmal és másokkal is szakértő módon tudok így foglalkozni, és ez sokat ad. 

Forrás: Magyar Kurír

Nagymarosi Ifjúsági Találkozó

A böjt lelke

Sok kifogás esik manapság a böjt, a penitencia, az önmegtagadás ellen ; sokan fölpanaszolják a böjti törvény nehézségeit a munka s az élelmezési viszonyok bonyolultsága miatt, s azt hajtogatják, hogy inkább a belső érzületet kell művelnünk, mint a böjtöt sürgetnünk ; mindezekkel szemben szívesen elismerjük, hogy sok esetben — mint később fölsoroljuk — a böjti törvény tényleg nem kötelez és sokan bizonyos körülmények miatt ki is vannak véve alóla ; de mindenekelőtt hangoztatom, hogy ki a böjtről helyesen akar ítélni, s ki ezt az ősrégi, keresztény gyakorlatot jól akarja méltányolni, annak előbb bele kell hatolni a bűnét bánó s a bűnért vezeklő kereszténységnek szellemébe, — annak előbb látnia kell mindazt, amit azok látnak, kik minket önmagunkbatérésre, penitenciára, bánatra, böjtre buzdítanak, — annak előbb az örök, szent remény magaslataira kell hágnia s átéreznie az örök üdvösség vágyát, s az örök kárhozat borzalmát, hogy a bűnt magában letörni s az elkövetett bűnökért elégtételt s engesztelést nyújtani tudjon. Álljatok mindenekelőtt a komoly, imádkozó, vezeklő lelkek szempontjára; álljatok az imádandó, szenvedő Űr Jézus nyomaiba s aztán szóljatok. Az Űr Jézus gondolatai nélkül a böjtről hiába beszélünk; nem értjük meg. Nem tud böjtölni igazán az olyan ember, aki a dolgától s körülményeitől böjtölhetne ugyan, de az Űr Jézust nem érti, míg ellenben penitenciát tart, böjtöl, ég, lángol, áldoz az olyan hívő, aki a törvény szerint a böjt alól ki van véve, de szíve Jézus szívével egyet dobban, megérti őt, s az ő nyomaiban jár. 

Azért én azt sürgetem mindenekelőtt: értsétek meg az Urat, értsétek át gondjait, lépjetek a szenvedő Úr Jézus nyomába, s akkor a világias érzés kivész belőletek, s ajkatokon elhal a kényes ember kifogása. Mindent megtanultok; megtanultok tenni, tűrni, áldozni; megtanultok böjtölni is, ha átértitek s átérzitek azt, ami Krisztus szívét nyomta, amit Krisztus tett, tűrt, áldozott, hogy lelkűnkről lehengerítse a bűnnek terhét. Jézus lelkének terhe a világ bűne, az Isten végtelen fölségének esztelen és gonosz megvetése, a bűn büntetése, a lelkek kárhozata ; ezért lépett ő a keresztútra s szenvedett s a világ elé tűzte keresztfáját, mely hirdesse : emberek, nézzétek, mit tettem s tűrtem értetek; példát is adtam nektek, hogy mit tegyetek, hogyan küzdjetek, hogyan nyújtsatok elégtételt s engesztelést a Fölségesnek. Akiben szív van, az a szent kereszttel szemben a böjti szent időben csak egyet gondol: lelkem, indulj te is Megváltódnak nyomaiban, s tarts penitenciát. Aki az Ür Jézus keresztjére hívő szemmel feltekintett, annak csak egy érzése lesz : Uram, veled tartok, s nem az esztelen, fölületes világgal! Sebzett tested, töviskoszorús fejed, kiontott véred azt kiáltja felém : tarts penitenciát! — Krisztus nem kímélte magát, te se kényeskedjél. Ő szenvedett, ő böjtölt; te is tagadd meg magadat, böjtölj te is. 

Akiben szív van, az nem fog azzal előállni: elhiszem én azt mind, s magam is úgy érzek, de áldozatot ez érzésért nem hozok, magamtól semmit meg nem vonok ; bűnös vagyok — érzem, de penitenciát nem tartok, nem böjtölök. Mily hideg, haldokló érzés volna az, mely nem mozgatja meg a kényes embert egy betevő falat erejéig ; mily gyönge indulata volna az az isteni szeretetnek, mely egy kis áldozatra is képtelen ; mily szegényes engesztelési érzület volna az a nagy Isten számtalan sérelmeiért, mely elégtételre, mihelyt az kissé fáj, rá nem szánja magát; mily tehetetlen, szánalmas vágy volna az tisztulás s üdvösség után, melytől a szem nem lábbad könnybe, az ajk nem lesz beszédes, s az ember még egy falat eledeltől sem tartóztatja meg magát. 

Ily lágy-meleg érzéseket nem táplál a krisztusi kereszténység, ily elevenholt lelkekkel nincs közösségben az Ür Jézus, az az alázatos, vezeklő, szenvedő Krisztus. Aki egész ember s egész keresztény, annak áhítata, lelkesülése, bánata, szomorúsága, öröme, elégtételi vágya s engesztelő lelke kitör magából, kitör bensejéből s a külsőben nyilatkozik meg. Ha lelke imában elmerül, szívesen borul arcra, szívesen hajt térdet, hisz ez természetes; — ha örvend és lelkesül, szívesen olvassa a zsoltárt, szívesen énekel; — akit szeret, annak nyakába borul; — ha pedig bánata van, akkor arca szomorú s szeme sír: épenúgy, ha Istent megbántotta, bánatát nemcsak szíve nyögi, de ajka is, s az elégtételt s az engesztelést nemcsak érzelmein veszi meg, hanem vérén, testén i s ; az egész ember áll bele a mély érzésekbe, akár öröm, akár bánat, akár szeretet, akár penitencia, akár vágy, akár bojt s vezeklés legyenek azok. 

Ami szívünkbe markol, attól megrendül lelkünk s testünk egyaránt; a bűn is nemcsak a lélek érzelmeit fogja le, hanem a testet is fertőzi s a külsőt s belsőt egyaránt megmozgatja. Ha tehát a rossznak testestül-lelkestül szolgáltunk, törjük le magunkat s bűnös érzéseinket nemcsak lelkünkben, hanem testünkben is. Ne röstelkedjünk e részben s ne szégyenkezzünk! 

Ha Amerikában járó honfitársunknak senki sem veheti rossz néven, hogy szülőföldje szép határára gondolván, nemcsak vágyait ereszti szárnyra hazája felé, hanem a szeme is könnybe lábbad; miért ne sírnánk mi is, mikor lelkünk elvesztett, édes kincseire, az Isten barátságára, a szív tisztaságára gondolunk? S ha az árvát el nem űzi anyja sírdombjáról senki azért, hogy kesereg, miért ne szoríthatná a bűnös ember is homlokát Krisztus keresztjéhez s miért ne szánhatná fejét igaz töredelemre, böjtre, vezeklésre, mikor a kereszt alatt szívébe szivárog annak a megtört, krisztusi szívnek bánata, gondja és vágya? 

Ilyen bánat, ilyen penitencia, ilyen vezeklés és böjt kell nekünk 1 Csak olyan böjtöt ajánlunk, melyben lélek van. Böjtölj — mondjuk, — a te anyád, az egyház, köti lelkedre ; de hogy szívből s készségesen böjtölj, gondolj tengernyi bűneidre I Böjtölj — mondjuk, — az engedelmesség kívánja ezt az anyaszentegyház iránt; de hogy ezt az engedelmességet szívesen fölvállald, gondolj a vezeklő, szenvedő Krisztusra ! Vedd sorba lelked titkos gondjait s kérdezd magad, irgalmas lesz-e az Űr nekem? Megbocsátotta-e már bűneimet? Keveset tettem még eddig érte, fölajánlom tehát ezt a böjti szent időt is engesztelésül bűneimért! 

Ó k. hívek, kinek szíve nem fogott tüzet, mikor így gyújtogatták, — kinek szeme nem lábbad könnybe, ha ily érzelmek szállják meg lelkét, — ha a lélek üdvösségének gondja, mint sötét árnyék borul rá, — ha az Isten kegyelme mint vágy, mint engesztelés, mint elégtételt nyújtó szeretet ereszkedik le rá? Tehát ez kell nekünk 1 Elsősorban nekünk papoknak : lélek kell, mely átérezze bűneinek súlyát, Jézus szíve keservét s lélek, mely azután a hívekre önti át saját érzéseit; Szent Pál szava szerint: azt érezzétek, amit Krisztus érzett. Akkor megeredjek az érzelem forrásai, «folynak éjjel-nappal könnyeid, nem adsz nyugtot magadnak s szemed egyre sír»; akkor a penitencia lészen lelked eledele, nem irtózol tőle, hiszen több lelket s erőt merítsz belőle; akkor a szentek érzülete környékez meg téged, s mindnyájan igaz vezeklők, igaz böjtölök leszünk, kik lélekből böjtölnek, hitből, bánatból, engesztelési vágyból, szeretetből, 

K. Testvéreim s Híveim, ezt a lelket oltsuk magunkba s böjtjeinkbe. Ha ez nincs bennünk, akkor könnyen szegjük meg a böjti törvényt; lesznek, kik azt föl sem veszik s nem törődnek vele; sőt többet mondok: a szellem nélküli böjtben sincs köszönet, mert ha a böjt szellemének, a bánatnak s engesztelésnek érzelmei nélkül böjtölünk, akkor megtartjuk ugyan a törvény betűjét, de félő, hogy tisztára külsőségesen végezzük azt. Hisz a farizeusok is böjtöltek, s a mohamedánok s hinduk is böjtölnek, de böjtjük nem a keresztény böjt, mely irgalmat s Jézus kegyelmét keresi. Ismétlem tehát, induljunk ki mély, bensőséges hitből, akkor böjtölni is fogunk s böjtjeink nem lesznek merő formalizmus és külsőség. Ami pedig a böjti parancs kivihetőségét illeti, szívesen elismerem, hogy sok esetben a törvény nem kötelez. így akik nehezen dolgoznak, akik úton vannak, akik a gyárakban vagy földmunkákkal vannak elfoglalva, akik vendéglőkben, korcsmákban, vásárokon étkeznek, böjti étellel nem igen táplálkozhatnak. De k. híveim, hallottátok, hogy a mi böjtünk nem a régi farizeusok böjtje ; tehát, hogy nem a törvény betűjét, hanem szellemét kell megtartani. Ha valaki a felhozott körülmények között tényleg nem tarthatja meg a böjti törvényt, az ne gondolja, hogy vétkezik. Ha valaki nagy munkától elcsigázva egy darab húst eszik, ne gondolja, hogy vétkezik. Aki vásárokon korcsmákban böjti napon étkezik s darab húsnál mást alig kaphat, ne gondolja, hogy vétkezik. 

Aki szegénységében, vagy szolgálati minőségében, vagy másoktól függő viszonyában nem rendelkezik szabadon, hanem azt eszik, amije van, vagy amit kap, ne gondolja, hogy vétkezik. Ilyen esetben ugyanis a törvény nem kötelez, de más esetekben, mikor ily nehézségek nem forognak fönn, igenis kötelez. 

Tartsa meg tehát ilyen körülmények közt mindenki azt, amit lelkiismerete szerint tarthat, beszélje meg lelkiatyjával, plébánosával kételyeit, de mindenekelőtt teljék el lélekkel, Jézus szeretetével, kínszenvedésének szánakozásával, saját szegény lelkének megsajnálásával, az elégtétel vágyával; ez a böjt lelke, ehhez fűződik az érdem s az Ür Jézus vigasza. 

Székesfehérvár, 1906 február 12.

Prohászka Ottokár

A Schütz Antal által szerkesztett, Prohászka Ottokár összegyűjtött műveit tartalmazó sorozatban, (Szent István Társulat, Budapest, 1929.) az „Világosság a sötétségben" című IX. kötetben jelent meg.

Forrás: http://eucharisztikuskongresszus.hu/

Nagyböjti Tisztulás útja zarándoklat

A keresztény lelki fejlődés tíz állomása és négy akadálya

I. A keresztény lelki fejlődés tíz állomása

Egy amerikai vallásszociológiai kutatócsoport 15 ezer keresztény válaszain alapuló felmérésének legjelentősebb tanulsága, hogy a lelki fejlődésnek meghatározható állomásai vannak, ám a keresztények többsége valamelyiknél megreked. Bár minden ember lelki kibontakozása egyedi, az adatok alapján nagy vonalakban mégis felvázolható a lelki fejlődés útvonala, „térképe”. Megmutatkoznak az akadályok, kitapintható a legsúlyosabb kihívás – és mindezek alapján megfogalmazódik a sikeres evangelizáció néhány megfontolandó szempontja. Első rész.

A több mint 25 éve működő, kaliforniai székhelyű kutatócsoport, a Barna Group hatéves, átfogó projektje (Maximum Faith) során több mint 15 ezer telefoninterjút készítettek olyanokkal, akik az országos népszámláláskor kereszténynek vallották magukat.

A kutatás egyik legjelentősebb tanulsága, hogy a lelki fejlődésnek meghatározható állomásai vannak, ám a keresztények többsége valamelyiknél megreked. Jóllehet minden ember lelki kibontakozása egyedi, nagy vonalakban mégis felvázolható a fejlődés útja. A felmérés alapján az alábbi állomások különíthetőek el (zárójelben az adott érettségi fokra eljutott, magukat kereszténynek nevező válaszadók aránya):

1. Nem ismeri a bűn fogalmát. (1%)

2. Tudja, hogy a bűn létezik, de nem érdekli. (16%)

3. Bánkódik bűnei következményei miatt. (39%)

4. Megvallja bűneit, és Jézustól kéri a szabadulást. (9%)

5. Vallási tevékenységet végez. (24%)

6. Hosszabb időn át lelki nyugtalanságot tapasztal. (6%)

7. Megtapasztalja az összetöretést. (3%)

8. Dönt, hogy átadja és alárendeli magát Istennek: teljes ráhagyatkozás. (1%)

9. Szereti Istent, és mély, meghitt kapcsolatban van vele. (0.5%)

10. Szereti az embereket, és mélyen együtt érez velük. (0.5%)

A legtöbb válaszadó tehát nem jut tovább a 3. állomásnál (vagyis elismeri a bűnt és következményeit, de nem kéri Krisztus segítségét), sőt az úgynevezett újjászületett keresztények többsége sem lép az 5. szinten túl (vagyis Krisztus szabadítását kéri, majd beleveti magát a vallási tevékenységekbe). A kutatók azt is megállapítják, hogy a legtöbb egyházi program az 5. szintre igyekszik eljuttatni a hívőket, a krisztusivá válás további állomásaira azonban nem.

A legkomolyabb kihívást a 7. állomás, a megtöretés jelenti. A keresztény embernek három vonatkozásban kell „összetöretnie”: a bűnnel, saját magával és a külvilággal való szakításban. A mai világ különösen megnehezíti, hogy az ember teljesen megtagadja önmagát és a világot, hogy Istenre figyeljen, neki engedelmeskedjen és benne gyönyörködjék.   

A felmérés szerint egyes keresztények egyenesen haladnak az elsőtől a tizedik állomásig, mások viszont vargabetűkkel, a következőképen:

• Megáll a vallásosság szintjén: a 6. állomáshoz érve inkább megállapodik az 5. szinten.

• Visszaél az ingyenes kegyelemmel: eljut a 6. állomásig, majd visszatér a 2-es szintre.

• Megharagszik Istenre: a 6. szintet végigélve, a 7. állomásig jutva megharagszik Istenre, amiért ilyen megpróbáltatásoknak vetette alá, és sok esetben visszatér a 2-es szintre. 

• A bibliai utat járja: a 3-as szintről a 7-esre ugrik, majd onnan tovább.

A fentiek fényében hogyan tehető eredményesebbé az evangelizáció? 

A felmérés azt mutatja, hogy sok keresztény a boldogságot, a jótékonyságot vagy az egyházi közösséghez tartozást tekinti célnak, s csak nagyon kevesen az Isten segítségével történő teljes átformálódást. Ugyanebbe a hibába esik az az egyházi vezető is, aki az egyházi rendezvények számával vagy a résztvevői létszámmal méri az evangelizáció sikerességét.

Valójában az evangelizáció eredményessége kizárólag azon múlik, hogy egy-egy rendezvény hatására mennyit haladnak előre az emberek a lelki fejlődés útján: mennyire változik jellemük, életvitelük, viselkedésük, milyen elhatározásokat hoznak. 

A legfontosabb tehát, hogy világosan lássuk: a keresztény élet út, fejlődés. Az úticél: hogy a hívő ember teljes szívéből szeresse Istent és az embereket (Mk 12,30-31); Szent Pál megfogalmazásában: hogy új teremtménnyé legyen Krisztusban (Gal 6,15).  

Az igazán eredményes egyházi vezető ezért nem csupán lelki programokat kínál, hanem tudatosítja a hívőkben, hogy úton vannak, melynek során krisztusi emberré formálódnak, és ebben igyekszik őket segíteni. A lelki átformálódást nem az ember, nem az egyház, nem is a vallási aktivitás hozza létre, hanem egyedül az Isten. Ha hajlandóak vagyunk rá figyelni és vele együttműködni, biztosak lehetünk benne: mellénk szegődik és vezet.

II. A keresztény lelki fejlődés négy akadálya

Egy vallásszociológiai kutatócsoport 15 ezer keresztény válaszain alapuló felmérésének legjelentősebb tanulsága, hogy a lelki fejlődésnek meghatározható állomásai vannak, ám a keresztények többsége valamelyiknél megreked. Bár minden ember lelki kibontakozása egyedi, az adatok alapján nagy vonalakban mégis felvázolható a lelki fejlődés útvonala, „térképe”. Megmutatkoznak az akadályok, kitapintható a legsúlyosabb kihívás – és mindezek alapján megfogalmazódik a sikeres evangelizáció néhány megfontolandó szempontja. Második rész.

A több mint 25 éve működő, kaliforniai székhelyű kutatócsoport, a Barna Group hatéves, átfogó projektje (Maximum Faith) során több mint 15 ezer telefoninterjút készítettek olyanokkal, akik az országos népszámláláskor kereszténynek vallották magukat.

A kutatás egyik legjelentősebb tanulsága, hogy a lelki fejlődésnek meghatározható állomásai vannak, ám a keresztények többsége valamelyiknél megreked. A felmérés szerint a keresztény ember lelki fejlődésének elsősorban a következő négy akadály vet gátat: 

1. Az eltökéltség hiánya

Míg a magukat kereszténynek valló felnőttek 81%-a vallja, hogy Jézus Krisztus mellett döntött, és 78%-a nagyon fontosnak tartja a lelki életet, mindössze 18%-uk mondja azt, hogy elszántan tesz lelki fejlődéséért. Ez megmagyarázza, miért érzi úgy a keresztények több mint fele (52%), hogy a keresztény élet sokkal többet tartogat, mint amit megtapasztaltak. Ha az ember nem kezd teljes elszántsággal Krisztusért és krisztusi módon élni, megreked az átformálódást jelentő úton.

2. A bűnbánat hiánya

Noha a megkérdezett keresztények többsége (64%) válaszolta azt, hogy többször megvallotta bűneit Isten előtt, bocsánatát kérve, mégis csupán 12%-uk mondta, hogy érzelmileg komolyan megrendült, amikor rádöbbent bűnei súlyára. A lelki fejlődés utolsó állomásaira pedig – ahol az ember életét, akaratát teljesen átadja Istennek – a magukat kereszténynek valló válaszadók mindössze 3%-a jutott el.

3. Külső tevékenykedés

Teljesítményorientált világunkban rengeteg keresztény nem választja szét kellően a vallási tevékenységet és a lelki elmélyülést. A megkérdezett keresztények 39% százaléka például egy héten belül három „szokványos” vallási tevékenységet végzett (istentisztelet, ima, szentírásolvasás stb.), de kevesebb mint 10%-uk evezett mélyebbre (böjt, hosszabb elmélkedés, elvonulás, önmegtagadás stb.)    

4. Lelki közösség hiánya

A legtöbb keresztény, bár jól érzi magát az egyházi közösségben, nem veszi azt igazán komolyan. Mindössze 21% véli úgy, hogy a lelki érettséghez nagyon fontos, hogy valamilyen hívő közösséghez tartozzon.   

Mindezek alapján a szakemberek szerint három dologra érdemes figyelni és figyelmeztetni:

   

• Az igazi cél

A hívők, akiket az egyház mind nagyobb vallási aktivitásra biztat, könnyen megfeledkeznek arról, hogy a lelki fejlődés végső célja nem az emberi teljesítmény, hanem a krisztusi jellem. A számok azt mutatják, hogy a templomi programok szervezése, a jótékonykodás vagy valamiféle vallási vonatkozású eredmények elérése sokszor olyannyira leköti őket, hogy elhomályosul hitük célja: az életet átformáló kapcsolat Jézussal.

    

• A szenvedés szükségessége

A mai világban, amely irtózik a szenvedéstől – amely érlel és mélyít –, fontos segíteni a hívőket, hogy el tudják fogadni: a szenvedés és az önként vállalt áldozat elengedhetetlen, ha teljesen át akarják adni magukat Istennek. Megtöretés nélkül elakadunk a krisztusivá formálódás útján. 

• A közösség

A közösség döntő fontosságú az istenkapcsolat erősítése szempontjából. A keresztények 25%-a tartozik olyan kisközösséghez, ahol rendszeres összejöveteleken Szentírást olvasnak, imádkoznak, beszélgetnek. Fontos azonban, hogy a résztvevők valóban megnyíljanak, és felelős odafigyeléssel kísérjék egymást, másként a találkozók kellemes, szellemileg építő alkalmak lesznek, de ritkán indítanak bárkit arra, hogy valóban megváltozzék.

Alapvetően fontos tehát, hogy tudatosítsuk: a keresztény élet út, amelynek célja, hogy a hívő ember Istent és az embereket szerető (Mk 12,30-31), új teremtménnyé legyen Krisztusban (Gal 6,15). Ha tudjuk, milyen útszakaszokra és milyen akadályokra számíthatunk, utasként is, vezetőként is könnyebb elkerülnünk a buktatókat, és napról napra egy-egy lépéssel közelednünk a Célhoz.

Forrás: Magyar Kurir

20 nagyböjti jó tanács

A nagyböjt a lelki megújulás évente visszatérő lehetősége, amikor nemcsak azt határozhatjuk el, hogy mit nem teszünk – például nem eszünk csokit, nem pletykálkodunk, nem lustálkodunk stb. – hanem azt is, hogy mit teszünk. Íme, 20 konkrét lehetőség:

1. Határozzuk el, hogy előre elolvassuk a vasárnapi szentmise olvasmányait. Így mélyebben megértjük, mintha csak vasárnap hallanánk először.

2. Ha nincs időnk mindegyikre, olvassuk el csak az evangéliumot!

3. Talán még sohasem végeztünk egyórás szentségimádást. Keressünk egy templomot, ahol kipróbálhatjuk!

4. Gondoljuk át, mire költünk túl sokat! Ruhára? Pizzára, hamburgerre? Zenék letöltésére? Válasszunk ki egyet, és „böjtöljünk” e téren, a megtakarított pénzt pedig adjuk rászorulóknak!

5. Amikor leülünk a számítógép elé, és amikor a napi munka után felállunk onnan, csendesedjünk el, mondjunk néhány perces imát.

6. Vegyünk részt hétköznap is szentmisén! Egy hétköznap reggeli, délutáni vagy esti mise sokkal csendesebb, meghittebb is lehet, mint a vasárnapi.

7. Ha nincs feszület a lakásunkban, vegyünk egyet, és tegyük ki az ágyunk fölé!

8. Olvassuk el Márk evangéliumát! Ez a legrövidebb evangélium, amelyet akár egyszerre végig lehet olvasni, és amelyben a többi evangéliumnál is nagyobb hangsúlyt kap nagyböjt szimbóluma, a kereszt.

9. Vegyünk részt keresztúti ájtatosságon! Péntekenként sok templomban van erre lehetőség.

10. Utazás közben kapcsoljuk ki a rádiót vagy az mp3-lejátszót! Talán szokatlan a csönd, de így könnyebb odafigyelni saját magunkra és a környezetünkre.

11. Vegyünk (elő) egy jó lelki könyvet, és tegyük az éjjeliszekrényre! Esténként olvassunk belőle egy-egy fejezetet! Sok jó könyvet találhatunk az interneten is.

12.. Gondoljuk át, melyik rossz szokásunk miatt nem tudunk azzá lenni, akinek Isten megálmodott! Nagyböjtben tudatosan hagyjunk fel ezzel a szokással!

13. Nemcsak étellel böjtölhetünk, hanem bármi mással is. gondoljuk át, mi az, amiről a nagyböjti időszakban le tudnánk mondani!

14. Úgy is „böjtölhetünk”, hogy elhatározzuk: tartózkodunk a kritikus megjegyzésektől!

15. A nagyböjti alamizsnálkodás abból is állhat, hogy behatóbban foglalkozunk valamilyen társadalmi jelenséggel. Adománnyal támogathatunk egy szervezetet, amely az általunk megismert területen munkálkodik.

16. Imádkozzunk az emberekért! Ha az utcán vagy járművön meglátunk valakit, akinek úgy érezzük, szüksége van rá, mondjunk el érte egy imát! Gondoljunk Alexandriai Philón szavaira: „Mindenkivel légy szeretetteljes, mert bárkivel találkozol, mindenki nagy belső küzdelmet vív”.

17. Elalvás előtt ismételgessük magunkban a Jézus-imát: „Uram Jézus, Isten Fia, könyörülj rajtam”.

18. Környezetünkben számos lehetőség van az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlására (Mt 25,35-36: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek”). Gondoljuk át, milyen szolgálatot vállalhatnánk nagyböjtben!

19. Gondoljuk át, mi az, ami túl fontossá vált az életünkben, és jó volna kissé elfordulni tőle! Tegyünk konkrét elhatározást!

20. A nagyböjt eredetileg a keresztségre való felkészülés ideje volt. A megkeresztelt ember nagyböjtben felkészülhet a keresztségi fogadalom húsvéti megújítására. A kereszteléskor többek közt megígértük (vagy nevünkben a szüleink ígérték meg), hogy ellene mondunk a bűnnek. Járuljunk szentgyónáshoz! Ha régen gyóntunk, mondjuk meg a papnak, és kérjük meg, hogy segítsen!

Renée LaReau/BustedHalo.com/Magyar Kurír

Szabó József atya nagyböjti gondolatai