Katolikus showman és mélyen lelki ember egy személyben, előadásait százak hallgatják hetente. Feri atya böjtre készítő gondolatait osztotta meg velünk.
– Meg kell-e tagadnunk az emberi természetünket, a személyiségünket ahhoz, hogy szentekké váljunk?
– Az emberi természetnek az ösztön, az erkölcsiség és a spiritualitás egyaránt része. Akkor tudunk egészséges szentek lenni, ha ezeket a dimenziókat egyaránt fontosnak tartjuk. Úgy tűnhet, hogy életünk döntési helyzeteiben az a kérdés, hogy az úgynevezett személyiségfejlődésünk irányába haladunk-e, és emiatt erkölcsi, spirituális veszteségeket élünk át, vagy az életszentség útján haladunk, és emiatt személyiségünk nem tud kibontakozni. Ehelyett kereshetjük az életszentségnek azt az útját, ami az emberi természetünkkel és annak mindenféle dimenziójával harmóniában lehet. Ne hozzunk az emberi természetünkkel szemben áldozatokat ott, ahol még nem kell, de hozzuk meg az áldozatokat ott, ahol már meg kell hozni!
– A pap és a mentálhigiénés tanácsadó nem kerül konfliktusba egymással, amikor ezt az egységet megpróbálja megtalálni?
− Bizonyos kértelemben ez a konfliktus nem elkerülhető, de ez sosem a mentálhigiénés tanácsadó és a papi hozzáállás közti dilemma, hanem az emberi lélekben eleve fönnálló feszültség vagy paradoxon; legfeljebb ebben a két szerepben ez a dilemma nyilvánvalóvá válik.
– Nem lehet elkerülni ezt a feszültséget?
− Nem is kell, hiszen akkor érik a személyiségünk, ha tudunk a dilemmákkal együtt élni, akár feszültségben maradni, és az önmagunkban levő ellentmondásokat elviselni. Ha erre nem vagyunk képesek, akkor inkább átbillenünk az egyik irányba. Így a dilemmát látszólag megoldottuk, de valójában kikerültük. Ennek viszont később meglesznek a következményei. Mondok egy aktuális példát; nemsokára nagyböjt kezdődik, és sokan azt mondják, akkor most lássunk neki, végezzünk önmegtagadást, kezdjünk bele valamilyen erénygyakorlatba. Mi lesz ennek a következménye? Ha a lélektan felől nézzük, akkor az illető a lelki egyensúlyát felborítja, hiszen a kávézás, a teázás, az esti tévénézés, a séta, az úszás, a tánc vagy bármi más ennek része volt. Ha az egyensúlyomat felborítom, de nem jutok el a forrásig, ami mélyebb harmóniát tud bennem teremteni, nagyböjt végére egyensúlyvesztett állapotba kerülök, és magam sem értem, miért vagyok feszültebb, ingerlékenyebb, miért csattanok föl, és pont nagyböjtben úgy fest a helyzet, mintha a kísértő támadásai erősebbek lennének, mint máskor.
− Mondhatjuk, hogy hiábavaló áldozat az ilyen?
– Nem szívesen minősítem az áldozatainkat. Ha ez lehetőséget ad arra, hogy valamiképpen Isten Szentlelkével tudjunk találkozni, akkor lehetőségünk nyílik egy szilárdabb egyensúly megtalálására. De ha semmilyen más utat nem járunk be, pusztán elindultunk egy irányba, és ott az egyensúlyvesztésig jutunk, az hosszú távon nem tudja gazdagítani az életünket.
– Mit lehet tenni azért, hogy a böjt valóban tartalmas legyen?
− Nem hiszem, hogy a böjt egyetlen értelmezése az erénygyakorlat vagy aszketizmus, bár úgy is hordozhat értéket. Edzettebbé válhatunk, el is juthatunk valamiféle tapasztalatra, de így e folyamat eredményessége nagyon kétséges. Kutatásokból tudjuk, hogy ha az ember függőségben van valamitől (kávé, tea, internet vagy bármi egyéb), és megtartóztatja magát tőle, az a függőséget nemhogy gyógyítaná, hanem elmélyíti, mert utána még nagyobb éhséggel fog ráugrani mindarra, amiben böjtöt tartott. A böjt valódi spirituális üzenete nem önmagában az aszketikus gyakorlat, hanem az arra való nyitottság, hogy az életemben Isten jelenvaló legyen, akár úgy is, hogy alapvető szükségleteim maradnak kielégítetetlenül. Azért emelek ki az életemből bizonyos dolgokat, hogy ne legyenek akadályok Istennel való találkozásomban. A böjtnek óriási jelentősége van az Isten-kapcsolatunk személyessége szempontjából.
– Nagyon sokan mondják azt is, hogy milyen nagyszerű a böjt, mert tisztul a szervezet.
– Persze lehet ilyen haszna is, de nem ez a fő célja.
– Életében mikor és hogyan érkezett el az Isten-kapcsolat személyes megtapasztalása?
– Nagyon sokat jelentettek számomra a közvetítők: a papokkal, a hívőkkel való találkozás. A legszemélyesebb istenkapcsolathoz is közvetítőkön keresztül jutunk el, ezek vagy külső személyek, vagy az emberi lélek azon rétegei, amelyek áteresztik és közvetítik a találkozás élményét. Annyit vagyunk képesek felfogni, megsejteni Istenből, amennyit az emberi természetünk lehetővé tesz. De attól, hogy az emberi természet közvetítő, ez a találkozás nagyon személyessé tud válni, és azt gondolom, nekünk embereknek ez elég is. A lelkemen és embereken keresztül egyre mélyebbé vált a tapasztalat, amire aztán azt mondtam, hogy igen, itt valamiképpen Isten tárja fel magát nekem.
– Ha találkoztunk is Istennel, sokszor ítélkezőek vagyunk másokkal szemben. Miért?
– Az ítélkezés általában segít egy pillanatnyi egyensúlyi állapot elérésében, indulataink kifejezésében, segít önmagunk előtt jobb színben feltűnni. Megerősít bizonyos erkölcsi szemlélet elfogadásában: igen, amit gondolunk, az helyes. Az ítélkezésnek tulajdonképpen rengeteg rövid távú előnye van. Ha valakivel szembeállítjuk magunkat, az alkalmassá tesz arra, hogy világosabban megfogalmazzuk, kik vagyunk, mik az értékeink másokhoz képest. Az ítélkezés megszilárdít bennünket önazonosságunkban, azonban sok a káros hatása, hiszen ez a megszilárdulás mások rovására történik. Ennek bennünk is meglesznek a következményei, hiszen ellenségességet, negatív érzéseket táplál másokkal szemben. Aki fölött ítélkezünk, arról azt is állítjuk, hogy mi egyáltalán nem hasonítunk egymáshoz, mert én jó vagyok, ő pedig rossz. Ez pedig abszurdum, mert ő is ember. Minél súlyosabb ítéletet mondok valaki fölött, és jelentem ki, hogy egyáltalán nem vagyok olyan, mint ő, ez egyre inkább irreális világ- és emberlátáshoz vezet.
– A mások megítélése helyett inkább bűntudatunknak kéne lennie?
– A bűntudatnak van reális és irreális, egészséges és egészségtelen formája. Akkor reális, ha van mögötte bűn. Ha nincsen, azt a lélektani szakirodalom neurotikus vagy irreális bűntudatnak nevezi. Ezentúl a bűntudat lehet nagyon egészséges, ha segít egy bűnöm felismerése után bocsánatkérésre, bűnbánattartásra, jóvátételre, megtérésre és megváltozásra. De nagyon egészségtelen, ha nem tud feloldódni; amikor valaki bent reked a folyamatos önvádban, miközben Isten már föloldozná, csak az illető nem tudja ezt elfogadni.
– Gyakran tapasztalom, hogy nem tudok magamnak megbocsátani.
− Nagyon fontos, hogy tudjuk: Isten felajánlotta nekünk bűneink bocsánatát, de ez nem jelenti azt, hogy Isten meg tud bocsátani nekünk saját magunk helyett. A kettő között akár egy életen át tartó feszültség keletkezhet.
– Hogyan tudjuk az elmélyült önvádat feloldani magunkban?
– Amikor önmagunkat kárhoztatjuk, vádoljuk, és nem bocsátunk meg magunknak, akkor tulajdonképpen istenítjük magunkat, hiszen a nem múló önváddal felülbíráljuk az Ő irgalmát. Az önvád feloldásának spirituális útja az alázaton és az önátadáson keresztül vezet.
Fülöp Viktória
Forrás: Mindennapi közéleti portál
– Meg kell-e tagadnunk az emberi természetünket, a személyiségünket ahhoz, hogy szentekké váljunk?
– Az emberi természetnek az ösztön, az erkölcsiség és a spiritualitás egyaránt része. Akkor tudunk egészséges szentek lenni, ha ezeket a dimenziókat egyaránt fontosnak tartjuk. Úgy tűnhet, hogy életünk döntési helyzeteiben az a kérdés, hogy az úgynevezett személyiségfejlődésünk irányába haladunk-e, és emiatt erkölcsi, spirituális veszteségeket élünk át, vagy az életszentség útján haladunk, és emiatt személyiségünk nem tud kibontakozni. Ehelyett kereshetjük az életszentségnek azt az útját, ami az emberi természetünkkel és annak mindenféle dimenziójával harmóniában lehet. Ne hozzunk az emberi természetünkkel szemben áldozatokat ott, ahol még nem kell, de hozzuk meg az áldozatokat ott, ahol már meg kell hozni!
– A pap és a mentálhigiénés tanácsadó nem kerül konfliktusba egymással, amikor ezt az egységet megpróbálja megtalálni?
− Bizonyos kértelemben ez a konfliktus nem elkerülhető, de ez sosem a mentálhigiénés tanácsadó és a papi hozzáállás közti dilemma, hanem az emberi lélekben eleve fönnálló feszültség vagy paradoxon; legfeljebb ebben a két szerepben ez a dilemma nyilvánvalóvá válik.
– Nem lehet elkerülni ezt a feszültséget?
− Nem is kell, hiszen akkor érik a személyiségünk, ha tudunk a dilemmákkal együtt élni, akár feszültségben maradni, és az önmagunkban levő ellentmondásokat elviselni. Ha erre nem vagyunk képesek, akkor inkább átbillenünk az egyik irányba. Így a dilemmát látszólag megoldottuk, de valójában kikerültük. Ennek viszont később meglesznek a következményei. Mondok egy aktuális példát; nemsokára nagyböjt kezdődik, és sokan azt mondják, akkor most lássunk neki, végezzünk önmegtagadást, kezdjünk bele valamilyen erénygyakorlatba. Mi lesz ennek a következménye? Ha a lélektan felől nézzük, akkor az illető a lelki egyensúlyát felborítja, hiszen a kávézás, a teázás, az esti tévénézés, a séta, az úszás, a tánc vagy bármi más ennek része volt. Ha az egyensúlyomat felborítom, de nem jutok el a forrásig, ami mélyebb harmóniát tud bennem teremteni, nagyböjt végére egyensúlyvesztett állapotba kerülök, és magam sem értem, miért vagyok feszültebb, ingerlékenyebb, miért csattanok föl, és pont nagyböjtben úgy fest a helyzet, mintha a kísértő támadásai erősebbek lennének, mint máskor.
− Mondhatjuk, hogy hiábavaló áldozat az ilyen?
– Nem szívesen minősítem az áldozatainkat. Ha ez lehetőséget ad arra, hogy valamiképpen Isten Szentlelkével tudjunk találkozni, akkor lehetőségünk nyílik egy szilárdabb egyensúly megtalálására. De ha semmilyen más utat nem járunk be, pusztán elindultunk egy irányba, és ott az egyensúlyvesztésig jutunk, az hosszú távon nem tudja gazdagítani az életünket.
– Mit lehet tenni azért, hogy a böjt valóban tartalmas legyen?
− Nem hiszem, hogy a böjt egyetlen értelmezése az erénygyakorlat vagy aszketizmus, bár úgy is hordozhat értéket. Edzettebbé válhatunk, el is juthatunk valamiféle tapasztalatra, de így e folyamat eredményessége nagyon kétséges. Kutatásokból tudjuk, hogy ha az ember függőségben van valamitől (kávé, tea, internet vagy bármi egyéb), és megtartóztatja magát tőle, az a függőséget nemhogy gyógyítaná, hanem elmélyíti, mert utána még nagyobb éhséggel fog ráugrani mindarra, amiben böjtöt tartott. A böjt valódi spirituális üzenete nem önmagában az aszketikus gyakorlat, hanem az arra való nyitottság, hogy az életemben Isten jelenvaló legyen, akár úgy is, hogy alapvető szükségleteim maradnak kielégítetetlenül. Azért emelek ki az életemből bizonyos dolgokat, hogy ne legyenek akadályok Istennel való találkozásomban. A böjtnek óriási jelentősége van az Isten-kapcsolatunk személyessége szempontjából.
– Nagyon sokan mondják azt is, hogy milyen nagyszerű a böjt, mert tisztul a szervezet.
– Persze lehet ilyen haszna is, de nem ez a fő célja.
– Életében mikor és hogyan érkezett el az Isten-kapcsolat személyes megtapasztalása?
– Nagyon sokat jelentettek számomra a közvetítők: a papokkal, a hívőkkel való találkozás. A legszemélyesebb istenkapcsolathoz is közvetítőkön keresztül jutunk el, ezek vagy külső személyek, vagy az emberi lélek azon rétegei, amelyek áteresztik és közvetítik a találkozás élményét. Annyit vagyunk képesek felfogni, megsejteni Istenből, amennyit az emberi természetünk lehetővé tesz. De attól, hogy az emberi természet közvetítő, ez a találkozás nagyon személyessé tud válni, és azt gondolom, nekünk embereknek ez elég is. A lelkemen és embereken keresztül egyre mélyebbé vált a tapasztalat, amire aztán azt mondtam, hogy igen, itt valamiképpen Isten tárja fel magát nekem.
– Ha találkoztunk is Istennel, sokszor ítélkezőek vagyunk másokkal szemben. Miért?
– Az ítélkezés általában segít egy pillanatnyi egyensúlyi állapot elérésében, indulataink kifejezésében, segít önmagunk előtt jobb színben feltűnni. Megerősít bizonyos erkölcsi szemlélet elfogadásában: igen, amit gondolunk, az helyes. Az ítélkezésnek tulajdonképpen rengeteg rövid távú előnye van. Ha valakivel szembeállítjuk magunkat, az alkalmassá tesz arra, hogy világosabban megfogalmazzuk, kik vagyunk, mik az értékeink másokhoz képest. Az ítélkezés megszilárdít bennünket önazonosságunkban, azonban sok a káros hatása, hiszen ez a megszilárdulás mások rovására történik. Ennek bennünk is meglesznek a következményei, hiszen ellenségességet, negatív érzéseket táplál másokkal szemben. Aki fölött ítélkezünk, arról azt is állítjuk, hogy mi egyáltalán nem hasonítunk egymáshoz, mert én jó vagyok, ő pedig rossz. Ez pedig abszurdum, mert ő is ember. Minél súlyosabb ítéletet mondok valaki fölött, és jelentem ki, hogy egyáltalán nem vagyok olyan, mint ő, ez egyre inkább irreális világ- és emberlátáshoz vezet.
– A mások megítélése helyett inkább bűntudatunknak kéne lennie?
– A bűntudatnak van reális és irreális, egészséges és egészségtelen formája. Akkor reális, ha van mögötte bűn. Ha nincsen, azt a lélektani szakirodalom neurotikus vagy irreális bűntudatnak nevezi. Ezentúl a bűntudat lehet nagyon egészséges, ha segít egy bűnöm felismerése után bocsánatkérésre, bűnbánattartásra, jóvátételre, megtérésre és megváltozásra. De nagyon egészségtelen, ha nem tud feloldódni; amikor valaki bent reked a folyamatos önvádban, miközben Isten már föloldozná, csak az illető nem tudja ezt elfogadni.
– Gyakran tapasztalom, hogy nem tudok magamnak megbocsátani.
− Nagyon fontos, hogy tudjuk: Isten felajánlotta nekünk bűneink bocsánatát, de ez nem jelenti azt, hogy Isten meg tud bocsátani nekünk saját magunk helyett. A kettő között akár egy életen át tartó feszültség keletkezhet.
– Hogyan tudjuk az elmélyült önvádat feloldani magunkban?
– Amikor önmagunkat kárhoztatjuk, vádoljuk, és nem bocsátunk meg magunknak, akkor tulajdonképpen istenítjük magunkat, hiszen a nem múló önváddal felülbíráljuk az Ő irgalmát. Az önvád feloldásának spirituális útja az alázaton és az önátadáson keresztül vezet.
Fülöp Viktória
Forrás: Mindennapi közéleti portál
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése