Nemcsak kenyérrel

Anselm Grün Böjt című könyvéről

Anselm Grün a bencés lelkiség korunk talán legismertebb képviselője, az imádság, a szerzetesi hagyományok és az elkötelezett keresztény lelki élet termékeny írója. A böjtről, amit a test és lélek imájának is nevez, a Bencés Kiadó gondozásában jelent meg magyarul egy kis füzete (2005). Fejtegetéseinek legfontosabb szempontjaira szeretnénk felhívni a figyelmet.

A böjti hagyomány az Egyházban

A korai egyház az imádság kiegészítéseként vállalt böjtöt különféle küldetések, illetve a beavatási szertartások előtt. Jézus nem adott részletes tanítást tanítványainak a böjtölés mikéntjéről, sőt tulajdonképpen kifejezetten meg is tiltotta nekik (mint a vőlegényhez tartozó násznépnek) az önmegtagadásnak ezt a módját. A korai egyházak keresztényei tehát a zsidó hagyományból kapott böjtölési szokásokat kombinálták a görög filozófiával, a népi orvoslásokkal és egyes misztériumvallások nézeteivel. „Kétszer böjtölök hetenként” – dicsekedett imájában a farizeus (Lk 18,12). S bár a zsidó hagyomány kötelező böjtnapként csak az engesztelés napját jelölte meg, a jámborabb izraeliták – s a farizeusok ilyenek voltak – sokkal több böjttel nyomatékosították Istennel való kapcsolatukat. Mert a böjt az imádság egyik kísérője, de egyik formája is volt. Ezt a heti kétszeri böjtöt vette át a korai egyház, ezért tartja számon nemcsak a pénteket, hanem a szerdát is sok népi böjti hagyomány ma is. A böjtölés intenzitása változott az idők folyamán, mindenesetre sokkal szigorúbb volt, mint az, amit mi néha böjtnek nevezünk: a szerzetesek számára például csupán kenyér, víz, só és némi főzelékféle, az is leginkább nyersen tartozott a fogyasztható ételek sorába. Amikor Jézus a korában érvényes böjtölési szokásokról beszélt, éreztette a különbséget a múlt és a jövő között: a keresztények böjtjét lehetőleg észre se lehessen venni. Jézust, aki nyilvános fellépése előtt negyven napon át böjtölt, és talán nem csupán egyszer fordult elő az sem, hogy társaival együtt kalászok rágcsálásával csillapították éhségüket, falánk és borissza embernek nevezték némelyek. Nem adott okot rá valószínűleg, hogy ha netán böjtölt is, észre lehessen venni. Értelmezésében a böjt a gyász jele: „Nem böjtölhet a násznép, míg vele van a vőlegény.” Akkor tehát hogy van ez? Jézus eljött, a böjt emiatt egészen túlhaladottá vált, amikor azonban az ősegyházba tartozók számára kiderült, hogy végleges, „második” eljövetele még sokáig várat magára, hiszen osztályrészük maradt a bűn és a halál is, újra érvénybe léptették a böjt gyakorlatait is.

A gyógyító böjt

Jézus szerint „nem az szennyezi be az embert, ami a szájába jut, hanem ami a száját elhagyja.” Az antik korban ugyanakkor bizonyos ételeknek (állati és növényi eredetűeknek egyaránt) démoni hatást tulajdonítottak, emiatt meglehetősen hosszú azoknak az élelmiszereknek a listája (kultúráktól, vallásoktól függően), amelyektől ezért vagy azért óvakodni kellett. A népi orvoslás ugyanakkor tapasztalatokat szerzett bizonyos böjtök gyógyító hatásáról, és arról, hogy még a gyógyszerek hatása is erősebb, ha a beteg előzetesen böjtölt. A megfontolt, igen mértékletes táplálkozásnak a különféle filozófiai iskolák testet, lelket erősítő hatásokat tulajdonítottak, amelyek belső szabadsághoz, helyes önmegvalósításhoz és magához a boldogsághoz vezetnek. A nagy világvallások tanai hasonló eredményre jutnak, amikor a böjtről van szó: út a benső tisztuláshoz, amely nyitottá tesz Istenre. Az egyházatyák ebben a tekintetben is sokat merítenek az antik filozófiai iskolák tudományából, de természetesen nem állnak meg a böjt testi hatásainál. Szent Athanásziosz szerint „a böjt megszenteli a testet, és végül elvezet Isten trónja elé.” Baszileiosz óv a képmutatástól, a böjtöt az örvendezés okának tartja, Krizológ Szent Péter pedig a „test békességének” nevezi. Mindez békében megfér a 20. századi dr. Buchinger tapasztalataival is, amelyeket a koplalás élettani, méregtelenítő hatásairól szerzett. 

Szenvedélyek és bűnök ellenszere

E tekintetben a szerzetesközösségek gyakorlatára támaszkodhatunk. Céljuk a szív tisztasága, a tökéletes önátadás, és hogy ezt elérjék, az ima, meditáció, a hallgatás, a fizikai munka, a testvéri szeretet mellett igénybe vették a böjtöt is. A böjt ebben azáltal lehet a szerzetes segítségére, hogy a testi kiüresedés révén egyértelműen felszínre kerülnek beteljesületlen vágyai, szenvedélyei, önmaga, sikerei, egészsége, vagyona, elismertsége körül forgó gondolatai, illetve a harag, keserűség, szomorúság érzése. A böjt leleplezi igazi énjüket. A cölibátusban élők közül egyesek szexualitásuk megfékezését is a böjtre bíznák. A szerző ezzel kapcsolatban megjegyzi: „ösztöneinktől való félelemből nem szabad önmagunk ellen küzdeni. A félelem mindig rossz tanácsadó, főként az ösztönökkel való bánásmód terén. A cél sokkal inkább az, hogy helyes aszkézis által előcsalogassuk magunkból a jót.” „Nem az evéstől vagy a szexualitástól való félelem késztet minket böjtölésre, hanem annak reménye, hogy ezáltal mi rendelkezünk majd szabadon ösztöneinkkel, s nem azok velünk.” Ebben a fejezetben esik szó arról is, hogy a testi böjtölés együtt jár a szellemi böjttel, amely például a hallgatásban, tehát a szó böjtjében nyilvánulhat meg. Hiba, ha a böjt valakiből fennhéjázást, gőgöt vált ki: az igazi böjt éppen az alázathoz jutás eszköze. Hogyan? Elvezeti az embert saját határaihoz, megtapasztaltatja vele, hogy testből és lélekből álló teremtmény, aki nem emelkedhet fölül semmilyen testi vonatkozásán. Hallgatnia kell testére, amely egyáltalán nem a lélek rabszolgája. A böjt soha nem lehet tabu: a testvéri szeretet érdekében nemcsak meg lehet, meg is kell törni.

A megvilágosodás esélye

Az imádkozó ember is testből és lélekből áll. Az ima nem pusztán szellemi tevékenység. A böjt és az ima szoros, sokrétű kapcsolatrendszert alkot. Ez talán legvilágosabban a kérő imában mutatkozik meg: ha valakiért, valamilyen szándékra imádkozunk, magunk is komolyabban vesszük azt a szándékot, ha böjttel vagy más „önmegtagadással” kísérjük az imát. A böjt által azzal a testvérrel is szorosabb lesz az egységünk, akiért a mértékletességet vállaltuk. Nyitottabbá és igazán irgalmassá válhatunk. A nagy célokért vállalt böjt példái között Mahatma Gandhinak népe függetlenségéért és egységéért gyakran végzett hosszú böjtjeire emlékeztet Grün, és hozzáteszi, hogy ezek az éhségsztrájkok napjainkban is gyakoriak. Erőszakmentes eszközei annak, hogy a világ jobb legyen. A böjt meg is támogatja az imát azáltal például, hogy a test üressége miatt az imádkozó éberebbé válik. Éhes embervoltában kiált Istenhez, aki egyedül képes minden éhséget csillapítani. Isten nem is sajnálja tőlünk az evés-ivást: ennek egészen sajátos, hitet igénylő eszköze az Eucharisztia. Ha Isten önmagával táplálja az embert, akkor megszabadítja attól a félelemtől is, amelyet létének semmi volta miatt hordoznia kellene. A böjt a megvilágosodás útjára vezetheti az imádkozót, amikor megnyitja szemét arra az igazságra, hogy Isten bennünk van, és az eljövendő valóságból, Isten Országából a jelenben részesedünk. Erre az útra lépve már nem nélkülözhető azonban az olyan tapasztalt lelkivezető, aki már leszállt az ilyen mélységekbe. A lélektan is ismeri a böjtnek ezt a következményét, amikor az emberre mintegy rászabadul egész tudattalanja annak minden súlyával és veszélyével. Emiatt javasolja, hogy szintén vagy tapasztalt vezetővel vagy közösségben érdemes az egészen kemény böjtökre vállalkozni. Az igazi veszély az volna, ha valaki eleve a megvilágosodás céljából, tehát öncélúan vetné magát bele a böjtölésbe. Megvilágosodás csak akkor remélhető ugyanis, ha a böjt egyúttal az erőtlenséghez is vezet. Önmagunk mélyére, ahonnan Istenhez kiáltunk, aki mélységeinkben is jelen van. 

A böjtölés napjainkban

A böjt ma egészen önkéntes. A katolikus egyház böjti fegyelme ma – ez azért leginkább tőlünk nyugatra igaz – a böjti időkben bőségesebben összegyűlő, a szegényeknek szánt adományokban, vagyis az „alamizsnában” valósul meg leggyakrabban. (Nálunk sokszor még abban sem.) Ugyanakkor valóságos divatja lett a böjtös lelkigyakorlatoknak, sokan csoportokban, valahová elvonulva, gyakorta egészségügyi indokkal is alátámasztva böjtkúrákat végeznek. A szerző az itt előforduló hibalehetőségekre is rámutat. Ilyen lehet a bőségben élők rossz lelkiismerete a szegények miatt, ez ugyanis állandó rossz hangulatot, mások dőzsölésének, sőt a megajándékozott nyomorgók könnyelmű életmódjának erős kritikáját eredményezheti. Akik végzetesen nem tudnak megbarátkozni saját testükkel, azok az anorexia vagy bulimia igen veszélyes karmai közé kerülhetnek. A média is hibás abban, hogy egyre növekszik a táplálékkal magunkhoz vett mérgektől való félelem is, amely hasonlítható az antik korban élők a démonoktól uralt élelmiszerei iránti félelméhez. Az ilyen háttérrel böjtölő aligha fog részesedni a böjt áldásos hatásaiban. A bencés szerzetes végezetül az egyház közösségében végzett böjtölési szokások mai viszonyokra alkalmazott, megújított formáira tesz javaslatot. Érdemes volna nagy ünnepeinkre, nemcsak a húsvéti szent napokra, hanem egyéb alkalmakkor is, egyes szentségek vétele előtt stb. körültekintően kivitelezett, konkrét testi böjtöléssel is készülni. A különféle közösségekben fölmerülő konfliktusok kezelésére is ajánlható gyakorlat volna a vég nélküli viták helyett, ha a vitázó felek együtt, közös akarattal böjtölni kezdenének. De személyes életutunkon is kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor éppen az ilyen megfontolt aszkézis segítségével tudnánk kimozdulni a holtpontról.

Bárdosy Éva

Forrás: A Szív folyóirat