A világiak egyházi identitása és apostolkodása

I.  A világiak egyházi identitása

Cél: megérteni, hogy ki a világi hívő, mi a hivatása, mi a helye az Egyházban, mert „a keresztségből és bérmálásból származó laikus felelősség tudatossága nem mindenhol jellemző” (vö. Evangelii Gaudium 102.)

1. A világi hívő hivatása a keresztségben gyökerezik, és az értelmét az Egyház, mint közösség (communio) misztériumában találja meg: Az Egyház Isten gyermekeinek nagy családja, amelybe a keresztségünk révén tartozunk. Az Egyház Krisztus Misztikus Teste, Isten szeretetét tanúsítja a világban és Őhozzá vonzza az embereket. Minden megkeresztelt részesedik az Egyház szentségében, részesül és hozzájárul a szentek közösségéhez. Az Egyházban található különböző hivatások (életállapotok, szolgálatok, karizmák) értelme és haszna az Egyház missziós közösségének építésében található. Hivatás: Isten hívása, amelyben meghívja az illetőt, hogy valósítsa meg a küldetést, amelyre Isten teremtette.

 2. Ki a laikus hívő és mi a jellemzője: A krisztushívők csoportosítása (két szempontból):1.Laikusok – akik nem részesültek a papság szentségében, és klerikusok (diakónusok, áldozópapok, püspökök. 2.Szerzetesek (az evangéliumi tanácsokat nyilvános fogadalommal vállalók) és világiak. Vannak olyanok, akik megszentelt életet élnek, de nem szerzetesek.
A világi jelleg: a világban és az evilági elfoglaltságok között élni keresztény módon. A laikusok karizmája (a Szentlélek adta kegyelem, amellyel az Egyházat építik): a Szentlélek meghívja és képessé teszi őket arra, hogy keresztény módon éljenek a világban és az evangélium szerint tevékenykedjenek az evilági ügyekben. Ez Isten kegyelme, mert csak Isten gyermeke képes helyreállítani az evilági dolgokat a megszentelő kegyelem által. „Rájuk bíz egy hivatást, mely teljesen megfelel a világban elfoglalt helyzetüknek; ugyanis „Itt hívja meg őket Isten, hogy saját hivataluk gyakorlásával az evangélium szellemében élve kovászként belülről járuljanak hozzá a világ megszenteléséhez, és életük tanúságával – hitük, reményük és szeretetük ragyogásával – mutassák meg másoknak Krisztust.” Így a világi hívők számára a világban való létezés és cselekvés nem csupán antropológiai és szociológiai, hanem sajátosan teológiai és egyházi valóság is. Világi körülményeik között ugyanis maga az Úr nyilvánítja ki tervét, és egyedi hivatást közöl velük, hogy „az ideigvaló dolgok intézése és Isten szerint való rendezése által keressék Isten Országát.”(ChL15)

3. A világi hívő sajátos módon részesül Krisztus papi, prófétai és királyi küldetésében:
a) egyetemes papság: felajánlják mindennapi életüket és nehézségeiket, amelyek Krisztus által Istennek kedves lelki áldozattá válnak (főleg az Eucharisztia ünneplésében), „Így a világi hívek mint mindenütt szentül cselekvő imádók magát a világot szentelik Istennek.” (LG34).
b) prófétai küldetésük és tanúságtételük: befogadják életükbe az evangéliumot és tanúságot tesznek róla szavukkal és tetteikkel bátran és türelmesen. „Az ígéret fiainak bizonyulnak, ha erősek a hitben és a reményben, jól fölhasználják a jelen pillanatot (vö. Ef 5,16; Kol 4,5), és türelmesen várják az eljövendő dicsőséget (vö. Róm 8,25). Ezt a reményt pedig ne zárják magukba, hanem folyamatos megtéréssel és küzdve “ennek a sötét világnak kormányzói, a gonosz szellemek ellen” (Ef 6,12) a világi élet struktúráin keresztül is fejezzék ki.” (LG 35)
c) részesülnek Krisztus királyi feladatában, hogy az egész teremtett világ alá  legyen vetve az Atyának, kezdve saját magukon, legyőzve magukban a bűnt és átadva magukat mások szolgálatára. „Ezt a hatalmat közölte tanítványaival, hogy ők is a királyi szabadság állapotába kerüljenek, és önmegtagadásukkal, szent életükkel legyőzzék magukban a bűn országát (vö.Róm 6,12), sőt hogy másokban is Krisztusnak szolgálva, alázatosan és türelmesen elvezessék testvéreiket ahhoz a Királyhoz, akinek szolgálni uralkodás.” (LG 36)

4. Az általános és szolgálati papság egymásra irányuló feladata, két különböző formája a Krisztus papságában való részvételnek: az általános papság által a hívek szent életük által Istennek kedves áldozatot ajánlanak fel, és így szentelik meg a világot. A szolgálati papság által az áldozópapok és püspökök azonosulnak Krisztussal, a Fővel és Pásztorral, és a szentség kegyelme által képesek lesznek az Eucharisztia bemutatására és az Egyház közösségében a hívek megszentelésére, tanítására és kormányzására. Az egymásra irányultság: a hívek életszentsége az az áldozat, amit a misében egyesítenek Krisztus érdemeivel és bemutatnak áldozatként a papok. „ A szolgálati papság az általános papság szolgálatában áll, és az összes keresztények keresztségi kegyelmének kibontakoztatására irányul. Egyike azon eszközöknek, melyekkel Krisztus szüntelenül építi és vezeti a maga Egyházát.” (KEK 1547)

5. A világiak és a megszentelt életet élők kiegészítik egymást, így élik meg a communiót az Egyházon belül: mindig létezett a kapcsolat, de az intenzitása és sokfélesége, ami az utóbbi időkre jellemző, az idők jelének tekinthető. A világi hívek ösztönzést kaphatnak a megszentelt életet élőktől arra, hogy észrevegyék, hogy a mennyei javak már itt jelen vannak, és lehetséges a Krisztus által elnyert új és örök életet élni. Rámutatnak a természetfölötti javaknak a földieket felülmúló szépségére. A világi Krisztus-hívők a maguk világi voltát és sajátos szolgálataikat adják viszonzásul a megszentelt életet élőknek. Tanúságtételük segít nekik legyőzni a szubjektív életszentség kísértését, amelyben szétválik a hit és az élet.

6. A világi krisztushívők jogai és kötelességei:
a laikus hívek hivatásának megőrzése és termékennyé tétele érdekében az Egyház jogi szabályozása igyekszik garantálni jogaikat és megfogalmazni kötelezettségeiket:
Egyházi Törvénykönyv (1983) II. könyv, 208-231. kánonok: egyenlőség, megőrizni az egységet az Egyházzal, életszentségre való törekvés, az evangélium terjesztése, engedelmesség a pásztoroknak, részesedés az Egyház lelki javaiból, istentisztelet saját rítus szerint, egyesülési jog, keresztény neveléshez való jog, életállapot megválasztásának joga, hozzájárulni az egyház szükségleteihez stb.
A minden hívőre vonatkozó szabályokon túl az Egyházban létrejött társulások (szerzetesi és világi) tagjaira a saját joguk (saját szabályzatuk) is vonatkozik.

Kérdések:

-  Mikor tapasztaltad meg Krisztus jelenlétét a világban és laikus hívő tanúságtétele által?
-  Milyen élményeid vannak papi, prófétai és királyi küldetésed gyakorlásáról?
-  Mit jelent számunkra a „világban élni”? Mit kapunk tőle és mit adunk mi?
-  Mit kapunk mi, laikusok, a papoktól és mit adunk nekik? És a megszentelt életet élőktől?
 

II. A világiak apostolkodása

Cél: végiggondolni, hogy a világi hívek milyen módon vannak hivatva részt venni az Egyház küldetésében, mi a küldetésük az Egyházban és a világban

A. Az Egyház küldetése: folytatni Jézus Krisztus küldetését. A küldetés: megtenni az Atya akaratát: mindenki üdvözüljön és megismerje az igazságot. Krisztus tanítványává tenni minden népet.

- Mit jelent evangelizálni: a jó hír Jézus üdvözítő jelenléte köztünk. Evangelizálni: elvinni ezt a jó hírt másoknak, átadni Jézust, hirdetni Őt. Kinyilvánítani, tanúságot tenni, megosztani azt, hogy „Jézus az Úr”. Megtapasztalni az krisztusi megváltást. Jelenvalóvá tenni a világban Isten Országát. A keresztségünk és a bérmálás által mindannyian arra vagyunk meghívva, hogy apostolok legyünk. Az Egyház missziós közösség. Szükséges a következetesség a szavaink és az életpéldánk között, hiszen a szavainkkal és a tetteinkkel evangelizálunk. (vö EG 14 és 24)

- Isten Országa: Isten királysága, uralma a világ fölött. Rámutat Isten hatalmának hatékonyságára, amivel kiszabadít a bűn és a halál hatalmából és bevezet szeretetének országába, ahol megélhetjük Isten gyermekeinek szabadságát. Isten Országa az örökkévalóságban teljesedik be. Krisztus elhozta ebbe a világba a megváltás műve által. Belépni ebbe az Országba annyi, mint befogadni ezt a megváltást és már itt elkezdeni megtapasztalni Isten szeretetének elsőbbségét és az új ember életét élni. Az Egyház eszköz arra, hogy ezt a megváltást hirdesse.

- Az Egyház apostolkodásának három kifejeződése, aszerint, hogy milyen helyzetben kell evangelizálni: Pasztorális tevékenység: megkeresztelt, gyakorló hívek felé, segíteni őket növekedni a keresztény életben. Szentségek, hitoktatás, istentisztelet. Elsősorban a papi szolgálathoz kötődnek (pásztor), a világiak együttműködhetnek.

Új evangelizáció:  szűk értelemben azokra a hívekre irányul, akik meg vannak keresztelve, de nem élik a hitet, és régen keresztény, de mára szekularizált és elkeresztényietlenedett régiókra. Újra felmutatni nekik az evangéliumot. A világi apostolkodásnak nagy területe ez. Jelenti az új lelkületet és új módszereket is.

Ad gentes misszió: az Egyház missziós tevékenysége ott, ahová még nem jutott el az evangélium. Ez mindig fő feladat, mindannyiunk kötelessége együttműködni.
 

B. A laikusok apostolkodása:

Laikus voltuk különleges módon teszi őket képessé az evangelizációs küldetésre. Belülről evangelizálják a világot, kovászként.
Részt vehetnek és bizonyos mértékben részt is kell venniük a klérus apostoli tevékenységében és abban, ami a klérus által irányított egyházi szervezetben folyik. Sokan köteleződnek szolgálatra el egyházi intézményekben, szervezetekben.

Nem eléggé tudatos a laikus hívek felelősségvállalása. A keresztény értékek nem hatják át a társadalmi, politikai, gazdasági életet. Komoly pasztorális kihívás a laikusok képzése és a szakmai csoportok evangelizálása (vö EG 102). Folyamatosan képezni kell a laikusokat. Missziós tanítványok vagyunk (EG 40)

1. A világi apostolkodás: az evilági dolgok Isten terve szerinti rendezése. Pl: család, lakókörnyezet, ország stb., a különböző foglalkozások, tudomány, művészet, politika stb., az élet különböző helyzetei, különböző életszakaszok. Mindezeket át kell járnia Isten szeretetének, hogy Isten gyermekeinek méltóságában megújulva Isten dicsőségére váljanak. Az ember együttműködik Istennel, hogy a világ visszanyerje a teremtéskori értelmét: „Különleges módon rájuk tartozik tehát, hogy mindazokat a földi dolgokat, melyekkel szoros kapcsolatban vannak, úgy világítsák meg és rendezzék, hogy Krisztus szerint történjenek és növekedjenek, s a Teremtő és a Megváltó dicséretére szolgáljanak.” (LG 31) Kötelesség is (CIC 225. kánon) Vannak olyan helyek, ahová csak ők jutnak el, hogy hirdessék Krisztust.

Szükséges, hogy a mai világban a laikusok ne csak a helyi Egyház berkein belül gondolkodjanak az apostoli tevékenységben, hanem nemzeti és nemzetközi szinten is. Rengetegféle módon lehetséges, egyéni és társult szinten. Az evilági dolgok helyreállításával Isten terve szerint a laikusok megjelenítik az Egyházat a világban, hiszen ez az egyház missziós feladatának része. Ezt az apostolkodást a laikusok saját felelősségükre és saját nevükben végzik, ők a főszereplői, figyelembe véve az egyházi hatóságok tekintélyét. A papok és szerzetesek segíthetnek, de ez az apostolkodás a laikusok felelőssége, amit a Krisztussal megélt egység által visz végbe. Pl. a családban a hitre nevelés a szülők feladata, ebben senki nem helyettesítheti, csak segítheti őket. Vagy a politika és a társadalmi igazságosság. Ezeken és az evilági dolgok egyéb területén a laikusok nem adhatják át a felelősséget a papoknak és a szerzeteseknek, akik segíthetnek, de nem helyettesíthetik őket.

2. Együttműködés a papokkal szolgálatukban

A hierarchiától függő feladatokban vagy intézményekben való közreműködés: pl a liturgikus vagy a szentségi pasztoráció, a hitoktatás a plébániákon vagy egyházi oktatási intézményekben, a plébániai vagy más egyházi intézmények életének animálása. Lehet eseti vagy állandó az együttműködés, egy meghatározott pap megbízásából vagy hivatalos szolgálatból (lektor, akolitus, stb).

VI. Pál pápa: A laikusok feladata nem az egyházi közösség alapítása vagy fejlesztése, hanem az, hogy tegyék gyakorlattá mindazokat a keresztény és evangéliumi lehetőségeket, amelyek elrejtve bár, de jelen vannak a világ dolgaiban. Szükséges, hogy átjárja őket az evangélium, és kivirágozzanak a sokszor elrejtett vagy elfojtott keresztény képességek. Így a világ dolgai Krisztus megváltó művének szolgálatára lesznek (Evang Nun. 70)

Kérdések:

- Látom a különbséget az apostoli munka és apostolnak lenni között? A világi apostolkodás alapján hogyan tudom keresztényebbé tenni ezt a világot a mindennapi tevékenységemmel?

- Mely evilági dolgok, közegek evangelizálására hív engem, minket Isten?

- Eléggé képzettnek érzem magam a missziós küldetésem elvégzésére? Igyekszem képezni magam?

- Hogyan tudnak segíteni nekünk a papok, a szerzetesek, a megszentelt életet élő világiak az apostolkodásban?

 Források:

A Katolikus Egyház Katekizmusa 836-856, 863-865, 897-913

A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai:

- Lumen Gentium 1-17, 30-42

- Gaudium et Spes 1-3, 11-12, 22-25, 29-39, 41-45, 47-52

- Apostolicam actuositatem

Christifideles Laici kezdetű apostoli buzdítás (II. János Pál pápa)

Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítás (VI. Pál pápa)

Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítás (Ferenc pápa) 46, 61-75, 87-92, 102-109, 268-274

Forrás: Regnum Christi

Halottak napja

998-ban Szent Odilo clunyi apát vette fel a bencés rend liturgiájában minden meghaltnak emlékezetét. Ez azután clunyi reform nyomán másfelé is elterjedt, és a 14. században Rómában is átvették. A misék, amelyek itt következnek, a miséző tetszése szerint választhatók. Ha november 2-a vasárnapra esik, a mise a halottak napjáról veendő.

A XII. és XIII. században egész Európában elterjedt. Ezért emlékezünk ma a szenvedő Egyház tagjairól, akik már előttünk jártak a hit jelével, hogy mielőbb eljussanak a megdicsőült Egyház üdvözült hívei közé.

Különös nap ez a mai. Ilyenkor hívő és hitetlen megfordul a temetőben. Sokszor fáradságot és áldozatot nem kímélve az ország más részeiből vagy egyenesen határainkon túlról, hogy egy-egy szál virágot, gyertyát helyezzen szeretteinek sírjára. Hogy miért van ez, arra talán a legtöbben azt mondják: mert így szokás. Tény azonban, hogy ezen a napon mindenki találkozik valahogy a halállal. Találkozik a gyermek, akinek legtöbbször csak azt a számara izgalmas és játékos eseményt veszi észre a mai napból, hogy gyertyákat kell gyújtani a síroknál. Találkozik találkozik a fiatal, aki közömbösen és unottan van jelen, de valami fojtogatót ő is érez a levegőben, hiszen illetlen ilyenkor hangoskodni a temetőben. Találkozik az élet delén túl lévő ember, aki ezen a napon elveszett hozzátartozóit idézi fel. S találkozik az idős ember, aki egyre közelebb érzi magához a halál jeges leheletét.

Halál.

Fogyasztói társadalmunk elegáns társaságaiban modortalanságnak számít szóba hozni a szenvedéssel, halállal kapcsolatos dolgokat. Ha mégis a halálról kényszerülünk beszélni, akkor legfeljebb általános alanyban fogalmazva annyit mondunk: az ember meghal. Az ember, de sosem én, s voltaképp a halált olyan dologgá szelídítjük, amely senkihez sem tartozik. Menekülünk az igazság kimondása elől, hogy az ember halálra születik.

Ma - modortalanság ide, vagy oda - érezzétek a halál fagyos leheletét a temetőket járva, mint a fagyos szelet, amellyel szemben akárhogy öltözködünk is, talál egy rést ruházatunkon, ahová metsző jegességgel behatol. A halállal szemben nincs menekülés: mindannyiunkat utolér előbb, vagy utóbb.

A halállal kapcsolatban két út tárul fel. Az egyik az, amelyik sehová sem vezet, csak a megsemmisülés sötét feneketlen szakadékába. Ha éles tekintettel járunk a világban, akkor láthatjuk, hogy a mai modernnek nevezett társadalmak ezen az úton járnak, amelyre méltán használhatjuk a halál kultúrája elnevezést. Hiszen a mindenáron való evilági érvényesülés a halál utáni élet totális tagadásából fakad.

De létezik egy másik út a halállal kapcsolatban. Akik ezen az úton járnak egyfajta módon hitet tesznek amellett, hogy valaminek lenni kell a halál után. Teszik ezt egy ösztönös optimizmustól vezettetve, vagy pedig azért mert az elmúlt ateista propaganda ellenhatásaként ma felerősödtek a különböző okkult tanokat hirdető mozgalmak.

Ennek az útnak egy sokkal világosabb folytatását nyitotta meg a keresztények Istene, mert a kereszténység a halál tapasztalatára egyedülállóan eredeti és meghaladhatatlan választ hozott. Ez a válasz abban áll, hogy fölértékeli az ember életét az őt megillető méltóságra.

Az ember Isten képmására van teremtve, s belé van ezáltal oltva a halhatatlanság csírája. Ezért van folytatás a halál után. Erre a gondolatra azonban minden más vallás valamilyen szinten eljutott, hogy a lélek halhatatlan. Amit a kereszténység ehhez hozzátesz, s ami a kereszténységet egyedivé teszi ezen a területen is, az az, hogy az Isten megtestesült Jézus Krisztusban, magára vette emberi természetünket, s az, hogy halála után feltámadt, elsőként a halottak közül, hogy majd mi is mindannyian - hívők és hitetlenek egyaránt - feltámadjunk. Más dolgok mellett ezek azok a sajátos vonások a kereszténységben, amelyet soha emberi elme ki nem talált volna, ezek azok, melyek közvetlenül Istentől származnak. Ha ő ezt nem adta volna tudtunkra, ma sem tudnánk. Jézus Krisztus megtestesült, magára vette emberi természetünket. Ezzel Isten isteni szintre értékelte fel az emberi életet. Jézus Krisztus feltámadt, elsőként a halottak közül, hogy mi utána mindannyian feltámadjunk. Ez a kereszténység lényege, amire azt mondta Szent Pál: "Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem." Ha Krisztus nem támad föl, akkor a kereszténység csak egy a sok kulturális irányzat között, amely ma divatos, holnap pedig idejétmúlttá lesz. Ennek fényében elszomorító, hogy ma milyen kevesen hisznek a feltámadásban még a magukat hívőnek, kereszténynek valló emberek között is. S akkor ezek az emberek szoros értelemben nem is nevezhetők keresztényeknek. A mai nap kérhetetlenül szembesít a halállal és a feltámadással. A kérdést neked kell eldöntened: te melyik utat választod? Azt, amely a semmibe torkollik. Azt, amelyik homályosan hisz az örökkévalóságban, vagy pedig ennek Istentől megvilágított szakaszát, mely hisz a feltámadásban. A kérdést neked kell megválaszolnod, hogy milyen hittel léped át a temetők kapuját, melyre az van felírva: Feltámadunk!

A halállal és a feltámadással való számvetés, számvetés egész életünkkel is. Mert a befejezés határozza meg mindazt ami előtte van. Döntésed nemcsak elméleti. Nem elég elhinni, hogy van Isten, aki értelmet adhat további életednek, ha rábízod magad, hanem úgy is kell élni.

Végezetül egy mondatot vigyetek haza mintegy összefoglalásaként mindannak, amit mondtam Mózes szájából: "Ma tanúul hívom ellenetek az eget és a földet: életet és halált, áldást és átkot tártam a szemetek elé. Így hát válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok!"

Forrás: MKPK

Mindenszentek litániája 2.

Mindenszentek ünnepéhez

A vágy, amelyet a szentekről való megemlékezés bennünk megerősít, az, hogy együtt legyünk, és együtt örvendezzünk a Mindenszentek egész közösségével.

"Mit használ a szenteknek a mi tiszteletünk, mit érnek el azzal, ha mi dicsérjük őket, és jelent-e számukra valamit ez a mai ünneplésünk? (...) A szentek nem szorulnak rá tiszteletünkre, semmit sem ad nekik a magasztalásunk. Csupán csak a mi hasznunk – és nem az övék – származik abból, ha róluk megemlékezve tiszteljük őket. Ami engem illet, meg kell vallanom, hogy a róluk való megemlékezés hő vágyat gyullaszt bennem.

Az első ilyen vágy, amelyet ez a szentekről való megemlékezés bennünk felkelt, vagy még jobban megerősít, az, hogy élvezzük boldogító közösségüket, és méltók legyünk az üdvözült lelkek társaságára égi otthonukban: (...) egyszóval együtt legyünk, és együtt örvendezzünk a Mindenszentek egész közösségével. (...)

Ébredjünk már fel végre, testvérek, támadjunk fel Krisztussal, és keressük az odafönt valókat; ami ott fönt van, arra legyen gondunk. Vágyakozzunk azokhoz, akik várva várnak ránk, sietve induljunk feléjük, akik készek befogadni bennünket, előzzük meg az üdvözült lelkeknek ezt a várakozását azzal, hogy mi is oda kívánkozunk. De ne csak a szentek társaságát óhajtsuk, hanem boldogságukat is, és ne elégedjünk meg azzal, hogy együtt leszünk velük, hanem lángoló buzgósággal törekedjünk dicsőségük elnyerésére is. Nem veszélyes erre pályáznunk, és egyáltalán nem merészség ennek a dicsőségnek a keresése.

A másik ilyen vágy, amelyet a szentekről való megemlékezés gyújt bennünk, arra irányuljon, hogy miként ezeknek a szenteknek megjelent maga Krisztus, a mi életünk, ugyanúgy jelenjék meg nekünk is, és így mi magunk is jelen lehessünk Krisztussal az ő dicsőségében. Addig ugyanis Krisztus, aki számunkra a Fő, nem így, dicsőséggel koronázva jelenik meg nekünk, hanem úgy mutatkozik, mint akit bűneinkért tövissel megkoronáztak. Nagy szégyen lenne, ha a tövissel koronázott Főnek egy-egy tagja kényelemben tetszelegne... Megjelenik majd a dicsőséges Fő, és vele együtt a tagok is megdicsőülve fognak ragyogni, hiszen átalakítja gyarló testünket, és saját megdicsőült testéhez teszi hasonlóvá.

Erre a dicsőségre vágyódjunk tehát teljes igyekezettel és biztos reménnyel! Hogy pedig remélhessünk ebben, és erre a nagy boldogságra törekedni is merjünk, nagyon is szükségünk van a szentek közbenjárására, hogy amit saját erőnkkel el nem érhetünk, azt közbenjárásukra Isten ajándékba adja meg nekünk."

Részletek Szent Bernát apát beszédéből (Sermo 2: Opera omnia, Edit. Cisterc. 5 [1968], 364-368)

***

Mindenszentek napján együtt ünnepeljük valamennyi üdvözült embert, mindazokat, akik már eljutottak az örök boldogságba. Emlékezünk Isten végtelen jóságára és kegyemének erejére, amellyel üdvözíteni tud minket, még bűneink ellenére is. Egyúttal magasztaljuk Őt az örök élet ajándékáért, amiről Pál apostol így ír: "Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik." (1Kor 2,9)

***

Mindenható, örök Isten, te megadtad, hogy egy napon ünnepeljük minden szented dicsőségét. Kérünk, hogy sokszoros közbenjárásukra bőven áraszd reánk nagy irgalmadat. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Forrás: Magyar Pálos Rend

Betánia imaest az Eucharisztikus Élet Mozgalom szervezésében

A Plébániai Evangelizációs Sejtek mozgalomról

1. Pápai jóváhagyás

2. Az evangelizáló plébánia

Szemlélődő imacsoport és imaiskola

Katekumenátus 2016

Tiszta szerelem imaest 2016

Film Pietrelcinai Szent Pio atyáról

Ünnepi szentmise Boldog Salkaházi Sára boldoggáavatásának 10. évfordulóján

Nagymarosi Ifjúsági Találkozó 2016 őszén

Magyarok Nagyasszonya találkozó 2016

Ő isteni Fia első megváltottja... – Kisboldogasszony ünnepe

A mai szentmise kezdőéneke: „Ujjongva ünnepeljük a boldogságos Szűz Mária születését, őtőle született az igazságosság Napja, Krisztus, a mi Istenünk” (Introitus).

Mária születése Jézus születésének előjátéka, ugyanis az ő megjelenésével kezd megvalósulni isteni Fia megtestesülésének terve. A Magasságbeli a názáreti Szűzben neki készít Anyát. Az Anya hirdeti, hogy Fia hamarosan elérkezik, és az emberiség megszabadulására vonatkozó ősi ígéretek beteljesedőben vannak. Mária egész nagysága ebben áll: Isten kiválasztotta, hogy Egyszülött Fiának Anyja legyen.

Mikeás próféta (5,1-4a) a mai első olvasmányban úgy jövendölt róla, mint „akinek szülnie kell”. Szülésének idejét pedig egy új korszak kezdetének jelöli meg: „Te, efratai Betlehem, bár a legkisebb vagy… belőled születik majd…, aki uralkodni fog Izrael felett”. Amikor Mária Betlehemben megszüli Jézust, valóban új korszak kezdődik, a messiási üdvösség korszaka.

Mária születése tehát a megváltás hajnala: megjelenése új fényt sugároz az egész emberiségre: az ártatlanság, a tisztaság, a kegyelem fényét, annak a nagy fénynek első sugarait, ami majd Jézus, „a világ világossága” megjelenésével árasztja el a világot.

A Krisztus érdemei által bűntelen és kegyelemmel teljes Szent Szűz nem csak hirdeti a közeli megváltást, hanem magában hordja ennek zsengéit: Ő isteni Fia első megváltottja. Fia húsvéti misztériumának az ő szeplőtelen fogantatása az első előre kinyílott virága: ez a pompás virág ujjongásra ragadja a világot és magára vonja a Magasságbeli Isten tetszését.

Jézus születése után Isten szemében egyetlen egy születés sem volt olyan fontos és annyira drága az emberiség szempontjából, mint Máriáé. És mégis, homályban marad Mária születése. Senki sem jegyezte föl, a Szentírás semmit se mond róla. Mária életének kezdetét csend borítja, amint egész élete is csendben tűnt el. Mélységes alázat övezi Mária születésének fontos eseményét.
Ez nagyon lényeges tanítás a Krisztus-követő számára: Minél inkább növekedni akar az ember Isten szemében, annál kisebbé kell válnia, annál alázatosabbnak kell lennie, elrejtőzni saját és mások szeme elől.

Mária először Szent Máté evangéliumában (1, 1-16. 18-23), Jézus nemzetségtáblája végén jelenik meg: „Jákob nemzette Józsefet, Máriának a férjét, aki a Krisztusnak nevezett Jézust szülte”. Szent Lukács evangéliumában először az angyali üdvözlet elbeszélésében találkozunk vele.

Márk és János evangéliumában még később, Fia nyilvános működése idején. Mária, mint az Üdvözítő anyja Jézussal kapcsolatban lép be az Evangéliumba. Bár jelenléte sok lapon észrevehető, főképp Lukácsnál, ez mindig mérsékelt és alázatba burkolt, elvész Fia jelenlétében. Mária élete összeolvad Jézus életével és elvész abban. Mária valóban rejtetten élt Krisztussal Istenben. Ez a rejtettség nemcsak gyermek éveit jellemezte, hanem istenanyasága napjait is, akkor is, amikor Fia a siker pillanatait élte, vagy amikor egy asszony, Jézus beszédétől fellelkesülten így kiáltott a tömegben: „Boldog a méh, mely téged hordozott” (Lk 11,27).

A mai Mária-ünnep tehát arra hív minket, hogy éljünk rejtetten: Máriával Krisztusban és Krisztussal Istenben. Boldogok, akiket a körülmények által maga Isten vezet az alázat és az egyszerűség útján, akik meg vannak fosztva mindattól, ami rájuk irányítaná az emberek tekintetét. Ezeknek, hogy belépjenek a lélekben szegények seregébe, akiknek Jézus megígérte a mennyek országát, csak egyet kell tenniük: bekapcsolódni Isten üdvösségtervébe. Azoknak is utánozniuk kell azonban Máriát, akik az egyházban vagy a társadalomban felelősségteljes helyet töltenek be. Meg kell tanulniuk Máriától, hogy feltűnés, önmaguk vagy előnyök keresése nélkül szolgálják testvéreiket, szívesen vonuljanak a háttérbe, főképp ha tovább nincs szükség a tevékenységükre.

Aki a Szent Szüzet szeretné utánozni, annak szívesen kell elrejtőznie Isten árnyékába abban a meggyőződésben, hogy ha tett is,valami kicsi jót, az Isten ajándéka és mint ilyennek a köz javát és Isten dicsőségét kell előmozdítania.

Kakucs Szilveszter OFM

Forrás: Szilveszter barát blogja