Karácsonykor odaállhatok
"vakon" és "kezetlenül” is a jászolhoz.
Gyerekkorom egyik legkedvesebb
emléke az ún. Szentcsaládjárás, amelynek volt egy éneke s valami ilyesmi volt a
címe: A kovács vak, kezetlen lánya. Arról szól ez az ének, hogy a Szentcsalád –
Szent József és a várandós Szűz Mária – megérkeznek Betlehembe. Ott sorra
járják a házakat, és sehol nem kapnak szállást. A helyi kovácsnak van egy
lánya, aki vak, s béna a keze („kezetlen”), de ő az egyedüli, aki a
Szentcsaláddal törődik. Odamegy a Szűzanyához, Szent Józsefhez és elmondja
nekik, hogy van egy istálló, egy barlang, ahol meg tudnak szállni. Később
meglátogatja őket a barlangban. Odalép Máriához, ő pedig azt mondja a vak
lánynak, hogy vegye a karjába az újszülött Gyermeket. A lány azt válaszolja:
„Fáj a szívem, mert nem tudom megtenni. Nem tudom megtenni, mert nem látok, és
mert nincsenek kezeim.” Mária mégis csak biztatja, hogy vegye kezébe a
Kisdedet, s amikor megteszi, a szemei kinyílnak, s a kezei meggyógyulnak.
Ezután nagy örömmel hazamegy, és az édesapját, a gazdag kovácsot számon kéri,
hogy miért nem adott a Szent Családnak szállást. Az apa bűnbánattal, szomorúan
sóhajt fel: „Ha én azt tudtam volna, hogy ilyen csoda fog történni, hogy
meggyógyul a lányom, akkor a legszebb szobámat adtam volna nekik, és inkább én
mentem volna ki az istállóba aludni!” – Azért tetszik nekem ez az ének, s jut
eszembe advent idején, mert karácsony előtt annyi mindennel foglalkozunk, hogy
talán észre sem vesszük, hogy „megvakulunk”. Észre sem vesszük, hogy teljesen
„lebénulunk”, azaz éppen azokat a gyakorlatokat hagyjuk ki az életünkből,
amelyekkel a kapcsolatainkat tudnánk rendezni. Vakok vagyunk, bénák vagyunk a
szeretetre, a kapcsolatainkkal való törődésre. És ezt az állapotot sokszor a
reklámok is okozzák, s mindazok az anyagi dolgok, amelyeket az adventi,
karácsonyi készületben olyan szükségesnek tartunk. Mindenre odafigyelünk,
minden nagyon fontos, hogy „meglegyen az ünnepre”, csak éppen a másik személye
szorul háttérbe.
Karácsonykor, amikor a mi Urunk
megszületik, odaállhatok "vakon" és "kezetlenül” is a jászolhoz.
Lehet az is, hogy csak elmegyek templomba, az éjféli misére, „mert így
szoktuk”, de lehet érzékenység, nyitottság is bennem, amivel hagyom, hogy a
Szentlélek irányítson, vezessen. Ha csak annyit megteszek, hogy lehetőséget
adok erre, és segítek a másiknak, amennyire erőm telik – ahogyan a kovács vak,
kezetlen lánya tette –, akkor megtörténik a csoda. Látni fogok, és képes leszek
cselekedni, mert, amikor az ember befogadja a szívébe a megszületett Megváltót,
akkor felnyílik a szeme, meggyógyul a bénultságából, és képes lesz – SZERETNI.
P. Balla Barnabás
Forrás: Magyar Pálos Rend
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése