Mindenszentek napján megünnepeltük az elmúlt korok valamennyi szentjét. A róluk való megemlékezés mellett az egyház folytonosan hangsúlyozza, hogy az életszentségre kivétel nélkül mindenki hivatott. A II. vatikáni zsinat tanítása szerint a keresztény életszentség a szeretet teljes megélésében rejlik. Az életszentség legfőbb útját Isten és a felebarát szeretetében jelöli meg (vö. Lumen gentium 42.)
Hogyan lehet szentté válni? Erről szóló gondolatok következnek összeállításunkban.
„A laikusok azt gondolják, hogy az életszentség a folyamatos imádkozásban áll, a prédikálásban vagy a világtól való elvonulásban. A régmúlt idők papi vagy szerzetesi képe valóban ezt sugallja. Papok és szerzetesek úgy vélik, hogy az életszentség az aktív társadalmi és politikai cselekvésben áll, és így versenyre akarnak kelni a világiakkal. A káosz világában élünk. A világ nem fog megújulni, ha az emberek az életszentségben nem saját állapotbeli kötelességeik teljesítését látják. A munkás a munkahelyén, a katona a hadseregben válik szentté, a beteg a kórházban, a diák a tanulmányai által, a földműves a földet művelve, a pap saját szolgálata által, a hivatalnok pedig a hivatalában. Minden plusznak gondolt lépés az életszentség útján olyan lépés, amellyel saját kötelességünk beteljesítéséből áldozunk fel.” François-Xavier Nguyên Văn Thuân bíboros (1928–2002) – halála után öt évvel kezdődött el boldoggá avatási eljárása.
„Szeretni Istent annyit jelent, hogy megtesszük akaratát. És ezt minden ember, minden keresztény mindig teljesíteni tudja. Úgy vélem, hogy Isten akaratának megtétele a szentté válás modern útja. Nem kell kolostorba vonulni, nem szükségszerű, hogy Istennek szenteljük magunkat, vagy papok legyünk. Nem, elég megtenni, amit Isten akar tőlünk.
Na de mikor? Mindig. Vajon tudjuk, mi Isten akarata? Hát, persze! Betartani parancsolatait, tenni állapotbeli kötelességeinket, hallgatni a lelkiismeretünk hangjára, ahol Isten szól hozzánk. És hogy ezt egyre tökéletesebben tegyük. Így az édesanya is, akinek házimunkákat kell végeznie, a munkás is a műhelyben, vagy a futószalagnál, a beteg is a betegágyán, a gyermek is, az idősember is, a feladatokkal teli édesapa is, a rendőr, a művész, az útburkoló, a misszionárius, az író, a sportoló… mindenki szentté válhat, mert mindenki megteheti Isten akaratát. Az életszentségnek ez az útja út a tömegek számára. De ez akkor lesz eredményes, ha Isten akaratát a jelen pillanatban tesszük. A jelen számít, erre kell összpontosítani.” Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítója (1920–2008)
Az istengyermekség lényege „a szív beállítottsága, amely alázatossá és kicsivé tesz minket Isten karjaiban, tudatára ébreszt gyengeségünknek, és bizakodóvá tesz egészen a merészségig az ő atyai jóságában.” Lisieux-i Kis Szent Teréz (1873–1897)
„Ebben az életben nem tehetünk nagy dolgokat. Csak kis dolgokat tehetünk, nagy szeretettel. Soha ne engedd, hogy valaki ne legyen boldogabb a veled való találkozás után, mint előtte.
Mai világunk legnagyobb betegsége nem a lepra vagy a tuberkulózis, hanem sokkal inkább az az érzés, hogy senkinek sem kellünk, senki sem törődik velünk, és hogy mindenki által elhagyatottak vagyunk.
Ossz szeretetet, bárhová mész: legfőképpen a saját házadban… Ügyelj rá, hogy mindenki jobb érzésekkel és boldogabban távozzék tőled, mint ahogyan jött. Légy Isten jóságának élő kifejeződése; jóság ragyogjon a szemeidben, a mosolyodban, meleg, üdvözlő szavaidban. Mosolyogjatok egymásra, a férjetekre, a feleségetekre, gyermekeitekre, válogatás nélkül minden embertársatokra – s ez segít majd, hogy kibontakoztassátok egymás iránti szereteteteket.” Kalkuttai Teréz anya (1910–1997)
„Azokra vár a mennyekben a legértékesebb korona, akik minden munkájukat a tőlük telhető legnagyobb szorgalommal végzik. Mert nem elég önmagukban jó dolgokat tenni, jól is kell azokat tenni.” Loyolai Szent Ignác (1491?–1556)
Forrás: Vasárnap Katolikus Hetilap
„A laikusok azt gondolják, hogy az életszentség a folyamatos imádkozásban áll, a prédikálásban vagy a világtól való elvonulásban. A régmúlt idők papi vagy szerzetesi képe valóban ezt sugallja. Papok és szerzetesek úgy vélik, hogy az életszentség az aktív társadalmi és politikai cselekvésben áll, és így versenyre akarnak kelni a világiakkal. A káosz világában élünk. A világ nem fog megújulni, ha az emberek az életszentségben nem saját állapotbeli kötelességeik teljesítését látják. A munkás a munkahelyén, a katona a hadseregben válik szentté, a beteg a kórházban, a diák a tanulmányai által, a földműves a földet művelve, a pap saját szolgálata által, a hivatalnok pedig a hivatalában. Minden plusznak gondolt lépés az életszentség útján olyan lépés, amellyel saját kötelességünk beteljesítéséből áldozunk fel.” François-Xavier Nguyên Văn Thuân bíboros (1928–2002) – halála után öt évvel kezdődött el boldoggá avatási eljárása.
„Szeretni Istent annyit jelent, hogy megtesszük akaratát. És ezt minden ember, minden keresztény mindig teljesíteni tudja. Úgy vélem, hogy Isten akaratának megtétele a szentté válás modern útja. Nem kell kolostorba vonulni, nem szükségszerű, hogy Istennek szenteljük magunkat, vagy papok legyünk. Nem, elég megtenni, amit Isten akar tőlünk.
Na de mikor? Mindig. Vajon tudjuk, mi Isten akarata? Hát, persze! Betartani parancsolatait, tenni állapotbeli kötelességeinket, hallgatni a lelkiismeretünk hangjára, ahol Isten szól hozzánk. És hogy ezt egyre tökéletesebben tegyük. Így az édesanya is, akinek házimunkákat kell végeznie, a munkás is a műhelyben, vagy a futószalagnál, a beteg is a betegágyán, a gyermek is, az idősember is, a feladatokkal teli édesapa is, a rendőr, a művész, az útburkoló, a misszionárius, az író, a sportoló… mindenki szentté válhat, mert mindenki megteheti Isten akaratát. Az életszentségnek ez az útja út a tömegek számára. De ez akkor lesz eredményes, ha Isten akaratát a jelen pillanatban tesszük. A jelen számít, erre kell összpontosítani.” Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítója (1920–2008)
Az istengyermekség lényege „a szív beállítottsága, amely alázatossá és kicsivé tesz minket Isten karjaiban, tudatára ébreszt gyengeségünknek, és bizakodóvá tesz egészen a merészségig az ő atyai jóságában.” Lisieux-i Kis Szent Teréz (1873–1897)
„Ebben az életben nem tehetünk nagy dolgokat. Csak kis dolgokat tehetünk, nagy szeretettel. Soha ne engedd, hogy valaki ne legyen boldogabb a veled való találkozás után, mint előtte.
Mai világunk legnagyobb betegsége nem a lepra vagy a tuberkulózis, hanem sokkal inkább az az érzés, hogy senkinek sem kellünk, senki sem törődik velünk, és hogy mindenki által elhagyatottak vagyunk.
Ossz szeretetet, bárhová mész: legfőképpen a saját házadban… Ügyelj rá, hogy mindenki jobb érzésekkel és boldogabban távozzék tőled, mint ahogyan jött. Légy Isten jóságának élő kifejeződése; jóság ragyogjon a szemeidben, a mosolyodban, meleg, üdvözlő szavaidban. Mosolyogjatok egymásra, a férjetekre, a feleségetekre, gyermekeitekre, válogatás nélkül minden embertársatokra – s ez segít majd, hogy kibontakoztassátok egymás iránti szereteteteket.” Kalkuttai Teréz anya (1910–1997)
„Azokra vár a mennyekben a legértékesebb korona, akik minden munkájukat a tőlük telhető legnagyobb szorgalommal végzik. Mert nem elég önmagukban jó dolgokat tenni, jól is kell azokat tenni.” Loyolai Szent Ignác (1491?–1556)
Forrás: Vasárnap Katolikus Hetilap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése