Év végi visszatekintés - Nelson atya

1. Mire vágytál és mitől tartottál leginkább 2015 kezdetén?
2. Mik a legnagyobb eredményeid és miért olyan fontosak neked?
3. Kinek vagy leginkább hálás és miért?
4. Szerinted ki az, aki leginkább hálás neked ennek az évnek a végén?
5. Milyen hibákat követtél el és mit tanultál belőlük?
6. Milyen helyeken jártál és mely tapasztalatokat szereztél, melyek valamilyen tekintetben      megváltoztattak?
7.Mit tartottál az év kezdetekor fontosnak és most úgy látod, hogy mégsem volt annyira fontos?
8.Kit tartasz leginkább szövetségesednek most, hogy nekivágsz 2016-nak?
9. Meg vagy-e elégedve Istennel való kapcsolatoddal? Szerinted min lehet és kellene leginkább változtatni ebben a kapcsolatban?
10. Szerinted az Úr mit mondana neked évvégi értékelésként és mit tanácsolna neked az eljövendőre?

Forrás: Amigos en la fe - http://www.fraynelson.net/ / Úton Jézussal - http://jezussal.blogspot.hu/

Az Egyház tanítása Aprószentek ünnepéhez kapcsolódóan

Isten irgalmas emberszeretete

Isten gazdag az irgalmasságban, dives in misericordia (Ef 2,4). A bizánci liturgia gyakran dicsőíti Isten emberszeretetét; Isten „emberszerető”.[107] Továbbá, Isten szeretetteljes terve, ami most a Lélek által lett kinyilatkoztatva, meghaladja elképzelésünket: „azt készítette Isten azoknak, akik szeretik őt”, „amit szem nem látott, fül nem hallott, ami az ember szívébe föl nem hatolt” (1Kor 2,9-10, amely idézi Iz 64,4-et). Azok, akik bánkódnak a megkereszteletlenül meghalt kisgyermekek sorsán, különösen a szüleik, gyakran olyan emberek, akik maguk is szeretik Istent, olyan emberek, akiket ezek a szavaktól megvigasztalhatnak. Részleteiben a következő megállapításokat lehet tenni:

a) Isten kegyelme minden embert elér, és az ő gondviselése mindenkit átkarol. A II. Vatikáni Zsinat azt tanítja, hogy Isten nem tagadja meg „az üdvösségre szükséges támogatást” azoktól, akik önhibájukon kívül nem jutottak még el Isten kifejezett ismeretére, de akik a kegyelem támogatásával „iparkodnak becsülettel élni”. Isten megvilágosít minden embert, „hogy végülis élete legyen” (Lumen gentium 16). Tanítja továbbá, hogy a kegyelem „láthatatlanul működik” minden jóakaratú ember szívében (Gaudium et spes 22). Ezek a szavak közvetlenül azokra vonatkoznak, akik elérték értelmük használatának idejét és akik felelős döntéseket hoznak, de nehezen lehet tagadni alkalmazhatóságukat az értelmük használata alatti korúakra is. A következő szavaknak, részleteiben, úgy tűnik, valóban egyetemes jelentősége van: „Mivel Krisztus mindenkiért meghalt, és mivel az embernek valójában csak egy végső hivatása van, mégpedig az isteni [cumque vocatio hominis ultima revera una sit, scilicet divina], vallanunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra – Isten tudja, miképpen –, hogy a húsvét titkában részesedjék” (Gaudium et Spes 22). A II. Vatikáni Zsinatnak ez az oly mély megállapítása a Szentháromság szeretetteljes szándékának szívébe helyez bennünket, és hangsúlyozza, hogy Isten meghaladja az emberi értelmet.

b) Isten nem követeli meg tőlünk a lehetetlent. Továbbá, Isten hatalma nem korlátozódik a szentségekre: „Deus virtutem suam non alligavit sacramentis quin possit sine sacramentis effectum sacramentorum conferre” (Isten nem köti a hatalmát a szentségekhez, úgy hogy a szentségek hatását szentségek nélkül is közvetíteni tudja). Isten tehát anélkül is meg tudja adni a keresztség kegyelmét, hogy a szentséget kiszolgáltatnák, és ez olyan tény, amire különösen olyankor kellene emlékezni, amikor a keresztség kiszolgáltatása lehetetlen. A szentség szükségessége nem abszolút. Ami abszolút, az az ember szüksége az Ursakrament-re, amely Krisztus maga. Minden üdvösség tőle származik, és ezért valami módon az Egyházon keresztül.

c) Isten minden időben és minden körülmények között gondoskodik az üdvösség gyógyszeréről az emberiségnek. Ez volt Aquinoi tanítása, előtte pedig Ágostoné és Nagy Leóé. Megtalálható ez Caietanus-nál is. III. Ince pápa különösen összpontosított a gyermekek helyzetére: „Távol legyen ugyanis, hogy minden kisded elvesszen, akiknek naponta akkora tömege hal meg, anélkül, hogy az irgalmas Isten, aki senkit sem akar elveszíteni, valami menedéket ne adott volna az üdvösségre… Azt feleljük, hogy különbséget kell tenni, mivel a bűn kétféle. Áteredő bűn és tényleges bűn. Az áteredő beleegyezésünk nélkül is megvan, a tényleges, amit a beleegyezéssel követünk el. Mivel az áteredőt beleegyezés nélkül szerezzük meg, beleegyezés nélkül szűnik meg e szentség ereje által”. Ince védelmezte a kisgyermekek keresztségét mint Istentől a naponta meghaló sok kisgyermek számára nyújtott eszközt. Azonban megkérdezhetjük ugyanezen elv óvatos alkalmazásának fényében, hogy Isten nyújt-e valami gyógyszert azoknak a kisgyermekeknek, akik keresztség nélkül halnak meg. Egyáltalán nem arról van szó, hogy tagadjuk Ince tanítását, mely szerint azok, akik az áteredő bűnben halnak meg, megfosztatnak a boldogító színelátástól. De megkérdezhetjük és megkérdezzük, hogy azok a kisgyermekek, akik keresztség nélkül halnak meg, szükségszerűen az áteredő bűnben halnak-e meg, isteni gyógyszer nélkül.

Attól a bizalomtól éltetve, hogy Isten minden körülmények között gondoskodik, hogyan képzelhetjük el ezt a gyógyszert? A következők azok az utak, amelyek által talán a megkereszteletlen kisgyermekek is egyesülhetnek Krisztussal.

a) Általánosságban azokban a kisgyermekekben, akik szenvednek és meghalnak Krisztushoz az ő saját halálban való üdvözítő hasonlóságot láthatjuk meg, és egy vele való bensőséges kapcsolatot. Maga Krisztus az egész emberiség bűnének és halálának terhét fölvitte a keresztre, s attól kezdve minden halál és szenvedés az ő ellensége elleni harc (vö. 1Kor 15,26), részvétel az ő saját harcában, melynek közepében őt találhatjuk magunk mellett (vö. Dán 3,24-25 [91-92]; Róm 8,31-39; 2Tim 4,17). Az ő feltámadása az emberiség reménységének a forrása (vö. 1Kor 15,20); egyedül csak őbenne van az élet bőségben (vö. Jn 10-10); és a Szentlélek megadja mindenkinek a lehetőséget a húsvéti misztériumában való részesedésre (vö. Gaudium et spes 22).

b) Egyes gyermekek, akik szenvednek és meghalnak, erőszak áldozatai. Az ő esetükben könnyen hivatkozhatunk az Aprószentek példájára, és felismerhetjük az üdvösséget hozó vérkeresztség párhuzamát. Még ha öntudatlanul is, de az Aprószentek Krisztusért szenvedtek és haltak meg; gyilkosaik a kis Jézust akarták megölni. Amint azokat, akik elvették az Aprószentek életét, félelem és önzés ösztönözte, úgy különösen a meg nem született kisgyermekek életét ma gyakran mások félelme és önzése teszi ki veszélynek. Ebben az értelemben sorsközösségben vannak az Aprószentekkel. Sőt, sorsközösségben vannak Krisztussal is, aki ezt mondta: „Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek” (Mt 25,40). Milyen életbevágóan fontos, hogy az Egyház hirdesse azt a reményt és a nagylelkűséget, amelyek lényegesek az Evangéliumhoz, és lényegesek az élet védelméhez.

c) Az is lehetséges, hogy Isten egyszerűen úgy tevékenykedik, hogy megadja az üdvösséget a megkereszteletlen kisgyermekeknek, a megkeresztelt kisgyermekeknek szentségileg megadott üdvösség ajándékának mintájára. Talán ahhoz a ki nem érdemelt ajándékhoz hasonlíthatjuk, amit Isten adott Máriának az ő Szeplőtelen Fogantatásakor, amely által ő egyszerűen működött, hogy előzetesen megadja neki a megváltás kegyelmét Krisztusban.

Forrás: Az üdvözülés reménye a keresztség nélkül meghalt kisgyermekek számára, Nemzetközi Teológiai Bizottság dokumentuma 2007. április 19.

Szent éjszaka

A Szent Éjszaka: egy nemzet üdvössége, az ember üdvössége, a te üdvösséged!

Uram, mi Istenünk, kijelöltél számomra egy hosszú és sötét, köves és kemény utat.

Miért a szenvedés, mely rázúdul a világra?

Miért tűnik úgy, hogy csökken a reménység, amikor a fény kialvóban van?

Gyakran kevesek erőim, és szinte nem reméltem, hogy a fény még felragyoghat. Azonban, amikor a szívem megkövesedett egy mély fájdalomban, íme, segítséget nyújtott számomra egy világosság, egy édes csillag. Hűségesen kísért engem - és én követtem őt, eleinte tétován, aztán mindig biztosabban. Így újra megtaláltam egy kunyhó ajtaját és megláttalak Téged: Szeretet Misztériuma!

Isten nagysága egy szűk istállóban!

Az én szívem most jászollá változott, mely Téged vár.

Tudom, hogy nem kell sokáig várnom. Mert ahol látod a szegénységet, Te ott vagy. Ahol könny van, Te hozod a vigasztalást, ahol reménytelenség és félelem van, ott Te simogatsz szereteteddel, mely enyhülést ad.

Edith Stein

Forrás: Sarutlan Kármelita Nővérek

Karácsonyi képeslapom

Az Úr adjon nektek békét! - Gitáros flashmob a békéért

"Vigyázz, kérlek a szemeimre!"

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki születésétől fogva vak volt, ezért gyűlölte az egész világot és mindenkit benne, kivéve a barátját. Ő mindig ott volt vele, segített neki és biztatta. Míg egyszer egy szép napon, végre találtak egy donort, aki felajánlotta a szemeit. A lány nagyon megörült ennek, a barátja pedig megkérdezte tőle, ha látni fog, hozzá megy-e feleségül. A lány igent mondott.

Az operáció sikerült, és amikor a lány először kinyitotta szemeit, a barátját látta meg, de ő is vak volt. A fiú megkérdezte, hogy most már akkor hozzá megy-e feleségül? A lány elutasította és elkergette. Pár napon belül a lány kapott egy levelet, amiben a fiú megköszönte neki az összes gyönyörű átélt pillanatot, és a levél végén állt egy mondat: „Vigyázz, kérlek, a szemeimre.”

A legszebb dolog az életünkben, amikor képessé válunk áldozatot hozni másokért, és ezért nem várunk cserébe köszönetet. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem örülünk, ha viszonozzák szeretetünket, vagy éppen köszönetet kapunk, de ne ezért tegyük a jót.

Az adventi készületben tekintetünket a közénk megtestesülő Igére, Jézus Krisztusra fordítjuk, aki a betlehemi jászolba készül megszületni. Az istállót kapja tőlünk szeretetének viszonzásaképpen akkor, amikor gyermekeink lelki bizonytalanságban nőnek fel, amikor a szerelmes teljes odaadottságért cserébe gyenge ígérgetések szalmáját kapja, amikor nem tudunk felelősséget vállalni tevékenységeinkért, emberi kapcsolatainkért. Rejtélyes kiszolgáltatottságba készül eljönni közénk, mégis a legnagyobb boldogság, öröm lesz az Ő születésének ünnepe. Még ami manapság megmaradt a karácsony ünnepéből, az is mindig felemelő. Mert az anyagi világra összpontosító ember legalább a vásárlása közben arra gondol, hogy valami áldozatot hozzon szeretteiért. Kinek így, kinek úgy, de mégis van ebben valami megfoghatatlan szakralitás, a burkolt materializmus vagy éppen ateizmus ködén keresztül átszűrődik a Megtestesülés titokzatos fénye, a kegyelem. Mert mégiscsak ajándékot készülünk adni szeretteinknek, ismerőseinknek, kicsit jobban belenyúlva a zsebünkbe. Esetleg egy pillanatra az is eszünkbe jut, hogy a másiknak mire lenne szüksége, még akkor is, ha azt egyáltalán nem találjuk el, mert inkább csak saját álmainkat vetítjük bele a másik, általunk elképzelt vágyaiba: „Neki erre biztos szüksége lesz.” Talán egy rövid fohászt is megejtünk azért a személyért, akinek megvesszük, becsomagoljuk, vagy elkészítjük az ajándékot.

De az igazi, teljes és boldog élet nem más, mint ajándékozás. Isten nem valamit ad nekünk, hanem önmagát. A betlehemi jászolban már ott van burkoltan a keresztre Feszített, aki a kisbaba kiszolgáltatottságában is azt gügyögi felénk, amit majd egész életművével és kereszthalálával megpecsétel: „Akármit is csinálsz, én akkor is szeretlek!”

Midőn hűségünkön és kitartásunkon keresztül, az Ő kegyelmének segítségével eljutunk a szeretetnek erre a fokára, amikor már nem várunk viszonzást, vesszük észre, hogy Isten sokszorosan megjutalmaz szeretetével, mások szeretetén keresztül. Kinyílik a szemünk, látni kezdünk egy olyan világot, ami eddig rejtve volt számunkra. Talán meglátjuk a körülöttünk élő emberek eddig elrejtett, fel nem fedezett szebbik oldalát. Nem az a kérdés, hogy létezik-e ez a szebbik, jobbik oldal, hanem a kérdés az, hogy hiszem-e, hogy létezik ez az oldal! Krisztus felé közeledve Ő nem csak a szívét adja nekünk, hanem a szemét is. És ha erről megfeledkezünk, bármilyen okból kifolyólag, Ő sem mond mást, csak ennyit: „Vigyázz, kérlek, a szemeimre!”

Bátor Botond OSPPE

Forrás: Magyar Pálos Rend

A várakozás állandó, jelenlévő valóság

Az Advent a várakozás nem egy különleges idő az életünkben, hanem mindnyájunk sorsának legmeghatározóbb kísérője, állandóan jelenlevő valósága. Életminőségünk, boldogságunk meghatározója, hogy mire es hogyan várakozunk. Tehetetlenül, szenvedve, vagy reményekkel es a cél eléréséért minden megtéve éljük meg életünk szakaszait. Mint a bölcseknek, nekünk is újra es újra feltűnik az Isten hívásának Csillaga. Egy üzenet, egy gondolat, amely hív, vezet, hogy beteljesüljön életünk. De minden hívó fény között a legfontosabb es legfényesebb a karácsony csillaga.

„A csillag az Atyától származó jel, ami odavezeti a kereső napkeleti bölcseket a Megváltóhoz.

A karácsonyi csillag fénye ma is a Teremtő nagy erejű szavának megjelenítője: „Legyen világosság!" – legyen világosság bennem, a családomban, munkámban, Egyházamban, országomban, az egész Földön. Legyen a sütetből világos.

A betlehemi csillag jel is. Jeleket küld az Isten a teremtésben, a természetben, es küld Fiában.

Aki észreveszi a csillagot, azt teszi, amit a bölcsek: nekivág. Nem fel a távolságtól es az úttól, nem fel elhagyni biztonságos otthonát es eddigi életét, mert lendületet es reményt nyer. Amíg az ember nem tálalja meg a maga csillagát, addig egy helyben toporog, erői parlagon hevernek, életkedve igen langyos. Az ember akkor tud élni, haladni, tűrni, ha megtálalta Istentől kapott hivatását. Amit Isten előtti szeretetben teszek meg vagy szenvedek át, az hivatás.

A csillag előre vezet. életünk vezércsillaga megy az időben, míg el nem jut az örökkévalóságig. Figyelő tekintetünket így elsősorban a jövőre, sőt, az abszolút jövőre kell szegezni – s abból élni."

Felföldi László plébános

Forrás: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Alma redemptoris Mater

Adventi triduum 2015

"Nem vonja vissza..." - ifjúsági szentségimádás

"Tiszta lappal" kiengesztelődési imaest fiataloknak

Engesztelő ima a tisztítótűzben szenvedő lelkekért

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy
Alázatosan kérjük, örök, jóságos és könyörületes Atyánk,
bocsáss meg a tisztítótűzben szenvedő lelkeknek,
akiket te magad gyermekeidként fogadtál,
akik téged nem szerettek, elutasítottak, és a neked járó tiszteletet sem adták meg.
Engesztelésül felajánljuk a Szeretetet és a Jóságot,
a te mindenek felett szeretett Fiadat, Jézus Krisztust.

szenteltessék meg a te neved
Alázatosan kérjük, örök, jóságos és könyörületes Atyánk,
bocsáss meg a szenvedő lelkeknek,
amiért a te szent nevedet nem dicsőítették,
sokszor méltatlanul kiejtették, és nem kellő tisztelettel használták.
Engesztelésül felajánljuk neked mindazokat a szent beszédeket,
amelyeket a te drága, szeretett Fiad,
a mi Urunk, Jézus Krisztus itt a földön, a te szent neved megdicsőítésére mondott.

jöjjön el a te országod
Alázatosan kérjük, örök, jóságos és könyörületes Atyánk,
bocsáss meg a szenvedő lelkeknek,
amiért a te szent országodat nem keresték forró szeretettel és áhítatos igyekezettel,
hanem sokszor csak földi javakkal gazdagodtak.
Engesztelésül ezekért a sokféle bűnökért felajánljuk neked a te szeretett Fiadnak,
a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak nagy vágyakozását,
hogy mindenkit a te szent országodba juttasson.

legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is
Alázatosan kérjük, örök, jóságos és könyörületes Atyánk,
bocsáss meg a szenvedő lelkeknek,
amiért a te szent akaratodnak önkéntesen nem rendelték alá magukat,
hanem sokszor önfejűen, saját akaratuk szerint cselekedtek,
és így a te szent akaratodat nem követték.
Engesztelésül felajánljuk neked Jézus isteni Szívét és az ő nagy alázatosságát.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek
Alázatosan kérjük, örök, jóságos és könyörületes Atyánk,
bocsáss meg a szenvedő lelkeknek,
amiért ellenségeiket nem szerették, és nem bocsátottak meg nekik.
Engesztelésül felajánljuk a te mindenekfelett szeretett Fiadnak,
Jézus Krisztusnak szavait, amelyeket a keresztről mondott:
"Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!"

és ne vígy minket kísértésbe
Alázatosan kérjük, örök, jóságos és könyörületes Atyánk,
bocsáss meg a szenvedő lelkeknek,
amiért a nagy kísértéseknek nem álltak ellen,
hanem a gonosz kísértéseit követték, és így bűnbe estek.
Engesztelésül felajánljuk neked az engedelmességét és fáradságos munkáját,
minden keserű szenvedését, szent vérét, szent sebeit és halálát
a te mindenekfelett szeretett Fiadnak, Jézus Krisztusnak.

de szabadíts meg a gonosztól
Alázatosan kérjük, örök, jóságos és könyörületes Atyánk,
bocsáss meg a szenvedő lelkeknek,
és vezesse őket velünk együtt a te mindenekfelett szeretett Fiad,
Jézus Krisztus a te országodba és dicsőségedbe. Ámen.

Ezt az imát Megváltónk tanította meg Szent Mechtild nővérnek.
Amikor ezt az imát mondta, a szenvedő lelkek nagy tömegét látta bevonulni a mennyekbe.
Ez az engesztelő ima, kivonat egy egyházi jóváhagyással ellátott imakönyvből.

Forrás: Oratio

Az életgyónás

Unokám egyházi középiskolába készül. Hitbeli ismereteit sokszor segítem Imre atya gondolatait idézve. Legutóbb az életgyónásról beszélgettünk vele, de felszínesek az ismereteim, ezért kérném, mondja el, mit is jelent ez a fogalom.

Az életgyónásban az ember nemcsak utolsó gyónása óta eltelt időről ad számot, hanem revideálja, újból áttekinti egész életét. Mikor látszik ez hasznosnak, szükségesnek? A lelki életben mindenkinek el kellene jutnia az alapvető választásig, az optio fundamentalisig. Sokat ír erről II. János Pál pápa az Igazság ragyogása kezdetű enciklikájában a 65–68. pontokban. Egyes választások, döntések akkora jelentőségűek, hogy egy-egy ember egész életének formát adnak, mintegy bölcsőjévé válnak a többi, mindennapos választásnak. Ilyenkor az ember teljesen szabadon Istennek ajánlotta már önmagát. Véglegesen beállítja magát a Jó, az Igazság, Isten felé. Az életgyónás egyik oka ez lehet. A másik: ráébred, hogy bizonytalan, nem egészen őszinte, igazi bánat nélküli gyónások nyugtalanítják. Tiszta lappal szeretne indulni. Az új élethelyzet – házasság, új foglalkozás – is indíttatást jelenthet a múlttal való leszámoláshoz. Vagy az öregség, súlyos betegség, komoly operáció, olyan pillanatok, melyek az élet végének közelségét jelzik, hogy előbb-utóbb számot kell adni Istennek, meg kell állni trónusa előtt – ez is oka lehet a vágynak: szeretnék életgyónást végezni.

Természetesen egy ilyen életgyónásra nagyon alaposan fel kell készülni. Néhány szempont: honnan, hova jutottam lelki síkon, értelmi vonalon, anyagiakban. Melyek az ismétlődő bűneim, amelyek rávilágítanak vérmérsékletemre, egyéniségem gyenge pontjaira? Mit hoztam létre? Mivel szoktak vádolni, mi miatt kell újból és újból szégyenkeznem? Mit használtam, illetve ártottam közösségemnek: családomnak, településemnek, egyházközségemnek? Mit csinálnék egészen másként, mint ahogy tettem? Hol van az a pont, mikor jóra vagy rosszra eldöntöttem sorsomat, lelkemet, amit szinte lehetetlen visszaforgatni? Mikor adott a Jóisten nekem nagy esélyt, választási lehetőséget? Mikor tűnt ki életemből az igazi krisztusi jellem, és mikor bújt ki belőlem a sátáni? Tudni kell, hogy a keresztény élet folyamatos megtérés, fejlődés a feltámadás életteljessége felé. Az igazi életgyónáshoz szükséges a bűntől való elemien erős, mindent felkavaró vágy.

Hogy sikerüljön, kell természetesen a cédula, amelyre feljegyezzük gondolatainkat, kell egy helyiség, ahol nem zavar senki, szükséges szabadidő, mikor nem sürget semmi, tehát el lehet merülni az életgyónás komoly kihívásában. Még valami fontos: kell egy olyan pap, aki végtelenül türelmes, megértő, nem nézi az óráját, s aki előtt gyónó gyermeke nem szégyell semmit, ismeri életkörülményeit, ezért könnyebben tud tanácsot adni. Végül mindkettőjükben nagy hitnek kell lenni. Hinniük kell, hogy a bűn nagyon rossz: istenkáromló és embergyilkos erőkkel való cinkosság. Hinniük kell, hogy a gyónás végén a feloldozás által eloszlik ez a szörnyű cinkosság, s helyébe Istennel való szövetség lép.

Íme, az életgyónás nagy tett, nagy lépés az Isten országa felé. Mindenkinek, aki erre elszánja magát, és a gyóntató papoknak is, akik a kérésre igent mondanak, sok kegyelmet kívánok.


Erdődy Imre

Forrás: Keresztény Élet Portál

Krisztus titkai - az Anya titkai

A rózsafüzér „az Evangélium rövid összefoglalása”

Krisztus arcának szemlélésére csak úgy juthatunk el, ha a Szentlélekben hallgatjuk az Atya szavát, mert „nem ismeri senki a Fiút, csak az Atya” (Mt 11,27). Fülöp Cézareája közelében Péter vallomása hallatára Jézus megjelöli a forrást, ahonnan lényének világos felismerése ered: „Nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van” (Mt 16,17). Szükséges tehát a magasságbeli kinyilatkoztatás. A befogadásához azonban nélkülözhetetlen a figyelmes odahallgatás: „Csak a csend és az imádság biztosít megfelelő körülményeket ahhoz, hogy e misztérium igazabb, méltóbb és elmélyültebb megismerése megvalósuljon és kibontakozzék.”

A rózsafüzér a keresztény imádság egyik hagyományos módja, mely alkalmas Krisztus arcának szemlélésére. VI. Pál pápa így írt erről: „A rózsafüzér, ez a megváltó megtestesülésbe gyökerező, evangéliumi imádság teljesen Krisztusra irányul. Mert még jellegzetes eleme is – az »Üdvözlégy, Mária« litániaszerű ismétlése – Krisztus dicsőítése lesz, akiről az angyali üdvözlet és a Keresztelő anyjának köszöntése szól: »Áldott a te méhednek gyümölcse« (Lk 1,42). Sőt, többet mondunk: az Üdvözlégyek ismételgetése a háttér, melyben a titkokat szemléljük: Jézus, akit minden Üdvözlégyben megnevezünk, ugyanaz, mint akit a titkok egymás után szemünk elé állítanak mint Isten Fiát és a Szűzanya fiát.”

Megfelelő kiegészítés

Krisztus életének sok titka közül a rózsafüzér, abban a formában, ahogyan állandósult az egyházi tekintély által jóváhagyott általános gyakorlatban, csak néhányat említ. E válogatást az az alapgondolat határozta meg, hogy a 150 Üdvözlégy a 150 zsoltárnak felel meg.

Úgy látom azonban, hogy a rózsafüzér krisztologikus jellegének erősítésére alkalmas volna egy kiegészítés – melynek elfogadása személyeknek is, közösségeknek is szabad választásától függ –, mely a Krisztus keresztsége és szenvedése közötti nyilvános működés idejének titkait foglalja magában. E titkokban Krisztus személyének, mint Isten végső kinyilatkoztatójának fontos tulajdonságait szemléljük. Ugyanis ő az, akit a Jordánnál történt keresztségkor az Atya szeretett Fiának nevez, aki meghirdeti az Ország eljövetelét, tetteivel tanúskodik róla, kihirdeti törvényeit. A nyilvános működés idején Krisztus misztériuma sajátos módon mint a világosság misztériuma mutatkozik meg: „amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak” (Jn 9,5).

Annak érdekében, hogy a rózsafüzért még inkább „az evangélium összefoglalásának” nevezhessük, nagyon megfelelő, hogy – miután megemlékeztünk Krisztus megtestesüléséről és rejtett életéről (az öröm titkai), s mielőtt szenvedésének kínjait (a fájdalom titkai) és a föltámadás győzelmét (a dicsőség titkai) szemlélnénk – elmélkedésünk kiterjedjen nyilvános működésének néhány nagyon fontos mozzanatára is (a világosság titkai). Ez az új titkokkal való kiegészítés – teljesen tiszteletben tartva az eddigi hagyományos módot – azt szeretné elérni, hogy a keresztény lelkiségben megújítsa a figyelmet a rózsafüzér iránt, mint ami valóban bevezet Krisztus szívének mélységeibe, az öröm és a világosság, a fájdalom és a dicsőség mélységébe.

Az öröm titkai

A rózsafüzér titkainak első csoportjára, az örvendetes titkokra a megtestesülés eseményéből fakadó öröm jellemző. Nyilvánvaló ez az Angyali üdvözlettől kezdve, amikor Gábor főangyalnak a Názáreti Szűzhöz intézett köszöntése szorosan kapcsolódik a messiási örömre szóló meghíváshoz: „Üdvözlégy, Mária”. Ehhez a köszöntéshez kapcsolódik az egész üdvtörténet, sőt, bizonyos módon a világ történelme. Ha ugyanis az Atya terve az, hogy Krisztusban foglal újra össze mindent (vö. Ef 1,10), akkor bizonyos értelemben az egész univerzumot érinti az az isteni kegy, amellyel az Atya lehajlik Máriához, hogy Fiának anyjává tegye őt. S viszont: az egész emberiség benne foglaltatik abban a „fiat”-ban, mellyel Mária készséges engedelmességgel válaszol Isten akaratára.

A kitörő öröm nagy példája az Erzsébettel való találkozás, amikor Mária hangja és a jelenlévő Krisztus hatására János „örömében repesett” Erzsébet méhében (vö. Lk 1,44). Örömmel áradó a betlehemi éjszaka, amikor az isteni Gyermek, a világ Üdvözítője születéséről énekelnek az angyalok, és mint „nagy örömet” hirdetik a pásztoroknak (Lk 2,10).

A negyedik és ötödik titok továbbra is örvendetes jellegű, de már drámai elemekkel. A templomban történt bemutatás ugyanis, miközben kifejezi az Istennek szentelés örömét és elmerít az öreg Simeon elragadtatásában, megjövendöli, hogy ez a gyermek az „ellentmondás jele” lesz Izrael számára, s hogy az Anya lelkét kard fogja átjárni (vö. Lk 2,34–35). Örvendetes s ugyanakkor drámai a tizenkét éves Jézus története a templomban. Isteni bölcsességében jelenik meg, s miközben kérdez és hallgatja a választ, lényegében Ő az, aki 'tanít'. Amikor kinyilatkoztatja a titkot, hogy Ő a magát teljesen Atyja dolgainak átadó Fiú, előre hirdeti azt a evangéliumi radikalizmust, mely a legdrágább emberi kapcsolatokat is alárendeli az Ország abszolút követelményeinek. Az aggódó és bánkódó József és Mária maga sem értette az Ő szavait (vö. Lk 2,50).

Az örvendetes titkokról való elmélkedés a keresztény öröm végső indítékaival és mélységes tartalmával való találkozás. Azt jelenti, hogy tekintetünket a megtestesülés titkának fogható valóságára és az üdvözítő szenvedés még homályos jövendölésére szegezzük. Mária elvezet minket a keresztény öröm titkának megértésére, és emlékeztet rá, hogy a kereszténység mindenekelőtt euangelion, 'örömhír', melynek központja, sőt lényegi tartalma Krisztus személye, a testté lett Ige, a világ egyetlen Üdvözítője.

A világosság titkai

A gyermekségtől és a názáreti élettől továbbhaladva Jézus nyilvános működése felé, a szemlélődés azokhoz a titkokhoz vezet, melyeket külön névvel a világosság titkainak nevezhetünk. Valójában minden Krisztusnak a titka, aki a világosság. Ő „a világ világossága” (Jn 8,12). Ez azonban különösen megmutatkozik a nyilvános működés éveiben, amikor hirdeti az Ország Evangéliumát. Ha a keresztény közösségnek Krisztus nyilvános életéből öt jellegzetes mozzanatot, mint a világosság titkait kellene kiemelni, úgy gondolom, a következők lehetnek: 1. a Jordánnál történt keresztség, 2. önmaga kinyilatkoztatása a kánai menyegzőn, 3. Isten Országának meghirdetése a megtérésre hívó fölszólítással, 4. színeváltozás, 5. az Eucharisztia alapítása, a húsvéti misztérium szentségi kifejezése.

E titkok mindegyike a Jézus személyében immár elérkezett Ország kinyilatkoztatása. Mindenekelőtt a Jordánnál történt keresztség a világosság titka. Itt ugyanis, miközben Krisztus, az ártatlan, aki 'bűnné' teszi magát értünk (vö. 2Kor 5,21), megmerül a folyó vízében, megnyílik az ég, és az Atya szava a szeretett Fiúnak nyilvánítja Őt (vö. Mt 3,17), s közben a Szentlélek leszáll rá, hogy ráruházza a küldetést. – A világosság titka az első csodajel Kánában (vö. Jn 2,1–12), amikor Krisztus, – Máriának, a hívők között az elsőnek közbenjárására – borrá változtatván a vizet, megnyitja a hitre a tanítványok szívét. – A világosság titka a prédikáció, mellyel Jézus meghirdeti Isten országának eljövetelét és megtérésre hív (vö. Mk 1,15), megbocsátja azok bűneit, akik alázatos bizalommal közelednek hozzá (vö. Mk 2,3–13; Lk 7,47–48), s ez annak az irgalmas szolgálatnak a kezdete, melyet Ő a világ végéig folytatni fog, különösen a bűnbánat szentsége által, melyet Egyházára bízott. – Kiváltképpen a világosság titka a színeváltozás, mely a hagyomány szerint a Tábor hegyén történt. Az isteni dicsőség fölragyog Krisztus arcán, s közben az Atya az elragadtatásban lévő apostoloknak megparancsolja, hogy Őt hallgassák (vö. Lk 9,35), s legyenek készen vele együtt átélni a szenvedés fájdalmas óráját, hogy vele együtt eljussanak a föltámadás örömére és a Szentlélektől átformált életre. – Végül a világosság titka az Eucharisztia alapítása, mellyel Krisztus a kenyér és a bor színe alatt a testét és vérét adja eledelül, bizonyságául „mindvégig” tartó szeretetének (Jn 13,1) az emberiség iránt, melynek üdvösségéért föl fogja áldozni önmagát.

A kánai menyegzőt kivéve e titkokban Mária jelenléte háttérben marad. Az evangéliumok csak néha említik jelenlétét Jézus prédikálása időszakában (vö. Mk 3,31–35; Jn 2,12), és semmit nem mondanak arról, hogy jelen volt-e az utolsó vacsora termében az Eucharisztia alapításakor. De amit Mária Kánában tett, az a magatartás végigkíséri Krisztus egész útját. A kinyilatkoztatás, melyet az Atya adott a Jordánnál történt kereszteléskor és amit a Keresztelő megismételt, Kánában Mária ajkán hangzik föl és egy nagy anyai intelemmé válik, melyet minden idők Egyházához intéz: „Tegyétek meg, amit nektek mond!” (Jn 2,4) Ez az intelem jól bevezeti Krisztus nyilvános élete során mondott szavait és jeleit, és a világosság minden titka számára máriás hátteret ad.

A fájdalom titkai

Az evangéliumok kiemelt hangsúllyal beszélnek Krisztus fájdalmának titkairól. A keresztény jámborság kezdettől fogva – főként nagyböjtben a keresztút végzésével – elidőzött a passió mozzanatainál, szemlélve, hogy ez a szeretet kinyilatkoztatásának a csúcsa és itt van üdvösségünk forrása. A rózsafüzér kiemeli a passió néhány mozzanatát, s az imádkozó lelki szemét ráirányítja és segíti, hogy átélje azokat. Az elmélkedés a Getszemáni kertben kezdődik, ahol Krisztus egy különösen szorongató órát él át az Atya akaratának elfogadásában, ami ellen a test gyöngesége a lázadás kísértését szenvedi. Krisztus itt magára veszi az emberiség összes bűne mellé az emberiség minden kísértését, hogy elmondhassa minden ember nevében az Atyának: „Ne az legyen, amit én akarok, hanem amit Te” (Lk 22,42). Ezzel az „igen”-jével helyrehozta az ősszülők Édenkert-beli „nem”-jét. S hogy mibe került neki az Atya akaratához való ragaszkodás, az a fájdalmas titkokból derül ki, melyek a keresztúttal, az ostorozással, a töviskoronázással és a kereszthalállal megmutatják, hogy a legnagyobb megvetésben lett része: Íme, az ember!

E megvetettségben nemcsak Isten szeretete, hanem maga az ember is kinyilatkoztatást nyert. Íme, az ember: aki meg akarja ismerni őt, annak képesnek kell lennie arra, hogy fölismerje az emberi lét értelmét, gyökerét és beteljesedését Krisztusban, Istenben, aki szeretetből megalázza magát „mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8). A fájdalmas titkok segítik a hívőt abban, hogy átélje Jézus halálát – ott állva a kereszt alatt Mária mellett –, s hogy vele együtt merüljön el Isten ember iránti szeretetének mélységében, s érezze meg e szeretet egész újjáteremtő erejét.

A dicsőség titkai

„Krisztus arcának szemlélése nem állhat meg a Megfeszítettnél. Ő a Föltámadott!”[29] A rózsafüzér kezdettől fogva kifejezi ezt a hitigazságot, amikor a hívőt arra készteti, hogy lépjen túl a passió sötétségén, és tekintetét a föltámadásban és a mennybemenetelben szegezze Krisztus dicsőségére. Miközben a keresztény lélek a Föltámadottat szemléli, fölfedezi hitének indokait (1Kor 15,14), és átéli nem csupán az apostolok, Magdolna és az emmauszi tanítványok örömét, akiknek Krisztus megjelent, hanem Mária örömét is, akinek az előbbieknél nem kisebb tapasztalattal kellett bírnia a megdicsőült Fiú új létformájáról. A mennybemenetelkor Krisztus megdicsőül az Atya jobbján, Mária pedig különleges kiváltságként – hogy elővételezze az igazak föltámadott állapotát – ugyanebbe a dicsőségbe vétetik föl. És az utolsó dicsőséges titokként Mária a dicsőség koronájával mint az angyalok és a szentek királynője ragyog föl, elővételezvén az Egyház eszkatologikus állapotát és annak tökéletességét.

A Fiú és az Anya megdicsőülésének útja közepére helyezi a rózsafüzér a harmadik dicsőséges titkot, a Pünkösdöt, mely úgy mutatja be az Egyházat, mint a Mária körül egyesült családot, melyet a Szentlélek hatalmas kiáradása éltet és kész az evangélium hirdetésének küldetésére. E titok szemlélésének, miként a többi dicsőséges titkoké is, a hívőket arra kell vezetnie, hogy egyre tudatosabbá váljék bennük a Krisztusban, az Egyházban való új élet, az az életforma, melynek a Pünkösd nagy mintaképe. Így a dicsőséges titkok a hívőkben táplálják az eszkatologikus célba vetett reményt, amely felé mint Isten történelemben zarándokló népének tagjai tartanak. Mindez arra ösztönzi őket, hogy bátran tanúskodjanak az „örömhírről”, mely értelmet ad egész életüknek.

A 'titkoktól' a 'misztériumhoz': ez Mária útja

A rózsafüzérben elénk adott elmélkedés-sorozatok kétségtelenül nem kimerítőek, de a lényegre fölhívják a figyelmet azáltal, hogy a lelket bevezetik Krisztus megismerésének ízlelésébe, mely az evangéliumi szöveg tiszta forrásából származik. Miként az evangelisták elbeszélik, Krisztus életének minden eseménye azt a misztériumot tükrözi, mely meghalad minden értelmet (vö. Ef 3,19). A testté lett Ige misztériuma ez, akiben „testileg benne lakik az istenség egész teljessége” (Kol 2,9). A Katolikus Egyház Katekizmusa ezért hangsúlyozza annyira Krisztus misztériumait, amikor emlékeztet arra, hogy „Jézus életében minden az Ő misztériumának jele”. Az Egyház „evezz a mélyre” programja a harmadik évezredben annak függvénye, hogy a keresztények mennyire képesek „eljutni a tökéletes megismerés teljes gazdagságára: Isten titkának, azaz Krisztusnak a megismerésére, akiben benne rejlik a tudomány és bölcsesség minden kincse” (Kol 2,2–3). Minden megkereszteltnek szól az Efezusi levél kívánsága: „a hittel Krisztus lakjék a szívetekben, gyökeret verjetek és alapot vessetek a szeretetben. Akkor majd (...) megismeritek Krisztusnak minden értelmet meghaladó szeretetét, és beteltek Isten egész teljességével.” (3,17–19)

A rózsafüzér ennek az eszménynek a szolgálatában áll, elénk tárva a 'titkot', hogy könnyebben megnyílhassunk Krisztus elmélyült és bensőséges megismerésére. Elmondhatjuk, hogy ez Mária útja. A názáreti Szűz, a hit, a csend és az odahallgatás asszonya példájának az útja. Ugyanakkor annak a Mária-tiszteletnek az útja, melyet a Krisztus és az Ő szentséges Anyja közti elszakíthatatlan kapcsolat tudata éltet: Krisztus titkai bizonyos értelemben az anya titkai is – még akkor is, ha ez nem közvetlenül nyilvánvaló –, mert Mária Krisztusból és Krisztusért él. Magunkévá téve az Üdvözlégyből Gábor angyal és Szent Erzsébet szavait, késztetést érzünk arra, hogy mindig újra Mária karjaiban és szívében keressük az ő „méhének áldott gyümölcsét” (vö. Lk 1,42).

Krisztus titka – az ember 'titka'

Már hivatkoztam arra, hogy 1978-ban a rózsafüzérről mint nagyon kedves imádságomról beszéltem, és akkor említettem valamit, amire most szeretnék visszatérni.

Akkor azt mondtam: „a rózsafüzér egyszerű imádsága adja az emberi élet ritmusát”.

A Krisztus titkaira vonatkozó meggondolások fényénél nem nehéz elmélyíteni a rózsafüzér antropológiai tartalmát. E tartalom mélyebb értelme első látásra nem tűnik föl. Aki szemlélni kezdi Krisztust, végigjárva életének állomásait, feltétlenül fölfedezi benne az emberre vonatkozó igazságot is. Ez a II. Vatikáni Zsinat nagy tanítása, melyet a Redemptor Hominis enciklikámtól kezdve annyiszor említettem tanításomban: „valójában az ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában világosodik meg igazán”. A rózsafüzér segít befogadni ezt a világosságot. Krisztus útját követve, akiben „összefoglaltatik”, föltárul és megváltást nyer az ember útja, a hívő az igaz ember képe előtt áll. Miközben szemléli az Ő születését, megtanulja, hogy az élet szent, a názáreti otthonra tekintve fölfogja a család Isten terve szerinti eredeti igazságát; a nyilvános élet titkaiban hallgatván a Mestert világosságot lát ahhoz, hogy belépjen Isten országába; követvén Őt a keresztúton megismeri az üdvözítő fájdalom értelmét. Végül Krisztust és Anyját a dicsőségben szemlélve látja a célt, ahova mindegyikünk hivatott, ha engedjük, hogy a Szentlélek meggyógyítson és átformáljon minket. Így tehát elmondható, hogy ha a rózsafüzér bármely titkát jól elmélkedjük, megvilágosítja az ember titkát.

Ugyanakkor természetessé válik, hogy a Megváltó szent emberségével való találkozásba magunkkal vigyük gondjainkat, bajainkat, munkánkat, terveinket, mindazt, ami az életünket jelenti. „Bízd az Úrra minden gondodat, és Ő gondoskodni fog rólad” (Zsolt 55,23). A rózsafüzérrel elmélkedni azt jelenti, hogy gondjainkat rábízzuk Krisztus és az Ő Anyja irgalmas szívére. Huszonöt év távolából visszagondolva a próbatétekre, melyek a péteri szolgálat gyakorlása közben sem hiányoztak, úgy érzem, meg kell erősítenem buzdító felhívásként mindenki felé, hogy személy szerint tapasztalják meg: igen, valóban a rózsafüzér „adja az emberi élet ritmusát”, azért, hogy harmonizálja az isteni élet ritmusával a Szentháromság boldog közösségében; és ez a mi egész életünk rendeltetése és vágya.

Forrás: ROSARIUM VIRGINIS MARIAE - II. JÁNOS PÁL PÁPA apostoli levele a püspököknek, a papságnak és a hívőknek a szent rózsafüzérről

Testem valóban étel, Vérem valóban ital

Mi az átlényegülés (transsubstantiatio) a Katolikus Egyház tanítása szerint?

A teológiában a 12. század óta az Eucharisztiával kapcsolatban az a természetfölötti változás, amelyet Krisztus szavai - „ez az én testem, ez az én vérem” - idéznek elő.  Magának a természetfölötti változásnak a ténye mindig benne volt az Egyház meggyőződésében, hiszen csak így lehetett igaznak tartani Krisztusnak az utolsó vacsorán a kenyérre és a borra tett kijelentését. A kenyér a természetfölötti rendben nem maradhatott kenyér, a bor nem maradhatott bor, még ha a külső látszat ezt is mutatta. 

Az átlényegülés szó használatának előzményeként tudnunk kell, hogy az Egyház mindig vallotta Krisztus valóságos jelenlétét a kenyér és a bor színe alatt, s a teológiai reflexió is hamar jelentkezett. Már Szent Jusztin úgy tekinti az Eucharisztiát, mint szentségi megtestesülést, mint Jézus testben való küldetésének folytatását szentségi formában. Szent Ireneus után az alexandriai iskola úgy gondolja, hogy amint a Logosz saját létrendjébe fölvette az emberi természetet, ugyanígy tesz a kenyérrel és a borral. Ez a magyarázat inkább Jézus emberségéből indult ki, s azt hirdette, hogy a kenyér színe alatt jelenlevő test azonos a történeti, ill. föltámadt testtel. Az azonosságot a kenyér és a bor átváltozása (metabolé) magyarázza, amit a Szentlélek eszközöl. Ezt a reális változást és jelenlétet a latin atyák közül leginkább Szent Ambrus vallotta. Szent Ágoston is vallotta a jelenlétet, de magyarázatában inkább a jelkép felé fordult: a kenyér és a bor jelképezi a természetfölötti titkot, és valamiképpen jelenvalóvá is teszi. Ágoston az átváltozásra nem adott további magyarázatot. A 11. században a tours-i Berengar a puszta szimbolizmust képviselte, vagyis azt, hogy a kenyér és a bor csak jelképezi Krisztus testét és vérét. Ezzel szemben a hagyomány képviselői hangsúlyozták a reális jelenlétet. 1059-ben a lateráni tartományi zsinat kimondta, hogy „a pap keze és a hívő foga Krisztus testét érinti”. A két véglet között elfogadható magyarázatot kellett találni, amely a jelenlét természetfölötti módjára is utal. Itt Lanfranc és Guitmund voltak az úttörők: mind a kenyérben, mind Krisztus testében megkülönböztették a lényeget és a járulékot. A kenyér lényege átváltozik Krisztus testének lényegévé, de a külső jegyek (species) megmaradnak. Ezt nevezték szubsztanciális változásnak. Ezzel valójában azátlényegülés tana adva volt a 11. század második felében. Imitt-amott még visszatért az a vélemény, hogy a kenyér is megmarad (impanatio, consubstantiatio). 

A hivatalos egyházi szövegbe a transsubstantiatio szó először a IV. lateráni zsinaton került bele (D 430). Aquinói Szent Tamás is ezt fejtette ki. Duns Scotus még azt tette hozzá, hogy az átlényegülés valóságát nem annyira a Szentírásból, mint inkább a hagyományból vezethetjük le. Később egyesek, mint Ockham, újra kétségbe vonták az átlényegülést, és tanították a kenyér és a bor megmaradását is Krisztus testének és vérének jelenléte mellett. A protestánsok is erre az álláspontra helyezkedtek, bár közöttük sokféle a misztérium magyarázata. 

Az ortodox egyház vallja, hogy az áldozati kenyér Krisztus Teste, a bor Krisztus Vére, de arra a kérdésre, hogy a Szent Adományok mikor lényegülnek át Krisztus Testévé és Vérévé, az ortodox egyház nem ad és nem is akar választ adni, mert a misztériumhoz ragaszkodik. Aranyszájú Szent Jánossal vallják, hogy az Eucharisztia olyan parázs, amelynek tüze alakítja a benne részesülőket (Iz 6,6). Az ortodox keresztények tehát osztják az átlényegülést, elfogadják a kenyér és bor átváltozását Krisztus Testévé és Vérévé, de tudják, hogy a Szent Adományok külső alakja megmarad. Ezért van lényegében más kapcsolat a római katolikus és az ortodox, ill. a katolikus és a többi keresztény egyházak között. Az ortodoxok azt is megengedik, hogy a Szent Adományokat ne csak betegekhez juttassák el, hanem távoli útra indulóknak is csomagoljanak belőle. A trienti zsinat ezért mondta ki dogmaként, hogy Krisztus szava csak akkor igaz, ha a kenyér és a bor valóban átváltozik, és ennek a változásnak a jelölésére alkalmasnak ítélte a transsubstantiatio szót (D 884). Az átlényegülés tehát afféle kulcsszó volt, amellyel a reális jelenlétet kellő módon lehetett magyarázni, és egyúttal rámutatott a kenyér és a bor külső színeinek megmaradására is. Azt is jelezni akarta, hogy a kenyér és bor lényege átváltozik, s nem megsemmisül, hogy helyet adjon Krisztus testének és vérének, mint ahogy azt az ún. adductio-elmélet mondja. 

A hagyományos teológia sokat foglalkozott ezekkel a filozófiai kérdésekkel, s a term-bölcselet fogalmai nagy szerepet kaptak a magyarázatban: a szubsztancia és a járulék szétválaszthatósága, a hely betöltése stb. Ma azonban egyre jobban visszatérünk a misztériumhoz. Ami az Eucharisztiában végbemegy, az természetfölötti és szentségi folyamat, azért filozófiai fogalmakkal kimerítően nem írható le. Az átváltoztatás szavaira, amelyek a Szentlélek hatékonyságát hordozzák, Krisztus megdicsőült teste és vére jelenik meg, de úgy, hogy a kenyér valóban Krisztus teste, a bor az ő vére lesz. Ezt az igazságot csak a hitben foghatjuk fel, s valójában a trienti zsinat is csak ezt akarta állítani, amikor a transsubstantiatio szót használta. A dogmát ugyan filozófiai fogalmakkal fejezte ki, de maga a dogma nem azonos a filozófiailag leírható folyamattal. 

Az Egyház azt hangsúlyozza, hogy a szentségi színek alatt Krisztus teste és vére lényeg szerint, azaz valóságosan jelen van, nem csak valamilyen hatás szerint. Az átlényegülés tehát annak a hitnek a rövid összefoglalása és kifejezése, amit az egyházi hagyomány is vall, hogy a kenyér valóban Krisztus teste lesz, a bor pedig Krisztus vére. Az átlényegülés természetfölötti jelenség, de nem érzékelhető csoda. A mai teológia a valóságos jelenlét mellett rámutat a szentségi szimbolizmusra is. A szentségek jelképezik és megvalósítják a kegyelmi tartalmat. Az Eucharisztiánál a jelkép elsősorban az áldozatra (a test és a vér különválasztása a kenyér és a bor színe alatt), továbbá a táplálékra mutat rá. Ezért a valóságos jelenlétet is innen kell megközelíteni: Krisztus az átlényegüléssel is végeredményben Egyházában való jelenlétét biztosította és fejezte ki.

Forrás: Katolikus Lexikon