"Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem." Galata levél 2,20 - Katolikus hitvédelem és hivatásgondozás.
2015. április 29., szerda
2015. április 28., kedd
A keresztcsőrű nyomdokán 10.
Nem szabadíthatjuk meg magunkat a bűntől
A gyónás nem csak fertőtlenít, hanem sebtelenít is – mondja Kajtár Edvárd, a liturgikus intézet vezetője a Magyar Kurírnak. Hogyan alakult ki és a története ennek a szentségnek?
Honnan való a gyónás szentsége?
Krisztus maga rendeli ezt a szentséget, aki az apostolait bízza meg azzal, hogy e szentség felelősei legyenek. A feltámadás után mondja: „akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, akinek pedig nem, az megmarad bűneiben.” Jézus az ember bűnöktől való szabadságát tűzi ki célul. Az ősegyházból és az ókori egyházból nagyon kevés adatunk van arról, hogy miként éltek a gyakorlatban e szentséggel. Arra vannak adataink, gyóntak, de hogy konkrétan hogyan, azt nem tudjuk. Ismeretes, hogy létezett az egymásnak való bűnbevallás, illetve a bűnök közösségi hordozása, mint a lelkiség része. Ágoston az első, aki írásai által segíteni tud nekünk a helyzet megismerésében.
Mikor említik először a gyónást?
Liturgikus cselekményként, szentségként a 6. században, a mai Spanyolország területén. A hispániai püspökök Toledóban tartottak helyi zsinatot 589-ben, ahol elrendelik, hogy mindenki a római gyakorlat szerint végezze a gyónását, és az akkortájt a kontinensen terjedő, kelta misszionáriusok által behozott fülbe gyónást megtiltják. Azaz a klasszikus, római gyónás a kora-középkorban közösségi aktus volt.
Ez mit takart?
A bűnbánó elment a püspökéhez, neki személy szerint megvallotta a bűnét, hacsaknem nyilvános cselekményről volt szó. Ezután a püspök felvette őt a bűnbánók rendjébe, és egy nyilvános liturgikus cselekmény keretében elindította a bűnbánati folyamatot, azzal, hogy kizárta őt a közösségből. Amíg nem végezte el a penitenciát, nem térhetett vissza a közösségbe. Ennek volt egy konkrét liturgikus megnyilvánulása: a bűnbánóknak hamarabb kellett érkeznie a templom elé, ahol irgalmat kellett koldulniuk. A szertartásra bemehettek, de az áldozati részről a katekumenekkel együtt távozniuk kellett. Érdekes, hogy a kiközösítés elsősorban nem az eretnekekre vagy az egyház politikai ellenfeleire vonatkozott a középkorban, hanem ezekre az emberekre. A kiközösítés azt jelenti, hogy az illető nincs közösségben a társaival a bűne miatt, és ezért eltávolítják őt, amíg tart a bűnbánat ideje. Az elégtételtől függően ez akár éveket is igénybe vehetett. Konstantin után mindennek akár politikai és egzisztenciális következményei is lehettek: akár az állását is elveszthette egy kiközösített keresztény.
Mi történt vezeklés után?
A püspök nagycsütörtök reggel feloldozta bűnei alól, majd, még a reggel kiengesztelődési szentmisét tartottak a krizmaszentelési szentmise előtt, ezen feloldozottak részére. Ezt az egész folyamatot nevezzük kánoni bűnbánattartásnak. Fontos viszont leszögezni, hogy ilyen bűnbánattartásban akkoriban csak egyszer részesülhettek az emberek életük folyamán. Magasra tették a mércét. Voltak olyan bűnök, amelyekért egyes püspökök feloldozást sem adtak, például ha valaki elhagyta a hitét vagy szándékosan embert ölt, beleszámítva az abortuszt is. Mindennek az is következménye lett, hogy az emberek elkezdtek leszokni az áldozásról, és nem merték vállalni a bűnbánattartást. Nagyon kemény volt a bűnbánati fegyelem, sok böjtöléssel, adott esetben akár a szexuális élettől való tartózkodással (házasok esetén), később zarándoklattal. Ezért sok püspök a frissen házasodottak esetében nem is alkalmazta ezt a rendet, mivel nem lehetett volna gyerekük.
Hogy terjed el a fülgyónás?
Amikor a Brit-szigetekről érkező Szent Kolumbán és társai megjelennek a kontinensen, megdöbbennek, hogy az emberek mennyire leszoktak a bűnbánattartásról, ami akkoriban nem csak a gyónást jelentette. A kánoni bűnbánattartáshoz ugyanis hozzátartozott az imádság, a böjt, az alamizsnálkodás is. Sőt, a középkorban megjelenik a zarándoklat is. Kolumbánék bűnbánati rendje nem kötődik a püspöki és nagycsütörtöki feloldozáshoz. A gyónó elment a paphoz, aki kirótta rá a penitenciát, majd mikor azt elvégezte (ami a lelkiismeretére volt bízva), akkor visszament a paphoz, akár egy hét, akár egy év után, és akkor kapta meg a feloldozást. Ez sokkal rugalmasabb és diszkrétebb gyakorlat, ami elnyeri az emberek szimpátiáját.
Volt valaha nyilvános bűnbevallás?
Nem, ilyen soha nem volt, egy-egy monasztikus szerzetesközösségtől eltekintve. Elvétve ilyen közösségekben még ma is létezik az úgynevezett capitulum culparum, amikor a közösség tagjai összejönnek, és imaóra keretében nyilvános bűnbevallást tartanak, főleg a közösség ellen elkövetett bűnökre koncentrálva, tehát itt sem a privát bűnökről van szó. A bűnöket tehát az egyházban sosem vallották be nyilvánosan. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert ma vannak olyan lelkiségi közösségek, akik a maguk számára fontosnak tartják a nyilvános bűnbevallást. Pedig soha nem volt ilyen az egyházban.
Mi lehet eme jótékony diszkréció mögött?
Az egyház megkülönbözteti a bűnöst és a bűnt, de mégis nagyon nehéz a kettőt elválasztani. A cél, hogy a személy ne kerüljön ítélet alá, amikor elítéljük a bűnét, és a személyi méltósága ne rombolódjék le a közösség előtt. Világos, hogy nyilvánosan bűnös az, aki, például mindenki szeme láttára szúr le valakit a piacon. De a privát bűnöket sosem hozatták nyilvánosságra. Már az ókorban is fontos volt a bűnbánó személye iránti diszkréció és tisztelet. A bűnt elítéljük, de a bűnöst szeretjük.
Mi történt, ha valaki meghalt a vezeklési idő közben?
Sajnos ez előfordult. De azt, akit egyszer felvettek a bűnbánók rendjébe, nem tekintették már bűnösnek – és ez ma is így van. Ez egy külön osztály volt a hívek csoportjában. A gyónás is liturgikus cselekmény, aminek van saját rituáléja. A jelenlegi rituálé is következetesen bűnbánónak, nem pedig bűnösnek nevezi a gyóntatószék előtt sorban állókat. Aki elhatározta magát, hogy megszabadul a bűnétől, az már nem bűnös, és ez minőségi ugrás, akkor is, ha nem részesült a szentségi feloldozásban. A feloldozás feltétele a bűnbánat, nem pedig következménye.
De ha csak szándék kérdése a bűnbánat, akkor minek a gyónás? Lerendezem Istennel – mondják erre a protestánsok.
Magam bánom a bűneimet, de nem tudom magamat megváltani attól. A középkor egyébként tovább színezte a dolgot például a konverzekkel, akik arra vállalkoztak, hogy egész életüket önkéntesen vállalt vezeklő életmódban élik le. Ez hasonlít a harmadrendi megoldásokhoz. Említettem, hogy a spanyol püspökök megtiltják a „szigeti” bűnbánattartást, a galliai püspökök 80 évvel később viszont emellett teszik le a voksukat. A fülgyónás tehát terjed. Az egész mögött a germán jogrendszer sajátos bűnfelfogása áll, ami hangsúlyozza a bírság és a pénzbeli jóvátétel intézményét. Ennek következtében születnek meg a középkor remekművei, a penitenciális könyvek, amik bűn- és penitencia-katalógusok: milyen bűnért milyen jóvátétel jár.
Egyfajta büntető törvénykönyv?
Pontosan. Benne voltak a mentő és súlyosbító körülmények is, a büntetést még a társadalmi állás is befolyásolhatta. A gyónás után a pap felütötte a könyvet, kiszámolta, mi az elégtétel, és kirótta. Mindez érdekes kultúrtörténeti vonatkozásokkal bír, ám ha sok bűnről volt szó, irreális penitenciák alakultak ki. Volt egyébként olyan elégtétel, hogy kavicsokat kellett tenni a cipőbe vagy sündisznóbőrből készült övet kellett viselni. A legkésőbbi penitenciás könyvek már finomítanak a dolgokon, és kialakult a kiváltási szisztéma: például fizesd be, mondass miséket bűneid bocsánatára. Ezekből a miseadományokból alakul ki a stipendium. Ennek a következménye az is, hogy míg a középkor elején egy szerzetesközösségben csak egy-két pap szolgál, később igyekeznek már mindenkit pappá szentelni, hogy minél többen misézhessenek. Megjelennek tehát az abúzusok, a visszaélések is. A cluny-i reform idején ezért jelennek meg a mellékoltárok a templomban: egyszerre miséznek, mert annyi a misefelajánlás. Egyes kolostortemplomok ebből meggazdagodnak. Még olyan visszaélések is megjelentek, hogy háromszor elvégezték a misét a felajánlásig, és onnan folytatták, és ezt három misének számították. Mondhatnám: 3 in 1.
Mikor alakul ki, hogy még a vezeklés előtt feloldozzák az illetőt?
Vannak esetek, amikor felismerik a papok, hogy nem biztos, hogy vissza tud térni a gyónó a paphoz, vagy a távolság vagy mentális problémák miatt, esetleg társadalmi, családi körülmények miatt. Ezért a 800-as évekre már kialakul, hogy a pap a gyónás után rögtön feloldoz, és a gyónó lelkiismeretére bízza az elégtétel elvégzését. Nagy Károly központosító-romanizáló liturgikus reformot indít el, és arra az elhatározásra jut, hogy mindenben Róma szokásait kell követni, így a gyónásban is. 813-ban elrendeli tehát, hogy szigorúan tilos a kelta módi. Még a penitenciális könyvek elégetését is elrendeli birodalom-szerte. Ez óriási zűrzavart vált ki. A püspökök is látják, a hívek mennyire ragaszkodnak a megszokotthoz, és a belső egyházszakadástól félve beszélnek a császárral. Teodulf, a császár bizalmasa eléri, hogy az uralkodó visszavonja a rendelkezést, emellett előáll egy kompromisszumos javaslattal is, ami aztán a tridenti zsinatig működik: ha valaki nyilvánosan követett el súlyos bűnt, az nyilvános bűnbánattartást végez, római módon, a privát vétkek viszont rendezhetőek a pappal, kelta módra. A 9. század közepétől háttérbe szorul, esetivé válik a kánoni bűnbánattartás.
Érdekes a középkori lelkiség.
A középkor embere szeretett élni, szerette habzsolni az életet, de mivel a gyakori háborúk, járványok miatt a halál mindennapos élmény volt, állandóan az emberek körül ólálkodott, ezért komolyan vették a bűnbánattartást, mint lelki önvédelmet. Az első ezredforduló körül jelenik meg a lelki áldozás és a tökéletes bánat felindításának gondolata is. A magyar „fűbe harapott” kifejezés is innen származik. Sokan akartak áldozni, gyónni a hadakozás előtt. De nem mindig volt tábori pap a katonák között. Leszúrták hát a kardot a földbe, hiszen az keresztet formázott, és megvallották bűneiket, mintha Krisztussal beszélgettek volna. Olyanra is van utalás, hogy a ló fülébe súgta valaki a bűneit. A tökéletes bánat felindítása végveszélyben tehát katonai találmány. Olyan is volt, hogy a parancsnok virágszirmokat vagy füvet tett a katonái szájába, mintha megáldoztatná beosztottait, és arra buzdította őket, hogy valahol a környéken biztos miséznek, legyenek azzal lelki közösségben. Ezt nevezzük lelki áldozásnak.
Gyakran hallani, hogy a bűn és az istenkapcsolat magánügy.
A két említett bűnbánattartási rítusnak vannak előnyei és hátrányai is. A kánoni rítusnak előnye, hogy abban mindenki számára világos volt, hogy a bűnös a bűneivel a közösség ellen is vétett. „Ha szenved az egyik tag, vele szenved az egész test” – mondja Szent Pál a korintusiakhoz írt első levelében. Ma is ajánlás, hogy amennyiben lehetséges, az egyéni bűnbevallás mellett tartsunk közösségi bűnbánatot is. Egyáltalán nem igaz, hogy a bűnöm csak rám tartozik és Istenre, mivel egyház vagyunk, Krisztus élő teste. A gyónásban, bűnbánatban az Istennel és a közösséggel való kapcsolatomat értékelem újra, állítom helyre. A skolasztikus teológia azt mondja: a szentség formája a feloldozás, az anyaga pedig a gyónó bűnbánati cselekedetei. Ötfajta cselekményt említ meg: a bűn felismerése, a szívbéli töredelem, a bűn bevallása, a penitencia végrehajtása, végül az életmód megváltozása.
Mégis gyakran visszaesünk.
Mert nem teljes ez a folyamat bennünk. Van, hogy a pap nem oldozhat fel valakit, mivel nem látja garantálva, hogy változtatni fog. Itt általában súlyos dolgokról van szó. Látnunk kell a megtérés jelét, hogy a bűnbánó máshogy fog élni ezentúl. A középkor hajnalán a szerzetesekről úgy tartották, hogy mivel eleve bűnbánó életmódot folytatnak, nem kell gyónniuk. Volt is, aki vezeklésül lépett be egy rendbe. A gyónásra nézve a skolasztika idejére kiforrott az a nézet, hogy az egy új keresztség. A reformációig senki nem gondolta, hogy magunkat megszabadíthatnánk a bűntől. A pap a közösséget is képviseli, amivel le kell rendeznem az ügyet.
Lerendezem Istennel, halljuk ilyenkor.
Hogy? Mindig mentegetjük magunkat. „Nem én voltam, nem én csináltam…” Nem tudunk teljesen objektívek lenni önmagunkkal szemben. Ha valakinek aggályos a lelkiismerete, akkor vádolja magát mindig és mindenért. A túlzóan megengedő, lapozik és kész, Isten dolga a megbocsátás, mondja. Holott itt nem szubjektív, hanem objektív dologról van szó: lehet, hogy nem is igazán kavar fel, amit tettem, de mégis megbánom. Nem elég, hogy ki mit tart bűnnek; mi a kinyilatkoztatás fényében értjük meg, mi az, a kapott hitünk tanít meg felismerni. Ezért is jó, hogy van egy külső személy, aki nem a saját tudását nyújtja csak. A pap nem a saját véleményét kell képviselje, hanem Isten és az egyház befogadó szeretetét.
Sokan vannak, akiknek van egy szakasz az életében, mondjuk egy-két év, amikor egyszerűen hülyeségnek tartják a gyónást, főleg fiatalon.
Valóban. Érdekesek ennek a kulturális vonatkozásai is. Németországban szinte nincsen gyóntatás. Sokfelé nincsenek is gyóntatószékek. Mindenki áldozik, de senki sem gyón, aki gyónni akar, kér időpontot a plébánostól. Emögött a protestáns bűnbánatfelfogás behatása áll. A katolikusnak tartott országokban, a spanyoloknál vagy az olaszoknál viszont úgymond „szeretnek” gyónni, őket nevezhetnénk közepesen gyónni szerető népeknek. Az olaszok gyónásai komolyak, érettek, megfontoltak. A lengyeknél és a horvátoknál is sok a gyónó. Az Egyesült Államokban úgyszólván két katolikus egyház van, egy liberális és egy konzervatív, az utóbbihoz húzók közt úgyszintén van kultúrája a gyónásnak. Egyszer középiskoláknak hirdetett versenyt a new york-i egyházmegye: videót kellett készíteni a gyónásról. Megdöbbentő a győztes videó. Szerintem nagy reneszánsza lesz még a gyónásnak, ahogy az eucharisztikus lelkiségnek is reneszánsza van.
Nem félünk akkor a gyónástól?
Egy ismerősöm találkozott egy német csoporttal Medjugorjében, akik azt mondták, azért jöttek, mert gyónni szeretnének. Protestáns ismerősöm is mondta nekem, hogy irigyli az egyházat a gyónásért. A gyónás nem csak fertőtlenít, hanem sebtelenít is. Egy másik én lép ki a gyóntatószékből. Fontos, hogy ne féljünk a gyónástól, hiszen az jó dolog! A pap is segíthet ilyenkor óvatos irányító kérdésekkel, hiszen ilyenkor nem segít a ledorongolás. Nagy ellenség a szégyenérzet, mert a hallgatás démonának kedvez. Van erről egy elgondolkodtató anekdota: Egy pap kijön a gyóntatószékből a húsvét előtti gyóntatások közepette, és azt mondja a híveknek: elnézést, megiszok egy kávét, aztán jövök vissza. Jön vissza, látja, ott áll a Sátán a sorban. Te mi keresel itt? Jöttem visszaadni az embereknek a szégyenérzetet. Nem szégyellték, amikor elkövették, legalább akkor szégyelljék most bevallani.
Szilvay Gergely
2015. április 21., kedd
2015. április 19., vasárnap
Az út a boldogsághoz?
Több ismerősöm megosztja "Az út a boldogsághoz" oldal képeit és idézeteit. Szeretném felhívni a figyelmet, hogy e mögött a honlap mögött valójában a Szcientológia Egyház áll. Hogyan álljunk hozzájuk katolikus hívőként?
A Szcientológia...(avagy a Szcientológia Egyháza)
A szcientológia alapítója Lafayette Run Hubbard (1911-1986). Amerikai hajóstiszt, aki több egyetemen is szerencsét próbált, írni kezdett, fõleg a tudományos-fantasztikus mûvek mûfajában, míg végül ötleteibõl vallást is alapított. Azt állította, többször is meghalt. Ezt nem tudni, de azt igen, hogy többször is ült adócsalásért. Közösségszervezése katonai mintát követ (vö. Sea-Org: tengerészeti szervezet). 1986. január 26-án halt meg.
Irányzatát elõször dianetikának nevezte, amely a felfogás átalakítására utal (a dianoia, vö. metanoia), majd szcientológiának (a scientia, tudomány latin szóból), közösségét pedig Scientology Churchnek, mondjuk így: a Tudományológia Egyházának. A lélek átprogramozásának gondolatát egybeötvözte a tudományos-fantasztikus irodalom vélt eredményeivel, a lélékvándorlásnak a keleti vallásoktól kölcsönzött eszméjével és a szellemhit modern formáival. Hubbard elképzelése arra épül, hogy egy Xenu nevû bolygóról 35 milliárd éve "thetan-elemek", lélekdarabkák kerültek át a földre az emberekbe. A szcientológia ezeket a magvakat ébreszti fel a "tudat átalakításával ".
Hubbard szerint a dianetika az ember belsõ utazása, melynek célja az ember veleszületett képességeinek teljes visszaszerzése. Az ember így ki tud gyógyulni szorongásaiból, félelmeibõl, a depresszióból, vagyis félénksége és kudarcai okából, és sikeres, erõs személyiséggel rendelkezõ, a lét minden nehézségével szembenézõ és azok fölött gyõzedelmeskedni képes ember lesz. Ehhez az ún. auditálás, a tudattalanban rejtõzõ képek, lelki sebek (az ún. engramok) felidézése, elõbányászása vezet el. Hubbard gyógyulást igér a pszichoszomatikus (lelki eredetû) betegségekbõl is.
Hubbard hívei Jézust legfeljebb nagy gurunak tartják, de semmilyen jelentõséget nem tulajdonítanak neki. Emlegetik ugyan Istent és valamiféle Lelket (Thetan), azonban Istent nem tekintik személyes valóságnak, sokkal inkább -a New Age ideológiájának megfelelõen afféle világegységben gondolkodnak, az emberi lelket e világegész részének tartják. Mivel nem fogadják el Istent és Jézust, jogtalanul használják az egyház megjelölést.
Hogyan fogadják a Szentírást? Nem tekintik kinyilatkoztatásnak, csupán az emberi elme adott idõszakra szóló megnyilvánulásának. Még csak nem is hivatkoznak keresztény forrásokra.Nem nevezhetõk keresztényeknek sem, hiszen nem hisznek a Szentháromságban s Jézust csupán embernek tekintik.Ismernek ugyan néhány keresztény ihletésû szertartást, mint a keresztség (vagy inkább névadás), házasság, temetés ceremóniáját, amelyet "káplán"-nak nevezett személy végez, de mindez csak álca, semmi köze sincs a keresztény szertartásokhoz. A Church, Egyház elnevezés hangoztatása csak azt célozza, hogy az egyházakhoz hasonló adómentességet élvezhessenek és részesülhessenek azokból a forrásokból amelyekbõl a tulajdonképpeni egyházak merítenek.
A "régi korszak" képviselõjének tekintik a Katolikus Egyházat, amelynek legfeljebb csak szervezettsége lehet számukra némiképp példakép (vö. épp az "egyház" motívumát! ). A szcientológia feladja az üdvösségeszményt. Hangoztatja a lélekvándorlás eszméjét, de végsõ soron az ember evilági boldogulását, személyes kiteljesedését, az önmegvalósítás lehetõségét hirdeti, "az élet és a kommunikáció ismeretére és javítására" vállalkozik, épp ezzel arat sikert üzletemberek, sikerre vágyók, félresiklott egzisztenciák körében.Keresztény felfogás szerint a földi élet nem feltétlenül hoz kiteljesedést, másrészt Isten, Jézus Krisztuson keresztül szeemélyes halhatatlanságot igért minden embemek, mely az élet természetfölötti kiteljesedése lesz.
A szcientológia a "tudás tudománya" kíván lenni. Valójában nem tudományt ad, hanem egyféle sci-fire épül. Emellett az ún. ókori gnószticizmus is hatott tanaira, annak fõleg modern változata, a teozófia, továbbá a spiritizmus, az Új Korszak ideológiája és távol-keleti vallások: a thetán Hubbardnál a hindu atmannak megfelelõ, ami a világ-egésszel, a brahmannal azonos.
Hubbard tetszetõs meséjével kapcsolatban pedig tudnunk kell, hogy a természettudósok nem tudnak messzebbre visszamenni a kozmosz történetében, mint 15-20 milliárd év. Hogy "fény-magvacskák" kerültek a testbe, ezt már a gnószticizmus is tudni vélte. Nem volna egyszerûbb inkább egyedi lélekrõl, test-lélek egységérõl beszélnünk? Ha máshonnan kerültek volna hozzánk lelkek, azoknak is létre kellett jönniük, másszóval a lélek-magvak máshonnan való származtatása csak olyan, mintha döglött lovat huzigálnánk ide-oda a földön.
Az én, a lélek nem abszolútum, tehát teremtõt feltételez. A szcientológia nem vallás, hanem szellemmágia, üzenetét tekintve pedig a pénz és a hatalom Isten nélküli messiásságának ideológiája. A szcientológiai tanfotanfolyamok százezer márkára rúgnak: pl. a VIII. osztály részvételi díja Franciaországban 12.450 frank, a további tanfolyamé 24.880, a még haladóbbé pedig 52.020 frank. Már ez is jelzi, hogy itt valójában mire megy ki a játék: a Szcientológia Egyháza a tudomány és a vallás leple alatt pénzt akar csinálni. A tét a gazdasági hatalom megszerzése.S vajon nem épp ezt vetette el Jézus, mikor a Kísértõ neki akarta adni a világ minden országát, s azt mondta neki: "Takarodj, sátán!Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj" (Mt 4,10)?
Ami gyógyító, terapeuta tevékenységüket illeti, méregdrágán árusított készítményeik valójában csak vitamin- készítmények, pszichoterapeuta módszereik a silány lelkizés és a felületes kuruzslás kategóriáiba tartoznak. Bár elhárítják az "agymosás" vádját, vagy hogy vezetõk és vezetettek viszonya náluk rabszolgatartók és rabszolgák viszonyára emlékeztetne, tény, hogy tanfolyamaikon a személyiség teljes átalakítására törekszenek. Ennek eredménye a tagok tudatos és tudattalan szféráinak irányítása, a teljes függés, olyannyira, hogy a tagok a vezetõk akaratának kiszolgálóivá válnak.
Aki belép a Szcientológia Egyházába, hogy kigyógyuljon szorongásaiból és félelmeibõl, azt elõször elkápráztatják a titokzatos technikák, s ezért szivesen fizet egyre többet, csak hogy eljusson a "felszabadított", az "áttetszõen világos" állapotba. Amikor aztán észreveszi, hogy a módszer nem vezet igazán elõre, és ki akar lépni a szervezetbõl, csapdába kerül. A szervezet nem engedi el tagjai közül. A tagokat valósággal lelki terror alatt tartja, afféle büntetõtáborokat tart fenn azok számára, akik el akarták hagyni soraikat. Mindez nem fér össze az ember személyi méltóságával. A szcientológia hívei, s fõleg vezetõi világszerte az ügyészségek állandó vádlottjai. A vádpontok mindig ugyanazok ellenük, bûnszövetkezet, csalás, fõként adócsalás, döntésre képtelen személyek behálózása, erõszak, orvosi gyakorlat jogosulatlan ûzése, pénzügyi visszaélések. A szcientológia komoly könyvek, folyóíratok és az õket kutatók állítása szerint nem vallás, nem is tudomány. Inkább a vallás égisze alatti minden áron való pénzszerzés társasága, akik könnyen segítenek a "leégett" embereken, hogy utána egy életen át rabszolgává tegyék. Fegyveresen õrzik táboraikat, illetve titkaikat. Számos országban nem csak perek folynak ellenük, hanem be is tiltják õket.
Világszerte mintegy tizenötmilliónyira tehetõ, akik különféle kurzusaikon részt vettek. Akiket valamilyen módon elválaszthatatlanul magukhoz kötöttek, talán mintegy milliónyian vannak. Magyarországon néhány százan lehetnek. A szcientológusok a modern technika (épp az információ-ipar) minden eszközét latbavetik tanaik terjesztésére. Szabályosan beépültek a nemzetközi számítógépes hálózatba és azon keresztül hirdetik tanaikat.
Forrás: Szent Lajos Plébánia
2015. április 17., péntek
2015. április 15., szerda
2015. április 12., vasárnap
Az Isteni Irgalmasság tiszteletéről
1. Az Irgalmas Jézus, vagy más néven az Isteni Irgalmasság képének tisztelete:
Az első ábrázolások Fausztina nővér látomása alapján készültek. "Este, amikor a cellámban voltam, megpillantottam az Úr Jézust fehér ruhában. Egyik kezét áldásra emelte, a másikkal megérintette mellén a ruháját. Melléből a ruha nyílásán két hatalmas sugár tört elő, egy piros és egy halvány. ... Kis idő múlva azt mondta Jézus: >>Fess egy képet annak alapján, amit látsz, ezzel az aláírással: Jézusom, bízom Benned.<<'' (Napló 47) "Azt kívánom, hogy a képet... húsvét után az első vasárnapon ünnepélyesen áldják meg. Ez a vasárnap legyen az Irgalmasság ünnepe!'' (Napló 49)
A kép mondanivalója szorosan kapcsolódik ennek a vasárnapnak liturgiájához. Az Egyház ezen a napon János Evangéliumát olvassa fel, amikor a feltámadt Jézus megjelent az utolsó vacsora termében, s megalapította a bűnbánat szentségét (Jn 20,19-29). Mint feltámadt Üdvözítőt ábrázolja Őt a kép, aki szenvedése és kereszthalála árán megváltott minket. A vér és víz sugarai, melyek a lándzsa által megnyitott szívéből törnek elő, és a keresztre feszítés sebei a Nagypéntek eseményeire emlékeztetnek (Jn 19,17-18; 33,37). Éppen ezért Krisztusnak ezen a képén jellemző a két sugár, melynek jelentéséről kérdezve így válaszol az Úr: "A halvány sugár a vizet jelenti, ami a lelket tisztítja meg, a piros a vért, amely a lélek élete. ... Boldog, aki ezek árnyékában él.'' (Napló 299) A lelket a keresztség és bűnbánat szentsége tisztítja meg, és legbőségesebben az Oltáriszentség táplálja. A két sugár tehát a szentségeket és a Szentlélek összes kegyelmét jelenti -- amelynek bibliai jelképe a víz --, valamint az új szövetséget Isten és ember között, amelyet Jézus az Ő vére által kötött.
A kép nemcsak az Isteni Irgalmasságot ábrázolja, de emlékezetünkbe idézi az Isten iránti bizalom és a felebarátaink iránt tettekben megnyilvánuló szeretet kötelességét. A kép aláírása Jézus akaratából: "Jézusom, bízom Benned.'' "A kép emlékeztessen irgalmam követelményeire, mert a legerősebb hit sem segít semmit cselekedetek nélkül.'' (Napló 742)
A kép így értelmezett kultuszához, - mely alapvetően a keresztény bizalmon és irgalmasságon nyugszik -, az Úr különböző ígéreteket fűzött: örök üdvösséget, a keresztény tökéletesség útján nagy előrehaladást, a boldog halál kegyelmét és minden más kegyelmet, melyet az emberek bizalommal kérnek. "A kép által sok kegyelmet fogok kiosztani a lelkeknek, ezért hozzáférhetővé kell tenni minden lélek számára.'' (Napló 570)
2. Az Irgalmasság ünnepe, az Irgalmasság Vasárnapja:
Isten Irgalmasságának tiszteletében ez áll első helyen. Jézus első alkalommal 1931-ben, Plockban beszélt Fausztina nővérnek arról a kívánságáról, hogy ünnepet szenteljenek az Isten Irgalmasságának: "Azt kívánom, hogy legyen az Irgalmasságnak ünnepe. Azt kívánom, hogy a képet, melyet ecsettel fogsz megfesteni, húsvét után az első vasárnapon ünnepélyesen áldják meg! Ez a vasárnap legyen az Irgalmasság ünnepe!'' (Napló 49)
Az Irgalmasság ünnepének Húsvét utáni első vasárnapra történő helyezése mély teológiai értelemmel bír, amely a megváltás húsvéti titka és az Isteni Irgalmasság titka között fennálló szoros összefüggésre utal. Ezt az összefüggést hangsúlyozza az ünnepet előkészítő Isteni Irgalmassághoz végzett kilenced, amit Nagypénteken kell elkezdeni.
Az ünnep nemcsak egy nap, melyen Istent különösképpen tiszteljük irgalmasságának titkában, hanem állandó kegyelem forrása minden ember számára: "Azt kívánom - mondta Jézus - hogy az Irgalmasság ünnepe menedék és menekvés legyen minden lélek, de főleg a szegény bűnösök részére.'' (Napló 699) "Keserves szenvedéseim ellenére elvesznek [egyes] lelkek. Utolsó mentőövet adok nekik, ez Irgalmasságom ünnepe. Ha nem dicsőítik irgalmamat, örökre elvesznek.'' (Napló 965)
Ennek az ünnepnek nagyságát a hozzáfűzött ígéretek nagyságával lehet lemérni, melyeket Jézus ígért: "Aki ezen a napon az Élet Forrásához járul, bűnei és az értük járó büntetés teljes elengedését nyeri el.'' (Napló 300) "Ezen a napon megnyílik irgalmam mélysége: a kegyelmek tengerét árasztom minden lélekre, aki irgalmam forrásához közelít. Egy lélek se féljen közeledni hozzám, még ha bűnei skarlátpirosak lennének is.'' (Napló 699)
Eme nagy kegyelmek elnyeréséhez teljesíteni kell az Isten irgalma iránti tisztelet feltételeit, melyek: a bizalom Isten jóságában, a felebaráti szeretet gyakorlása, a megszentelő kegyelem állapotában (szentgyónás után) méltó szentáldozás. Jézus mondta: "Egyetlen lélek sem nyerhet megigazulást, amíg nem fordul bizalommal irgalmasságomhoz. Ezért kell a Húsvét utáni első vasárnapot Irgalmasságomnak szentelni. A papok ezen a napon hirdessék a lelkeknek nagy és végtelen irgalmamat.'' (Napló 570)
3. Az Isteni Irgalmasság rózsafüzére:
Ezt a rózsafüzért Jézus Vilniusban, 1935. szeptember 13-14-én diktálta Fausztina nővérnek bocsánatért könyörgő, Isten haragját lecsillapító imaként (vö. Napló 474-476).
Ebben az imában az imádkozó felajánlja az Atyaistennek Jézus Krisztus Testét, Vérét, Lelkét és Istenségét saját maga, felebarátai és az egész világ bűneinek bocsánatáért. Mialatt egyesül Jézus áldozatával, hivatkozik arra a szeretetre, mellyel a Mennyei Atya Fiában megajándékozott minden embert.
Ebben az imában irgalmat kérünk magunknak, és az egész világnak. Ezzel az irgalmasság cselekedetét gyakoroljuk. Az alapvető bizalom és minden jó ima feltétele mellett (alázat, kitartás, Isten akaratával való egyesülés) a hívők elnyerhetik Krisztus ígéretét, mely főleg haláluk óráját illeti: a megtérés kegyelmét és a békés halált. Nemcsak azok, akik ezt a rózsafüzért imádkozzák, hanem a haldoklók is, akik mellett ezt mások mondják. Jézus mondta: "Ha ezt az imát haldokló mellett mondják, mérséklődik Isten haragja és mérhetetlen irgalom veszi körül a lelket.'' (Napló 811) Az általános ígéret így hangzik: "Úgy tetszik nekem, hogy ez által az ima által mindent megadjak, amire engem kértek (Napló 1541), ... ha ez megegyezik akaratommal.'' (Napló 1731) Mindaz, ami nem egyezik Isten akaratával, nem jó az embernek sem, főleg örök boldogságára vonatkozóan.
Más helyen ezt mondta Jézus: "E rózsafüzér imádkozásával közelebb hozod hozzám az emberiséget.'' (Napló 929) "Azokat a lelkeket, akik ezt a rózsafüzért imádkozzák, már életükben körülöleli irgalmam, különösen pedig haláluk óráján.'' (Napló 754)
4. Az Irgalmasság órája:
1937. októberében Krakkóban Fausztina nővér figyelmét az Úr Jézus halála órájának tiszteletére hívta fel: "Valahányszor hallod, hogy hármat üt az óra, merülj el teljesen irgalmasságomban, dicsőítsd és magasztald; hívd le az egész világra hatalmát, főleg a szegény bűnösökre, mert az irgalom ebben az órában nyílt meg teljesen a lelkek számára.'' (Napló 1572) Az Úr Jézus elég pontosan megadta azt az imamódot is, ami Isten Irgalmasságának kultuszában ennek a formának legjobban megfelel: "Igyekezz ebben az órában elvégezni a keresztutat! - mondta Fausztinának - Ha ez nem lehetséges, kis időre térj be a kápolnába, tiszteld irgalommal teli Szívemet a Legméltóságosabb Oltáriszentségben. Ha ez sem lehetséges, akkor merülj el imádságban - ha röviden is - ott, ahol éppen vagy.'' (Napló 1572)
Rózycki professzor három feltételt sorol fel, melyek szükségesek az ebben az órában mondott ima meghallgatásához:
1. Az imát Jézushoz intézzük.
2. Délután háromkor történjék.
3. Jézus kínszenvedéseinek értékére hivatkozzon.
"Ebben az órában - mondta Jézus - kéréseddel mindent elnyersz magad és mások számára. Ebben az órában lépett a kegyelem a világba: az irgalom legyőzte az igazságosságot.'' (Napló 1572)
5. Az Irgalmasság tiszteletének terjesztése:
Ezt azért emelte ki Rózycki atya, mert ehhez is ígéretek fűződnek. Jézus: "Azokat a lelkeket, akik irgalmasságom tiszteletét terjesztik, egész életükben megoltalmazom, mint gyengéd anya óvja csecsemőjét. Haláluk óráján pedig nem bírájuk, hanem irgalmas Megváltójuk leszek.'' (Napló 1075)
Az Isten Irgalmassága iránti kultusz lényege: az Isten iránti keresztény bizalom és a felebarát tettekben megnyilvánuló szeretete. Az Úr Jézus "teremtményeitől bizalmat'' (Napló 1059) követel, valamint az irgalmasság cselekedeteinek végrehajtását tettel, szóval vagy imádsággal. "Felebarátaid iránt mindig és mindenhol irgalmasságot kell tanúsítanod. Ez elől nem térhetsz ki sem kényszerre hivatkozva, sem kifogással, sem bocsánatkéréssel.'' (Napló 742) Jézus azt kívánja tisztelőitõl, hogy a nap folyamán legalább egy jó cselekedetet végezzenek felebarátaikért.
Az Isteni Irgalmasság tiszteletének terjesztése nem kíván feltétlenül sok szót, hanem a hit keresztény alapját, az Isten iránti bizalmat követeli meg, és azt, hogy minél irgalmasabbak legyünk. Az apostoli küldetés ezen példáját adta életével Fausztina nővér.
2015. április 6., hétfő
A feltámadt Krisztus magasztalása
Testvéreim! Szeretném, ha megértenétek, hogy a húsvéti misztérium új is, de régi is; örök, de időben történő is; mulandó, de enyészhetetlen is; halandó, de halhatatlan is.
Régi ez a húsvéti misztérium a mózesi törvény értelmében, de új a megtestesült Ige szerint; időben történő, ha mint előképet nézzük, de örök, mert kegyelemközlő; mulandó, mint a bárány feláldozása, de enyészhetetlen, Urunk életét tekintve; halandó, ha eltemetését nézzük, de halhatatlan, ha a halálból való feltámadását tekintjük.
A Törvény, az régi, de új az Ige; az előkép időbeli, de a kegyelem örök; a bárány mulandó, elenyészhetetlen azonban az Úr, akit ártatlan bárányként áldoztak fel, de Istenként támadt életre.
Mert mint juhot leölésre vitték, de ő nem volt juh; elnémult, mint a bárány (Iz 53, 7), de ő nem volt bárány. Az előkép szétfoszlott, és a valóság megmaradt: a bárány helyett Isten van, a juh helyett ember, az emberben pedig Krisztus, aki mindent magába foglal.
Tehát a bárány feláldozása és a régi húsvét ünneplése, sőt maga az egész törvény Jézus Krisztusban véget ért. Őmiatta volt minden az Ószövetségben, és még inkább őmiatta van minden az Újszövetségben.
A Törvény ugyanis Igévé vált, a régi újjá vált (mindkettő pedig Sionból és Jeruzsálemből eredt), és a parancsolatból kegyelem lett, az előképből valóság, a bárányból Isten Fia, a juhból ember, az emberből Isten.
Urunk ugyanis Isten létére magára vette az emberi természetet, szenvedett a szenvedőkért, fogoly lett a bilincsbe vertekért, halálra ítélték a gonosztevőkért, eltemették őt a megholtakért, de feltámadt sírjából, és ezt a nagy igét sugározta a világba: Ki az, aki ítéletet mond felettem? Álljon hát elém (vö. Iz 50, 8). Én feloldottam az elítéltet, életre keltettem a halottat, és az eltemetettet a sírból feltámasztottam. Ki mer ellentmondani nekem? Hiszen én vagyok a Krisztus, aki a halált megsemmisítettem, ellenségem felett diadalt arattam, az alvilág hatalmát letiportam, a rettenthetetlen ellenséget megkötöztem, és az embert az egek magasába emeltem: én, aki Krisztus vagyok.
Jöjjetek tehát, emberi nemzedékek mindnyájan, akiket mind ez ideig a bűn forrasztott egybe, és fogadjátok bűneitek bocsánatát. Én vagyok ugyanis a ti megbocsátástok, én vagyok az üdvösség Pászkája, én vagyok az értetek feláldozott Bárány, én vagyok a benneteket tisztára mosó víz, én vagyok a ti életetek, én vagyok a ti feltámadásotok, én vagyok a ti világosságotok, én vagyok a ti üdvösségetek, én vagyok a ti Királyotok. Én felviszlek titeket a magas égbe, új életre keltelek titeket, és megmutatom nektek a mennyei Atyát; jobbom erejével támasztalak fel titeket.
Forrás: Melito szárdeszi püspök húsvéti szentbeszédéből (Nn. 2-7. 100-103: SCh 123, 60-64. 120-122)
2015. április 5., vasárnap
Az örök életre szóló hivatás
Ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi hitünk – írja Szent Pál apostol (vö. 1Kor 15,12–19). Krisztus feltámadása a keresztény hit központi igazsága. Ez ad irányt és értelmet a keresztény ember életének. De a feltámadás nem puszta gondolat, még kevésbé mítosz. A keresztények Krisztus feltámadását konkrét történelmi valóságnak tekintették a kezdet kezdetétől: így valljuk ezt ma is.
Tehát nem mitikus elbeszélés a feltámadás története, amelynek csak a jelentése, csak a mondanivalója tartalmazna örök igazságot, hanem nagyon is benne áll az emberiség történelmének konkrét folyamatában. Manapság az időt Jézus Krisztus születésének utólag becsült időpontjától számítjuk. Maga az Újszövetség is beszél arról, hogy ki volt a császár, ki volt a fejedelem Jézus születése idejében, de azt is megőrizte számunkra, hogy ki volt a római helytartó, kik voltak a főpapok, amikor Krisztust keresztre feszítették. Ezért hát, amikor a Hitvallásban Poncius Pilátus nevét említjük, nem lényegtelen dolgot mondunk, nem véletlenül került Pilátus a Credóba. Az ő említése is jelzi, hogy nem jelképes eseményben, hanem konkrét történelmi személyben hiszünk, az ő kereszthalálát és feltámadását valljuk.
Egyébként az első keresztények korában is jelentkeztek már ellenkező vélemények, találkozunk annak nyomával, hogy nem kevesen elutasították a Krisztusba vetett hitet vagy a keresztényeket. De az ellenvélemények közül hiányzik Jézus Krisztus történetiségének, csodálatos gyógyító hírének és kereszthalálának a tagadása. A kereszt szerepel a római korban falra firkált keresztényellenes karikatúrákon is, s maga az Újszövetség említi, hogy többen azzal vádolták Jézust, hogy Belzebubnak, a gonosz lelkek fejedelmének segítségével űzi ki az ördögöket. Tehát elutasítói sem csodálatos gyógyítói ténykedését vitatták, inkább hatalmának eredetét káromolták. Hallunk az Újszövetségben arról is, hogy egyesek Krisztus üres sírját azzal akarják magyarázni, hogy a tanítványok ellopták a holttestét. Ez is erősíti azonban egyrészt a kivégzés és az eltemetés tényét, másrészt közvetett módon utal azokra a jelenségekre, amelyek a tanítványok hitét megalapozták. Hiszen nemcsak üresen találták a sírt, hanem sokan közülük találkoztak is a Feltámadottal. Ez az öröm változtatta meg az életüket. Ez az esemény nyitotta fel a tanítványok szemét az ószövetségi jövendölések megértésére is.
Ezzel érkezünk el a feltámadásba vetett hitünk másik nagy vonatkozásához. Hiszen önmagában egy római módra kivégzett ember feltámadása csak feljegyzésre méltó, titokzatos kuriózum lenne, olyan különlegesség, amilyenhez hasonlókat Titus Livius vagy más ókori történetírók jegyeztek fel magyarázat nélkül. Krisztus feltámadásának azonban jelentése van, olyan jelentése, melyből szükségképpen következik, hogy erre a tényre építsük az életről, a történelemről, az ember sorsáról szóló hitünket. Ezt a jelentést pedig csakis az Ószövetség vallási összefüggésében érthetjük meg. Szenvedése előtt Jézus étkezésen vett búcsút tanítványaitól. Ez a közös étkezés valódi húsvéti vacsora, pászkavacsora volt. Ahogyan hajdan Isten a választott népet a rabságból a szabadságra vezette, úgy Krisztus – halála és feltámadása árán – megváltotta az embert a bűn és a halál rabságából, az Istennel való barátság, kiengesztelődés és az örök élet számára. Krisztus személyében az egyház a húsvéti bárány előképének beteljesedését ismerte fel. Az ő feltámadása alapján hiszünk a saját feltámadásunkban is. Az ő szeretetének fényében tekintünk minden emberre, mert mindannyiunk hivatása az örök életre szól. Ezt a feltámadást ünnepeljük minden Eucharisztiában, hetenként újra meg újra, minden vasárnap, legfőképpen pedig húsvétkor, az egyházi év csúcspontján.
Forrás: Új Ember
Címkék:
elmélkedés,
hit,
húsvét,
ige,
ikon,
Jézus Krisztus
2015. április 4., szombat
2015. április 3., péntek
Krisztus hét szava a kereszten
Az áldozat imádkozik a hóhérért. Jézus kétségbeejtő helyzetében sem magára gondol – kínzói számára keres mentő körülményt. Nem tudják, mit cselekszenek. Ha csak az emberi szívbe írt törvénynek engedelmeskednek, akkor sem tennének ilyen kegyetlenséget. De igazuk bizonyítását látták abban, hogy Jézust keresztre feszíthették: a Messiás, ha valóban az Isten fia, nem kerülhetett volna a kezükre, nem lehetne megkínozni és kivégezni…
Jézus ezzel az imával mutatta meg, mit jelent az ellenség szeretete. Semmit nem tanított, amit maga meg ne tett volna.
Mi hogyan állunk az ellenségszeretettel? Meg tudunk-e bocsátani ellenségeinknek? El tudjuk-e felejteni a sértéseket? Isten kegyelmét kell kérnünk, hogy legalább imádkozni tudjunk az ellenünk vétőkért. Erre is emlékeztet bennünket a kereszt.
Asszony, nézd: ő a te fiad… Nézd, ő a te anyád.
Jézus anyja és Jézus tanítványa a kereszt alatt állnak: a szeretet központjában, a szenvedésben a szeretet teljességébe jutott Krisztus által összekapcsolt közösségben. Jézus gondoskodik anyjáról, Jánosra bízza Máriát, és a tanítvány házába fogadja őt. Nem tehet másként senki, aki Jézus tanítványának vallja magát. Ugyanúgy kell állnunk a kereszt alatt, ahogyan Mária és János apostol állt ott, ugyanúgy be kell fogadnunk Jézus anyját, ahogyan János tette. Jézus anyja megtanít a kereszt tövében állni, és ő áll majd mellettünk halálunk óráján, mint egykor fia keresztjénél.
Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?
Jézus Krisztus Isten fia és ember, aki mindenben hasonló lett hozzánk. Utolsó nagy kísértése az Istentől való elhagyottság élménye, amelyben teljes mélységében átélte, amit ember átélhet. A hinni képtelenek fájdalmát is, azokét is, akik elfordulnak Istentől. Átlépte végső magányunk kapuját, elmerült elhagyatottságunk mélységében. Ezzel győzte le a halált, pontosabban ezzel tette nyilvánvalóvá, hogy a halál nem azonos a pokollal. Jézus világosságot gyújt legsötétebb pillanatainkban, arra tanít, hogy akkor is imádkozzunk, amikor elérkezik végső óránk. Karl Rahner írja: „Jól tudom, az ember üres kézzel távozik a földről. A Megfeszítettre néz, és elindul. A többi az Isten titka.”
Még ma velem leszel a Paradicsomban.
Jézus nagylelkűsége a kereszten is végtelen. A pislákoló mécsbelet nem oltja ki, a megroppant nádat nem töri össze. A jobb lator csak emlékezést kér, Jézus válasza: még ma velem leszel a Paradicsomban. Micsoda gyors válasz, micsoda „társaság”, micsoda „lakóhely”! Amióta elhangzott Jézus szava a kereszten, tudjuk: nincs reménytelen helyzet, mindig van esély a megtérésre. Nincs elháríthatatlan akadály, nincs véglegesen elrontott élet. Nincs olyan vétek, amelynél nagyobb ne volna Isten irgalma.
A Jézussal együtt szenvedők közül az egyik szidta őt, a másik könyörgött hozzá. A jobb lator számára megtérését készítette elő a szenvedés. Ezért vált lehetővé, hogy Isten kegyelme pótolja hosszú évek mulasztását. Mindig, mindannyiunkra igaz: a tegnapi lator ma szentté válhat.
Beteljesedett.
Mondják, a haldokló néhány pillanat alatt átéli egész földi életét. Film módjára pereg előtte mindaz, ami vele történt. Jézus is átélhette ezt. Halálával minden beteljesedett, a művet bevégezte. Nem torzót hagyott hátra. Beteljesedtek az írások: ezért könyvünk az ószövetségi szentírás. Beteljesedett a szenvedés: kiitta a keserű poharat. Beteljesedett a bűn: ártatlanként feszítették őt keresztre. Beteljesedett irántunk való szeretete: életét adta barátaiért. Beteljesedett a megváltás: úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte. Beteljesedett az ószövetség: kezdetét vette az új és örök szövetség.
Jézus a teljesség elérésére buzdította követőit. Aki a kegyelem állapotában hal meg, teljes pályát futott be, akárhány évet élt. Ezért kérjük a mindennapi megtérés és az állhatatosság kegyelmét.
Szomjúhozom.
A szenvedés, a vérveszteség és izzadás olyan kínzó szomjúságot okozhatott, amelyet mi nem ismerünk. Ezáltal teljesedett be a zsoltár szava: „Torkom, mint a cserép kiszáradt, nyelvem ínyemhez tapadt.” Jézus ezt a zsoltárt imádkozta a kereszten. A katonák – anélkül, hogy tudták volna – ugyancsak beteljesítették az írást, amikor ecetes bort adtak neki: „Szomjúságomban ecettel itattak.” Jézus elutasította ezt, mert teljes öntudattal akart meghalni. Amint korábban, negyvennapos böjtje végén is volt ereje nemet mondani a kövek kenyérré változtatására, ugyanúgy mondott nemet haldoklásában az ecetes borra.
Az emberben mindig él a végtelenre irányuló vágy, amelyet csak Isten tud betölteni. A zsoltáros szerint: „Mint szarvas a forrásvízre, úgy kívánkozik a lelkem utánad Uram.” Jézus pedig így tanít: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék.”
Minden ember szívében ott rejtőzik az isteni dolgok megértésének képessége, az Isten képmása. Lehet, hogy túl mélyen van elrejtve bennünk. De ha szomjúságunk nem csillapul irántuk, ha nem fáradunk bele az imádságba, van, aki kiássa szívünk kútját, hogy élő vizet fakasszon belőlünk.
Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.
Jézus a kereszten most másodszor szólítja Atyját. Először közbenjárt gyilkosaiért. Most a fiú szava szól – ez már nem az elhagyatottság fájdalmát, hanem bizalmat, győzelmet fejez ki. Lukács evangélista megjegyzi: „Jézus akkor hangosan felkiáltott.” Nagyon emberi dolog ez: kiáltva, sírva születünk, de később is hányszor megkönnyebbülünk, ha fájdalmunkat kikiálthatjuk. A segélykiáltás megmenekítheti az elveszett embert. Jézus az Atya színe előtt kiáltja ki fájdalmát és bizalmát. Teljes öntudattal, szabadon az Atyának adja magát. Példát ad arra, hogy aki az Atya kezébe teszi le sorsát, annak az élete győzelmes.
Isten nekünk is Gondviselőnk. Nem úgy, hogy a földi bajoktól megment, hanem hogy célba juttat az örök életre. Atyánk, nem bosszúálló urunk. Amikor majd körülvesznek bennünket a halál árnyai, akkor Jézus helyettünk és velünk újra kimondja a szavakat, amelyeket a kereszten mondott: Atyám, kezedbe ajánlom az ő lelkét.
Bábel Balázs érsek elmélkedései nyomán szerkesztette: Szikora József.
Forrás: Új Ember/Piaristák
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)