Evangelii Gaudium

Megjelent Ferenc pápa új apostoli buzdítása Evangelii Gaudium kezdetű apostoli buzdítását, amely angol nyelven itt olvasható.

Mester hol lakol?

Krisztus Király – a keresztről uralkodik

P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 34. vasárnapra

„Krisztus, a mindenség királya” – így jelöli a liturgia az egyházi év végén Krisztus Király ünnepét, hogy már ezzel is jelezze: ez nem földi királyság.

Pilátus előtt Jézus megvallja: igen, király, de országa nem e világból való. A keresztre szegezett tábla (INRI): „Názáreti Jézus, a zsidók királya”, inkább gúnyolódás. A magát Messiásnak valló Názáretit a császár ellen lázadó prófétának bélyegezték így, hogy a habozó helytartót a halálos ítélet kimondására ösztönözzék.

E király trónja a kereszt, és töviskoronát visel. A keresztről uralkodik. „Regnavit a ligno Deus”, ahogy az ősi himnusz énekli. Nem száll le a bitófáról, hogy gúnyolódóit elnémítsa. Nem uralkodni jött, hanem szolgálni, hogy beteljesítse az izajási jövendölést Isten szenvedő szolgájáról, hogy szeretetből életét adja mindenkiért, barátaiért és ellenségeiért. Jézus az Isten országát hirdette, amely vele jött el. Ő maga az Isten országa, hirdette Órigenész egyházatya. Isten országa, amelyet itt, a földön képviselt, nem egy népet, egy országot jelöl, hanem Isten uralmát, olyan szellemi valóságot, amely igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben. Isten országa szellemi valóság, bennünk van, s a kegyelmi élettel bontakozik ki.

Ha hiszünk Krisztus királyságában, átengedjük neki szívünket, hogy ő uralkodjék életünkön, hogy általunk árassza békéjét és jóságát a világra. Krisztus király a keresztről uralkodik, szelíd és alázatos szívű: magához vonzza a szíveket, mindenkinek felkínálja az üdvösséget. Nem kényszerít, hanem csak hív, hogy szabad döntéssel csatlakozzunk hozzá, zászlaja alá sorakozzunk, hogy a szellem fegyvereivel küzdve legyőzzük a gonoszt, Lucifer táborát.

Nem erőszakos hódítás ez, a személyek szabadságát tiszteljük, még ha téves úton járnak is, ám a tévedés ellen harcolunk, a jó szándékú keresőkkel, a nem hívőkkel párbeszédet folytatunk, de küzdünk az ateizmus ellen. Elfogadva a torz vallásosságunk elleni kritikákat, mindenekelőtt a bennünk rejtőző ateizmust vagy hamis istenképet igyekszünk legyőzni a kegyelem segítségével, mert a jó és a rossz, a hit és a hitetlenség határvonala a saját szívünkön keresztül húzódik.

Mivel a Fiú megalázta magát, engedelmes lett a kereszthalálig, az Atya felmagasztalta, megdicsőítette, és a Feltámadottat a mindenség urává, királyává tette (Fil 2,7– 11). Mindent a lába alá vetett. „Addig kell uralkodnia, míg ellenségeit mind lába alá nem veti. Utolsó ellenségét, a halált is megsemmisíti. (…) Mikor pedig majd minden alája lesz rendelve, maga a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki. Akkor Isten lesz minden mindenben.” (1Kor 15,24–28).

Forrás: Vatikáni Rádió

Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat!

„A papok Isten végtelen irgalmasságának eszközei”

November 20-án, szerdán délelőtt az általános pápai kihallgatáson a Szentatya a következő szavakkal vezette be tanítását: „A múlt szerdán szóltam a bűnök megbocsátásáról, különös tekintettel a keresztségre. Ma folytatjuk a bűnök megbocsátásának témáját, de a 'kulcsok hatalma' szemszögéből, amely bibliai jelképe annak a küldetésnek, amelyet Jézus adott az apostoloknak.”

Mindenekelőtt emlékeznünk kell rá, hogy a bűnök megbocsátásának főszereplője a Szentlélek. Ő a főszereplő! Amikor először megjelenik az apostoloknak a Cenákulumban a feltámadt Jézus rájuk lehel, és ezt mondja: „Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, akinek pedig megtartjátok, az bűnben marad” (Jn 20,22-23) – utalt a pápa az audiencián felolvasott evangéliumi szakaszra.

A testében átváltozott Jézus már új ember, aki halálának és feltámadásának húsvéti ajándékait kínálja fel: melyek ezek az ajándékok? A béke, az öröm, a bűnök megbocsátása, a küldetés – de mindenekelőtt a Szentlelket adományozza nekünk, aki mindezeknek az ajándékoknak a forrása. A Szentlélektől jönnek mindezek az ajándékok. Jézus lehelete, amelyet elkísérnek azok a szavak, amelyekkel közli számunkra a Szentlelket, a megbocsátás által újjáteremtett élet átadását jelenti – fejtette ki katekézisében a pápa.

A lehelet és a Szentlélek ajándékának gesztusa előtt Jézus megmutatja kéz- és oldalsebeit: ezek a sebek jelentik üdvösségünk árát. A Szentlélek elhozza számunkra Isten ajándékát Jézus sebei révén. Jézus meg akarta őrizni ezeket a sebeket. Ebben a pillanatban is a mennyekben, Jézus megmutatja az Atyának azokat a sebeket, amelyekkel megváltott bennünket. Ezeknek a sebeknek az erejében váltott meg minket. Ezeknek a sebeknek az erejében nyertek bocsánatot bűneink. Jézus tehát életét adta a mi békénkért, örömünkért, lelkünk kegyelméért, bűneink megbocsátásáért. Nagyon szép így tekinteni Jézusra. A második szempont: Jézus apostolainak adja a bűnök megbocsátásának hatalmát. Hogyan lehetséges ez? Egy kicsit nehéz megérteni, hogy egy ember hogyan bocsáthatja meg a bűnöket. Jézus adja hozzá a hatalmat. Az egyház letéteményese a kulcsok hatalmának: képes arra, hogy kinyisson vagy becsukjon, hogy megbocsásson. Isten megbocsát minden embernek mindenek feletti irgalmassága révén, de Ő maga akarta, hogy mindazok, akik Krisztushoz és Egyházához tartoznak, fogadják a megbocsátást a közösséget szolgáló papok révén.

Az apostoli szolgálat által jut el hozzám Isten irgalmassága, bűneim bocsánatot nyernek és az öröm ajándékában részesülök. Ezáltal Jézus arra hív minket, hogy a kiengesztelődést egyházi, közösségi dimenziójában is megéljük. És ez nagyon szép. Az Egyház, amely szent és ugyanakkor bűnbánatra szorul, elkísér bennünket egész életünkben a megtérés útján.

Az Egyház nem ura a kulcsok hatalmának: nem ura, hanem az irgalmasságot szolgálja és örvendezik minden alkalommal, amikor fel tudja kínálni ezt az isteni ajándékot. Sokan talán nem értik meg a megbocsátás egyházi dimenzióját, mert mindig az individualizmus, a szubjektivizmus uralkodik, és ennek hatását mi, keresztények is érezzük.

Természetesen Isten megbocsát minden bűnösnek, aki személyesen megbánja vétkét, de a keresztény Krisztushoz kapcsolódik, Krisztus pedig egységben van az Egyházzal. Mi, keresztények eggyel több ajándékot kaptunk, eggyel több az elkötelezettségünk és ezt érvényre kell juttatnunk. Egy ajándék, egyben egy gyógymód, egy védelem és annak a bizonyossága, hogy Isten megbocsátott nekem. Odamegyek paptestvéremhez és ezt mondom: „Atyám, ezt és ezt tettem..” „De én megbocsátok neked: Isten az, aki megbocsát”, és én biztos vagyok benne, hogy ebben a pillanatban Isten megbocsátott nekem. És ez nagyon szép! Ez annak a bizonyossága, amit mindig mondunk: „Isten mindig megbocsát! Soha nem fárad bele, hogy megbocsásson!” Mi se fáradjunk bele abba, hogy bocsánatot kérjünk. „De atyám, szégyellem elmondani a bűneimet”. Azonban jobb egyszer elpirulni, mint ezerszer sárgává válni - tette hozzá a Szentatya.

Ferenc pápa ezután az utolsó szempontot elemezte: a pap a bűnök megbocsátásának eszköze. Isten bocsánatát, amelyet az Egyházban kapunk meg, egy testvérünk, a pap szolgálata révén nyerjük el. Ő is ugyanolyan ember, mint mi és szüksége van irgalomra. Valóban az irgalmasság eszközévé válik, nekünk adja az Atya Isten végtelen szeretetét. A papoknak is, a püspököknek is meg kell gyónniuk bűneiket: mindnyájan bűnösök vagyunk. A pápa is elvégzi gyónását kéthetenként, mert a pápa is bűnös!

„A gyóntató meghallgatja, amit mondok neki, tanácsot ad, és megbocsát, mert mindnyájunknak szükségünk van erre a bocsánatra. Néha lehet hallani: van, aki azt mondja, hogy ő közvetlenül Istennek gyónja meg a bűneit. Igen, amint az előbb mondtam, Isten mindig meghallgat téged, de a kiengesztelődés szentségében elküldi hozzád egy testvéredet, hogy elhozza neked a megbocsátást, az Egyház nevében történő megbocsátás bizonyosságát”.

A pap által végzett szolgálat, amit Isten megbízásából végez el, azaz, hogy megbocsátja a bűnöket, nagyon kényes szolgálat – mutatott rá a Szentatya. – Megkívánja, hogy a pap szívében békesség uralkodjon; hogy ne bánjon rosszul a hívekkel, hanem legyen szelíd, jóindulatú és irgalmas; tudjon reményt kelteni a szívekben, és főleg legyen tudatában annak, hogy fivére vagy nővére, aki a kiengesztelődés szentségéhez járul, megbocsátást keres. Ez olyan, mint amikor sokan Jézushoz mentek, hogy meggyógyítsa őket. Az a pap, aki nem rendelkezik ezzel a lelkülettel, jobb, ha nem szolgáltatja ki ezt a szentséget, amíg nem változtat magatartásán. A bűnbánó híveknek joguk van ahhoz, hogy a papokban megtalálják Isten megbocsátásának eszközeit.

A pápa a következő szavakkal zárta szerda délelőtti katekézisét: „Kedves testvérek, az Egyház tagjai, felteszem a kérdést: tudatában vagyunk az ajándék szépségének, amelyet Isten kínál fel nekünk? Érezzük ennek a gyógymódnak, ennek az anyai figyelmességnek az örömét, amellyel az Egyház van irántunk? Érvényre tudjuk-e juttatni ezt egyszerűséggel? Ne feledjük, hogy Isten soha nem fárad bele abba, hogy megbocsásson nekünk; a pap szolgálata révén újból átölel bennünket, megújít és lehetővé teszi, hogy felálljunk, és újból útnak induljunk. Mert ez a mi életünk: szüntelenül talpra állunk és újból folytatjuk utunkat”.

Forrás: Vatikáni Rádió

 

Az Eucharisztia és az Úrvacsora

Az Eucharisztia szentsége az Isten és a hívők, valamint a hívők egymás közötti egységnek a jele, mely

1. a Római Katolikus Egyházban

a Szent Misében válik valóságossá, a pap személyén keresztül, aki lehívja a Szent Lelket az adományokra (consecratio, inlatio), és kimondja Krisztus Igéjét ("ez az én testem", "ez az én vérem"). Ez a keresztáldozat vértelen megjelenése, Krisztus örökkévaló önátadó tette történik ott.

Az Eucharisztia külső - érzékelhető - valósága, a "színek" (accidentia) kenyér és bor érzetét keltik, de lényegileg az már nem kenyér és bor, hanem Krisztus megdicsőült, Szent Lélekkel telt, valóságos Teste és Vére. Ez az állapot addig marad meg, amíg a külső színek is megmaradnak.

Ezt a katholikus hit átlényegülés (transsubstantiatio) névvel illeti.

2. az Ortodox Egyházban

az Eucharisztikus Liturgia során válik valóságossá, a pap személyén keresztül, aki lehívja a Szent Lelket az adományokra (anaphora), és kimondja Krisztus Igéjét ("ez az én testem", "ez az én vérem"). Ez a keresztáldozat vértelen megjelenése, Krisztus örökkévaló önátadó tette történik ott.

A kenyér és a bor Krisztus megdicsőült, Szent Lélekkel telt, valóságos Testévé és Vérévé alakul át, anélkül, hogy elveszítenénk a kenyér és a bor érzetét. Ez megmarad mindaddig, míg megmaradnak az érzékelhető valóságok.

Ezt az orthodox theológia átlényegülésnek (metuosiosis) nevezi.

Hogy mikor és miként megy ez végbe a Szent Lélek lehívásától (epiklésis) kezdve,nincs kidolgozva.

3. az evangélikus (lutheránus) közösségekben

az Úr Vacsorája során válik valóságossá a kegyes hívő vétele során.

A vétel pillanatában, a hívő hite által ("Ámen"-t mond arra, hogy ez Krisztus Teste és Vére) megjelenítődik Krisztus valóságos Teste és Vére, véle így egyesül.

A kenyér és bor megtartja a saját lényegvalóságát, csak mellette megjelenik Krisztus valóságos Teste és Vére. Azaz közönséges kenyér és bor, valamint Krisztus valóságos teste és vére egyszerre jelen van.

Ezt a lutheri theológia consubstantiatio (kétlényegűség) névvel illeti.

4. a református (kálvinista) közösségek-ben

az Úr Vacsorája során válik valóságossá az üdvösségre rendelt hívő vétele során.

A vétel pillanatában kizárólag a Szent Lélekkel való betöltekezés történik, lelkileg egyesülünk a Misztikus Test tagjaként a fővel, a kenyér és bor megtartja valóságát, s csak jelképezi a közösségi emlékezést Krisztus áldozatára.

Ezt a kálvini theológia, valóságos "lelki", Szent Lélek szerinti (pneumatikus) jelenlétnek hirdeti.

A kenyér és bor megtartja a saját lényegvalóságát, csak mellette megjelenik Krisztus valóságos Teste és Vére. Azaz közönséges kenyér és bor, valamint Krisztus valóságos teste és vére egyszerre jelen van.

Ezt a lutheri theológia consubstantiatio (kétlényegűség) névvel illeti.

Forrás: Depositum

Jézus Krisztusban a szeretet legyőzte a szenvedést

A szenvedés és a megváltás

 „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen”. Ezek a szavak, amelyeket Jézus a Nikodémussal folytatott beszélgetésben mond ki, Isten üdvözítő tetténekközéppontjába vezetnek el bennünket. Kifejezik a keresztény szoteriológiának, az üdvösség teológiájának lényegét is. Az üdvösség: megszabadulás a rossztól. Épp ezért áll mindig szoros kapcsolatban a szenvedés problémájával. A Nikodémushoz intézett szavak szerint Isten azért adja Fiát a „világnak”, hogy megszabadítsa az embert a rossztól, amely feltétlenül és elkerülhetetlenül magában foglalja a szenvedés távlatait. Ugyanakkor az „odaadja” („Fiát adta oda”) szó arra is rámutat, hogy a szabadítást az egyszülött Fiúnak kell véghezvinnie,saját szenvedése árán. Ebben mutatkozik meg a szeretet, mind az egyszülött Fiú, mind az Atya végtelen szeretete: ő ezért „adja oda” fiát. Ez a szeretet az emberért,a „világért” van, vagyis üdvözítő szeretet.

Ezt világosan kell látnunk, amikor közösen elgondolkodunk a problémán. Témánk merőben új dimenziójába lépünk át. Ez az új dimenzió különbözik attól, amely az igazságosság keretei közé szorította s bizonyos értelemben lezárta a szenvedés értelmének keresését. A megváltás dimenziójáról van szó. Már az Ószövetségben erre utalnak – legalábbis a Vulgata szövege szerint – az igaz Jób szavai: „Tudom jól, él ügyem szószólója (Vulgata: megváltóm), ő lép majd föl utoljára a földön. Hogyha fölébredek, maga mellé állít, s (az utolsó napon) meglátom még testemből az Istent.” Eddigi megfontolásaink elsősorban és – ha úgy vesszük – kizárólag a szenvedés időbeli megjelenési formáira összpontosultak (ezek közé tartoztak az igaz Jób szenvedései is). Ezzel szemben azok a szavak, amelyekkel Jézusnak Nikodémussal való beszélgetésében találkozunk, a szenvedés alapvető, végső értelmére vonatkoznak. Isten azért adja oda egyszülött Fiát, hogy az ember „el ne vesszen”. S az „el ne vesszen” szavakat pontosan és egyértelműen egészítik ki a rákövetkezők: „hanem örökké éljen”.

Az ember akkor „hal meg”, ha elveszíti az „örök életet”. Az üdvösség ellentéte nem önmagában az ideig tartó szenvedés – tehát nem bármilyen szenvedés –, hanem a végleges: az örök élet elvesztése, ha Isten elutasítja az embert, vagyis a kárhozat. Az egyszülött Fiú azért adatott az emberiségnek, hogy mindenekelőtt e végleges rossztól, a visszavonhatatlan szenvedéstől védelmezze meg az embert. Üdvözítő küldetése abban áll, hogy a rosszat transzcendentális gyökerénél ragadja meg, hiszen ebből táplálkozva vonul végig az ember történelmén. E gyökerek a bűnben és a halálban fognak talajt, belőlük fakad az örök élet elvesztése. Az egyszülött Fiú azt a küldetést kapta, hogy legyőzze a bűnt és a halált. A bűnt halálig tartó engedelmességével, a halált feltámadásával győzi le.

Szabadulás a bűntől és a haláltól

Amikor azt mondjuk, hogy Krisztus, küldetését teljesítve, gyökereinél nyúl a rosszhoz, nemcsak a végleges, eszkatologikus rosszra gondolunk (hogy az ember „el ne vesszen, hanem örök élete legyen”), hanem – legalábbis közvetett módon –a rossz és a szenvedés időbeli, történelmi vetületére is. A rossz ugyanis mindig összefügg a bűnnel és a halállal. S ha igen óvatosan kell is a konkrét bűnök következményének ítélnünk az ember szenvedését (épp az igaz Jób példája int erre), nem választhatjuk el az eredendő bűntől, attól, amelyet János evangéliuma a „világ bűnének” nevez, vagyis a személyes tettek és az emberi történelemben észlelhető társadalmi folyamatok bűnös hátterétől. Bár megengedhetetlen a közvetlen függés leszűkített kritériumát alkalmaznunk (miként azt Jób három barátja tette), mégsem mondhatunk le annak megállapításáról, hogy az emberi szenvedések mögött a bűnben való részesedés megannyi formája áll.

Ugyanez a helyzet akkor, amikor a halálról van szó. Sokszor éppenséggel úgy várják az emberek, mint a jelen élet szenvedéseitől való szabadulást. Ugyanakkor lehetetlen nem észrevennünk, hogy a halál a szenvedések pusztító munkájának végső szintézise, mind a testi szervezetben, mind a pszichében. A halál azonban mindenekelőtt az ember egész pszichofizikai személyiségének széthullását jelenti. A lélek tovább él, a testtől különválva létezik, míg a test fokozatos bomlásnak van kitéve, az Úristen szavai szerint, amelyek az ember földi történelme kezdetén elkövetett bűne után hangzanak el: „Por vagy és a porba térsz vissza”. Ha tehát a halál nem jelent is szenvedést a szó időhöz kötött értelmében, ha valamiképp minden szenvedésen túl következik be, mégis, a rossz, amelyet az ember megtapasztal általa, végleges és mindent áthat. Az egyszülött Fiú – üdvözítő műve által – megszabadítja az embert a bűntől és a haláltól. Először is:eltörli a bűn uralmát az emberi életben, ahol az eredeti bűntől kiindulva, a gonosz lélek hatására gyökeret vert; azután megadja az embernek azt a lehetőséget, hogy a megszentelő kegyelemben éljen. S a bűn fölött aratott győzelem következményeképp a halál uralmát is megszünteti, amikor feltámadásával utat nyit a testek eljövendő feltámadásának. Mindkettő lényegi feltétele az „örök életnek”, az Istennel egyesült ember végleges boldogságának. Az üdvözültek számára azt jelenti ez, hogy az eszkaton távlatában a szenvedés mindenestől eltöröltetett.

Krisztus üdvözítő művének következménye az, hogy az ember az örök élet és az életszentség reményével él a földön. S noha a bűn fölötti győzelem, amelyet Krisztus keresztje és feltámadása hozott el, nem szünteti meg az emberi élet ideigtartó szenvedéseit s nem szabadítja meg a szenvedéstől az emberi létezés teljes történelmi dimenzióját, mégis új fényt, az üdvösség fényét veti erre a dimenzióra s minden szenvedésre. Ez az Evangélium, az Örömhír fénye. Ebben a ragyogó fényben tárul föl előttünk az az igazság, amely a Nikodémussal folytatott beszélgetésben hangzik el: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda...”. Ez az igazság alapjaiban változtatja meg az ember történelmének és földi helyzetének kereteit. A bűn ellenére – amely belegyökerezett ebbe a történelembe, akár mint eredendő örökség, akár mint a „világ bűne” s a személyes bűnök összessége – az Atyaisten szerette egyszülött Fiát, azaz a jelenleg fennálló világban is szereti. S az időben azután ugyanezzel a mindent felülmúló szeretettel „adja oda” a Fiút, hogy az a rosszat gyökerénél ragadja meg, s üdvöthozóan lépjen be a szenvedés világába, amelynek az ember is részese.

A szenvedés és Krisztus

Krisztus – Izrael népe körében kifejtett messiási működése közben – egyre közelebb került az emberi szenvedés világához. „Körüljárt és jót tett”. Tevékenysége legfőképp a szenvedőkhöz szólt s azokhoz, akik segítségre vártak. Meggyógyította a betegeket, megvigasztalta a szomorkodókat, táplálta az éhezőket, embereket szabadított meg a süketségtől, vakságtól, leprától, a démonoktól és különféle testi fogyatékosságoktól. Három ízben keltett életre halottat. Minden emberi szenvedés – akár testi, akár lelki – érzékenyen érintette, s közben tanított. Tanításánakközéppontjába a nyolc boldogságot állította, amely azokhoz az emberekhez szól, akiket az evilági életben a legkülönfélébb szenvedések tesznek próbára: a „lélekben szegényekhez”, a „megfáradtakhoz” s azokhoz, „akik éhezik és szomjazzák az igazságot”, akiket „az igazságért üldöznek”, amikor Krisztusért gyalázzák és üldözik őket s minden rosszat rájuk fognak – Máté evangéliuma szerint. Lukács kifejezetten említi azokat, akik „most éheznek”. Krisztus elsősorban azzal került közel az emberi szenvedés világához, hogy ő maga is vállalta a szenvedést. Nyilvános működése során nemcsak a fáradtságot, a hajléktalanságot, az értetlenséget tapasztalta meg – még a hozzá legközelebb állók részéről is –, hanem, mindezen túl, egyre áthatolhatatlanabbul fogta körül az ellenséges hangulat, s egyre nyilvánvalóbbá váltak az elpusztítására irányuló előkészületek. Krisztus tudatában van ennek, és sokszor beszél tanítványainak a reá váró szenvedésekről és halálról: „Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát átadják a főpapoknak és írástudóknak. Halálra ítélik és átadják a pogányoknak. Kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik, de harmadnapra föltámad.” Krisztus küldetésének teljes tudatában néz elébe szenvedésének és halálának, hisz küldetésének épp így kell teljesednie. Szenvedésével kell elérnie, hogy az ember „el ne vesszen, hanem örökké éljen”. Keresztjével kell leszállnia a rossz gyökeréig, amely az emberi történelembe, az emberi lélek mélyére nyúlik. Keresztjével kell véghezvinnie az üdvösség művét. És e műnek – az örök Szeretet tervében – megváltó szerepe van.

Krisztus ezért szigorúan megfeddi Pétert, amikor az arra akarja rávenni, hogy ne gondoljon a szenvedéssel és a kereszthalállal. S midőn a Getszemáni kertben elfogják és Péter karddal igyekszik védelmezni, Krisztus így szól hozzá: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat... különben hogyan teljesedne be az Írás, amely szerint ennek így kell történnie?” S azt is mondja: „Ne ürítsem ki a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?” Ez a válasz – az evangélium különböző pontjain vissza-visszatérő többi válasszal együtt – rámutat arra, mennyire mélyen áthatotta Krisztust ama gondolat, amely már a Nikodémussal folytatott beszélgetésben is elhangzott: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen”. Krisztus üdvözítő erejének tudatában halad szenvedése felé, engedelmeskedik Atyjának, de főként abban a szeretetben azonosul Atyjával, amellyel az a világot és a világban élő embert szerette. Ezért írja később Szent Pál: „Szeretett és feláldozta magát értem”.

Jövendölés a szenvedő Megváltóról

Az Írásoknak be kellett teljesedniük. Már az Ószövetségben sok messiási szövegrészlet utalt Isten eljövendő Fölkentjének szenvedésére. Valamennyi közül különösen megragadó az, amelyet általában a Jahve Szolgájáról szóló negyedik éneknek neveznek és Izajás könyvében található. A próféta, akit joggal neveznek az „ötödik evangélistának”, oly éles realizmussal festi meg a szenvedő Szolga képét, mintha saját testi és lelki szemével látta volna. Izajás verssorainak fényében Krisztus szenvedése szinte még kifejezőbbé, még megrendítőbbé válik, mint maguknak az evangélistáknak leírásában. Így jelenik meg előttünk a fájdalmak igaz Férfia:

„Nem volt szép, sem ékes,
a külsejére nézve nem volt vonzó.
Megvetett volt, utolsó az emberek között,
a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés;
olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat,
megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra.
Bár a mi betegségeinket viselte,
és a mi fájdalmaink nehezedtek rá,
mégis Istentől megvertnek néztük,
olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott.
Igen, a mi bűneinkért szúrták át,
a mi gonoszságainkért törték össze;
a mi békességünkért érte utol a büntetés,
az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.
Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk,
ki-ki a maga útjára tért,
és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát.”

Van a szenvedő Szolgáról szóló énekben egy leírás, amelyben – bizonyos értelemben – részleteit tekintve is felismerhetők Krisztus szenvedései: letartóztatása, megaláztatása, az arculütések, az elszenvedett köpések, a raboknak is kijáró méltóság semmibevevése, az igazságtalan ítélet, s azután a megostorozás, a töviskorona, a gúnyolódás, a keresztút, a megfeszítés, a haláltusa.

A próféta szavaiban a szenvedés leírásánál is megdöbbentőbb Krisztus áldozatának mélysége. Ártatlanul bár, de magára vállalja minden ember szenvedését, mivel bűnüket veszi magára. „Az Úr az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát”: a Megváltó szenvedésének igazi oka az ember bűne lesz, a maga egészében, azaz kiterjedésében és mélységében. Ha a szenvedés az elszenvedett rosszal „mérhető”, akkor a próféta szavait figyelve megérthetjük annak a szenvedésnek ésrossznak nagyságát, amely Krisztusra nehezedik. Mondhatjuk helyettesítő szenvedésnek is, de mindenekfölött „megváltó” szenvedés. A próféciában megjelenő „fájdalmak Férfia” valójában az az „Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét”. Szenvedésével ezért töröltetnek el a bűnök, mert csak egyszülött Fiúként vehette magára őket, azzal az Atya iránti szeretettel, amely legyőzi a minden bűn mélyén rejlő rosszat. Így mondhatnánk: az Isten s az emberiség közt fennálló kapcsolat lelki közegében megsemmisíti a rosszat, és helyét jóval tölti be.

A megváltó szenvedés egyetlen alanyának kettős természetéhez érkezünk itt. Aki szenvedéseivel és kereszthalálával végbeviszi a megváltás művét, nem más, mint maga az egyszülött Fiú, akit Isten „odaadott”. S ugyanakkor ez az Atyával egylényegű Fiú emberként szenved. Szenvedésének emberi dimenziói vannak és – ez az emberiség történelmében páratlan! – olyan mélysége és ereje, amely, jóllehet emberi, semmihez sem fogható mélység és erő lehet, mivel a szenvedő Ember maga az egyszülött Fiú: „Isten az Istentől”. Ezért csak ő, az egyszülött Fiú képes teljes egészében átfogni az ember bűnében – minden személyes bűnben s a „totális” bűnben – rejlő rosszat, úgy, ahogyan az az emberiség földi történelmében megjelenik.

A jövendölés beteljesedése: Krisztus szenvedése

Elmondhatjuk, hogy a fenti megfontolások egyenes úton vezetnek el bennünket a Getszemáni kertbe és a Golgotára. Itt teljesedett be a szenvedő Szolgának Izajás könyvében található éneke. Mielőtt azonban ezt az utat megjárnánk, olvassuk el az ének soron következő verseit is, amelyek prófétai módon elővételezik Getszemánit és a Golgotát. A szenvedő Szolga – s ez igen lényeges lesz Krisztus szenvedésének elemzésekor – egészen önként veszi magára a szenvedéseket, amelyekről ezt olvassuk:

„Megkínozták, s ő alázattal elviselte,
nem nyitotta ki száját.
Mint a juh, amelyet leölni visznek,
vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt,
ő sem nyitotta ki a száját.
Erőszakos ítélettel végeztek vele.
Ugyan ki törődik egyáltalán ügyével?
Igen, kitépték az élők földjéből,
és bűneink miatt halállal sújtották.
A gonoszok közt adtak neki sírboltot,
és a gazdagok mellé temették el,
bár nem vitt végbe gonoszságot,
sem álnokság nem volt szájában.”

Krisztus önként és ártatlanul szenved. Szenvedése magában foglalja azt a kérdést, amely bizonyos értelemben radikális módon jutott kifejezésre Jób könyvében. Krisztus azonban nemcsak magával viszi ugyanezt a kérdést (s teszi ezt még gyökeresebben, hiszen ő nemcsak ember, mint Jób, hanem Isten egyszülött Fia), hanem hordozza a kérdésre adható legtökéletesebb választ is. E válasz szinte magából a kérdésből következik. Krisztus nemcsak tanításával, az Evangéliummal felel a szenvedést s annak értelmét kutató kérdésre, hanem – mindenekelőtt – saját szenvedésével, amely szervesen és elválaszthatatlanul épül be az Örömhír tanításába. E tanításnak végső, szintézisteremtő szava a „kereszt tanítása”, miként egy napon Szent Pál mondja majd:

A „kereszt tanítása” egyszer s mindenkorra szóló valóságtartalommal tölti meg az ősi próféciában megjelenő képet. Krisztus nyilvános tanítói tevékenységének számos helye, szövegrészlete tanúskodik arról, miként fogadja el kezdettől fogva a szenvedést, amely az Atya akarata a világ üdvösségéért. A tanítás csúcspontjának azonban a Getszemáni kertben mondott imádság bizonyul. Szavainak – „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem ahogyan te”, s tovább: „Atyám, ha nem kerülhet el ez a kehely anélkül, hogy ki ne igyam, legyen akaratod szerint”– gazdag mondanivalója van. Annak a szeretetnek igaz voltáról tanúskodnak, amelyet az egyszülött Fiú engedelmességével ajándékoz az Atyának. Ugyanakkor szenvedéseinek igazságát is tanúsítják. Krisztus Getszemáni kertben mondott imádságának szavai a szenvedés igazsága révén tanúsítják a szeretet igazságát. Krisztus szavai tökéletes egyszerűségükkel alapjaiban erősítik meg a szenvedés emberi igazságát: a szenvedés mindannak a rossznak elviselése, amely előtt összeborzad az ember. Az ember – akárcsak Krisztus a Getszemáni kertben – azt kéri: „kerüljön el”.

Szavai egyszerre tanúskodnak a szenvedés semmihez sem hasonlítható mélységéről és nagyságáról, amelyet csak az az Ember tapasztalhatott, aki maga az egyszülött Fiú. Arról a mélységről és intenzitásról árulkodnak, amelynek megértéséhez a fentebb idézett prófétai szavak segítenek hozzá. Persze nemtökéletes megértésükhöz (hiszen akkor be tudnánk hatolni a szenvedő Alany istenemberi misztériumába), de legalább annak a különbségnek (s egyben hasonlóságnak) felfogásához, amely minden lehető emberi szenvedés és az Istenember szenvedése közt fennáll. A Getszemáni kert az a hely, ahol éppen ez a szenvedés – a benne átélt rossznak a prófétai szavakban kifejeződő teljes valóságával – tárul fel, mintegy végleges módon, Krisztus lelki szemei előtt.

A Getszemániban elhangzottak után azután ott állnak a Golgotán kimondott szavak, amelyek elárulják az átélt kegyetlen szenvedésnek a világtörténelemben egyedülálló mélységét. Amikor Krisztus felkiált: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem”, szavai nemcsak azt az elhagyatottságot fejezik ki, amelyről az Ószövetségben többször is hallunk, különösen a zsoltárokban, s közülük is főként a 22(21). zsoltárban, amelyből az idézett szavak származnak. Azt mondhatjuk: ezek az elhagyatottságot panaszoló szavak Atya és Fiú elválaszthatatlan egységében születnek, mégpedig azért, mert az Atya „az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát”. Ennek kapcsán mondhatja Szent Pál: „Ő azt, aki bűnt nem ismert, 'bűnné' tette értünk”. Krisztus a szörnyű teherrel együtt annak a rossznak teljességét is átérzi, amit a bűn – az Istennek való hátatfordítás – foglal magában. Az Atyához való fiúi ragaszkodásának isteni mélységében emberileg kifejezhetetlen mértékben éli át az Atyától eltávolodó, őt elutasító, az Istennel szakító ember szenvedését. De épp e szenvedés útján viszi végbe a megváltás művét s mondhatja el, midőn haldoklik: „Beteljesedett”.

Hozzátehetjük azt is: betelt az Írás, végleg és ténylegesen valóra váltak a szenvedő Szolgáról szóló ének szavai: „Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel”. Az emberi szenvedés Krisztus szenvedésében érte el tetőpontját. S ezzel egészen új dimenzióba, új létrendbe lépett át: egybenőtt a szeretettel, azzal a szeretettel, amelyről Nikodémusnak beszélt Krisztus, azzal a szeretettel, amely úgy teremti a jót, hogy még a rosszból is képes megteremteni, épp a szenvedés útján, miként a legfőbb jót, a világ megváltását is Krisztus keresztje hozta meg: belőle nyeri lendületét, újra meg újra. Krisztus keresztje forrássá lett, amelyből az élő víz folyói fakadnak. Benne kell újra felvetnünk a szenvedés értelmére irányuló kérdést, és mindvégig belőle kell kiolvasnunk a kérdésre küldött választ.

Forrás: Salvifici doloris - II. János Pál pápa apostoli levele a Katolikus Egyház püspökeihez, papjaihoz, szerzetescsaládjaihoz és hívőihez az emberi szenvedés keresztény értelméről

A cölibátusról 4.

A pap érzelmi világa és másneműekkel való kapcsolata (2. rész) 

1) Milyen feltételeknek kell eleget tennem, hogy tiszta szeretetkapcsolatban tudjak lenni nőkkel?

KISPAP KOROMBAN

A) Elsősorban Jézussal való személyes kapcsolatomat kell kiépítenem.

¨    Mikor Jézussal való érzelmi kapcsolatom is elmélyül, rendben tudom tartani érzelmeimet. Én leszek életem ura, nem érzelmeim, ösztöneim uralkodnak majd rajtam.

¨    A Jézussal való személyes kapcsolat, nemcsak imáimban, hanem napközben is segít helyes értékrendem kialakításában, és a kegyelem erejének megtapasztalásában.

¨    Keresem az apostoli kapcsolatok lehetőségeit, fiatalokkal, öregekkel, betegekkel, a szegényekkel és mindazokkal, akik nehézségekkel küzdenek.

¨    Visszatekintek és tudatosítom minden nap amit a szívemben érzek, belső megmoz-dulásaimat, tapasztaltaimat és nézem, hogy azokkal szemben mit határoztam. Így gyakorlom a lelkek megkülönböztetését, a szabadság, öröm és a szeretet szemszögéből.

¨    Tudatosítom, hogy Jézus követéséhez az is hozzátartozik, hogy a világias értékrenddel szembeszállok. Tudom, hogy szemináriumi életem szakítást is jelent előző életformámmal.

B) Szükségem van világos elhatározásra és elkötelezettségre

Világosan elhatározom, hogy Istennek és embertársaimnak szentelem magam a cölebsz élet szabad választásán keresztül,

a) mert megtapasztaltam, hogy Isten személyesen hív és a papi életre való vágyat a szívembe ültette,

b) mert látom és érzem, hogy embertársaim számítanak  rám, mint cölebsz papra,

d) mert így akarom kifejezni Istennel és az Ő népével való szeretetkapcsolatomat,

c) mert az egyházat, mint családi közösségemet, gondjaival, szükségleteivel szívembe zártam.

Ha ez a világos elhatározás nem született meg, akkor a szeminarista két lovon próbál egyszerre lovagolni. Itt van a szemináriumban, úgy tesz mintha a papságra készülne, de mivel nem tuja, hogy "Ki vagyok én?" és nem akarja elhatározni, hogy "Mit akarok tenni életemmel?"

a) vagy a play boy mentalitásban él: semmit sem vesz komolyan, játszik a papság gondolatával is, a lányokkal való kapcsolataival is.

b) vagy pedig csak a papi méltóságot (kényelmes életet) akarja, mint egy opportunista és nem kötelezi el magát a közösség (az egyház) kívánságai és feltételei szerint.

Az itt következő gyakorlati tanácsok a nőkkel való kapcsolatokra egyik fenti esetben sem  alkalmazhatók, mert a play boy-nak is, az opportunistá-nak is egészen más a nőkhöz való viszonyulása.

C)Ismernem kell: Jézus cölebsz életét, a cölibátus problémáit, a klerikális kultúra csapdáit, a cölibátus veszélyeit.

D) Elméletileg és gyakorlatilag tisztában kell lennem: a bizalmas, mély, meghitt kapcsolatok fontosságával, a szeretetkapcsolat elmélyülésének 9 dinamikus mozzanatával, a nemileg érett ember viszonyulásával a nemi ösztönökhöz.

PAPI ÉLETEMBEN

¨    Szeretem a csendet, tudok egyedül lenni, jól érzem magam csendes imában és a liturgikus, közös imákban is, szeretek mélyebb könyveket olvasni.

¨    Imádságaimban, lelkiolvasmányaimban újra meg újra megtapasztalom, hogy "Kié vagyok", kinek adtam oda életemet, kinek akaratát teljesítem, kivel akarok együtt élni. Imádságom mutatja az utat az Isten Szíve szerinti társadalomban való feladataimhoz.

¨    Nem futok olcsó kielégülések után: ital, TV, kocsma stb. Baráti kapcsolataimban nemcsak a saját vágyaim beteljesülését keresem, tudom hogyan kell mélyebb témákat felhozni, amikor barátaimmal beszélgetek.

¨    Vannak barátaim, kisközösségeim, ahol meg tudom osztani hitemet, tapasztalataimat, gondolataimat, örömeimet, bánataimat, és ugyanezt kapom meg másoktól is. Társaim gazdagítják életemet. Érzelemvilágomat nem foglalja le csak egy barátommal, vagy barátnőmmel való kapcsolatom.

¨    Tudok szenvedést vállalni, különösen olyant, ami cölebsz életemből származik. Akarok szolidaritásban élni azokkal, akiknek nehéz az egyedüllét, vagy a kitaszítottság. Amikor érzem a cölebsz élet nehézségeit, azokat így fogadom el:

¨    " Uram Jézus, Testvérem és Társam, érzem, hívsz, hogy közelebb jussak hozzád. Add kegyelmedet, hogy most felelni tudjak hívásodra. Fogadd el ezt áldozatot.............ért, ..........családért, .........házaspárért, ............szenvedőért, ............közösségért. Köszönöm, hogy alkalmat adtál megélni irántad való szeretetemet és hűségemet."

¨    Tudom és látom, hova hív az Úr, hol akarok küzdeni az igazságért, az evangéliumi értékékért. Én is, barátnőm is, barátaim is tudják és állandóan tapasztalják, hogy csak az Úr felé való teljes kinyílás tudja betölteni életünket. Baráti kapcsolataink csak másodlagosak. Az Úr az első életünkben.

¨    Nem külső körülmények határozzák meg, hogy mit teszek. Be tudom osztani munkámat, nem engedem, hogy mások uralkodjanak rajtam. Én határozom el, hogy mennyi munkát vállalok, nem engedem, hogy szétforgácsolódjak.

¨    Amit teszek, azt szabadon teszem, örömmel és szeretettel. Tudok időt szakítani pihenésre. Ha azonban különleges helyzet adódik, fel tudom áldozni pihenésemet másokért, vagy nagy ügyekért.

¨    Tudom, hogy csak akkor tudok tiszta, mély, baráti kapcsolatban élni nőkkel, ha komolyan járom a Lélek útját:

a) Rendszeres imádságban, önmegtagadásban, különösen szórakozásaimban, beszélgetéseimben, vendégeskedésben.

b) Tudatában vagyok annak is, hogy fegyelmeznem kell képzelőtehetségemet. Nem engedhetek meg magamnak akármilyen könyvet, folyóiratot, mozit vagy TV-t. Rendben tartom szememet, fülemet, ízlelő és tapintó érzékeimet és ezekkel kapcsolatos érzelmeimet.

c) Ha egy nővel baráti kapcsolatban vagyok, arról a kapcsolatról is sokat beszélgetek Jézussal imáimban.

d) Tudom és érzem, hogy az Úr elfogad és megért engem nemi ösztöneimmel együtt.

¨    Érzelmeimet nem fojtom el, mert tudom, hogy akkor előbb-utóbb azok fognak uralkodni rajtam. Jézussal való kapcsolatom érdekében. rendszeresen tudatosítom érzelmeimet, megnézem, megkülönbözetem, hogy melyeknek kell ellenállnom, melyeket elfogadnom .

¨    Világosan látom és szavakba is tudom foglalni papi életemmel kapcsolatos vágyaimat, érzéseimet. Tudom hogy melyek a hiteles és nem hiteles indítóokaim cölibátusom szabad "újraválasztásához."

¨    Imáimban el tudok beszélgetni Jézussal nemi ösztöneimről, a legerősebbről is, mert tudom, hogy Ő adta ezeket nekem. Nem félek, hogy miattuk megharagszik rám, vagy elítél. Teljes őszinteséggel kitárom szívemet előtte, és elmondok neki mindent baráti kapcsolataimról. Érzem és tudom, hogy az Úr velem van a tisztaságért folytatott küzdelmeiben.

¨    Ha imáimban, vagy lelkivezetőm, gyóntatóm által az Úr felszólít, hogy valamin változtassak baráti kapcsolatomban, nem a saját elgondolásom szerint járok el, hanem az Úrtól kapott kihívás szerint.

Az eddig mondottakat röviden így lehet összefoglalni:

Csak olyan pap vagy kispap tud másneműekkel komoly, mély és Jézus Szíve szerinti barátságot fenntartani, akinek élete és értékrendje Jézusba van belegyökerezve, akinek élete középpontjában Jézus áll.

Ez a Jézusra épült életszemlélet éppúgy fontos a nő számára is, különben nem lehetnek egyenrangú barátok. Azok, akiknek élete úgy van beállítva, hogy érzelmeik, ösztöneik és értékítéleteik összhangban vannak Jézuséival, akkor ha a barátságban egymás felé fordulnak is, ez nem téríti el őket Jézustól. Barátságuk inkább segíti mindkettőjüket, hogy közelebb jussanak életük középpontjához, Jézushoz.

2)  Milyen nőkkel lehet és milyenekkel nem szabad mélyebb szeretetkapcsolatba lépni?

KISPAPOK és PAPOK életében szem előtt tartandó elvek:

 1. Azokkal a lányokkal  és nőkkel, akikkel kiskoruktól fogva kapcsolatban voltak, mint rokonok, régi ismerősök vagy iskolatársak, kiscsoportokban találkozhatnak. Ők jó segítő társak lehetnek. Az ilyen kapcsolatok mindenki előtt áttetszőek, világosak. Nem kell titkolózni, természetesen el lehet velük beszélgetni, komolyabb dolgokat megtárgyalni, közös munkát végezni.

Ha azonban a régi baráti körből kiszakadva, csak kettesben akarják elmélyíteni a kapcsolatot, szerelmespár lehet belőlük, a kapcsolat egészen más területre tolódhat el, ez pedig nekik is másoknak is problémát okozhat.

 2. Ha a kispap vagy pap apostoli munkája közben találkozik egy lánnyal, és együtt dolgoznak az Isten országáért, ha a fentebb említett feltételeket betartják, egészséges, jó kapcsolat is kifejlődhetik.

Ha azonban a kapcsolat központja eltolódik és nem az apostoli munka, hanem csak meg-hitség, kettőjük együttléte lesz fontos, mindketten komoly nehézségekbe ütközhetnek.

 3. Kispapok és papok életében minden olyan másneműekkel való kapcsolat, ami nem rokoni, gyermekkori, vagy apostoli kapcsolatokból indul, könnyen udvarlásba csúszik át, és nem egyeztethető össze a cölebsz élettel.

 4. Különösen kerülni kell a mélyebb baráti kapcsolatokat a következő helyzetben levő nőkkel:

a)  Házasulandó korban lévő fiatal lányokkal. Nekik az a fontos, hogy élettársat találjanak. Egy pappal vagy kispappal való mélyebb kapcsolat ezt hátráltathatja, vagy meg is akadályozhatja. Vannak lányok, akik abba a csapdába esnek, hogy "várják" amíg a kispap vagy pap elhatározza, hogy őket választja és nem a cölebsz életet. Van, amikor megszakad a kapcsolat, mert a pap végül mégis a papi élet mellett dönt, ez azonban olyan tragikus következményeket is hozhat magával, hogy a lány nem képes férjhez menni.

b) Házas asszonyokkal való kapcsolatot csak férjeik tudtával és beleegyezésével ajánlatos fenntartani. A férjnek joga és kötelessége tudni, hogy miért áll fenn ez a kapcsolat és mi a célja. A papnak ajánlatosabb a házaspárokkal való baráti kapcsolat. A férjet is és a feleséget is sokban lehet segíteni, ha hármasban találkoznak. Házaspárokkal való komoly apostoli kapcsolatok meghitt, mély baráti kapcsolatokká is fejlődhetnek.

c) Elvált, vagy szerencsétlen házasságban élő asszonyokkal, olyan nőkkel, akik nem találtak élettársat, egyszóval olyanokkal, akik éheznek a szeretetre, és ezt a paptól akarják megkapni. Ilyen esetekben nagyon elővigyázatosnak kell lennie a papnak, mert a nő nehéz helyzetét átérezve olyan érzelmi kapcsolatokba keveredhetik, amelyekből igen nehéz kilábalni.

d) Olyan nőkkel, akik a pappal függő viszonyban vannak, mint fizetett alkalmazottak, a pap tanítványai stb. Ezek nem szabadok a döntésben, hogy a kapcsolatot fenntartsák-e vagy nem. Az ilyen viszonyt soha sem szabad "átállítani" baráti kapcsolatra.

e) A papi szolgálaton (gyóntatás, lelkivezetés stb.) keresztüli kapcsolatoknál különösen  kell vigyázni. A körülmények miatt a kapcsolat könnyen mély érzelmi síkra terelődhet át, anélkül, hogy a dinamikus szeretetkapcsolat 9 lépése valósulna. A papnak sem, a nőnek sem világos, hogy milyen viszonyban vannak. A kapcsolat nem átlátszó, az eredeti cél más vágányokra terelődik, nehéz abbahagyni amikor elmélyül, mert mindkettő elveszti szabadságát.

3) Az Isten Szíve szerinti szeretetkapcsolat másneműekkel.

¨    Kielégítő, meghitt és személyes kapcsolat Istennel (komoly imaélet) elengedhetetlen ahhoz, hogy tiszta szívvel tudjak egy nőt szeretni. Imáimban a vele való kapcsolatot gyakran megbeszélem Jézussal. Ilyenkor Jézussal együtt nézzük és kiértékeljük kettőnk kapcsolatát. Barátnőm is, én is azt nézzük, kapcsolatunk mennyire segít Jézussal való viszonyunk elmélyítéséhez.

¨    Sem nekem, sem barátnőmnek nincs olyan elvárása, hogy csak ebből a kettőnk kapcsolatából származzon életbiztonságunk, alapvető emberi szükségleteink kielégülése (= szeretet, önérték megtapasztalása, összetartozás, szabadság). Mindketten tapasztaljuk, hogy elsősorban Jézuson alapszik életünk, és Ő az, aki kielégít minket.

¨    Soha nem akarom barátnőmet kontrollálni, birtokolni, csak magaménak tekinteni. Bár ezt nem akarom, ágaskodnak bennem a férfiúi ösztönök. Talán uralkodni is akarok barátnőmön. Ezért állandóan tudatosítom magamban nem hiteles vágyaimat, nagyon vigyázok, hogy barátnőmet igazán szabaddá tegyem. Erről gyakran beszélek vele, mindig kikérem véleményét. Megkérdezem, hogy mit érez, hogy valóban szabad-e, mi okoz neki örömet, fájdalmat, félelmet, felszabadulást.

¨    Tudom, hogy kapcsolatunkban milyen gesztusok megengedhetők a barátság kifejezésére és melyek azok, amelyek nem, mert nemi kapcsolatok előzményei, vagy olyanok felé vezethetnek.

¨    Barátságunk nyitott. Neki is, nekem is vannak más barátaim, egyneműek és másneműek is. Ő sem, én sem akarom a másokhoz fűződő kapcsolatokat kizárni, mert mindketten tudjuk, hogy gazdagítanak bennünket és gyümölcsözőbbé teszik kapcsolatunkat is, apostoli munkáinkat is.

¨    Nem titkoljuk kettőnk kapcsolatát. Akik tudnak róla, jónak tartják, mert látják, hogy  jó gyümölcsöt hoz.

KISPAPOKNAK a szemináriumi évek alatt nem a másneműekkel való konkrét kapcsolatok kiépítése, hanem ennek belső megalapozása a feladatuk. Az apostoli életre való felkészülés évei alatt a kispapnak fontos:

a) a fiúk és leányok világias kapcsolataitól való szabad elválás,

b) az ezzel járó nehézségek vállalása és beépítése a hiten alapuló életformába,

c) a Jézus Szíve szerinti másneműekkel való kapcsolat alapköveinek lerakása:

1. mély imaélet, 2. érettség,  3. rendezett élet, 4. érzelmek, ösztönök célbairányítása, 5. azok feletti uralom elsajátítása, 6. a többi szeminaristával való barátság, 7. kisebb-nagyobb apostoli munkák vállalása, stb.

PAPOKNAK is állandóan ügyelni kell,

a) hogy a fent említett "alapok lerakása" folytatódjék,

b) újra és újra szabadon elhatározzák a Jézusért és az egyházért vállalt cölebsz életet, annak örömeivel és nehézségeivel együtt,

c) hogy apostoli munkájukat ne egyedül végezzék, hanem amennyire csak lehet másokkal, mint egyenrangú társakkal működjenek együtt Isten országa felépítésében.

4) Mit kell tennem, ha szerelembe estem?

Az újra és újra szabadon választott cölibátus nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy szerelembe essem. Csak azt zárja ki, hogy házasságot kössek, vagy felelőtlenül úgy éljek valakivel, mintha házasok lennénk.

A KISPAP mivel fiatal, könnyebben lesz szerelmes. Találkozhat például egy régi leány- ismerősével a nyári vakáció idején, és anélkül, hogy bármit is tenne, egyszerre úgy érzi, hogy az a kapcsolat lesöpörte lábairól. Talán ilyen gondolatai is támadhatnak: "Miért is mentem el kispapnak! Ha tudtam volna, hogy ilyen mély és gyönyörű kapcsolat létezik, biztos nem mentem volna a szemináriumba." Még talán haragot is érezhet magával szemben. Nem tudja, mit tegyen. Lehet, azt gondolja, hogy még a Jóisten is elhagyta, talán nem tudja megérteni, hogy Isten miért is engedett meg ilyesmit az életében. Érzi, hogy akar pap lenni, de nagyon érzi a házasságra, a gyerekekre való vágyat is. Válaszút elé kerül. Kinyitja szívét a lánynak, s olyan dolgokat mond el magáról, amiket eddig talán senkinek sem tudott. Ekkor pedig olyasmi történt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Nem tudja mit csináljon.

Ilyenkor dől el, hogy mennyi hite van a kispapnak és valójában pap akar-e lenni, hajlandó-e meghozni a szükséges áldozatot Jézus követéséért és az emberek szolgálatáért.

Ebben a harcban érik meg keresztény mivoltában, férfiasságában. Mikor bejött a szemináriumba, akkor csak pap akart lenni. Tudta, hogy a papsághoz hozzátartozik a cölibátus is, ami azonban csak egy elvont fogalom volt számára. Tudta, hogy a tisztaság útja nem az önkielégítés útja, és nem szabad parázna filmeket és könyveket néznie. Azt azonban nem tudta, hogy egy kispapnak másneműekkel hogyan kell viselkednie. Most valóban döntenie kell, hogyan akarja megélni nemiségét. Itt fog eldőlni, hogyan akar viszonyulni ahhoz a lányhoz? Úgy-e mint cölebsz, vagy elindul a házasság felé.

Nagy lelki küzdelemmel jár ez az döntés. Talán azt gondolja, hogy csak ő került ilyen nehéz helyzetbe. De ez valójában nem így van. Minden egészséges férfinek, a kispapnak és papnak is újra, meg újra meg kell harcolnia tisztaságáért. Ez fennáll a házastársak közötti és mások iránti tisztasággal kapcsolatban is. Ott sem könnyebb.

Ha a papi élet mellett dönt, akkor is megmarad a félelem: "Valóban ez az én utam?" "Lehetséges ez nekem?" Ha így teszi fel a kérdést, nem találja meg rá a választ. A helyes kérdés ez: "Valóban vágyódom a papi életre?" Ha igennel válaszol, jön a következő kérdés: "Hiszek-e abban, hogy Isten kegyelmével, az Ő erejével lehetséges nekem is?" "Akarom-e komolyan kérni ezt a kegyelmet és hajlandó vagyok-e megtenni a magam részéről azt, ami most szükséges?" "Tudok-e és akarok-e nemet mondani nem hiteles vágyaimnak?" "Hajlandó vagyok-e ezt a küzdelmet folytatni egész életemben Jézusért, az egyházért és embertársaim üdvösségéért?" A kispap válaszai ezekre a kérdésekre el fogja dönteni, hogy ki ő és mit akar tenni életével.

HONNAN KAPHAT A KISPAP SEGÍTSÉGET A HELYES DÖNTÉSRE?

Az hogy szerelembe esett, nem jelenti azt, hogy zátonyra futott az élete. Abból "ki" is lehet "esni".

 1. Őszintén, nyíltan feltárok mindent lelkivezetőmnek, nem hallgatok el semmit sem.

 2. Vezetőm is, én is keressük a pozitív értékeket ebben a kapcsolatban. Azt próbáljuk megtalálni, hogyan tükrözi a lánnyal való kapcsolatom Isten irántunk való személyes szeretetét.

 3. A "lelkek megkülönböztetését" alkalmazva vezetőmmel együtt megnézzük:

·      hogy a lánnyal való kapcsolatom mennyire segít Istent és embertársaimat radikálisabban szeretni és szolgálni?

·      kapcsolatunk hogyan mozdítja elő kötelességeim buzgóbb teljesítését?

·      fenntartsuk-e ezt a mélyülő szerelmi kapcsolatot továbbra is, vagy jobb lenne abbahagyni?

·      ha elválunk, azt miért tesszük, ha folytatjuk, az miért fontos?

·      az evangélium szemszögéből nézve, ezt a kapcsolatot milyen formában lehet folytatni?

A kérdésekre való feleletek azon dőlnek el, hogy milyen a lány és az én alapvető beállítottságom és kapcsolatom Istennel. Miért és hogyan akarom az Urat jobban szolgálni? Ez a legfontosabb, minden más csak másodrendű kérdés. Isten szolgálatában a legfontosabb nem az, hogy mit teszünk, hanem hogy miért tesszük azt, amit teszünk.

 4. Becsületesen és mélyen belenézek a szívembe, hogy őszintén tudjak válaszolni a következő kérdésre is: "Mi a fő indítóok ebben a kapcsolatban?" Ha azért akarom folytatni a kapcsolatot, mert nekem szükséges, mert ezáltal én érzelmileg, emberileg érettebb akarok lenni, akkor ez felelőtlen és egocentrikus beállítottság. Nagyon fontos, hogy felelősséget érezzek a lány iránt, akivel kapcsolatban vagyok.

 5. A becsületes, felelősségteljes kapcsolattartás megkívánja, hogy szembenézzek ezzel a kérdéssel is: "Mit jelent kapcsolatunk barátnőmnek?"

Ha azt akarom, hogy én legyek az első az életében, akkor kapcsolatunk nem egyeztethető össze papi hivatásommal. Ez akkor is így van, ha én neki csak másod-, vagy harmadrendű helyet adok a szívemben, mert ő ezt nem úgy érzi.

A PAP ÉLETÉBEN a fentiekhez még a következőket is számításba kell venni:

·      Ha egy pap szerelembe esett, azt vagy abba kell hagynia (ha a fentebb említett kérésekre adott válaszai ezt kívánják), vagy azt a kapcsolatot Isten Szíve szerinti szeretetkapcsolattá kell átalakítania. Ezt úgy teheti meg, ha a dinamikus szeretetkapcsolat 9 lépését kibontakoztatja a nővel való viszonyában, és így komoly apostoli munkatársat kap benne.

·      Ha a pap apostoli elkötelezettségeinél is fontosabbnak tarja a nővel való kapcsolatát, nem becsületes, mert szívét és idejét nem adja egészen oda híveinek.

·      Ha a nőt másodrangú értéknek tekinti, akkor felelőtlen vele szemben, mert kapcsolatuk sántít.

·      Ha a nő számára a pap a legfontosabb férfi, kapcsolatuk nem egyenrangú, mert a papot gyakran áthelyezik és a nő ott marad tanácstalanul. Azt érzi, hogy a pap csak kihasználta őt egy ideig, azután otthagyta, mint egy kiszolgált autót.

·      Ha a nőt magával viszi, azt mutatja, hogy kapcsolatuk nem szabad, le vannak kötelezve egymásnak mint az a házaspároknál szokásos.

Tehát a becsületes pap nem tarthat fenn olyan kapcsolatot egy másneművel, amely papi életéből folyó kötelességeinél is fontosabb.

·      Ha a nő a pappal való kapcsolata miatt elhanyagolja családi kötelességeit, vagy a szerzetesi életet, az világos jele, hogy a kapcsolat nem jó úton jár.

Van olyan kapcsolat is a pap életében, amely Isten Szíve szerinti, valóban egyenrangú, szabad és nyílt. Nem irányul semmilyen ki nem elégített vágy beteljesítésére, a nemi kapcsolatoknak még az árnyéka sincs jelen benne. A pap is, a nő is, váratlanul kapott isteni ajándéknak tekinti kettőjük kapcsolatát. Ezt az érzést, tudatot mintegy hitelesíti a lelkivezető jóváhagyása. Mint minden más Istentől kapott ajándékot, kettőjük kapcsolatát is megosztják másokkal is, és apostoli életük egyik hajtó erejének tekintik. Tisztelik és szabaddá teszik egymást, örömmel segítenek egymásnak apostoli munkáikban, ösztönzik egymást Isten és az emberek radikálisabb szolgálatára. Minél jobban mélyül kapcsolatuk, annál átlátszóbbá lesz, Isten és emberek előtt. Kapcsolatuk erőt és bátorságot ad új és nehezebb feladatok vállalására.

Egészséges kapcsolatuk nem másokat kizáró viszony. Örömmel megosztják azt másokkal is. Szeretetük csak a kölcsönös bizalmon alapszik, nem testi kapcsolaton, nem testi vágyak kielégítésén. Egységük azon épül, hogy mindketten elkötelezték magukat: nem csak egymásnak, hanem Istennek és az Isten Országának.

5) Hogyan siklik rossz útra a nőkkel való kapcsolat?

A KISPAP ÉLETÉBEN:

-      A lánnyal való kapcsolatot is fenn akarja mindenképpen tartani és a papi életre is akar készülni. Azt hiszi, hogy lehet ezt a kettőt egyszerre valósítani.

-      Titkolja kapcsolatát lelkivezetője előtt. Gyónásai egyre ritkábbak lesznek.

-      Sok a feszültség életében, nehezére esik és fárasztó a kétszínű élet.

-      Mindennapi életében kevés az öröm, a lelki programoknak nincs "íze", csak testileg van jelen.

-     A lánnyal való kapcsolat "íze" és a szemináriumi élet "íze" összehasonlíthatatlanul más. A leány  nagyobb teret kap életében, mint a papságra való komoly készület.

-      Nehéz neki a komoly tanulásra, teológiai könyvek olvasására koncentrálni. Felületesen végzi munkáját, gyakran késik beadványaival, sokat lötyög, fecseg, lopja az időt.

-      Nem bírja a csendet, a magányos imádságot, lázas aktivitásba menekül, hogy ne legyen ideje gondolkodni.

-      Félelem is van lelkében, az elöljárók, vagy a "főnökök" nehogy felfedezzék a lánnyal való kapcsolatát

      A PAP ÉLETÉBEN:

-      A nővel való kapcsolat miatt imádsága felületes lesz, itt-ott egészen elmarad.

-      Papbarátjának sem tárja fel igazi helyzetét, lelkivezetésre sem megy.

-     A nővel való kapcsolatban nincs kihívás egyik részről sem, mert mindegyik fél attól, hogy a keményebb szavak ártani fognak barátságuknak.

-      Mindig erősebb és erősebb lesz az egymás iránti vonzódás. A nemi ösztönök is felkorbácsolódnak. Egyre több időt töltenek együtt.

-      Annak még a gondolatát sem tudják elviselni, hogy egymástól elszakadjanak. A másik nélkül az életet értelmetlennek látják.

-      A papi élet még vonzza őt, de erősebb a házasélet iránti vágy. Ez beszélgetésükben is előjön.

-      Amikor nincs együtt a nővel, igen magányosnak érzi magát. Órákat tölt a Tv előtt, regény-olvasással, vagy más hasonló világias szórakozással próbálja kitölteni idejét.

-     A papi munkát már csak kötelességből végzi, kevés örömet talál benne.

6) Fontos kérdések érzelmi világom és kapcsolataim kiépítéséhez:

Hogy a fent említett rossz útra való siklás ne történjen meg, az egészséges érzelmi világ kifejlesztése igen fontos. Az alább feltett kérdések mindenkinek szólnak, de különösen fontosak kispapok és papok számára. A kérdések nagyon személyesek, tehát nem közösségben való megbeszélésre valók. Céljuk: visszatekintés és azáltal annak felfedezése, tudatosítása, hogy hol van szükség fejlődése, elmélyülésre, változásra.

1. Ki az én bizalmasom?

Ha érzelmi világomban fejlődni akarok, szükségem van lelkivezetőre, igazi jó barátra, gyóntatóra, akivel meg tudom beszélni mindazt, ami mélyen megérintett.

A papok sok embernek a baját, örömét meghallgatják, de nekik gyakran senkijük sincs, akivel meg tudnák osztani tapasztalataikat. Sok kifogást lehet erre hallani: "Nincs időm!" "Még nem találtam meg a nekem való társat!" "A gyónás nekem nem kielégítő!" "Már rászoktam a magányosságra!” stb.

Ha hosszú éveken keresztül nincs senkim, akivel mindenről el tudnék beszélgetni, oda jut-hatok, hogy már nem tudom feltárni magamat senki előtt sem. Mivel senki sem ismeri a legmélyebbet bennem, magam sem tudom, hogy valójában hol vagyok, ki és mi vagyok. Tudom, hogy melyek a céljaim, mire törekszem, de jelenlegi állapotom még magam előtt sem tiszta.

Mindnyájunknak szükséges, hogy valaki meghallgasson, hogy legyen valaki akinek fontos vagyok. Őszintén felelnem kell  a következő kérdésekre:

·      Képes vagyok baráti kapcsolatok kiépítésére?

·      Mély, meghitt kapcsolatok fenntartására?

·      Nem vagyok-e annyira elfoglalva önmagammal, hogy mindig én vezetem a beszélgetést, nem hagyok másokat szóhoz jutni és így mások odébbállnak, mikor én megjelenek a színen?

Hogyan lehet bizalmas kapcsolatokat kiépíteni?

a) Sok hívő él az új gyónási formával, ahol a szentséget beszélgetés közben szolgáltatja ki a gyóntató. Miért nem élhetnének papok is ezzel a lehetőséggel? Mért szorítkozik sok pap csak az opere operato gyónásra?

b) Fontos a rendszeres találkozás azzal, aki az én bizalmasom. Ez történhetik lelkivezetés formájában, vagy egy baráti kirándulás közben. Vannak, akik rendszeren több órát töltenek együtt, ebéddel, vagy vacsorával összekötve. Ha ezt fontosnak tartom, miért nem tudok erre időt szakítani?

2. Kik az én barátaim, akikkel meghitt, mély kapcsolatban lehetek?

A meghittség olyan egységet, kapcsolatot  jelent, amelyben meg tudom osztani félelmeimet, könnyeimet, fájdalmaimat, örömeimet, terveimet, csalódásaimat, Istentől kapott kegyelmeimet, imáimat. Minden ember vágyódik ilyen meghitt kapcsolatra. Ez áll a papokra is. Nekünk is szükségünk van ilyen férfi és női barátokra. Sajnos vannak, akik félnek az ilyen kapcsolatoktól, vagy mivel soha nem tapasztalták meg, az ismeretlen nem vonzza őket.

Hogy baráti kapcsolataim milyen mélyek, azzal tudom lemérni, hogy mennyi benne a meg-hittség. Azokkal tudok ilyen kapcsolatban lenni, akik sokat számítanak nekem, akiket kedvelek, akiktől tanulni szeretnék, akiknek ki tudom nyitni a szívemet.

Az ilyen meghitt baráti kapcsolat természetesen sebezhető helyzetbe hoz engem, tehát kockázattal is jár. Minden fontos és nagy dolog az életben kockázattal jár. Mivel meghitt kapcsolatban vagyunk, sebezhetőségemről is beszélhetünk, meg tudom osztani félelmemet is. Tudom, hogy barátom elfogad engem, úgy ahogy vagyok. Ez nagyon felszabadító élmény minden ember életében.

Minden papnak szüksége van férfi és női barátokra. Nagy segítség ez apostoli munkájában. Egyes papoknak azért vannak nehézségeik a nők pasztorációjában, mert soha nem voltak nő barátaik. Ha viszont egy pap csak nőkkel  vagy csak férfiakkal foglalkozik, az kizárja az emberiség felét életéből. Ez nemcsak éretlenségre mutat, de alaposan elferdíti a pasztorációt is.

3. Milyen közösség tart engem "életben"?

A pap feláldozza a családi életet, tehát fontos, hogy megtalálja helyét egy keresztény kis-közösségben. Ez nemcsak annyit jelent, hogy a papnak vezető szerepet kell vállalnia közösségekben. Neki olyan kisközösségre is szüksége van, ahol egyenrangú minden más taggal, ahol meg tudja osztani magát őszintén, mélyen és meghitten. Fontos a papnak, hogy társai támogassák és kihívják, mint egyenrangú keresztény barátukat. Az ilyen közösség nemcsak abban áll, hogy a körzeti papok összegyűlnek, mert közel laknak egymáshoz. Hogy egy közösség valóban felépüljön, ahhoz kemény, kitartó munkára van szükség.

Sok fiatal embernek megy el a kedve a papi élettől azért, mert nem látja a fiatal papokat meghitt közösségekben. Káplánok és plébánosok közötti hideg kapcsolat, papi közösségek, ahol nem imádkoznak együtt, ahol nagyon vigyázni kell, hogy mikor mit mondunk, ahol mindenki minél előbb a saját szobájába menekül a TV elé, nem vonzók a fiatalságnak.

A papnak szüksége van kis papi közösségre. Ilyen közösségek különféle módon alakulnak:

Összejönnek olyan papok,

·      akik rendszeresen meg akarják osztani az imáikban tapasztalt kegyelmeket.

·      akik hetenként átimádkozzák, megbeszélik a vasárnapi mise szentírási szövegét, hogy jobban fel tudjanak készülni az igehirdetésre.

·      akik együtt zsolozsmásnak, imádkoznak, énekelnek.

·      Többek kísérleteznek csoport-pasztorációval, papok együtt-lakásával, vagy vasárnapi misék kölcsönös kicserélésével, pasztorációs munkáik megosztásával.

¨    Laikusokat is jobban be kellene vonni a pasztorációba és velük is lehetne ilyen kisközösségeket alkotni.

4. Melyek a "tiltott" területek  életemben, azok amelyeket senkivel sem osztok meg?

Ezek olyan területek, amelyekről senkivel sem akarok beszélgetni, naplómban sem említem meg. Ezeken a területeken vagyok a legsebezhetőbb, tehát nemcsak "tiltott" területek, de veszélyesek is számomra. Ezek a területek lehetnek fájó tapasztalataim, sebeim, gondolataim, magányosságom, félelmeim, melyeket hosszú éveken át elnyomtam. "Ellenségeim", akik megsértettek, mellőztek, rágalmaztak stb. Amint az évek múlnak ez a lista fogy, vagy inkább növekszik?

Ilyen területekhez tartozhatnak problémáim is, mint például a nőkkel való barátság, ital, szó-rákozásaim, felettesekkel való kapcsolataim, nemiségem, nők bevonása a pasztorációmba, mint egyenrangú "testvérek".

Ezek a területek mutatják, hogy hol van szükségem fejlődésre, kihívásra, segítségre, testvéri támogatásra, megértésre. Mindegyik ilyen terület kapcsolatban van hitélményemmel és istenképemmel is. Ha nem tudom ezeket megnyitni, és bizalmas barátommal, vagy barátaimmal megosztani, ezek komoly akadályt jelentenek pasztorációs munkámban. Viszont, ha ezeket a területeket fel tudom nyitni valakinek, akiben igazán bízom, nagy előrehaladást teszek nemcsak papi életemben, de pasztorációs munkámban is.

5. Mennyre viszem be érzelmi világomat imáimba?

A pap életében az ima, az Istennel való személyes kapcsolat létkérdés. De hogyan imádkozom? Úgy-e mint a sánta és béna a Beteszda fürdőnél (Jn 5,2-9), aki valóban feltárta szívét Jézusnak? Ha imáimban csak a legjobb arcomat mutatom meg Istennek és eltitkolom kudarcaimat, kétségbeeséseimet, küzdelmeimet, haragomat, erős nemi ösztöneimet, meghittség utáni vágyaimat, akkor nem az igazi énem áll Isten előtt.

Ha úgy állok Isten előtt, ahogy megtapasztalom magamat, minden gyöngeségemmel, minden kisebb nagyobb örömmel, akkor tudok csak igazán Istennel beszélgetni, meghitt, személyes kapcsolatba kerülni.

Amikor beleviszem egész érzelmi világomat imáimba, akkor tudok igazán nyitottan odafigyelni a Jóistenre. Az érzelmi kapcsolatokon keresztüli "odafigyelés" nem csak a személyes imában fontos. Amikor egy közösségnek szentmisét mondok, akkor is nagyon fontos ez. Ha meg tudom érezni híveim érzéseit, ha át tudom élni, hogy ők most mit tapasztalnak, és ezt oda tudom vinni a liturgikus imákba, Isten népével való kapcsolatom radikálisan megváltozik.

Személyes imáimban is, liturgikus cselekményeimben is nagyon fontos kifejezésre juttatni a negatív érzéseket. Ezeken keresztül mélyül Istennel, de a hívekkel való kapcsolatom is.

Jézus a papi cölibátus mintaképe.

Ő nagyra becsülte a házasságot, de az Isten országáért cölebsz életet választott (v.ö. Mt 19,11-12). Ez az életforma nem könnyű. Becsületesen és nyíltan kell ezt élnünk. Ez azonban nem zárja ki a kölcsönös szeretetet, a gazdag érzelmeket és a meghittséget életünkből. Ellenkezőleg, cölibátusunk megadja nekünk a lehetőséget, hogy több embert szeressünk, mélyen, meghitten, igazán együttérzően. Ha nem így éljük meg cölibátusunkat, annak semmi értelme sincs, mert nem Jézus szándéka szerint való. Ő azt akarja, hogy szeressük egymást, amint Ő szeretett minket. Ez a cölebsz élet kihívása számunkra.

Nemes Ödön SJ