Emmánuel, velünk az Úr!

A hit évében

Magyarok Nagyasszonya Találkozó

Eucharist koncert

Gável András és Gellért 15 év zenei szolgálatért ad hálát az Eucharist együttes nagykoncertjével.

Több év után ismét életre keltik a Pecsa nagytermét, és benne szívünket, lelkünket régóta szeretett, már hozzánk nőtt énekekkel, és vadonatúj, magával ragadó dalokkal.

Nagy örömünkre vendég előadóként köszönthetjük majd Sillye Jenőt, és velünk ünnepel az est fővédnöke, dr. Beer Miklós váci megyéspüspök atya is. Szeretettel hívunk és várunk 

szeptember 28-án, 19 órára a Pecsa Music Hall nagytermébe.

További információ, jegyek, kedvezmények:

 http://www.eucharist.hu/elokoncert/index.html

Szent Gellért, a csanádi püspök

980 körül Velencében született a Sagredo családból. Nevelését szülei már gyerekkorában a Szent Benedek-rendi Szent György-monostor szerzeteseire bízták. Később a magasabb fokú tanulmányok végzésére Bolognába ment. Velencébe visszatérve hamarosan apáttá választották. 1015-ben a Szentföldre szándékozott költözni, de Razina apát meggyőzte, hogy útját Magyarország felé vegye. Szent István elé vezették, aki fiának, Imrének nevelését bízta rá. Ennek befejeztével Bakonybélbe vonult, a magányban imáinak és tanulmányainak élt. 1030-ban csanádi püspök lett, szervezte az egyházmegyét, térítette a pogányokat, szembeszállt a zsarnoki túlkapásokkal, tanácsaival az ország ügyeit jó irányba terelte, írt hittudományi műveket és szentbeszédeket. Egyetlen megmaradt könyvének címe: Deliberatio supra hymnum trium puerorum. 1046. szeptember 24-én, a pogánylázadás alkalmával Budán Bőd (egri) és Beszteréd (nyitrai) püspöktársaival együtt a hitért kegyetlen halált szenvedve elnyerte a vértanúság koronáját. 1083. július 26-án, Csanádon avatták szentté.

Forrás: Imaórák liturgiája

Szent Gellért élete bővebben itt olvasható: http://www.katolikus.hu/szentek/szent150.html

Pálos 70 teljesítménytúra és zarándoklat

A Pálos 70 jubileumi túra (2012. október 5-7.),

vándorlás a márianosztrai pálos engesztelő kegytemplom építésének 660. évfordulójára, meglévő és egykori pálos kolostorok, szentélyek érintésével, nagyrészt a Mária út útvonalain, megkoronázva az október 7-én 10.30-kor kezdődő márianosztrai ünnepi búcsúval, melynek keretében kihirdetésre kerül, hogy

a márianosztrai kegytemplom elnyerte a Basilica minor címet.

Az ünnepi szentmisét Beer Miklós váci megyéspüspök celebrálja.

A prédikáló rend alapítója

Az életrajzi források és a hagyomány figyelemreméltó részleteket elevenítenek fel a szent életéből.

Elbeszélik, hogy Domonkos édesanyja -- mint ez sok más szent idesanyjával megtörtént -- fia születése előtt álmot látott, és az álom prófécia volt a gyermek jövőjéről. Látott egy kicsi, tarka kutyát, amely a szájában fáklyát vitt, körbefutotta és lángba borította az egész földet. Ebben a domonkosok később magukra ismertek, amikor fekete-fehér ruhájukban és lángoló szavukkal, mint a nemes vadászkutyák -- Nagy Szent Gergely hasonlította az igehirdetőket a kutyákhoz -- elkergették a rókákat, amelyek az Úr szőlőjét pusztították.

Domonkos fiatal kanonok volt, amikor először megtérített egy lelket: Diego püspökkel úton voltak és Toulouse-ban megszálltak egy fogadóban. Egyszer csak kiderült, hogy a fogadós a katar eretnekek közé tartozik, s ő volt az első katar, akit Domonkos életében látott. Apostoli buzgósága azonnal cselekvésre indította: miközben a többiek éjszakai álmukat aludták, ő a fogadóssal beszélgetett, és végigvitatkozták vallási kérdésekről az éjszakát. Mikor pirkadni kezdett, a fogadós meghajolt az igazság előtt és megtért.

A katarok és a katolikusok közötti vitában gyakori volt az az eljárás, hogy mindkét fél pergamenre írta fel a maga tételét és annak bizonyítékait, majd döntőbírákra bízták: ítéljék meg, melyik oldalon áll az igazság. Domonkos Montréalban szerkesztett egy ilyen iratot és átadta a bírónak. Mikor este a bírák kandallónál ültek, egyiküknek az az ötlete támadt, hogy vessék tűzbe Domonkos pergamenjét, s ha sértetlen marad, akkor nyilvánvalóan nem a katarok, hanem a katolikusok oldalán áll az igazság. A javaslatot elfogadták, és bedobták a tűzbe a pergament, ám egy váratlan széllökés kivetette a kandallóból. Ugyanez történt másodszor, sőt harmadszor is: a pergamen sértetlen maradt. Akkor a bírák megegyeztek abban, hogy erről nem tudhat senki. Csakhogy az egyik bíró nem bírta tartani a száját, és híre ment a ,,csodának''.

Domonkos nagyon szeretett Carcassonéban misszionálni. Amikor megkérdezték tőle, hogy mi ennek a magyarázata, azt válaszolta: ,,az, hogy itt az egész világ ellenség''.

Hiába jeleztek neki előre veszedelmeket, soha nem változtatta meg útirányát, sőt, minden veszedelem ellenére nyugodtan aludt az útszéleken. ,,Nem félsz a haláltól? -- kérdezték tőle ámulva a katarok. --Mit tettél volna, ha elfogunk?'' ,,Arra kértelek volna titeket -- válaszolta --, hogy ne egy csapással öljetek meg, hanem lassan tépjétek szét a testemet, hogy így részese lehessek a mennyei koronának.''

Még ma is megvan az útmenti kereszt Prouille mellett azon a helyen, ahol a következő történt: Domonkos jámbor énekeket énekelve ment, és beleütközött két rablóba, akik lesben álltak, hogy megöljék. Gondtalansága és nyugalma annyira lenyűgözte őket, hogy bénultan eresztették le a fegyverüket és kereket oldottak.

Egyik missziós útján előkelő asszonyok fogadták be a házukba, akik maguk is hajlottak az albigensek tanítása felé. Mikor látták, hogy eledelül csak kenyeret fogad el, csak vizet iszik és éjszaka a puszta földön alszik, apostoli egyszerűségén úgy megrendültek, hogy megszilárdultak katolikus hitükben.

Amikor Domonkos első társait maga köré gyűjtötte, a toulouse-i székesegyházi iskola magiszterének, a híres Stavensbynek volt egy álma. Reggel, még a tanítás megkezdése előtt a szobájában váratlanul elnyomta az álom az írópultnál. A város egész vidékét látta, teljes éjszakai sötétségben. Hirtelen feltűnt hét csillag, melyek gyorsan mveltek fölfelé az égen, majd egyre több csillag követte őket, s végül az egész táj kivilágosodott. Erre felriadt, összekapkodta a könyveit és sietett az órára, hogy el ne késsen. Mikor belépett a terembe, ott állt előtte Domonkos hat társával. Azzal a kéréssel fordultak hozzá, hogy ők egészen friss igehirdetők, de szeretnék elmélyíteni hitbeli tudásukat, ezért a mester engedje meg, hogy hallgassák őt. A mester úgy fogadta őket, mint az ég küldötteit.

Megrendítő ereje van azoknak a feljegyzéseknek, amelyek Domonkos későbbi imádságos életéről maradtak ránk. Ezek szerint amikor a többi testvér nyugovóra tért, Domonkos megkezdte a maga lelki őrködését a templomban. Körbejárta a templomot: minden oltár és szentkép előtt megállt, mélyen meghajolt, letérdelt, majd leborult a földre úgy, hogy homlokával érintette a kövezetet. Ezt nagyon sokszor elismételte, s ha a szent hév elfogta, kitárt karral imádkozott a templom közepén. Az egész teste -- mondta az egyik testvér -- olyan volt, ,,mint egy lángoló nyíl, amely az Isten által megfeszített íjról száll az ég felé''. Majd visszavonult a templom egyik sarkába, és ostorozni kezdte a vállát és a hátát. Közben kérő imádságokat mondott, olykor annyira hangosan, hogy felhallatszott a testvérek cellájába, s egyik-másik fel is ébredt rá. Ezután az oltár lépcsőjére térdelt, és ott folytatta imádságát. A testvérek többször látták elragadtatásban a föld felett lebegni.

Mindössze két vagy három órát aludt, köpenyébe burkolózva a templom kövezetén vagy az egyik padban. Nem is volt cellája és ágya. Reggel a kórusban ő volt az első. Naponta misézett és az átváltoztatástól az áldozásig hullottak a könnyei. Hosszasan elmerült a Szentírás tanulmányozásában, térdén tartva a hatalmas könyvet, ahogy Fra Angelico is megfestette. Ötvenegy éves volt, amikor egyik nagyon kimerítő apostoli útjáról, Velencéből visszatért Bolognába. Lázas volt, és nagyon fájt a gyomra. A beteget, hogy kínjain könnyítsenek, egy városon kívüli kolostorba vitték, ahol a nyári forróságot nem lehetett annyira érezni. A testvérek összegyűltek köréje, és így kezdett beszélni hozzájuk: ,,Hármas örökséget hagyok rátok: a szeretetet, az alázatosságot és a szegénységet. Ha valaki ezt az örökséget tőlem átveszi, társam lesz a mennyek országának öröklésében. Ne szomorkodjatok amiatt, hogy eltávozom közületek, mert ahová most megyek, ott sokkal inkább a javatokra leszek, mint itt a földön.'' Ezután kérte a haldokló szentségeit.

Akkor feltárult a templom ajtaja, és néhány testvér jött lábujjhegyen, de haragos sietséggel. ,,A plébános -- háborogtak -- azt mondja, hogy aki a templomában hal meg, azt ott is kell eltemetni!'' Erre a haldokló Domonkos felemelkedett fektéből: ,,Soha! Én testvéreim lába alatt akarok nyugodni! Vigyetek ki innét, hogy az utcán halhassak meg, és jogom legyen ahhoz, hogy a saját templomunkban temessetek el!'' Akkor a testvérek hordágyat készítettek, óvatosan ráfektették, és elvitték magukkal a Szent Miklós-templomba. Moneta testvér cellájában készítettek neki helyet, hiszen saját cellája nem volt.

Mikor egészen közelinek érezte a halált, csendesen felsóhajtott: ,,Készüljetek! Kezdjétek!'' Elkezdték mondani a haldoklók imádságát. Mikor ezekhez a szavakhoz értek: ,,Jöjjetek segítségül, Isten szentjei! Jöjjetek, Urunk angyalai! Vigyétek az ő lelkét a Fölséges színe elé!'' Domonkos az ég felé emelte karjait, s mintha két erős kéz ragadná meg és emelné magához, kilehelte lelkét.

Szent Domonkos

 Istenünk, ki Egyházadat arra méltattad, hogy Szent Domonkos életével és tanításával megvilágosítottad, kérünk engedd az ő közbenjárására, hogy földi dolgainkban oltalmat találjunk nálad, lélekben pedig egyre gyarapodjunk Benned! 

Forrás: Szentek élete

Ifjúsági Világtalálkozó Medjugorjeban (Mladifest)

Nemzetközi Ifjúsági Találkozó és Fesztivál - Medjugorje, 2012. július 31-augusztus 6.

Kedves Fiatalok!

A Mária Rádió folyamatosan közvetíteni fogja  a Medjugorje Ifjúsági Találkozót, élőben a helyszínről.

online itt lehet megnézni:

PROGRAM

Kedd, 2012. 7. 31.
18.00 – Rózsafüzér
19.00 – Szentmise
20.30 – Imádság gyógyulásért
21.00 – Szentségimádás

Szerda, 2012. 8. 1.
18.00 – Rózsafüzér
19.00 – Üdvözlő szavak a különböző országokból érkező fiatalokhoz, majd Szentmise
20.30 – Szentségimádás

Csütörtök, 2012. 8. 2.
09.00 – Reggeli Ima
09.30 – 12.00 – Előadások, dicsőítés és tanúságtételek
12.00 – Szünet
16.00 – Előadások, dicsőítés és tanúságtételek
18.00 – Rózsafüzér
19.00 – Szentmise
20.30 – Szentségimádás

Péntek, 2012. 8. 3.
09.00 – Reggeli Ima
09.30 – 12.00 – Előadások, dicsőítés és tanúságtételek
12.00 – Szünet
16.00 – Előadások, dicsőítés és tanúságtételek
18.00 – Rózsafüzér
19.00 – Szentmise
20.15 – Fáklyás felvonulás a templom körül
22.30 – 23.00 – Kereszthódolat

Szombat, 2012. 8. 4.
09.00 – Reggeli Ima
09.30 – 12.00 – Előadások, dicsőítés és tanúságtételek a "Cenacolo" közösségtől
12.00 – Szünet
16.00 – Előadások, dicsőítés és tanúságtételek18.00 – Rózsafüzér
19.00 – Szentmise, imádság gyógyulásért
21.15 – "Cenacolo" színház és musical showja

Vasárnap, 2012. 8. 5.
16.00 – Előadások, dicsőítés és tanúságtételek
18.00 – Rózsafüzér
19.00 – Szentmise
20.30 – 21.30 – Kereszthódolat
21.30 – 23.00 – Záró éneklés és ünnepély
 
Hétfő, 2012. 8. 6.
03.00 – Rózsafüzér a Krizsevácra vezető úton (egyénileg)
05.00 – Szentmise a Krizsevácon

honlap:  http://www.mladifest.com/medjugorje/ 

Konszekrált (megszentelt) életutak 8.

Egy fiatal nő, akit remeteéletre hívott az Úr

A harmincas éveiben járó Mary Kloska a helyi püspök, három pap és családtagjai jelenlétében tett remeteéletre szóló fogadalmat. Hogyan talál rá hivatására és hogyan él ma egy „egyházmegyés remete”?

„Jó okunk van örvendezni – mondta Kevin C. Rhoades püspök a fogadalomtételi szentmise homíliájában –, hiszen Mary lesz egyházmegyénk első fogadalmas remetéje. Élete új szakaszában valamiképpen elszakad a világtól, hogy jobban tudjon egyesülni az Úr Jézussal.”

A remete – definíció szerint – a világtól elvonulva, csendben, imádkozva, böjtölve tölti napjait. Nyilvános fogadalmat tesz az evangéliumi tanácsokra – szegénység, tisztaság, engedelmesség –, és a helyi püspök által jóváhagyott szabályzat szerint él. Kloska fogadalma és szabályzata alapján a „keresztre feszített szeretet” remetéje, azaz „életterve” középpontjában a keresztre feszített Krisztus áll – írja az Integrated Catholic Life. 

Mary Kloska szülei tizenhárom gyermeke közül a kilencedik. 1999-ben bölcsész- és teológusdiplomát szerzett a Notre Dame Egyetemen, majd öt hónapon át remeteségben kereste élethivatását.

 „Jézus a kicsinység, a jegyesi szeretet és a kereszt lelkiségére hívott” – mondta. A következő években – mint fogalmazott – „zarándok remeteként” élt, hol missziós tevékenységben, hol remetei magányban. Több helyen végzett missziós munkát: Szibériában, a Fülöp-szigetek nyomortelepein, Tanzániában és Dél-Afrikában az árvák között. Legfontosabb tevékenysége azonban már akkor is az imádság volt: napi szentségimádás, olykor akár hét-nyolc órán át.        

2011 tavaszán Kloska úgy érezte, Isten arra hívja, hogy „valahogy még mélyebben temetkezzék az egyházba.” „Jézus világosan megmutatta, hogy a szenvedőket azzal érhetem el és szolgálhatom leghatékonyabban, ha még többet, még elmélyültebben imádkozom, és kevesebb gyakorlati missziós tevékenységet végzek.” A püspöktől kért és kapott útmutatást hivatásával kapcsolatban.

Augusztusi fogadalomtétele óta Mary Kloska napjai szentmisével és szentségimádással kezdődnek; déltől 3-ig ugyancsak szentségimádást végez. Az imádságon kívül fennmaradó időnek egy részét teljes szilenciumban, elvonultan tölti, de a püspök iránymutatása alapján dolgozhat is, ami kétkezi munkát, nyelvtanulást, rászorulókon való segítést, nagyon korlátozott időtartamú, lelki tartalmú levelezést, időnként lelki témájú előadások tartását is jelentheti.

A remetenő nem visel szerzetesi habitust; ruházata egyszerű. Rövid látogatásokra lehetősége van, de társas összejövetelekre nem jár. Szülei házában lakik, az imádságos magány óráit pedig – amikor nem a templomban imádkozik – a kertben álló apró, fűtetlen remetelakban tölti. Amikor viszont találkozik valakivel, élénken, szellemesen beszélget, szívesen meghallgat bárkit, és sokat mosolyog. Ha családtagokkal találkozik – köztük tizenkét testvérének több mint ötven gyermekével –, egy-két gyerek mindig ott ül az ölében. 

„Minél közelebb kerültem Jézushoz, annál távolabb került tőlem az egyetemi élet... az egész csak árnyék lett, ami az Ő arcát, az Ő hangját, az Eucharisztiából szüntelenül hívogató szeretetét veszi körül. Így lett az életem annak keresése, 'akit szeret a lelkem.' Napi hét órát töltöttem imádásában. Azt mondhatják, időpazarlás ennyit imádkozni. Pedig ennyi idő kellett, hogy elkezdhesse szívembe önteni szeretetét, ami túlnövi e világ szeretetfogalmát, s ami képes elviselni a szenvedést, sőt a halált is. Azt akarta, hogy ezt a szeretetet osszam meg az emberekkel.”  

  

Forrás: Magyar Kurír / Concedo

A Magyar Pálos Rend meghívója

 

SZERETETTEL MEGHÍVJUK

az Első Remete Szent Pál atyánkat tisztelő testvéreket

2012. augusztus 5-én, vasárnap, du. 4 órakor

a Szent Lőrinc-napi misére, amelyet   a  70 éves

P. Dr. ACZÉL LÁSZLÓ ZSONGOR

pálos szerzetes mutat be

a 630 éve alapított częstochowai pálos kolostor alapítása alkalmából

a BUDASZENTLŐRINCI EGYKORI FŐMONOSTOR ROMTEMPLOMÁBAN

(1021 Budapest, Budakeszi út 91).

A szentmise után UJHÁZINÉ LEDÓ ERZSÉBET

előadást tart a częstochowai pálos kolostorról,

amelyet Opolei László alapított, s Budaszentlőrincről és Márianosztráról

hívott 16 szerzetest a Fekete Madonna kegyképének őrzésére.

A romtemplom megközelíthető

a gyermekvasúttal vagy a Széll Kálmán térről Budakeszire induló 22-es autóbusszal a Tündér-kert [Szép Juhászné] megállótól gyalog kb. 500 m.

Kérjük a testvéreket, hogy fehér ingben/blúzban jöjjenek együttünnepelni!

(Pálos atyák)

Forrás: Magyar Pálos Rend

Szívemből ünnepi ének árad - Amor Sanctus koncert meghívó

Az Isteni Irgalmasság

„Isten szeretete a virág - irgalma pedig a gyümölcs.” Szent Fausztina

 

Valóban feltámadt, Alleluja!

Áldott, szent Húsvétot!

Lelkiségek (rendek, megújulási mozgalmak, közösségek) bemutatása 6.

Antióchia Közösség

I. Fiatalok szolgálata fiataloknak

„A tanítványokat először Antióchiában nevezték keresztényeknek” (ApCsel 11,26)

Az Antióchia mozgalmat az első ismert keresztény közösségek helyéről nevezték el. Az elnevezés emlékeztet arra, hogy Krisztushoz és Egyházához tartozunk, aki arra küldött bennünket, hogy elvigyük az Örömhírt az egész világba. Hétköznapi, egyszerű módon, személyes küldetésünk szerint.

II. Mi az Antióchia?

Az Antióchia háromnapos hétvégi élménnyel kezdődő lelki program 17–24 éves fiatalok számára. A fiatalok az Antióchia Hétvégét követően – rendszerint egy plébániai szentmise után – heti imatalálkozóra gyűlnek össze, amely állandó lehetőséget kínál arra, hogy meghallgassák egymást, megbeszéljék és jobban megértsék, mit jelent ma katolikusnak lenni. Az Antióchia programot 1960-ban fejlesztették ki az Egyesült Államok Indiana államában található Notre Dame Katolikus Egyetemen. Magyarországra az ausztráliai Antióchia közösségek munkájának és szeretetének köszönhetően jutott el 1994-ben. Az első magyarországi Antióchia Hétvégét a budapesti Szent Rókus Plébánia Antióchia közössége tartotta 1995 februárjában.

III. Az Antióchia mozgalom sajátosságai

1. Plébániára alapozott

Az Antióchia plébániai közösség, ahol a fiatalok otthon lehetnek, amit sajátjuknak érezhetnek. A közösségek tagjai aktívan részt vesznek a különféle plébániai tevékenységekben. Az Antióchia erősíti a családok bekapcsolódását is az egyházközség életébe.

2. Fiatalok szolgálata fiataloknak

Az Antióchia a fiatalok tettrekészsége által él. Ők vezetik a heti imatalálkozókat és a félévenként megtartott Antióchia Hétvégéket. Bevezetőket mondanak, beszélgetéseket vezetnek, részt vesznek a zeneszolgálatban, és ami a legfontosabb, szolgálják egymást „egyik ember a másikért” alapon a hétvégén és utána is.

 

3. Lelkiség

Az Antióchia mozgalom a lelki fejlődésre irányul. Hangsúlyt helyez a szentségekre, és a személyes kapcsolat oldaláról közelít a hithez, Jézusnak az egységért mondott főpapi imája alapján (Jn 17). Az Egyházat a hívők közösségének látja, amely azért létezik, „hogy higgyen a világ”.

4. Felnõttek szerepe az Antióchiában

A felnőtt támogatás alapvető a mozgalomban. A felnőttek érettséget, folytonosságot biztosítanak, és tanácsaikkal segítik a fiatalokat. Az Antióchia szülő-házaspárok a fiatalok közösségében tanúságot tesznek egymás iránti elkötelezettségükről és bensőséges kapcsolatukról. Ez a tanúságtétel és a házasság szentsége olyan dimenziót ad a Közösségnek, amely mással nem pótolható. A papok, szerzetesek jelenlétükkel és lelki tanácsadóként vesznek részt a Közösség életében.

5. Misszió

Az Antióchia közösségekre jellemző a missziós lelkület. A félévente megtartott Antióchia Hétvégékre készülve a fiatalok rendszeresen megélik ezt a küldetésüket, amikor korosztályuk tagjait Krisztus közösségébe hívják. Hitükről vallanak, a Közösség életéről beszélnek sokszor olyan fiataloknak, akik még nem találkoztak Jézussal, vagy akik eltávolodtak az egyháztól. Ez a tanúságtétel folyamatos kihívást jelent az Antióchiában, amely bátor kiállást és elkötelezettséget igényel Jézus és egyháza mellett.

Jelenleg (2005-ben) 5 magyarországi egyházmegyében, 11 plébánián (Budapest–Szent Rókus, Budapest–Szent Imre, Szentendre, Piliscsaba, Székesfehérvár, Tököl, Kecskemét, Kerekegyháza, Nagykanizsa, Kaposvár, Sopron), Erdélyben Szatmárnémetiben, Felvidéken pedig 3 plébánián (Szenc, Fél, Párkány) működik Antióchia közösség. Az aktív tagok létszáma összesen kb. 500 fő. A közösségek általában évente kétszer tartanak Antióchia Hétvégéket, amely alkalom az új tagok meghívására a Közösségbe, a megújulásra és az Antióchia továbbadására más plébániáknak. Az elmúlt 11 év során kb. 2500 fiatal vett részt Antióchia Hétvégén.

Nemzeti koordinátorok: Bittsánszky János és Sári

Cím: 1088 Budapest, Baross u. 28. Tel.: 1/318-9711

E-mail: bittsanszky@gmail.com

Honlap: www.antiochia.hu

 

Forrás: Lelkiségi Mozgalmak a Magyar Katolikus Egyházban, Országos Lelkipásztori Intézet (2006)

Az örökkévaló boldogság ígérete

Lourdes-i Szűz Mária

emléknapja - a Betegek világnapja.

„Koromsötét volt 1858. február 11-én reggel. Zúgást hallottam (…) A mező felé fordultam, és láttam, hogy a fák levelei meg sem mozdulnak. Felemeltem a fejemet és a tekintetem ekkor a barlangra szegeződött. Egy Hölgyet láttam fehérbe öltözve. Fehér ruhája volt és hozzá egy kék öv, a lábain pedig egy-egy sárga rózsa. Ugyanilyen volt a rózsafüzérének is a színe. (…) keresztet akartam vetni, de nem tudtam felemelni a karomat. A Látomás keresztet vetett és én nagyon lassan fel tudtam emelni a kezemet és én is keresztet vetettem. Elkezdtem mondani a rózsafüzért. Amikor befejeztem az imádságot, a Látomás eltűnt egy szempillantás alatt.”

Így kezdődik az a beszámoló, amelyet Soubirous Bernadett, a franciaországi Lourdes-ban történt Mária-jelenések látnoka 1861. május 28-án írásban is rögzített. 

A lourdes-i üzenet

A lourdes-i Mária-jelenésekről megjelent részletes beszámolók szerint a Bernadettnek adott üzenetek közül kiemelkedő a bűnbánatra, engesztelésre történő felszólítás, engesztelő kápolna építése. Mint minden jelenés alkalmával, ebben az esetben is nagyon sok nehézséggel és ellenvetéssel kellett megküzdenie a látnoknak. A kivizsgálásig minden ilyen jelenséget fokozott óvatossággal kell kezelni, hiszékenységnek nem szabad helyt adni. Viszont a jelenések természetfeletti eredetét sem szabad eleve tagadni.
Bernadett kérésére március 25-én a „Hölgy” megmondja a nevét: „Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás.” Az Egyház ősi hite a lourdes-i események előtt négy évvel már hittételként is szerepelt, amelyről Mindszenty József bíboros Bécsben így tanított: „A szeplőtelen fogantatás az Isten Anyjának az az egyedülálló kiváltsága, hogy léte fogantatása pillanatától kezdve az Isten Fiának, megváltói érdemeire való tekintettel ment volt az összes embereknek a fekélyétől, személyes bűnétől, az eredeti és személyes bűntől. A szeplőtelen fogantatás lehet jelzője is a Boldogságos Szűznek; szeplőtelenül fogantatott, vagy szeplőtelen fogantatású Szent Szűz.”A Szeplőtelen fogantatás 1854-ben kimondott hittétel, tisztelete azonban egyidős az Egyházzal.* Mária a jelenések alkalmával Bernadettnek földi boldogságot ugyan nem ígért, ellenben az örökkévaló boldogság ígéretét megadta neki.   

 

Csodák Lourdes-ban

Mindszenty bíboros Lourdes-ról szóló elemzése – egy másik homíliájában – így hangzik: „Lourdes-ban van egy nemzetközi orvosi iroda. Abban nagy számú orvos van jelen és ezek, hol többen, hol kevesebben vannak, részben hívők, részben hitetlenek, kimondottan az Egyház ellenségei is ott vannak köztük, akik Zolának a lobogója alatt működnek itten. Az iroda közli: 100 esztendő alatt több száz lourdes-i gyógyulást vizsgáltak felül és erről az ő kiadványuk tartalmazza 1954-ig bezárólag, hogy 58 olyan gyógyulást találtak, amiket ők, mint orvosok gyógyulásukban sem megérteni, még kevésbé véghezvinni nem tudtak. És valami könnyű dolgok ezek? Nem. Szemidegsorvadást állapítottak meg, agyhártyagyulladással kapcsolatos bénulásokról nyilatkoznak a kiadványukban. (…) Ezek talán évtizedes kezelésekkel valamit javíthatók, de ez a remény nem von le semmit az orvosi iroda ama megállapításából: az 58 gyógyulás emberileg érthetetlen, fölfoghatatlan, vagyis elismerték ott a természetfeletti erő működését. Mi hiszünk, bízunk az anyagon túl és felett megmutatkozó magasabb, természetfeletti erőben.”
Alexis Carell, Nobel-díjas sebészorvos neve a lourdes-i eseményekkel kapcsolatban talán a legismertebb. Ő azért utazott el Lourdes-ba, mert saját maga akart meggyőződni arról – ő akkor így hitte –, hogy ezek az események nem fedik a valóságot, csupán csalások. Az Isten különleges kegyelme folytán azonban – egy szeme láttára bekövetkezett csoda hatására – hívővé vált, meggyőződve az esemény természetes úton nem magyarázható tényéről.
„Bármilyen világnézetű orvosnak (hívő, hitetlen) lehetősége van a lourdes-i orvosi jegyzőkönyvek megtekintésére. (...) Ha a Nemzetközi Orvosi Bizottság a gyógyulást „tudományosan megmagyarázhatatlannak” minősíti, akkor a gyógyult beteg egyházmegyés püspöke által felállított bizottság vizsgálatot tart, hogy mennyiben lehet a gyógyulást Isten művének nyilvánítani. (...) Idáig hatvanöt gyógyulást minősítettek Isten általi csodának.” 

Csodák, csodás gyógyulások

Csodának nevezünk minden olyan látványos eseményt, történést, amely az ismert természeti törvényekkel ellentétes (ha imádság hatására „sikerül” valamilyen jószándékú kérés, azt imameghallgatásnak nevezzük). A csodáknak két alapvető fajtája van. Az egyik a „módjában csoda” (in modo), például amikor valaki pszichés ráhatásra gyorsabban gyógyul. Másik fajtája a „dologi csoda” (in rhei): például, ha hirtelen visszanő a beteg karja. Több esetben olyan valaki is meggyógyul, aki hitetlen, sőt szellemi fogyatékos, nem is tud magáról. Ezek mások imájára gyógyulnak meg – náluk tehát nincs semmiféle pszichikai plusz segítség, ezekben az esetekben dologi csodáról van szó.
A „módjában csoda” esetében néhány év múlva minősül csodának az esemény. A „dologi csodát” azonnal elismerik, ott nem kell várni éveket a jóváhagyásra (például röntgenfelvételekkel azonnal igazolható egy daganat eltűnése, vagy testrész visszanövése).  

Csodák, magán kinyilatkoztatások egyházi megítélése 

 A csodák megítélése igen nehéz bírói döntés. Mivel Jézus Krisztus minden hitbeli- és erkölcsi hatalmat az Egyháznak adott át, ezért az illetékes a magán kinyilatkoztatások tartalmának a Szentírással és a Szent Hagyománnyal történő összevetésében és ítéletalkotásban. Az orvosok sokkal több csodát „ismernek el”, mint a hivatalos egyházi hatóságok. Az ezzel kapcsolatos fogalmi tisztánlátás szintén elengedhetetlen része a hittannak. Erről Erdős Mátyás volt dogmatikatanár tanítása alapján kaphatunk áttekintést.
A pápa a csoda megítélésében (a csoda tényében) nem tévedhetetlen, de a csodával kapcsolatos erkölcsi tanításban igen. Az utolsó apostol halálával lezárult a kinyilatkoztatás. A magán kinyilatkoztatás soha nem lehet tévedhetetlen.

 

Mit jelent a magán kinyilatkoztatások egyházi jóváhagyása? A karizmák különleges kegyelmi ajándékok, amelyeket Isten nem a szentségeken keresztül ad, hanem a Szentlélek szabadon oszt ki a keresztény élet gyarapítására. A magán kinyilatkoztatásokat ide sorolhatjuk. Ezek hitelességének elbírálása, az, hogy valóban Istentől származnak-e és nem csalások vagy öncsalódások, az Egyház elöljáróihoz, az illetékes püspökhöz, végső soron a pápához tartozik. Az egyházi elöljárók minden vallásos tartalmú szövegről, így a magán kinyilatkoztatás tartalmáról is ítéletet mondhatnak. Megállapíthatják, hogy az megegyezik-e a hittel és az erkölccsel, és a megegyezés esetében jóváhagyhatják és ajánlhatják. Ez a jóváhagyás, approbatio még nem dönti el, hogy igazi magán kinyilatkoztatásról van-e szó. Sőt, amikor az Egyház ezek nyomán bizonyos ájtatosságot vagy ünnepet engedélyez, még ez sem jelenti annak megállapítását, hogy itt valóban Isten természetfeletti beavatkozásáról van szó. Az approbatio nem tévedhetetlen a tényt illetően, de lehet tévedhetetlen a tartalmat illetően. Az egyházi jóváhagyás tehát kimondja: ez az üzenet nem ellenkezik hitünkkel, lelki haszonnal jár, elfogadható. Például kijelenti, hogy Szűz Mária valóban szeplőtelenül fogantatott; a bűnbánat, az engesztelés üdvösséges. De a tényt illetően, hogy valóban Szűz Mária jelent meg és mondta ezt, ebben tévedhet az Egyház. A régi misekönyvekben február 11-e címe „A Szeplőtelen Szűz lourdes-i megjelenése”, most pedig „A boldogságos Szűz Mária lourdes-i emléknapja”. A hivatalos indoklás: „Jobban fejeződik ki, hogy az ünnep tárgya Szűz Mária maga, nem pedig megjelenésének történeti ténye”. Tehát az egyházi jóváhagyás tulajdonképpen a kinyilatkoztatás tartalmára vonatkozik, nem pedig a kinyilatkoztatás tényére. Aki a tényt tagadja (például, hogy Szűz Mária Lourdes-ban megjelent), nem vét a katolikus hit ellen, legfeljebb az engedelmesség és az emberi okosság ellen, mert az Egyház csak igen alapos kivizsgálás után hagy jóvá egy-egy magán kinyilatkoztatást. Aki viszont Szűz Mária szeplőtelen fogantatását tagadja, már a hit ellen vét. Ha a pápának mint tévedő embernek nem hiszek, az tehát még nem vétek. De ha már infallibilis nyilatkozatának nem hiszek, akkor már a Szentléleknek nem hiszek! Az Egyház nem győz minden magán kinyilatkoztatást megvizsgálni és jóváhagyni. Nem az egyházi jóváhagyás által válik a magán kinyilatkoztatás igaz, hanem az Egyház a valódi magán kinyilatkoztatásokat hagyja jóvá. Ebből következően egy, még jóvá nem hagyott magán kinyilatkoztatás is lehet igaz.

Mária-jelenések csoportjai, természetfeletti eredete

 A lourdes-i Mária-jelenések kapcsán tekintsük át röviden a jelenésekkel kapcsolatos két lehetséges egyházi döntést. 

Egyik lehetőség a „non constat” (nem helytálló), vagyis eleve dogmaellenes tartalommal bír – ezzel többet nem is foglalkoznak, mert ez tévedés, hazugság, amely soha nem kerül elfogadásra. A másik lehetőség ebben a kategóriában, hogy nem fogadják el, de nem is vetik el a csoda tényét. Később újra kivizsgálják (esetleg időközben történik valami), ami után „constat” lehet belőle.

A másik döntés a „constat” (helytálló). Az Egyház a lourdesi jelenéseket – a fent ismertetett okfejtések tükrében – elismerte.

„Az egyházi jóváhagyás sem szavatolja tehát tévedhetetlenül, hogy egy Mária-jelenés természetfeletti eredetű. A jóváhagyás csak ennyit jelent:
1. Az állítólagos esemény semmiben sem mond ellent a hitnek és erkölcsnek.
2. Hirdethető és tisztelhető.
3. Más történelmi eseményekhez hasonlóan elegendő érvet szolgáltat ahhoz, hogy természetfeletti eredetét ésszerűen, emberi hittel elfogadjuk.”  

Mi történt Bernadettel a jelenések után?

 Az utolsó jelenés (1858. július 16., Kármelhegyi Boldogasszony ünnepe) után – mindenfajta egyházi szervezés nélkül – a jelenések barlangja az imádkozás és a kegyelet helye lett, amely azóta sem szűnt meg az lenni. A jelenések után Bernadettet egy kánoni bizottság többször kihallgatta. Tovább figyelték és tanulmányozták az ügyet. Eközben Bernadett a nevers-i nővérek vendégházába megy, mialatt folytatja iskolai tanulmányait. Ekkor 16 éves elmúlt. 1866-ban Bernadett a nevers-i Katolikus Intézetben felölti a szerzetesi ruhát. Egy idő elteltével a rendház vezető ápolója lesz. „Bevált szokássá vált, hogy Bernadetthez küldték el az elkeseredett embereket, akiket a vele való beszélgetés után eltöltött a béke, és reménység; valóságos csodákat tett rendkívüli finom, érzékeny lelkületével. Testek ápolója volt, de ápolója a szíveknek és lelkeknek is. Tudott vigasztalni, mert tudta, mi a szenvedés.”  

Bernadett halála és szentté avatása

Kiújuló betegsége következtében 1879. április 16-án, 35 éves korában hal meg. Harminc évvel halála után, 1909-ben az exhumáláskor testét teljes épségben találták. 1913-ban Róma megindítja boldoggá avatási perét. 1919-ben, a második exhumálás jegyzőkönyvei teljes összhangban vannak a tíz évvel azelőtti orvosi jelentések megállapításaival a test romlatlanságát illetően. 1923-ban a pápa boldognak nyilvánította Bernadettet. 1925-ben, negyvenhat évvel Bernadett halála után újra vizsgálat alá vetik a testet. A csontváz és a belső szervek teljes épségben maradtak. Az Egyház azonban nem nyilvánította csodának a test ilyen nagymértékű épségben maradását annak ellenére, hogy ez tudományosan megmagyarázhatatlan. 1934. december 8-án Bernadettet az Egyház a Szent Péter-bazilikában nagy ünnepség keretében szentnek nyilvánította. Bernadett teste a nevers-i kolostor kápolnájában üvegkoporsóban nyugszik. Bernadett ereklyéje Lourdes-ban a nagy évfordulókon körmenetben viszik körül.
Fent idézett, Lourdes-ról szóló könyv az ember szabad akaratát – természetfeletti részről – maximálisan tiszteletben tartó mondattal zárul: „»Menjen elmondani« – mondja a Szűz Anya Bernadettnek. Bernadett pedig ezt mondja: »Nem azzal bíztak meg, hogy önökkel elhitessem: az a feladatom, hogy elmondjam.«”

Krajsovszky Gábor

Forrás: KÉSZ – Keresztény Értelmiségiek Szövetsége

* A Szeplőtelen Fogantatásról szóló korábbi írás itt olvasható.

A pápa a Betegek Világnapjára küldött üzenete itt olvasható.

Szűz Mária, Betegek Gyógyítója,

könyörögj érettünk!

Az győzött, aki jobban szeretett

Szent Skolasztika és Szent Benedek

Skolasztika a nagy Nursiai Benedeknek, a nyugati szerzetesség atyjának nővére volt. Életét csak Nagy Szent Gergely Benedek- életrajzából ismerjük. 

A testvérek Nursiából, a Szabin-hegyvidék egyik városából származtak, jómódú szülők gyermekei voltak. Benedek a tanulmányainak, majd a szerzetesi életnek szentelte magát, és így megtalálta a maga válaszát kora problémáira, Skolasztika pedig teljesen a felebaráti szeretet gyakorlásának élt az öregek és a betegek szolgálatában. Hű és áldozatos társa lett a fivérének. Megértette az eszményekért folytatott küzdelmeit, segítette túljutni csalódásain, és imádságával támogatta munkáját.

Amikor Benedek Montecassinón összegyűjtötte közösségét és megalapította kolostorát, oda is követte, hogy közelében lehessen. Későbbi hagyomány szerint Skolasztika először Subiaco mellett a Roccabotte-kolostorban élt, később Piumarolában, Montecassino közelében. Évente egyszer találkozott a két testvér, hogy lelki társalgást folytassanak. Utolsó találkozásuk egy hirtelen támadt zivatar következtében - Gergely pápa elbeszélése szerint - Skolasztika imádságának eredményeképpen nyúlt meglehetősen hosszúra. 

„Szent Benedeknek volt egy leánytestvére, Skolasztika, aki gyermekkora óta Istennek volt szentelve. Évenként egyszer el szokott menni a testvéréhez, aki ilyenkor lement hozzá a monostor kapuján kívül levő közeli majorba. Egy alkalommal, szokása szerint, megérkezett Skolasztika, és tiszteletreméltó testvére felkereste őt tanítványai kíséretében. Az egész napot Isten dicséretében és jámbor beszélgetésben töltötték, amikor pedig beesteledett, vacsorához ültek. A beszélgetés tovább folyt, a késő órákig. Ekkor ez az Istennek élő szűz azzal a kéréssel fordult testvéréhez: - Nagyon kérlek, ma éjjel ne menj el, hadd beszélgessünk egész reggelig a mennyei élet örömeiről.

- Mi jut eszedbe, nővérem – válaszolta fivére –, az képtelenség, hogy ne menjek haza a cellámba.
A szent nővér, amikor testvére tagadó válaszát meghallotta, imára kulcsolta és az asztalra tette a kezét, fejét ráhajtotta, és imádkozni kezdett Istenhez, aki mindent megtehet. És abban a pillanatban, hogy a fejét felemelte, heves villámlás és mennydörgés kezdődött, és óriási záporeső zúdult le a majorra, de oly nagy, hogy Szent Benedek meg a vele érkezett testvérek ki sem léphettek a ház küszöbén.
Ekkor Isten embere egészen elszomorodva panaszos hangon így szólt: 

- A mindenható Isten legyen irgalmas hozzád, nővérem! Jaj, mit csináltál! - Skolasztika így válaszolt: 

- Nézd, kértelek téged, s te nem hallgattál rám. Aztán kértem az én Istenemet, és ő meghallgatott engem! Most aztán, ha tudsz, csak lépj ki, és engem itt hagyva, menj haza a monostorba.

Testvére mi mást tehetett: ha a szép szóra nem is, hát ott maradt kénytelenségből. Így történt azután, hogy átvirrasztották az egész éjszakát, és lelki beszélgetéssel kölcsönösen felüdítették egymást.

Csoda-e, ha erősebbnek bizonyult a nővér, mint a fivére? Nemde megmondta Szent János, hogy Isten a szeretet? (1 Jn 4, 8). Nagyon igazságos tehát, hogy az győzött, aki jobban szeretett.

Három nap elmúltával, amikor Isten embere éppen az égre emelt tekintettel a cellájában tartózkodott, látta nővérének lelkét, mint egy galambot, hogy kiröppenve testéből, felhatol, és bejut az égbe. Nagyon megörült Benedek e nagy dicsőség láttán, hálaimával és himnuszokkal mondott köszönetet Istennek. Azután elküldte a testvéreket, hozzák el a monostorba a holttestet. Abba a sírba temettette el nővérét, amelyet ő saját magának már előre elkészített.

Így történt, hogy akiknek a lelke mindig is egy volt Istenben, azoknak a testét a sír sem választotta el.”

/Nagy Szent Gergely pápa „Párbeszédek” című könyvéből (Lib. 2, 33: PL 66, 194-196)/

Egy Nápolyban talált, márványba vésett naptár szerint Skolasztikát február 10-én temették el. Rómában a 12. század óta ülik ünnepét ezen a napon. 

Szent Skolasztika

 Kérünk Téged, irgalmas Istenünk, Szent Skolasztika szűz érdemeiért tekints jóságosan házad népére, és ahogy imádságára záport hullattál a földre, úgy közbenjárására áraszd el szívünket kegyelmeddel!

Forrás: Szentek élete, Imaórák liturgiája

 

A pápa nagyböjti üzenete

“Legyen gondunk arra, hogy szeretetre és jótettre buzdítsuk egymást” (Zsid 10, 24)

Február 7-én, kedden délelőtt a Szentszék sajtótermében bemutatták XVI. Benedek pápa nagyböjti üzenetét, amelynek címe a Zsidókhoz írt levélből vett idézet. Robert Sarah bíboros, a „Cor Unum” Pápai Tanács elnöke rámutatott: a nagyböjti üzenet hozzájárul ahhoz, hogy a hívekben ébren tartsa a másokkal való törődés, a szeretetközösség iránti érzéket, az együttérzést, a szegények szenvedéseiben való testvéri részvételt. A katolikus egyház ennek a nagylelkűségének köszönhetően járult hozzá az emberiség növekedéséhez az évszázadok során karitatív művei kiterjedt, jól kiépített hálózata révén. Ezek az evangélium életerejéről és Krisztus tanításáról tanúskodnak, aki azt kérte tőlünk, hogy főleg a szegényekben keressük és találjuk meg őt.

Sarah bíboros ezután a keresztény életnek arra az aspektusára hívta fel a figyelmet, amely napjainkban már látszólag feledésbe merül, de amelyet az idei üzenet különösen hangsúlyoz: a testvéri feddésről (correctio fraterna) van szó, amelyet az örök üdvösség távlatában kell gyakorolnunk. Ma általában véve érzékenyek vagyunk a mások fizikai és anyagi jólétére irányuló szeretetszolgálatra, de szinte mindig hallgatunk a testvéreinkkel szembeni spirituális felelősségünkről.

Az individualizmus egyik legpusztítóbb következménye az a „lelkiismeretek elaltatása”, amelyre a nagyböjti üzenet utal. Egy bizonyos ideológia, amely felmagasztalja az egyén jogait, a személy elszigeteltségéhez és magányához vezethet. Amikor az individualizmus nevében tagadják az ember szeretetközösségre való elhivatottságát, saját emberségünkön esik csorba, mivel megtéveszt bennünket annak az illúziója, hogy önmagunkban is boldogok lehetünk. Figyelemmel lenni testvérünk iránt annyit jelent, hogy kilépünk közönyünkből és segítünk társainknak anyagilag és lelkileg egyaránt.

A szerzetesi közösségek spirituális hagyományához tartozik a kölcsönös segítség, amelyet testvéri feddésnek nevezünk – folytatta bemutatójában Robert Sarah bíboros, a „Cor Unum” Pápai Tanács elnöke. Ez érvényes minden nevelési folyamatra: a jóra való figyelmeztetés, korrekció nélkül nem válhatunk éretté, hibáinkból tanulhatunk. Valódi szolgálatot tesz nekünk az, aki felhívja figyelmünket tévedéseinkre. Ma is szükségünk van a testvéri feddés bátorságára és alázatára, mind egyéni, mind közösségi keresztény életünkben.

Az egyház prófétai módon van jelen a világban: leleplezi az igazságtalanság és szegénység helyzeteit, ez küldetésének részét alkotja. XVI. Benedek pápa „Africae munus” k. szinódus utáni buzdítása utalt azokra a súlyos igazságtalanságokra, amelyek egész népek számára nagy szenvedést okoznak, drámai következményekkel járnak. Az egyház nem hallgathat, miközben sokan életüket vesztik, mert nem rendelkeznek a létminimum fenntartásához szükséges eszközökkel, mások pedig meggazdagodnak, kihasználva testvéreiket.

Kevés lenne azonban, ha az egyház prófétai dimenziója pusztán külső jelenségekre korlátozódna, anélkül, hogy feltárnánk az igazságtalanságok erkölcsi gyökereit. A korrupció, a pénzfelhalmozás, az erőszak, a kollektivitás jogtalan kihasználása olyan rákbetegségek, amelyek belülről kezdik ki a társadalmat. XVI. Benedek pápa nyomán azt sem hallgathatjuk el, hogy a jelenlegi pénzügyi válság alapja a kapzsiság, a gátlástalan pénzhajhászás, azoknak a semmibevevése, akik mások téves döntéseinek következményeitől szenvednek.

A pénzhez való ragaszkodás bűn. Az egyház prófétaként felemeli szavát e bűn ellen, amely kárt okoz a személynek és a társadalomnak. Ez is egyik aspektusa az egyház prófétai küldetésének – hangoztatta a pápa nagyböjti üzenetét bemutató beszédében Robert Sarah bíboros.

A Szentatya Tanítóhivatalában azonban még mélyebb dimenziót jelöl meg számunkra: az egyház prófétai a mai világban, amikor rámutat Isten hiányára. Ez a valódi gyökere a bennünket körülvevő igazságtalanságoknak. Amikor az ember nem ismer el maga fölött egy Teremtő Urat, akkor saját maga teremtőjévé és urává válik. A társadalmi élet konfliktusokkal teli individualizmussá, egymás elleni harccá fajul. Isten nélkül, aki kijavítja tévedéseinket, a lét a túlélésért folytatott küzdelemmé válik, amely a leggyengébbeket sújtja. Szekularizált társadalmaink nem veszik figyelembe Isten jelenlétét. Az anyaginál még súlyosabb szegénységbe burkolóznak: elutasítják és teljesen kizárják Istent a társadalmi és gazdasági életből, fellázadnak az isteni és a természeti törvények ellen. Az ilyen társadalmakat megérintheti a szegények, szenvedők iránti szeretet, az evangéliumi tanúságtétel.

Elsődleges feladatunk tehát, hogy hirdessük a világnak: van Isten. Jövőnk pedig attól függ, hogy elismerjük-e Isten szuverenitását. Az egyház felelőssége, hogy minden nemzedéket emlékeztessen: alapvetően fontos ez a spirituális dimenzió. A mai próféták hirdessék a világnak, hogy Isten, az Atya nélkül, aki szolidaritásra ösztönöz bennünket, az élet meghal és a testvériség üres utópiaként foszlik szerte. Az ember természetfeletti hivatással rendelkezik. Létezik a lelkiismeret, amelyben Isten hangja szólal meg, akinek egy nap mindnyájan számot kell adnunk.

A nagyböjti időszak a liturgikus év alkalmas időpontja a megtérésre, arra, hogy emlékezzünk: Isten nem feledkezik meg rólunk. Az idei nagyböjti üzenet fel akarja rázni a lelkiismereteket testvéreink jogai és kötelességei iránt. Figyelmeztet azokra a kötelességeinkre is, amelyekkel Isten „jogainak” tartozunk. Mindennek a keresztény közösségen belül kell megvalósulnia, amelyben fennáll a kölcsönösség és a testvéri feddés alapelve, szem előtt tartva az emberek evilági jólétét és eszkatológikus üdvösségét – mondta a pápa idei nagyböjti üzenetének bemutatásakor Robert Sarah bíboros, a „Cor Unum” Pápai Tanács elnöke.

Forrás: Vatikáni Rádió

A Megszentelt élet napja

Február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén, a Megszentelt élet napján a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyében élő és szolgáló szerzetesek ezúttal a debreceni Szent László Domonkos Plébánia templomában találkoztak. Az este 6 órakor kezdődő szentmisét - amelyen a szerzetesek megújították fogadalmukat -, Bosák Nándor megyéspüspök mutatta be, a szentmise homíliájában pedig P. György Alfréd, a Kamilliánus Rend magyarországi központjának vezetője osztotta meg gondolatait a jelenlévőkkel. A szentmise előtt Bosák Nándor főpásztor gyertyaszentelés szertartását végezte el. 

Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepét 1997-ben nyilvánította a Megszentelt élet napjává II. János Pál pápa. A megszentelt élet ajándék az egész egyház számára, hiszen a szerzetesek egyéni és közösségi karizmái Isten egész népét gazdagítják. A szerzetes jel, amelynek hivatása, hogy emlékeztessen a szemmel nem láthatóra. Mint a gyertya a lángoló isteni szeretetre, az ember útját megvilágító fényre. Amint a gyertyát nem rejtik véka alá, úgy a szerzetesnek is láthatóan kell jelen lennie a világban, hogy betölthesse hivatását. 

 

P. György Alfréd kamilliánus szerzetes Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepét, mint a találkozás ünnepét, az Isten és az ember találkozásának misztériumát emelte ki. Annyira vágyakozik az Isten az emberrel való találkozásra, hogy kicsinnyé, törékennyé, védtelenné válik, azért, hogy még közelebb kerülhessen hozzá. De az ember vágyakozása is mérhetetlen, hiszen a szívébe bele van oltva az Isten utáni vágy. 

A szerzetes kiemelte, jobban nyitottnak kellene lennünk a Szentlélekre, amely nyitottság életkori sajátosságokból adódóan a gyermekre és az idős emberre a legjellemzőbb. A gyermek még nyitott, az idős már nyitott. E köztes időszak feszültségében, miközben szocializálódunk, sokszor elfelejtünk nyitottá válni a lélek hangjaira és így távolodunk el az Istentől. Az Isten, ha figyelünk rá, megtanít bennünket a lemondás, az elengedés, a bizalom művészetére, amelyben találkozik velünk. A szerzetesi élet misztériuma: nyitottá válni a lélek hívására, elengedni, visszaadni az életet, hogy közben elnyerjük azt, mint ahogyan a Szűzanya, aki életét az első igenje által Istennek szenteli, gyermekét elengedi, fölajánlja az Istennek. A Szűzanya lemond és ebben a lemondásban találja meg önmagát. A szerzetesi élet hivatása is ez, hogy a szerzetes a lemondásban találja meg önmagát. 

Az egyház éppen ezen a napon ünnepli Lellis-i Szent Kamill megtérésének az ünnepét is. P. György Alfréd kamilliánus szerzetes kiemelte, ez a kegyelem játéka az üdvösség történetében. 1575. február 2-án egy ferences atyával találkozik a 25 éves hadviselt katona, aki a szerzetesben meglátja a saját bűneit, de vele együtt Isten irgalmával is találkozik. A találkozás másik misztériuma tehát, amikor az ember bűnössége az Isten irgalmával szembesül. Ebből a találkozásból született a Kamilliánusok Betegszolgáló Társasága is, amelynek alapítója Lellis-i Szent Kamill. 

Kovács Ágnes

Forrás: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye - http://www.dnyem.hu 

Boldog II. János Pál pápa levele a nőkhöz

„A világon élő Összes Nőnek szívélyes üdvözletem!

1. Együttérzésem és hálám jeleként küldöm mindannyiatoknak ezt a levelet, most, amikor közeleg a Nők IV. Világkonferenciája, melyet ez év szeptemberében tartanak Pekingben.

Mindenekelőtt az Egyesült Nemzetek Szervezetének szeretném kifejezni nagyrabecsülésemet ezért a nagy jelentőségű kezdeményezésért. Az Egyház is hozzá kíván járulni a nők méltóságának, szerepének és jogainak védelméhez, s nem csupán azzal, hogy a Szentszék különös figyelemmel vesz részt a Pekingben folyó munkában, hanem azzal is, hogy közvetlenül szól minden nő szívéhez és értelméhez. Amikor Gertrude Mongella asszony, a konferencia főtitkára e fontos találkozóra való tekintettel nemrég látogatást tett nálam, átnyújtottam neki egy üzenetet, melyben kifejtettem az Egyház ide vonatkozó tanításának néhány alapvető pontját. Ez az üzenet a mostani különleges alkalmon túlmenően általánosabban tekinti át a maga egészében a nők tényleges helyzetét és problémáit, és ügyük szolgálatára kíván lenni a mai Egyházban és a világban. Ezért kívántam, hogy -- a minél szélesebb körű megismertetés végett -- jusson el valamennyi püspöki konferenciához.

Hivatkozván arra, amit abban a dokumentumban írtam, szeretnék most közvetlenül fordulni minden egyes nőhöz, hogy együtt gondoljuk végig a nők mai helyzetének problémáit és kilátásait, s közben különösen 'a nők méltósága és jogai Isten igéjének fényében' témakörrel akarok foglalkozni.

E képzeletbeli párbeszéd kiindulópontjának a hálának kell lennie. Az Egyház -- ahogy a Mulieris dignitatem kezdetű apostoli iratomban írtam -- "köszönetet kíván mondani a Legszentebb Háromságnak 'a nő misztériumáért', minden nőért, azért, ami a női méltóság örök mércéje, 'Isten nagy tetteiért', amelyek a nőkben és a nők által valósultak meg az emberi nemzedékek során."

2. A hála, melyet az Úrnak a nők világban betöltött hivatására és küldetésére vonatkozó tervéért fejezünk ki, egyúttal konkrét és közvetlen hála a nők felé is, minden nő felé azért, amit az emberiség életében képviselnek.

Hála neked, nő, aki édesanya vagy, aki egyedülállóan örömteli és fájdalmas tapasztalattal anyaöllé leszel az ember számára; aki a világra jövő gyermek számára Isten mosolyává leszel, aki első lépéseit irányítod, gondját viseled, míg felnő, és olyan pontot jelentesz további életútján, ahová mindig visszatérhet.

Hála neked, nő, aki feleség vagy, aki sorsodat visszavonhatatlanul egy férfiéhoz kapcsolod, önmagatok kölcsönös elajándékozásában szolgálva a közösséget és az életet.

Hála neked, nő, aki leány és nővér vagy, aki érzékenységeddel, intuitív adottságoddal, önzetlenségeddel, állhatatosságoddal gazdagítod a szűkebb családot, s általa a társadalom egész életét.

Hála neked, dolgozó nő, aki a szociális, gazdasági, kulturális, művészeti és politikai élet minden területén jelen vagy -- azért, hogy nélkülözhetetlen módon hozzájárulsz az értelmet és az érzelmet összekapcsoló kultúra fölépítéséhez, az életnek a "misztériumra" mindig fogékony értelmezéséhez, az emberibb gazdasági és politikai struktúrák létrehozásához.

Hála neked, nő, aki szerzetesnő vagy, aki Krisztus, a megtestesült Ige édesanyjának, minden nők között a legnagyobbnak példája szerint engedékenyen és hűséggel nyílsz meg az isteni szeretet számára, így segítvén az Egyházat és az egész emberiséget, hogy élete Istennek adott "jegyesi" válasz legyen, mely csodálatos módon fejezi ki azt a közösséget, melyet ő teremtményeivel meg akar valósítani.

Hála neked, nő, azért, hogy nő vagy! Női mivoltodban gyökerező érzékenységeddel gazdagítod a világ megértését és hozzájárulsz az emberi kapcsolatok teljes igazságához.

3. A hála azonban nem elég, tudom. Sajnos olyan beidegződésekkel átszőtt történelem örökösei vagyunk, mely minden korban és mindenütt megnehezítette a nő útját, akinek méltóságát félreismerték, értékeit eltorzították, akit gyakran kizártak, sőt rabszolgává tettek. Ez akadályozta abban, hogy valóban önmaga legyen, az egész emberiséget pedig megfosztotta az igazi lelki gazdagságtól. Biztosan nem lenne könnyű pontosan kimutatni a bűnös felelősséget, ha azokra a kulturális lerakódásokra gondolunk, amelyek évszázadokon át meghatározták a gondolkodásmódot és az intézményeket. De ha eközben, különösen bizonyos történelmi körülmények között az Egyház számos fia is követett el objektív bűnöket, azt őszintén sajnálom. E sajnálat úgy hassa át az egész Egyházat, hogy megújult hűséggel merítsünk az evangéliumból, mely magának Krisztusnak a magatartásából fakadó, múlhatatlan érvényű üzenetet hordoz éppen a nők mindenfajta kihasználás és elnyomás alóli fölszabadításának témakörével kapcsolatban is. Ő, midőn túllépett az akkori kultúra előírásain, a nőkkel szemben nyitott, figyelmes, elfogadó és odahajló magatartást tanúsított. Ily módon tisztelte a nőben azt a méltóságot, melyet az öröktől fogva hordoz Isten tervében és szeretetében. Ha e második évezred végén Krisztusra pillantunk, önkéntelenül is azt kérdezzük: Mennyi talált meghallgatásra, mi valósult meg üzenetéből?

Igen, itt az ideje, hogy bátor emlékezéssel és a felelősség nyílt bevallásával tekintsünk az emberiség hosszú történelmére, melyhez a nők -- legtöbbször sokkal kedvezőtlenebb föltételek között -- oly módon járultak hozzá, ami nem marad el a férfiak mögött. Különösen azokra a nőkre gondolok, akik szerették a kultúrát és a művészetet, és ennek szentelték magukat, bár kezdettől fogva hátrányos helyzetben voltak, gyakran csak gyengébb neveltetésben lehetett részük, leértékelték, félreismerték, még meg is tagadták intellektuális teljesítményeiket. A nők sokrétű történelemformáló tevékenységéről a tudományos történetírás eszközeivel sajnos csak nagyon kevés állapítható meg. Az élet folyamatára, az egymást követő nemzedékekre jótékony hatást gyakorló női tevékenységnek szerencsére vannak igazolható nyomai, még ha az idő el is fedte őket. E nők e roppant 'hagyománya' tekintetében az emberiség mérhetetlen adósságot halmozott föl. Hány nőt értékeltek és értékelnek még mindig inkább fizikai külseje, mint szaktudása, munkája, szellemi produktumai, érzékenységének gazdagsága, s végül létének és lényének sajátos méltósága szerint!

4. És mit mondjunk azokról az akadályokról, melyek a világ számos részén még mindig gátolják a nők teljes bevonását a társadalmi, politikai és gazdasági életbe? Gondoljunk csak arra, ahelyett, hogy jutalmaznák, milyen gyakran büntetik az anyaság ajándékát, melynek pedig az emberiség a továbbélését köszönheti. Bizonyára sokat kell még azért tenni, hogy a feleségek és anyák ne szenvedjenek hátrányos megkülönböztetést. Sürgősen el kell érni, hogy az emberi személy mindenütt valódi jogegyenlőséget kapjon, és ez jelenti az 'azonos munkáért azonos bért' elv érvényesülését, a dolgozó anyák védelmét, az igazságos szakmai előrejutást, a házastársak családjogi egyenlőségét, és mindannak az elismerését, ami az állampolgár jogaival és kötelességeivel egy demokráciában összefügg. Az igazságosság aktusáról van szó, de szükségszerűségről is. Az előttünk álló, nagyon komoly problémák (szabadidő, életminőség, kivándorlás, szociális szolgálatok, eutanázia, drogok, egészségügy és beteggondozás, ökológia stb.) a jövő politikájában egyre megoldhatatlanabbak lesznek a nő bevonása nélkül. Mindezeken a területeken a tapasztalatok szerint értékesnek bizonyul a nők fokozottabb társadalmi jelenléte, mert hozzájárulnak a csupán teljesítmény- és produktivitás-központú szemléletből eredő társadalmi ellentmondások kiküszöböléséhez, és a rendszerek olyan átalakítását segítik elő, mely előnyben részesíti "a szeretet civilizációjában" körvonalazódó humanizációs folyamatokat. 

5. Hogyan hagyhatnánk említés nélkül, ha a nő világban elfoglalt helyzetének egyik legkényesebb területét tekintjük, a nőkkel szemben elkövetett nemi erőszak hosszú és lesújtó -- gyakran persze felszínre sem került -- történetét? A harmadik évezred küszöbén nem maradhatunk közömbösek és rezignáltak e jelenséggel szemben. Itt az ideje, hogy nyomatékosan elítéljük a nemi erőszak formáit, melynek tárgya általában a nő, és megfelelő törvényes eszközökkel védekezzünk ellene. Az emberi személy tisztelete nevében panaszt kell emelnünk azonkívül az élvezetvágy és az üzleti szellem által meghatározott, széles körben terjedő kultúra ellen, mely a nemiség következetes kizsákmányolását segíti elő, amennyiben fiatal korban levő leányokat is arra kényszerít, hogy a korrupció prédájává váljanak és testüket áruba bocsássák.

Mekkora tiszteletet érdemelnek ellenben -- látván az ilyen elfajulásokat -- azok a nők, akik gyermekük iránti hősies szeretettel kihordják terhességüket, mely az erőszakkal rájuk kényszerített nemi kapcsolat eredménye; ami nemcsak a világban sajnos még mindig oly gyakori háborúk rémtetteinek egy fejezete, hanem előfordul a hedonista engedékenység kultúrája által gyakran megrontott jólét és béke körülményei között is, melyben nagyon könnyen tenyészik az agresszív férfiasságra való hajlam. Ilyen körülmények között az abortusz, amely persze mindig súlyos bűn marad, inkább a férfi és a környezet terhére írható bűncselekmény, mint a nőnek felróható bűn.

6. A nőknek szóló hálám ezért nyomatékos felhívás is: tegyen meg minden szükségeset mindenki, különösképpen pedig az államok és a nemzetközi intézmények, hogy a nők ismét megkapják a méltóságuknak és szerepüknek kijáró teljes tiszteletet. Ennek kapcsán nem mulaszthatom el, hogy ki ne nyilvánítsam csodálatomat azon jóakaratú nők iránt, akik a nők védelmében az alapvető társadalmi, gazdasági és politikai jogok kivívásának szentelték magukat, és bátor kezdeményezésükkel olyan korban álltak elő, amikor e küzdelmüket túlzásnak, a hiányzó nőiesség jelének, nagyzolásnak, sőt bűnnek tekintették!

Ahogy a nőnek erre a nagyszerű felszabadítási folyamatára tekintve az idei béke-világnapra küldött üzenetemben írtam, elmondható, hogy "nehéz és bonyolult, időnként tévedésektől sem mentes, lényegében azonban pozitív út volt, még ha nem is értünk a végére, látván a sok akadályt, mely a világ különböző részein annak útjában áll, hogy a nőt sajátos méltóságának megfelelően elismerjék, tiszteljék és megbecsüljék."2

Ezen az úton tovább kell menni! Mégis meg vagyok győződve róla, hogy a nő önazonosságának teljes tiszteletben tartásához vezető legrövidebb út megtalálása nemcsak a bűncselekmények és igazságtalanságok kipellengérezésén múlik, még ha erre szükség is van, hanem ezenkívül és mindenekelőtt egy hatékony és átgondolt programon, mely átfogja a nő életének minden területét, kezdve azzal, hogy újból és egyetemesen tudatosítani kell a nő méltóságát. E méltóság elismerésére a sokféle történelmi beidegződés ellenére maga az értelem késztet minket, mely fölfogja Istennek a minden emberi szívbe írott törvényét. Mindenekelőtt azonban Isten Igéjéből tudjuk teljes világosságában fölismerni a nő méltóságának alapvető antropológiai fundamentumát, mely Istennek az emberiségre vonatkozó tervében gyökerezik.

7. Engedjétek meg ezért, kedves nővéreim, hogy veletek együtt még egyszer elgondolkozzam a Szentírásnak azon a csodálatos részletén, mely az ember teremtését írja le, s mely oly sok mindent mond a ti méltóságotokról és küldetésetekről a világban.

A Teremtés könyve összefoglalóan, költői és szimbolikus formában, de mélységesen igaz nyelven beszél a teremtésről: "Isten megteremtette az embert, a maga képére és hasonlatosságára. Isten képmásául teremtette őt. Férfinak és nőnek teremtette őket". Az isteni teremtés pontos terv szerint történik. Mindenekelőtt elhangzik, hogy az ember "Isten képmására, hozzá hasonlóvá" teremtetett, s ez a megfogalmazás egyúttal világosan mutatja az ember különleges voltát a teremtés egész művében.

Azután azt olvassuk, hogy már kezdetben "férfinak és nőnek" lett teremtve. Maga a Szentírás adja meg ennek az adatnak az értelmezését: az ember, habár körülveszi a látható világ számtalan teremtménye, tudatára ébred, hogy egyedül van.  Isten beavatkozik, hogy kisegítse ebből a magányosságából: "Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő." A nő teremtése tehát kezdettől a segítségnyújtás elvére van rendelve, de nem -- s ez meggondolandó -- az egyoldalú, hanem a kölcsönös segítségnyújtás elvére. A nő a férfi kiegészítője, mint ahogy a férfi a nő kiegészítője: férfi és nő kölcsönösen beteljesíti egymást. A nőiesség éppúgy megvalósítja az "emberit", mint a férfiasság, de másfajta, kiegészítő jelleggel.

Amikor a Teremtés könyve "segítőtársról" beszél, az nemcsak a tevékenység, hanem a lét területére is vonatkozik. A női és férfi mivolt nemcsak fizikai és pszichikai, hanem ontológiai szempontból is kiegészítik egymást. Csak a "férfias" és "nőies" kettősség valósítja meg teljesen az"emberit".

8. Isten, miután férfinak és nőnek teremtette az embert, azt mondja mindkettőnek: "Töltsétek be a földet, és vonjátok uralmatok alá". Nemcsak a szaporodás képességét kölcsönzi nekik, hogy az emberi nem fennmaradjon az időben, hanem rájuk bízza feladatként a földet is, amennyiben kötelességükké teszi, hogy felelősségteljesen bánjanak annak forrásaival. Az ember mint értelmes és szabad lény fölszólítást kap, hogy változtassa meg a föld arculatát. E feladat kapcsán, mely lényegében kultúrtevékenység, mind a férfi, mind a nő kezdettől ugyanazt a felelősséget viseli. Hitvesi és termékeny kölcsönösségükben, közös feladatukban, hogy uralják és vessék hatalmuk alá a földet, a férfi és a nő között nem statikus egyenlőség van, de nem is szakadékszerű különbség és kérlelhetetlen konfliktus: kapcsolatuk a legtermészetesebben, Isten tervének megfelelően "a kettő egysége", azaz egy kapcsolatra épült "egység a kettősségben", melyben mindketten gazdagító és felelősséggel áthatott ajándéknak érzik a személyek közötti kölcsönös kapcsolatot.

Erre a "kettő egységére" Isten nemcsak a szaporodást és a családi életet bízta, hanem a történelem fölépítését is. Ha a család 1994-ben tartott nemzetközi évében a nőre, mint anyára terelődött a figyelem, akkor a pekingi konferencia alkalmasnak tűnik, hogy újólag tudatosítsuk mindazt, amivel a nő egész társadalmak és nemzetek életéhez járul hozzá. E hozzájárulása mindenekelőtt szellemi--kulturális, de társadalmi--politikai és gazdasági természetű is. Valóban sokat köszönhetnek a nőknek a társadalom különböző területei, az államok, a nemzeti kultúrák és -- mindent egybevetve -- az egész emberiség fejlődése!

9. A fejlődést rendes körülmények között tudományos és műszaki kategóriákkal értékelik, és a nők ilyen szemszögből sem maradnak adósak. Ez azonban a fejlődésnek nem az egyetlen, és nem is a legfontosabb dimenziója. Fontosabbnak tűnik az etikai--szociális dimenzió, az emberi kapcsolatok és a lélek értékei: e dimenziót illetően -- mely kezdve a személyek közötti mindennapi kapcsolatokon, különösen a családon belül, gyakran minden feltűnés nélkül bontakozik -- a társadalom széles körben adósa a "női géniusznak".

Ebben az összefüggésben szeretnék külön is köszönetet mondani azoknak a nőknek, akik -- családjukon túl is -- a nevelés különböző területein dolgoznak: óvodákban, iskolákban, egyetemeken, intézetekben, plébániákon, egyesületekben és mozgalmakban. Ahol oktatókra és nevelőkre van szükség, mindenütt megnyilvánul, milyen rendkívüli készséggel szentelik magukat a nők az emberi kapcsolatoknak, különösen a leggyengébbek és a legvédtelenebbek javára. E munka során valami olyat valósítanak meg, ami érzelmi, kulturális és lelki anyaságnak nevezhető, mely a személy fejlődésére és a társadalom jövőjére kifejtett hatása miatt valójában fölbecsülhetetlen értékű. És hogy hagyhatnánk itt említés nélkül oly sok katolikus nő és női szerzetesrend tanúságát, akik a különböző földrészeken a gyermekek, fiúk és lányok, nevelését tették fő szolgálatukká? Nem kell-e hálás szívvel tekintenünk mindazokra a nőkre, akik az egészségügyi szolgálat frontján dolgoztak és dolgoznak továbbra is, és nemcsak jól szervezett egészségügyi intézmények keretében, hanem gyakran nagyon sanyarú körülmények között, a világ legszegényebb országaiban, s ezzel a szolgálatnak olyan tanúságát adják, mely nem ritkán a vértanúsággal határos?

10. Ezért, kedves nővéreim, az a kívánságom, hogy különös figyelemmel gondoljuk végig "a női géniusz" témakörét, nemcsak azért, hogy fölismerjük benne a pontos isteni terv vonásait, melyet el kell fogadni és be kell tartani, hanem azért is, hogy több teret kapjon a társadalom egész életében, így az egyházi életben is. Ezzel a témával, melyet már a Mária-év alkalmából is fölvetettem, részletesen foglalkozhattam a már említett, 1988-ban megjelent Mulieris dignitatem kezdetű apostoli iratomban. Idén pedig abban a levélben akartam gondolatban a Mulieris dignitatemhez kapcsolódni, melyet hagyományosan nagycsütörtökre küldök a papoknak, s melyben fölhívtam őket, gondolják végig, milyen fontos szerepet játszik életükben a nő mint anya, mint testvér és mint munkatárs az apostoli munkában. Ez annak a "segítségnyújtásnak" -- a házastársitól különböző, de szintén fontos -- másik dimenziója, melyet a Teremtés könyve szerint a nőnek nyújtania kell a férfi számára.

Az Egyház Máriában látja "a női géniusz" legfenségesebb megnyilvánulását, és a késztetések el nem apadó forrását találja benne. Mária "az Úr szolgálóleányának" nevezte magát.8 Isten igéje iránti engedelmességből elfogadta a názáreti család hitvesének és édesanyjának kitüntetett, de könnyűnek éppen nem nevezhető hivatását. Azáltal, hogy vállalkozott Isten szolgálatára, az ember szolgálatába is állt: szeretetszolgálatra. E szolgálat lehetővé tette számára, hogy megtapasztalja életében a titokzatos, de valóságos "uralkodást". Nem véletlenül szólítják az "ég és a föld királynőjének". Így szólítja őt a hívők egész közössége, és sok nemzet és nép szólítja őt saját "Királynőnek". Az ő "uralkodása" szolgálat! Az ő szolgálata "uralkodás"!

Így értendő a tekintély mind a családban, mind a társadalomban és az Egyházban. Az "uralkodás" az ember lényegi hivatását nyilatkoztatja ki, aki annak képére teremtetett, aki ég és föld Ura, és arra hivatott, hogy Krisztusban Isten fogadott gyermekévé legyen. Az ember a Földön az egyetlen teremtmény, akit "Isten önmagáért akart", ahogy a II. vatikáni zsinat tanítja, mely jellemző módon hozzáfűzi, hogy az ember "csak akkor talál teljesen önmagára, ha őszintén elajándékozza magát".

Ebben áll Mária anyai "uralkodása". Mivel egész élete a Fiúnak szóló odaadás volt, az egész emberi nem fiai és leányai iránti odaadássá is válik, amennyiben mélységes bizalmat kelt abban, aki hozzá fordul, hogy az élet nehéz ösvényén végső, transzcendens céljához eljusson. Ezt a végcélt mindenki hivatásának állomásain át éri el, s e cél mind a férfi, mind a nő földi tevékenységének irányt mutat.

11. Ha így értelmezzük a szolgálatot -- melyet, ha szabadon, kölcsönösségben és szeretetben végeznek, az ember igaz "királyságát" fejezi ki --, elfogadható bizonyos szerepkülönbség, anélkül, hogy ennek hátrányos következményei lennének a nőre nézve, föltéve, hogy e különbség nem önkény eredménye, hanem a férfiúi és női lét sajátosságaiból fakad. Ha Krisztus -- szabad és szuverén döntéssel, melyről jól tanúskodik az evangélium és az Egyház állandó hagyománya -- csak férfiakra hagyta, hogy a papi szolgálat gyakorlásával neki mint az Egyház "pásztorának" és "vőlegényének" "ikonjai" legyenek, ez nem csorbítja a nők szerepét, ahogy egyébként az Egyház többi tagjáét sem, akik nem viselik a papi hivatalt, de részesülnek a keresztségben gyökerező "általános papság" méltóságában. Ezeket a szerepkülönbségeket ugyanis nem az emberi társadalom funkcionális szabályozásának fényénél, hanem a szentségi rend sajátos kritériumai alapján kell értelmezni, azaz azoknak a jeleknek a rendjében, melyeket Isten szabadon választott, hogy jelenlétét az emberek között láthatóvá tegye.

Egyébként éppen e jelrendszer keretében, jóllehet a szentségi területen kívül, nem csekély a jelentősége a Mária magasztos példája szerint megélt "nőiességnek". Mert a hívő, és egész különlegesen az "Istennek szentelt" nő "női mivoltában" van egyfajta benső "prófétaság" egy nagyon megragadó szimbolika, mondható egy jelentőségteljes "képmásság", mely Máriában tökéletesen megvalósult, és egy "szűzi" szív föltétlenségével -- hogy Krisztus "jegyese" és a hívő "anyja" legyen -- az Egyháznak mint szent közösségnek a lényegét találóan fejezi ki. A férfi és a nő kölcsönös kiegészítő szerepének e "képmása" jobban kinyilvánítja az Egyház két elkerülhetetlen dimenzióját: a "máriás" és az "apostoli--péteri" elvet.

Másrészt -- erre emlékeztettem a papokat az említett idei nagycsütörtöki levélben -- a szolgálati papság Krisztus tervében "nem az uralkodás, hanem a szolgálat kifejezése Az Egyház sürgős feladata, hogy Isten Igéjének világosságánál naponta megújulva ezt egyre világosabban megmutassa mind a közösségi szellem kibontakoztatásával, mind a részvétel minden sajátosan egyházi eszközének gondos támogatásával, mind a számtalan személyes és közösségi karizma -- melyeket Isten lelke a keresztény közösség épülésére és az emberek szolgálatára támaszt -- megbecsülésével és tiszteletben tartásával.

A szolgálat e tág terében az Egyház kétezer éves története folyamán -- a sok beidegződés ellenére -- valóban megismerte a "női géniuszt", hiszen kiváló nők támadtak belőle, akik mély és üdvös hatást gyakoroltak a következő nemzedékekre. Gondolok a női vértanúk, szentek, rendkívüli misztikusok hosszú sorára. Gondolok különösen Sziénai Szent Katalinra és Avilai Szent Terézre, akiket a boldog emlékezetű VI. Pál pápa egyháztanítóvá nyilvánított. S hogy is ne emlékeznénk meg itt azokról a nőkről, akik hitük ösztönzésére rendkívüli jelentőségű szociális kezdeményezéseket tettek, elsősorban a legszegényebbek szolgálatában? A jövő Egyháza a harmadik évezredben bizonyára nem mulasztja el, hogy elismeréssel legyen a "női géniusz" új és csodálatos megnyilvánulásai iránt. 

12. Látjátok hát, kedves nővéreim, mi minden motiválja az Egyház óhaját, hogy az Egyesült Nemzetek szervezésében Pekingben sorra kerülő konferencia a teljes igazságot nyilvánítsa ki a nőről. Emeljék ki kellőképpen a "női géniuszt", amennyiben tekintetüket nemcsak az egykor élt vagy ma élő nagy és közismert nőkre vetik, hanem minden olyan egyszerű nőre is, aki tehetségét mint nő a mindennapokban mások szolgálatában juttatja kifejezésre. Mert a nő különösen önmagának a mindennapi életben való elajándékozásában ragadja meg életének mély elhivatottságát, ő, aki talán jobban látja az embert, mint a férfi, mert ő a szívével lát. Ő a különböző ideológiai vagy politikai rendszerektől függetlenül látja az embert. Látja nagyságát és korlátait, és megpróbál elébe menni és segítségére lenni. Ily módon megvalósul az emberiség történelmében a Teremtő alapvető terve, és a hivatások és elhivatottságok sokféleségében szakadatlan megnyilvánul az a -- nemcsak fizikai, hanem mindenekelőtt lelki -- szépség, mellyel Isten kezdettől megajándékozta az emberi teremtményt, és különösen a nőt.

Miközben imádságommal az Úrra bízom e fontos pekingi találkozó sikerét, fölhívom az Egyház közösségét, használja föl ezt az évet arra, hogy őszinte hálát mondjon a világ Teremtőjének és Megváltójának azért a nagy jóért, azért az ajándékért, ami a női mivolt, mely a maga sokrétű megjelenési formájában az emberiség és az Egyház alapvető örökségéhez tartozik.

Mária, szeretet királynője, virrassz a nők és küldetésük fölött, mely az emberiség, a béke és Isten országának növekedése szolgálatára rendeli őket!

Áldásommal.

Vatikán, 1995. június 29-én, Péter és Pál apostolok ünnepén.

II. János Pál pápa”

Forrás: II. János Pál pápa levele a nőknek a Nők IV. Világkonferenciája (Peking, 1995. szeptember) alkalmából. Fordította: Paulik Péter, Lektorálta: Dr. Diós István