Az életrajzi források és a hagyomány figyelemreméltó részleteket
elevenítenek fel a szent életéből.
Elbeszélik, hogy Domonkos édesanyja -- mint ez sok más szent
idesanyjával megtörtént -- fia születése előtt álmot látott, és az
álom prófécia volt a gyermek jövőjéről. Látott egy kicsi, tarka
kutyát, amely a szájában fáklyát vitt, körbefutotta és lángba
borította az egész földet. Ebben a domonkosok később magukra ismertek,
amikor fekete-fehér ruhájukban és lángoló szavukkal, mint a nemes
vadászkutyák -- Nagy Szent Gergely hasonlította az igehirdetőket a
kutyákhoz -- elkergették a rókákat, amelyek az Úr szőlőjét
pusztították.
Domonkos fiatal kanonok volt, amikor először megtérített egy lelket:
Diego püspökkel úton voltak és Toulouse-ban megszálltak egy fogadóban.
Egyszer csak kiderült, hogy a fogadós a katar eretnekek közé tartozik,
s ő volt az első katar, akit Domonkos életében látott. Apostoli
buzgósága azonnal cselekvésre indította: miközben a többiek éjszakai
álmukat aludták, ő a fogadóssal beszélgetett, és végigvitatkozták
vallási kérdésekről az éjszakát. Mikor pirkadni kezdett, a fogadós
meghajolt az igazság előtt és megtért.
A katarok és a katolikusok közötti vitában gyakori volt az az
eljárás, hogy mindkét fél pergamenre írta fel a maga tételét és annak
bizonyítékait, majd döntőbírákra bízták: ítéljék meg, melyik oldalon
áll az igazság. Domonkos Montréalban szerkesztett egy ilyen iratot és
átadta a bírónak. Mikor este a bírák kandallónál ültek, egyiküknek az
az ötlete támadt, hogy vessék tűzbe Domonkos pergamenjét, s ha
sértetlen marad, akkor nyilvánvalóan nem a katarok, hanem a
katolikusok oldalán áll az igazság. A javaslatot elfogadták, és
bedobták a tűzbe a pergament, ám egy váratlan széllökés kivetette a
kandallóból. Ugyanez történt másodszor, sőt harmadszor is: a pergamen
sértetlen maradt. Akkor a bírák megegyeztek abban, hogy erről nem
tudhat senki. Csakhogy az egyik bíró nem bírta tartani a száját, és
híre ment a ,,csodának''.
Domonkos nagyon szeretett Carcassonéban misszionálni. Amikor
megkérdezték tőle, hogy mi ennek a magyarázata, azt válaszolta: ,,az,
hogy itt az egész világ ellenség''.
Hiába jeleztek neki előre veszedelmeket, soha nem változtatta meg
útirányát, sőt, minden veszedelem ellenére nyugodtan aludt az
útszéleken. ,,Nem félsz a haláltól? -- kérdezték tőle ámulva a
katarok. --Mit tettél volna, ha elfogunk?'' ,,Arra kértelek volna
titeket -- válaszolta --, hogy ne egy csapással öljetek meg, hanem
lassan tépjétek szét a testemet, hogy így részese lehessek a mennyei
koronának.''
Még ma is megvan az útmenti kereszt Prouille mellett azon a helyen,
ahol a következő történt: Domonkos jámbor énekeket énekelve ment, és
beleütközött két rablóba, akik lesben álltak, hogy megöljék.
Gondtalansága és nyugalma annyira lenyűgözte őket, hogy bénultan
eresztették le a fegyverüket és kereket oldottak.
Egyik missziós útján előkelő asszonyok fogadták be a házukba, akik
maguk is hajlottak az albigensek tanítása felé. Mikor látták, hogy
eledelül csak kenyeret fogad el, csak vizet iszik és éjszaka a puszta
földön alszik, apostoli egyszerűségén úgy megrendültek, hogy
megszilárdultak katolikus hitükben.
Amikor Domonkos első társait maga köré gyűjtötte, a toulouse-i
székesegyházi iskola magiszterének, a híres Stavensbynek volt egy
álma. Reggel, még a tanítás megkezdése előtt a szobájában váratlanul
elnyomta az álom az írópultnál. A város egész vidékét látta, teljes
éjszakai sötétségben. Hirtelen feltűnt hét csillag, melyek gyorsan
mveltek fölfelé az égen, majd egyre több csillag követte őket, s végül
az egész táj kivilágosodott. Erre felriadt, összekapkodta a könyveit
és sietett az órára, hogy el ne késsen. Mikor belépett a terembe, ott
állt előtte Domonkos hat társával. Azzal a kéréssel fordultak hozzá,
hogy ők egészen friss igehirdetők, de szeretnék elmélyíteni hitbeli
tudásukat, ezért a mester engedje meg, hogy hallgassák őt. A mester
úgy fogadta őket, mint az ég küldötteit.
Megrendítő ereje van azoknak a feljegyzéseknek, amelyek Domonkos
későbbi imádságos életéről maradtak ránk. Ezek szerint amikor a többi
testvér nyugovóra tért, Domonkos megkezdte a maga lelki őrködését a
templomban. Körbejárta a templomot: minden oltár és szentkép előtt
megállt, mélyen meghajolt, letérdelt, majd leborult a földre úgy, hogy
homlokával érintette a kövezetet. Ezt nagyon sokszor elismételte, s ha
a szent hév elfogta, kitárt karral imádkozott a templom közepén. Az
egész teste -- mondta az egyik testvér -- olyan volt, ,,mint egy
lángoló nyíl, amely az Isten által megfeszített íjról száll az ég
felé''. Majd visszavonult a templom egyik sarkába, és ostorozni kezdte
a vállát és a hátát. Közben kérő imádságokat mondott, olykor annyira
hangosan, hogy felhallatszott a testvérek cellájába, s egyik-másik fel
is ébredt rá. Ezután az oltár lépcsőjére térdelt, és ott folytatta
imádságát. A testvérek többször látták elragadtatásban a föld felett
lebegni.
Mindössze két vagy három órát aludt, köpenyébe burkolózva a templom
kövezetén vagy az egyik padban. Nem is volt cellája és ágya. Reggel a
kórusban ő volt az első. Naponta misézett és az átváltoztatástól az
áldozásig hullottak a könnyei. Hosszasan elmerült a Szentírás
tanulmányozásában, térdén tartva a hatalmas könyvet, ahogy Fra
Angelico is megfestette. Ötvenegy éves volt, amikor egyik nagyon
kimerítő apostoli útjáról, Velencéből visszatért Bolognába. Lázas
volt, és nagyon fájt a gyomra. A beteget, hogy kínjain könnyítsenek,
egy városon kívüli kolostorba vitték, ahol a nyári forróságot nem
lehetett annyira érezni. A testvérek összegyűltek köréje, és így
kezdett beszélni hozzájuk: ,,Hármas örökséget hagyok rátok: a
szeretetet, az alázatosságot és a szegénységet. Ha valaki ezt az
örökséget tőlem átveszi, társam lesz a mennyek országának öröklésében.
Ne szomorkodjatok amiatt, hogy eltávozom közületek, mert ahová most
megyek, ott sokkal inkább a javatokra leszek, mint itt a földön.''
Ezután kérte a haldokló szentségeit.
Akkor feltárult a templom ajtaja, és néhány testvér jött
lábujjhegyen, de haragos sietséggel. ,,A plébános -- háborogtak -- azt
mondja, hogy aki a templomában hal meg, azt ott is kell eltemetni!''
Erre a haldokló Domonkos felemelkedett fektéből: ,,Soha! Én testvéreim
lába alatt akarok nyugodni! Vigyetek ki innét, hogy az utcán halhassak
meg, és jogom legyen ahhoz, hogy a saját templomunkban temessetek
el!'' Akkor a testvérek hordágyat készítettek, óvatosan ráfektették,
és elvitték magukkal a Szent Miklós-templomba. Moneta testvér
cellájában készítettek neki helyet, hiszen saját cellája nem volt.
Mikor egészen közelinek érezte a halált, csendesen felsóhajtott:
,,Készüljetek! Kezdjétek!'' Elkezdték mondani a haldoklók imádságát.
Mikor ezekhez a szavakhoz értek: ,,Jöjjetek segítségül, Isten
szentjei! Jöjjetek, Urunk angyalai! Vigyétek az ő lelkét a Fölséges
színe elé!'' Domonkos az ég felé emelte karjait, s mintha két erős kéz
ragadná meg és emelné magához, kilehelte lelkét.
 |
| Szent Domonkos |
Istenünk,
ki Egyházadat arra méltattad,
hogy Szent Domonkos életével és tanításával megvilágosítottad,
kérünk engedd az ő közbenjárására,
hogy földi dolgainkban oltalmat találjunk nálad,
lélekben pedig egyre gyarapodjunk Benned!
Forrás: Szentek élete
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése