„A világon élő Összes Nőnek
szívélyes üdvözletem!
1. Együttérzésem és hálám
jeleként küldöm mindannyiatoknak ezt a levelet, most, amikor közeleg a Nők IV.
Világkonferenciája, melyet ez év szeptemberében tartanak Pekingben.
Mindenekelőtt az Egyesült
Nemzetek Szervezetének szeretném kifejezni nagyrabecsülésemet ezért a nagy
jelentőségű kezdeményezésért. Az Egyház is hozzá kíván járulni a nők
méltóságának, szerepének és jogainak védelméhez, s nem csupán azzal, hogy a Szentszék
különös figyelemmel vesz részt a Pekingben folyó munkában, hanem azzal is, hogy
közvetlenül szól minden nő szívéhez és értelméhez. Amikor Gertrude Mongella
asszony, a konferencia főtitkára e fontos találkozóra való tekintettel nemrég
látogatást tett nálam, átnyújtottam neki egy üzenetet, melyben kifejtettem az
Egyház ide vonatkozó tanításának néhány alapvető pontját. Ez az üzenet a
mostani különleges alkalmon túlmenően általánosabban tekinti át a maga
egészében a nők tényleges helyzetét és problémáit, és ügyük szolgálatára kíván
lenni a mai Egyházban
és a világban. Ezért kívántam, hogy -- a minél szélesebb körű megismertetés
végett -- jusson el valamennyi püspöki konferenciához.
Hivatkozván arra, amit abban a
dokumentumban írtam, szeretnék most közvetlenül fordulni minden egyes nőhöz,
hogy együtt gondoljuk végig a nők mai helyzetének problémáit és kilátásait, s
közben különösen 'a nők méltósága és jogai Isten igéjének fényében' témakörrel
akarok foglalkozni.
E képzeletbeli párbeszéd
kiindulópontjának a hálának kell lennie. Az Egyház -- ahogy a Mulieris dignitatem
kezdetű apostoli iratomban írtam -- "köszönetet kíván mondani a
Legszentebb Háromságnak 'a nő misztériumáért', minden nőért, azért, ami a női
méltóság örök mércéje, 'Isten nagy tetteiért', amelyek a nőkben és a nők által
valósultak meg az emberi nemzedékek során."
2. A hála, melyet az Úrnak a
nők világban betöltött hivatására és küldetésére vonatkozó tervéért fejezünk
ki, egyúttal konkrét és közvetlen hála a nők felé is, minden nő felé azért, amit
az emberiség életében képviselnek.
Hála neked, nő, aki édesanya
vagy, aki egyedülállóan örömteli és fájdalmas tapasztalattal anyaöllé leszel az
ember számára; aki a világra jövő gyermek számára Isten mosolyává leszel, aki
első lépéseit irányítod, gondját viseled, míg felnő, és olyan pontot jelentesz
további életútján, ahová mindig visszatérhet.
Hála neked, nő, aki feleség vagy,
aki sorsodat visszavonhatatlanul egy férfiéhoz kapcsolod, önmagatok kölcsönös
elajándékozásában szolgálva a közösséget és az életet.
Hála neked, nő, aki leány és
nővér vagy, aki érzékenységeddel, intuitív adottságoddal, önzetlenségeddel,
állhatatosságoddal gazdagítod a szűkebb családot, s általa a társadalom egész
életét.
Hála neked, dolgozó nő, aki a
szociális, gazdasági, kulturális, művészeti és politikai élet minden területén
jelen vagy -- azért, hogy nélkülözhetetlen módon hozzájárulsz az értelmet és az
érzelmet összekapcsoló kultúra fölépítéséhez, az életnek a
"misztériumra" mindig fogékony értelmezéséhez, az emberibb gazdasági
és politikai struktúrák létrehozásához.
Hála neked, nő, aki szerzetesnő
vagy, aki Krisztus, a megtestesült Ige édesanyjának, minden nők között a
legnagyobbnak példája szerint engedékenyen és hűséggel nyílsz meg az isteni
szeretet számára, így segítvén az Egyházat és az egész emberiséget, hogy élete
Istennek adott "jegyesi" válasz legyen, mely csodálatos módon fejezi
ki azt a közösséget, melyet ő teremtményeivel meg akar valósítani.
Hála neked, nő, azért, hogy nő
vagy! Női mivoltodban gyökerező érzékenységeddel gazdagítod a világ megértését
és hozzájárulsz az emberi kapcsolatok teljes igazságához.
3. A hála azonban nem elég,
tudom. Sajnos olyan beidegződésekkel átszőtt történelem örökösei vagyunk, mely
minden korban és mindenütt megnehezítette a nő útját, akinek méltóságát
félreismerték, értékeit eltorzították, akit gyakran kizártak, sőt rabszolgává
tettek. Ez akadályozta abban, hogy valóban önmaga legyen, az egész emberiséget
pedig megfosztotta az igazi lelki gazdagságtól. Biztosan nem lenne könnyű pontosan
kimutatni a bűnös felelősséget, ha azokra a kulturális lerakódásokra gondolunk,
amelyek évszázadokon át meghatározták a gondolkodásmódot és az intézményeket.
De ha eközben, különösen bizonyos történelmi körülmények között az Egyház
számos fia is követett el objektív bűnöket, azt őszintén sajnálom. E sajnálat
úgy hassa át az egész Egyházat, hogy megújult hűséggel merítsünk az
evangéliumból, mely magának Krisztusnak a magatartásából fakadó, múlhatatlan
érvényű üzenetet hordoz éppen a nők mindenfajta kihasználás és elnyomás alóli
fölszabadításának témakörével kapcsolatban is. Ő, midőn túllépett az akkori
kultúra előírásain, a nőkkel szemben nyitott, figyelmes, elfogadó és odahajló
magatartást tanúsított. Ily módon tisztelte a nőben azt a méltóságot, melyet az
öröktől fogva hordoz Isten tervében és szeretetében. Ha e második évezred végén
Krisztusra pillantunk, önkéntelenül is azt kérdezzük: Mennyi talált
meghallgatásra, mi valósult meg üzenetéből?
Igen, itt az ideje, hogy bátor
emlékezéssel és a felelősség nyílt bevallásával tekintsünk az emberiség hosszú
történelmére, melyhez a nők -- legtöbbször sokkal kedvezőtlenebb föltételek
között -- oly módon járultak hozzá, ami nem marad el a férfiak mögött.
Különösen azokra a nőkre gondolok, akik szerették a kultúrát és a művészetet,
és ennek szentelték magukat, bár kezdettől fogva hátrányos helyzetben voltak,
gyakran csak gyengébb neveltetésben lehetett részük, leértékelték,
félreismerték, még meg is tagadták intellektuális teljesítményeiket. A nők
sokrétű történelemformáló tevékenységéről a tudományos történetírás eszközeivel
sajnos csak nagyon kevés állapítható meg. Az élet folyamatára, az egymást
követő nemzedékekre jótékony hatást gyakorló női tevékenységnek szerencsére
vannak igazolható nyomai, még ha az idő el is fedte őket. E nők e roppant
'hagyománya' tekintetében az emberiség mérhetetlen adósságot halmozott föl.
Hány nőt értékeltek és értékelnek még mindig inkább fizikai külseje, mint
szaktudása, munkája, szellemi produktumai, érzékenységének gazdagsága, s végül
létének és lényének sajátos méltósága szerint!
4. És mit mondjunk azokról az
akadályokról, melyek a világ számos részén még mindig gátolják a nők teljes
bevonását a társadalmi, politikai és gazdasági életbe? Gondoljunk csak arra,
ahelyett, hogy jutalmaznák, milyen gyakran büntetik az anyaság ajándékát,
melynek pedig az emberiség a továbbélését köszönheti. Bizonyára sokat kell még
azért tenni, hogy a feleségek és anyák ne szenvedjenek hátrányos
megkülönböztetést. Sürgősen el kell érni, hogy az emberi személy mindenütt
valódi jogegyenlőséget kapjon, és ez jelenti az 'azonos munkáért azonos bért'
elv érvényesülését, a dolgozó anyák védelmét, az igazságos szakmai előrejutást,
a házastársak családjogi egyenlőségét, és mindannak az elismerését, ami az állampolgár
jogaival és kötelességeivel egy demokráciában összefügg. Az igazságosság
aktusáról van szó, de szükségszerűségről is. Az előttünk álló, nagyon komoly
problémák (szabadidő, életminőség, kivándorlás, szociális szolgálatok,
eutanázia, drogok, egészségügy és beteggondozás, ökológia stb.) a jövő
politikájában egyre megoldhatatlanabbak lesznek a nő bevonása nélkül.
Mindezeken a területeken a tapasztalatok szerint értékesnek bizonyul a nők
fokozottabb társadalmi jelenléte, mert hozzájárulnak a csupán teljesítmény- és
produktivitás-központú szemléletből eredő társadalmi ellentmondások
kiküszöböléséhez, és a rendszerek olyan átalakítását segítik elő, mely előnyben
részesíti "a szeretet civilizációjában" körvonalazódó humanizációs
folyamatokat.
5. Hogyan hagyhatnánk említés
nélkül, ha a nő világban elfoglalt helyzetének egyik legkényesebb területét
tekintjük, a nőkkel szemben elkövetett nemi erőszak hosszú és lesújtó --
gyakran persze felszínre sem került -- történetét? A harmadik évezred küszöbén
nem maradhatunk közömbösek és rezignáltak e jelenséggel szemben. Itt az ideje,
hogy nyomatékosan elítéljük a nemi erőszak formáit, melynek tárgya általában a
nő, és megfelelő törvényes eszközökkel védekezzünk ellene. Az emberi személy
tisztelete nevében panaszt kell emelnünk azonkívül az élvezetvágy és az üzleti
szellem által meghatározott, széles körben terjedő kultúra ellen, mely a
nemiség következetes kizsákmányolását segíti elő, amennyiben fiatal korban levő
leányokat is arra kényszerít, hogy a korrupció prédájává váljanak és testüket
áruba bocsássák.
Mekkora tiszteletet érdemelnek
ellenben -- látván az ilyen elfajulásokat -- azok a nők, akik gyermekük iránti
hősies szeretettel kihordják terhességüket, mely az erőszakkal rájuk
kényszerített nemi kapcsolat eredménye; ami nemcsak a világban sajnos még
mindig oly gyakori háborúk rémtetteinek egy fejezete, hanem előfordul a
hedonista engedékenység kultúrája által gyakran megrontott jólét és béke
körülményei között is, melyben nagyon könnyen tenyészik az agresszív férfiasságra
való hajlam. Ilyen körülmények között az abortusz, amely persze mindig súlyos
bűn marad, inkább a férfi és a környezet terhére írható bűncselekmény, mint a
nőnek felróható bűn.
6. A nőknek szóló hálám ezért
nyomatékos felhívás is: tegyen meg minden szükségeset mindenki, különösképpen
pedig az államok és a nemzetközi intézmények, hogy a nők ismét megkapják a
méltóságuknak és szerepüknek kijáró teljes tiszteletet. Ennek kapcsán nem
mulaszthatom el, hogy ki ne nyilvánítsam csodálatomat azon jóakaratú nők iránt,
akik a nők védelmében az alapvető társadalmi, gazdasági és politikai jogok
kivívásának szentelték magukat, és bátor kezdeményezésükkel olyan korban álltak
elő, amikor e küzdelmüket túlzásnak, a hiányzó nőiesség jelének, nagyzolásnak,
sőt bűnnek tekintették!
Ahogy a nőnek erre a nagyszerű
felszabadítási folyamatára tekintve az idei béke-világnapra küldött üzenetemben
írtam, elmondható, hogy "nehéz és bonyolult, időnként tévedésektől sem
mentes, lényegében azonban pozitív út volt, még ha nem is értünk a végére,
látván a sok akadályt, mely a világ különböző részein annak útjában áll, hogy a
nőt sajátos méltóságának megfelelően elismerjék, tiszteljék és
megbecsüljék."2
Ezen az úton tovább kell menni!
Mégis meg vagyok győződve róla, hogy a nő önazonosságának teljes tiszteletben
tartásához vezető legrövidebb út megtalálása nemcsak a bűncselekmények és
igazságtalanságok kipellengérezésén múlik, még ha erre szükség is van, hanem
ezenkívül és mindenekelőtt egy hatékony és átgondolt programon, mely átfogja a
nő életének minden területét, kezdve azzal, hogy újból és egyetemesen
tudatosítani kell a nő méltóságát. E méltóság elismerésére a sokféle történelmi
beidegződés ellenére maga az értelem késztet minket, mely fölfogja Istennek a
minden emberi szívbe írott törvényét. Mindenekelőtt azonban Isten Igéjéből
tudjuk teljes világosságában fölismerni a nő méltóságának alapvető
antropológiai fundamentumát, mely Istennek az emberiségre vonatkozó tervében
gyökerezik.
7. Engedjétek meg ezért, kedves
nővéreim, hogy veletek együtt még egyszer elgondolkozzam a Szentírásnak azon a
csodálatos részletén, mely az ember teremtését írja le, s mely oly sok mindent
mond a ti méltóságotokról és küldetésetekről a világban.
A Teremtés könyve összefoglalóan,
költői és szimbolikus formában, de mélységesen igaz nyelven beszél a
teremtésről: "Isten megteremtette az embert, a maga képére és
hasonlatosságára. Isten képmásául teremtette őt. Férfinak és nőnek teremtette
őket". Az isteni teremtés pontos terv szerint történik. Mindenekelőtt
elhangzik, hogy az ember "Isten képmására, hozzá hasonlóvá"
teremtetett, s ez a megfogalmazás egyúttal világosan mutatja az ember
különleges voltát a teremtés egész művében.
Azután azt olvassuk, hogy már
kezdetben "férfinak és nőnek" lett teremtve. Maga a Szentírás adja
meg ennek az adatnak az értelmezését: az ember, habár körülveszi a látható
világ számtalan teremtménye, tudatára ébred, hogy egyedül van. Isten beavatkozik, hogy kisegítse ebből a
magányosságából: "Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki
segítőtársat, aki hozzá illő." A nő teremtése tehát kezdettől a
segítségnyújtás elvére van rendelve, de nem -- s ez meggondolandó -- az
egyoldalú, hanem a kölcsönös segítségnyújtás elvére. A nő a férfi kiegészítője,
mint ahogy a férfi a nő kiegészítője: férfi és nő kölcsönösen beteljesíti
egymást. A nőiesség éppúgy megvalósítja az "emberit", mint a
férfiasság, de másfajta, kiegészítő jelleggel.
Amikor a Teremtés könyve
"segítőtársról" beszél, az nemcsak a tevékenység, hanem a lét
területére is vonatkozik. A női és férfi mivolt nemcsak fizikai és pszichikai,
hanem ontológiai szempontból is kiegészítik egymást. Csak a "férfias"
és "nőies" kettősség valósítja meg teljesen az"emberit".
8. Isten, miután férfinak és
nőnek teremtette az embert, azt mondja mindkettőnek: "Töltsétek be a
földet, és vonjátok uralmatok alá". Nemcsak a szaporodás képességét
kölcsönzi nekik, hogy az emberi nem fennmaradjon az időben, hanem rájuk bízza
feladatként a földet is, amennyiben kötelességükké teszi, hogy
felelősségteljesen bánjanak annak forrásaival. Az ember mint értelmes és szabad
lény fölszólítást kap, hogy változtassa meg a föld arculatát. E feladat
kapcsán, mely lényegében kultúrtevékenység, mind a férfi, mind a nő kezdettől
ugyanazt a felelősséget viseli. Hitvesi és termékeny kölcsönösségükben, közös
feladatukban, hogy uralják és vessék hatalmuk alá a földet, a férfi és a nő
között nem statikus egyenlőség van, de nem is szakadékszerű különbség és
kérlelhetetlen konfliktus: kapcsolatuk a legtermészetesebben, Isten tervének
megfelelően "a kettő egysége", azaz egy kapcsolatra épült "egység
a kettősségben", melyben mindketten gazdagító és felelősséggel áthatott
ajándéknak érzik a személyek közötti kölcsönös kapcsolatot.
Erre a "kettő
egységére" Isten nemcsak a szaporodást és a családi életet bízta, hanem a
történelem fölépítését is. Ha a család 1994-ben tartott nemzetközi évében a
nőre, mint anyára terelődött a figyelem, akkor a pekingi konferencia
alkalmasnak tűnik, hogy újólag tudatosítsuk mindazt, amivel a nő egész
társadalmak és nemzetek életéhez járul hozzá. E hozzájárulása mindenekelőtt
szellemi--kulturális, de társadalmi--politikai és gazdasági természetű is.
Valóban sokat köszönhetnek a nőknek a társadalom különböző területei, az
államok, a nemzeti kultúrák és -- mindent egybevetve -- az egész emberiség
fejlődése!
9. A fejlődést rendes
körülmények között tudományos és műszaki kategóriákkal értékelik, és a nők
ilyen szemszögből sem maradnak adósak. Ez azonban a fejlődésnek nem az
egyetlen, és nem is a legfontosabb dimenziója. Fontosabbnak tűnik az
etikai--szociális dimenzió, az emberi kapcsolatok és a lélek értékei: e
dimenziót illetően -- mely kezdve a személyek közötti mindennapi kapcsolatokon,
különösen a családon belül, gyakran minden feltűnés nélkül bontakozik -- a
társadalom széles körben adósa a "női géniusznak".
Ebben az összefüggésben szeretnék
külön is köszönetet mondani azoknak a nőknek, akik -- családjukon túl is -- a
nevelés különböző területein dolgoznak: óvodákban, iskolákban, egyetemeken,
intézetekben, plébániákon, egyesületekben és mozgalmakban. Ahol oktatókra és
nevelőkre van szükség, mindenütt megnyilvánul, milyen rendkívüli készséggel
szentelik magukat a nők az emberi kapcsolatoknak, különösen a leggyengébbek és
a legvédtelenebbek javára. E munka során valami olyat valósítanak meg, ami
érzelmi, kulturális és lelki anyaságnak nevezhető, mely a személy fejlődésére
és a társadalom jövőjére kifejtett hatása miatt valójában fölbecsülhetetlen
értékű. És hogy hagyhatnánk itt említés nélkül oly sok katolikus nő és női
szerzetesrend tanúságát, akik a különböző földrészeken a gyermekek, fiúk és
lányok, nevelését tették fő szolgálatukká? Nem kell-e hálás szívvel tekintenünk
mindazokra a nőkre, akik az egészségügyi szolgálat frontján dolgoztak és
dolgoznak továbbra is, és nemcsak jól szervezett egészségügyi intézmények
keretében, hanem gyakran nagyon sanyarú körülmények között, a világ
legszegényebb országaiban, s ezzel a szolgálatnak olyan tanúságát adják, mely
nem ritkán a vértanúsággal határos?
10. Ezért, kedves nővéreim, az a
kívánságom, hogy különös figyelemmel gondoljuk végig "a női géniusz"
témakörét, nemcsak azért, hogy fölismerjük benne a pontos isteni terv vonásait,
melyet el kell fogadni és be kell tartani, hanem azért is, hogy több teret
kapjon a társadalom egész életében, így az egyházi életben is. Ezzel a témával,
melyet már a Mária-év alkalmából is fölvetettem, részletesen foglalkozhattam a
már említett, 1988-ban megjelent Mulieris dignitatem
kezdetű apostoli iratomban. Idén pedig abban a levélben akartam gondolatban a
Mulieris dignitatemhez kapcsolódni, melyet hagyományosan nagycsütörtökre küldök
a papoknak, s melyben fölhívtam őket, gondolják végig, milyen fontos szerepet
játszik életükben a nő mint anya, mint testvér és mint munkatárs az apostoli
munkában. Ez annak a "segítségnyújtásnak" -- a házastársitól
különböző, de szintén fontos -- másik dimenziója, melyet a Teremtés könyve
szerint a nőnek nyújtania kell a férfi számára.
Az Egyház Máriában látja "a
női géniusz" legfenségesebb megnyilvánulását, és a késztetések el nem
apadó forrását találja benne. Mária "az Úr szolgálóleányának" nevezte
magát.8 Isten igéje iránti engedelmességből elfogadta a názáreti család
hitvesének és édesanyjának kitüntetett, de könnyűnek éppen nem nevezhető
hivatását. Azáltal, hogy vállalkozott Isten szolgálatára, az ember szolgálatába
is állt: szeretetszolgálatra. E szolgálat lehetővé tette számára, hogy
megtapasztalja életében a titokzatos, de valóságos "uralkodást". Nem
véletlenül szólítják az "ég és a föld királynőjének". Így szólítja őt
a hívők egész közössége, és sok nemzet és nép szólítja őt saját "Királynőnek".
Az ő "uralkodása" szolgálat! Az ő szolgálata "uralkodás"!
Így értendő a tekintély mind a
családban, mind a társadalomban és az Egyházban. Az "uralkodás" az
ember lényegi hivatását nyilatkoztatja ki, aki annak képére teremtetett, aki ég
és föld Ura, és arra hivatott, hogy Krisztusban Isten fogadott gyermekévé
legyen. Az ember a Földön az egyetlen teremtmény, akit "Isten önmagáért
akart", ahogy a II. vatikáni zsinat tanítja, mely jellemző módon
hozzáfűzi, hogy az ember "csak akkor talál teljesen önmagára, ha őszintén
elajándékozza magát".
Ebben áll Mária anyai
"uralkodása". Mivel egész élete a Fiúnak szóló odaadás volt, az egész
emberi nem fiai és leányai iránti odaadássá is válik, amennyiben mélységes
bizalmat kelt abban, aki hozzá fordul, hogy az élet nehéz ösvényén végső,
transzcendens céljához eljusson. Ezt a végcélt mindenki hivatásának állomásain
át éri el, s e cél mind a férfi, mind a nő földi tevékenységének irányt mutat.
11. Ha így értelmezzük a
szolgálatot -- melyet, ha szabadon, kölcsönösségben és szeretetben végeznek, az
ember igaz "királyságát" fejezi ki --, elfogadható bizonyos
szerepkülönbség, anélkül, hogy ennek hátrányos következményei lennének a nőre
nézve, föltéve, hogy e különbség nem önkény eredménye, hanem a férfiúi és női
lét sajátosságaiból fakad. Ha Krisztus -- szabad és szuverén döntéssel, melyről
jól tanúskodik az evangélium és az Egyház állandó hagyománya -- csak férfiakra
hagyta, hogy a papi szolgálat gyakorlásával neki mint az Egyház
"pásztorának" és "vőlegényének" "ikonjai"
legyenek, ez nem csorbítja a nők szerepét, ahogy egyébként az Egyház többi
tagjáét sem, akik nem viselik a papi hivatalt, de részesülnek a keresztségben
gyökerező "általános papság" méltóságában. Ezeket a
szerepkülönbségeket ugyanis nem az emberi társadalom funkcionális
szabályozásának fényénél, hanem a szentségi rend sajátos kritériumai alapján
kell értelmezni, azaz azoknak a jeleknek a rendjében, melyeket Isten szabadon
választott, hogy jelenlétét az emberek között láthatóvá tegye.
Egyébként éppen e jelrendszer
keretében, jóllehet a szentségi területen kívül, nem csekély a jelentősége a
Mária magasztos példája szerint megélt "nőiességnek". Mert a hívő, és
egész különlegesen az "Istennek szentelt" nő "női mivoltában"
van egyfajta benső "prófétaság" egy nagyon megragadó szimbolika,
mondható egy jelentőségteljes "képmásság", mely Máriában tökéletesen
megvalósult, és egy "szűzi" szív föltétlenségével -- hogy Krisztus
"jegyese" és a hívő "anyja" legyen -- az Egyháznak mint
szent közösségnek a lényegét találóan fejezi ki. A férfi és a nő kölcsönös
kiegészítő szerepének e "képmása" jobban kinyilvánítja az Egyház két
elkerülhetetlen dimenzióját: a "máriás" és az
"apostoli--péteri" elvet.
Másrészt -- erre emlékeztettem a
papokat az említett idei nagycsütörtöki levélben -- a szolgálati papság
Krisztus tervében "nem az uralkodás, hanem a szolgálat kifejezése Az
Egyház sürgős feladata, hogy Isten Igéjének világosságánál naponta megújulva
ezt egyre világosabban megmutassa mind a közösségi szellem kibontakoztatásával,
mind a részvétel minden sajátosan egyházi eszközének gondos támogatásával, mind
a számtalan személyes és közösségi karizma -- melyeket Isten lelke a keresztény
közösség épülésére és az emberek szolgálatára támaszt -- megbecsülésével és
tiszteletben tartásával.
A szolgálat e tág terében az
Egyház kétezer éves története folyamán -- a sok beidegződés ellenére -- valóban
megismerte a "női géniuszt", hiszen kiváló nők támadtak belőle, akik
mély és üdvös hatást gyakoroltak a következő nemzedékekre. Gondolok a női
vértanúk, szentek, rendkívüli misztikusok hosszú sorára. Gondolok különösen
Sziénai Szent Katalinra és Avilai Szent Terézre, akiket a boldog emlékezetű VI.
Pál pápa egyháztanítóvá nyilvánított. S hogy is ne emlékeznénk meg itt azokról
a nőkről, akik hitük ösztönzésére rendkívüli jelentőségű szociális
kezdeményezéseket tettek, elsősorban a legszegényebbek szolgálatában? A jövő
Egyháza a harmadik évezredben bizonyára nem mulasztja el, hogy elismeréssel
legyen a "női géniusz" új és csodálatos megnyilvánulásai iránt.
12. Látjátok hát, kedves
nővéreim, mi minden motiválja az Egyház óhaját, hogy az Egyesült Nemzetek
szervezésében Pekingben sorra kerülő konferencia a teljes igazságot nyilvánítsa
ki a nőről. Emeljék ki kellőképpen a "női géniuszt", amennyiben
tekintetüket nemcsak az egykor élt vagy ma élő nagy és közismert nőkre vetik,
hanem minden olyan egyszerű nőre is, aki tehetségét mint nő a mindennapokban
mások szolgálatában juttatja kifejezésre. Mert a nő különösen önmagának a
mindennapi életben való elajándékozásában ragadja meg életének mély
elhivatottságát, ő, aki talán jobban látja az embert, mint a férfi, mert ő a
szívével lát. Ő a különböző ideológiai vagy politikai rendszerektől függetlenül
látja az embert. Látja nagyságát és korlátait, és megpróbál elébe menni és
segítségére lenni. Ily módon megvalósul az emberiség történelmében a Teremtő
alapvető terve, és a hivatások és elhivatottságok sokféleségében szakadatlan
megnyilvánul az a -- nemcsak fizikai, hanem mindenekelőtt lelki -- szépség, mellyel
Isten kezdettől megajándékozta az emberi teremtményt, és különösen a nőt.
Miközben imádságommal az Úrra
bízom e fontos pekingi találkozó sikerét, fölhívom az Egyház közösségét,
használja föl ezt az évet arra, hogy őszinte hálát mondjon a világ Teremtőjének
és Megváltójának azért a nagy jóért, azért az ajándékért, ami a női mivolt,
mely a maga sokrétű megjelenési formájában az emberiség és az Egyház alapvető
örökségéhez tartozik.
Mária, szeretet királynője,
virrassz a nők és küldetésük fölött, mely az emberiség, a béke és Isten
országának növekedése szolgálatára rendeli őket!
Áldásommal.
Vatikán, 1995. június 29-én,
Péter és Pál apostolok ünnepén.
II. János Pál pápa”
Forrás: II. János Pál pápa levele a
nőknek a Nők IV. Világkonferenciája (Peking, 1995. szeptember) alkalmából. Fordította:
Paulik Péter, Lektorálta: Dr. Diós István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése