Gyertyaszentelő
Boldogasszony ünnepén arra emlékezünk, amikor Szűz Mária, negyven nappal Jézus
születése után, bemutatta gyermekét a jeruzsálemi templomban.
„Most Uram
elbocsáthatod szolgádat,mivel meglátta szemem az üdvösséget”
A
mózesi törvény szerint előírt áldozat fölajánlásakor jelen volt Anna és az agg
Simeon is, aki a nemzeteket megvilágosító világosságnak nevezte Jézust. A világ
világosságával való találkozás szimbólumaként alakult ki a gyertyaszentelés
szokása. A szokásnak megfelelően a szülők áldozatként két gerlicét vagy
galambfiókát ajánlottak fel, és az Úrnak szentelték az elsőszülött fiút.
Az
Úr Jézus bemutatását – Praesentatio Domini – Jeruzsálemben már a IV. században
megünnepelték: Aetheria elbeszélése szerint 385. február 14-én ünnepi
körmenetet tartottak. Minthogy karácsonyt január 6-án ülték, a negyvenedik nap
február 14-ére esett. Attól kezdve, hogy Jézus születésének ünnepnapja december
25-ére került, Jézus bemutatását február 2-án kezdték ünnepelni – szerepel a
Katolikus Lexikonban.
Róma
a VII. században fogadta el e liturgikus napot, a Simeon és a kisded Jézus
találkozására utaló hypapante(találkozás)
néven – ekkor találkozott először Jézus az emberiséggel, az emberekkel, akikért
megtestesült. Az agg Simeon felé fordult, aki nagy örömmel ismerte fel a
Gyermekben az Üdvösség hozóját: karjába vette, és áldotta Istent, hogy
megérhette ezt a boldog napot. „Most
Uram elbocsáthatod szolgádat, mivel
meglátta szemem az üdvösséget.”
A
X. századtól a nyugati egyház liturgikus könyvei egyre inkább Mária tisztulását
emelik ki, és erről nevezik el az ünnepet – Purificatio.
A keleti egyház hagyományával teljes összhangban 1960 óta ismét az Úr
ünnepeként, Urunk bemutatásaként tartjuk számon. A Müncheni kódexben (1466) Szűz Mária tisztulatta,
az Érdy-kódexben (1527) Asszonyunk
Mária tisztulatja, Mária tisztulásának napja (purificatio Beatae Mariae Virginis)
néven szerepel. Az 1092-es szabolcsi zsinat a kötelező ünnepek közé sorozta, a
XX. század elejétől tanácsolt ünnep.
Simeon
a nemzeteket megvilágosító világosságnak nevezte Jézust. A világ világosságával
való találkozás szimbólumaként alakult ki a gyertyaszentelés szokása. „A
gyertya Krisztus, kinek testét a viasz, lelkét a cérna, s istenségét a világosság
ábrázolja” – írja Tőkés István.
A
szentelt gyertya mint Jézus Krisztus jelképe egyike a legrégibb
szentelményeknek. Már az ókeresztény korban Krisztus jelképévé vált: magát
fölemészti, hogy másoknak szolgálhasson.
A
Pray-kódex tanúsága szerint a magyar középkorban ezen az ünnepnapon először a
tüzet áldották meg, majd ennél a szentelt tűznél gyújtották meg a gyertyákat. Az
ünnep már a magyarországi miseliturgia legősibb forrásában, a XI. századbeli
Hahóti-kódexben is előfordul – olvasható Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában.
Az 1494. évi királyi számadáskönyv szerint Gyertyaszentelő Boldogasszony
ünnepén királyaink a szentmisén megjelent főpapok és országnagyok között
gyertyát osztottak szét.
A
magyar paraszti hagyományban a szentelt gyertya a bölcsőtől a koporsóig
elkísérte az embert: keresztelésig az újszülött mellett világított; amikor a
fiatal anya először ment templomba, szintén gyertyát vitt a kezében; gyertyát
égettek a súlyos beteg mellett, szentelt gyertyát adtak a haldokló kezébe. A
szentelt gyertyát a sublótban, ládafiában tartották, vagy szalaggal átkötve a
falra helyezték.
Magyar
Kurír
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése