2017. június 27., kedd

Helyünk a teremtett világban



Katolicizmus és ökológia

  
Az ökológiai válság és a keresztény tradíció

Lynn White klasszikussá vált 1967-es cikke1 óta mind szélesebb körben vált ismertté az az elképzelés, mely szerint a keresztény hagyománynak komoly szerepe van az ember és az őt körülvevő világ kapcsolatának deformálásában, ami végső soron napjaink környezeti problémáihoz vezetett. Jóllehet a teóriát sokan igyekeztek cáfolni, és a vita mindmáig zajlik, mára az egyházak kebelén belül is hajlamosabbak - legalább részben - elfogadni a felvetés némely aspektusait, és szembenézni az ebből fakadó kihívásokkal. Nyugat-Európában és a tengerentúlon igen jelentős, és robbanásszerűen gyarapodó irodalma van az úgynevezett ,,ökoteológiai,, gondolkodásnak. A vád, amit Lynn White és az ökológusok a kereszténység ellen felhoznak az, hogy a bibliai hagyomány az embert élesen elválasztotta a természettől, és annak uraként és parancsolójaként kezelte, ezáltal Európában egy mérhetetlenül antropocentrikus és a természettel szemben agresszív világkép vált uralkodóvá, amelynek szerepe volt az ökológiai krízis kibontakozásában. Ez a gondolkodásmód tette volna lehetővé a természetnek a természeti dolgok iránt tökéletesen közönyös és haszonelvű kiaknázását.


Ezzel az egyoldalú képpel szemben érdemes megvizsgálni, hogy a keresztény hagyomány valójában mennyivel árnyaltabban tekint a természetre, illetve a teremtés romlásának kérdésére. A természet, a globális ökológiai rendszerek pusztulásával való szembenézés keresztény álláspontból nézve nem más, mint az ember és a teremtett világ kapcsolatának vizsgálata. Az ökológiai problémák okainak és az erre adandó lehetséges keresztény válaszoknak a keresése végső soron egyetlen kérdésnek a körültekintő megválaszolása: mi az ember helye és szerepe a teremtésben? A katolikus hit szerint a teremtés nem önmagáért való. Az Úr terve és szándéka a teremtéssel csak a saját képére és hasonlatosságára teremtett lény, az ember megalkotásával válik teljessé. Az ember mint a teremtett világ ura lép a világ színpadára (Ter 1,26–29). Uralma a teremtés felett azonban nem korlátlan. Nem tehet bármit a teremtéssel, hisz felelősséggel tartozik érte, mely felelősség több szinten gyökerezik. Az elmúlt évtizedek során egyre erőteljesebbé vált az a teológiai felfogás, hogy a fent vázolt antropocentrikus és despotikus felfogás valóban kimutatható és nyomon követhető, mint az ökológiai válság egyik gyökere, azonban ez nem volt feltétlenül szükségszerű. Radikálisabban megfogalmazva azt állíthatjuk, hogy egyáltalán nem egyértelmű, hogy valóban az van a Bibliában, amit az elmúlt kétezer évben általában kiolvastak belőle, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy - még a katolikus egyház keretein belül is - hányan és mennyi mindent találtak a Bibliában, s az ökológiával kapcsolatban. Az egyoldalúan antropocentrikus megközelítés pusztán a Szentírás egy olvasata, amely ugyan hosszú időn keresztül domináns felfogás volt, azonban elképzelhető másfajta értelmezése is a Bibliában foglaltaknak, sőt, könnyen lehet, hogy az ember természet feletti uralmát hangsúlyozó nézetek a Biblia félreértelmezéséből, illetve egyes parancsolatok és tanítások önkényes kiragadásából fakadnak, figyelmen kívül hagyva Isten valós terveit az emberrel és a Teremtéssel.

Az ökoteológia több oldalról igyekszik alátámasztani érvelését az ember világgal szembeni felelőssége kapcsán. A legelső érv a Teremtés könyvéhez nyúl vissza, azt állítva, hogy a jó Isten jó világot teremtett, amelyben az ember ugyan az eredendő bűn által elveszítette ártatlanságát, a világ maga azonban nem. A teremtéstörténetben minden egyes teremtési aktus (nap) után ezt olvashatjuk: ,,És látta Isten, hogy jó,,. Ha Isten jónak találta a világot, ezt nekünk, embereknek is el kell fogadnunk, éspedig válogatás, a haszonnal való számolgatás nélkül. Mivel Isten jónak találta az általa teremtett világot, szereti is azt. ,,Mert szereted mindazt, ami van, semmit nem utálsz abból, amit alkottál. Mert ha gyűlöltél volna bármit is, meg sem teremtetted, meg sem alkottad volna. Hogy is maradhatna meg bármi, ha te nem akarnád, és hogyan állhatna fenn, amit nem hívtál létre? Kímélsz mindent, mivel a tiéd, Uram, s az élőben leled örömedet,, (Bölcs 11,25–27).

Ugyancsak a természeti világ megóvását támasztja alá az Úr jelenléte a teremtésben. A teremtett világ Isten szándékának megjelenése, és magán hordozza Isten szeretetét, a Kozmosz, a világmindenség a Logosz, az isteni ige megtestesülése. A teremtés nyelv, melyen keresztül az Úr teremtményéhez, az emberhez beszél. Ráadásul Isten nincs távol az általa teremtett és szeretett világtól. Nemcsak tekintetét veti rá, hanem ,,az Úr lelke (...) betölti a földkerekséget, s (...) egybefogja a mindenséget,, (Bölcs 1,7). Pál apostol az athéniekhez szólva ezt így fogalmazza meg: ,,keressék Istent, hátha megérzik őt és megtalálják - bár nincs messze egyikünktől sem. Hiszen őbenne élünk, mozgunk és vagyunk (...),, (ApCsel 17,28). Minthogy Isten a teremtmények legmélyén jelen van, és rajtuk keresztül jelenik meg (jóllehet a maga teljességében nem nyilvánul meg bennük), a helyes hozzáállás a teremtéshez a megbecsülés, a szeretet és a rácsodálkozás. És mivel minden teremtmény Isten adománya, az Isten képmására teremtett ember felelősséggel tartozik értük.

A Szentírás számos helyen hangsúlyozza a teremtmények együvé tartozását, közösségét is. ,,Íme, szövetséget kötök veletek és utódaitokkal, és minden élőlénnyel, amely veletek van, a madarakkal, a lábasjószágokkal és a mező minden vadjával, amely kijött a bárkából, s a föld minden állatával. Szövetséget kötök veletek, hogy nem pusztul el többé minden test az özönvíz által...,, (Ter 9,9–11). Az Úr szövetsége nemcsak Noéval, hanem valamennyi élőlénnyel köttetetett arról, hogy nem lesz többé pusztítás, mely eltörölné az élőket a földről. Az ember tehát egyfelől a teremtmények társa ebben a szövetségben, másfelől köti is ez a szövetség, hogy maga ne váljon a pusztító erővé, amely özönvízként elsöpör ,,minden testet,,. Azonban nemcsak az Úr Noéval kötött szövetsége fogja össze a teremtményeket, hanem a megváltás reménye is. ,,Mert a teremtett világ is felszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig,, (Róm 8,21–22). A megváltással teljesedik be Isten szándéka a teremtett világgal is: ,,Megismertette ugyanis velünk akaratának titkát a jóságos tetszése szerint, amelyet elhatározott benne az idők teljességének megvalósításáról: hogy Krisztusban mint Főben újra összefogjon mindent, ami az égben és ami a földön van,, (Ef 1,9–10).

Az élők közössége fogalmazódik meg abban a hagyományban is, melyet a Szentírás a Zsoltárokban fejez ki a legszebben. A Teremtő Isten dicsőítésének közösségében a teremtmények együvé tartozása alkotójuk magasztalásában formálódik. Az ember egyfelől a teremtett világ nagyszerűségéért áldja az Urat, aki mindezt megalkotta (104. zsoltár), másrészt együtt magasztalják a teremtőt: ,,Dicsérjétek az Urat a földről, / sárkányok és mélységes vizek mind! / Tűz, jégeső, hó, fagy és szélvihar, /amelyek parancsát teljesítik; /Mindnyájan ti hegyek és halmok, / gyümölcstermő fák és mind a cédrusok, / Vadállatok és minden állat, / csúszómászók és szárnyasok, / Föld királyai és mind a népek, / fejedelmek és mind, bírái a földnek, / ifjak és szüzek, / vének és gyermekek, / dicsérjék az Úr nevét,, (148. zsoltár).

 A ferences hagyomány

Ez a hagyomány Assisi Szent Ferenc természetfelfogásában bontakozik ki aztán a maga teljességében. Szent Ferenc abból indult ki, hogy minden élőlény és élettelen jelenség, az egész világegyetem Isten teremtménye. A teremtmények Isten ,,követei,,, tőle eredő jelek, amelyek az Úr jelenlétét fedik fel a hívő számára, és áttetsző tisztasággal tartalmazzák, élik és kifejezik teremtőjüket, anélkül, hogy birtokba vennék. Isten jelen van ugyan teremtményeiben, melyek szeretetét és akaratát hordozzák, s melyeken keresztül a hívő számára üzen, nem azonos azonban velük, el is különül tőlük. Szent Ferenc felfogása tehát korántsem panteista, a természet nem maga az Isten, csak hordozója szellemének, és nyelv, melyen a teremtő alkotásához, az emberhez szól. Ugyanakkor az Úr maga ,,rejtőzik mindenben,,, a fényben, a teremtményekben, az egész világban, s így a világ tagadása egyben Isten tagadása is. Az ember alapvető közösségben él a többi teremtménnyel, mely közösséget Isten lényekben rejtőzöttsége, kegyelme és szeretete hoz létre, amely valamennyi teremtményre egyformán árad.

Ferenc számára a szél a dolgok mozgékonyságának jele, kifogyhatatlan ösztönzés az Isten keresésére, a tűz Isten szavait jelzi. Ferenc azonban ezeket a középkor mindinkább rutinossá és kiüresedetté váló allegóriáit új tartalommal tölti meg, az allegóriák a ferenci felfogásban valóban hordozzák magukban azt az isteni szubsztanciát, amelyet jelképeznek és megmutatnak. Nem pusztán jelképei, hanem tényleges hordozói Istennek. Az alapvető különbség, hogy a közömbös jelek, melyek valamely magasabb rendű jelentésről szólnak, Szent Ferencnél maguk is megtelnek jelentéssel, és Istennek tényleges rejtekhelyeivé, ezáltal szentté, a teremtésben az ember testvéreivé válnak.

Szent Ferencnél az imádság is új tartalommal telik meg. Az ima során az imádkozó a világegyetem középpontjába kerül, a virágok, madarak, a csillagok mind köréje gyűlnek, és együtt dicsérik Istent. Ferenc költői műve, a Cantico del Frate Sole, Laudes creaturarum, a Naphimnusz, a világegyetem közös imádsága a Teremtő dicséretére. A teremtmények együtt, univerzális közösségben szólnak az Úrhoz, ez az imaközösség pedig valós isteni közösségükön alapul, hisz valamennyien ugyanannak a teremtőnek a jelei. Minden teremtmény Istenhez vezet, ha Krisztus fényében szemléljük azokat. Szent Bonaventura az egész teremtett világot az Isten önkinyilatkoztatása könyvének nevezi. A teremtményeket - aszerint, hogy mennyire mutatják Istent - umbra (árnyék), vestigium (nyom), illetve imago (kép) nevekkel illeti.2

Ferenc állatokhoz való viszonya is ugyanezen a közösségérzésen alapul. Az állatok nemzedékeken keresztül az ember ellenségességét, agresszióját tapasztalták meg, ezért öröklik a félelmet az embertől, és hallgatnak előtte. Ha azonban Krisztus szeretetével és alázatával fordulunk hozzájuk, megnyílik előttünk az egész univerzum extatikus törekvése az Isten felé. A madarak önkívületben csiripelnek és csapkodnak szárnyaikkal, így dicsérve az Urat az emberrel együtt. Ezzel Ferenc számára kitágulnak Isten Országának dimenziói. Napokon át felváltva imádkozik a Porziuncola ablaka előtti fán lakó kabócával, amíg Ferenc imádkozik, a kabóca hallgat, s ha abbahagyja, azonnal ciripelni kezd teremtőjét dicsérve. Amikor hazaér, megsimogatja a kabócát, és így szól: ,,Énekelj, kabóca nővérem, és dicsérd örömmel az Urat, aki téged és engem megteremtett.,, Látható, hogy Ferenc gondolkodásának középpontjában a laudáció, a dicséret áll, Isten dicsérete, aki ezt a csodálatos világot, s benne az embert megteremtette. Ahhoz, hogy az ember megértse a természetet, és felfogja küldetését Isten dicséretére a teremtmények közösségével, felül kell emelkednie ember voltán, ennek módja pedig az alázat. Csak a kicsinyek képesek megérteni Isten titkait, akik ezzel az alázattal fordulnak a teremtés és a teremtmények felé. Az embernek a legkisebbektől, a madaraktól, a kabócáktól kell megtanulnia az alázatot. Minden teremtmény Istenhez vezet, ha Krisztus alázatával szemléljük őket, és élőlénytársaink, húgunk, a Víz, bátyánk, a Szél, nénénk, a Hold rávezetnek erre a szemlélődésre. Assisi Szent Ferenc legfontosabb üzenete a teremtmények testvérisége, és az, hogy a teremtett világ egésze Istentől eredő jel, mely az ő jelenlétét fedi fel. Ha pedig így van, az ember kizárólag szeretettel, alázattal és az isteni jelenlétből fakadó örömmel fordulhat felé. A világ bántalmazása szembefordulás a benne lakozó Istennel is. A természet megőrzése és szeretete nem másodlagos, haszonelvű parancsolat, hanem, mint az Isten dicsérete, az ember legfőbb küldetése ezen a Földön. A természet védelme a hit cselekedete: auto-da-fé - s ha az autodafé klasszikus jelentésére gondolunk, különösen élesen mutatkozik meg Szent Ferenc forradalmian új felfogása az ember feladatáról a teremtésben. Assisi Szent Ferenc jelentőségének felismerése vezetett oda, hogy II. János Pál pápa 1979-ben Ferencet az ökológiával foglalkozók égi patrónusává nyilvánította.

 ,,...hogy művelje és őrizze meg,,

A teremtményekkel való közösség azonban nem teszi az embert teljesen egyenlővé a többi élőlénnyel. A Teremtés könyvében Isten, miután megteremtette a világot és az embert, kertet ültet az Édenben, ,,s növeszte az Úr Isten a földből mindenféle fát,, (Ter 2,9). Ezt követően fogja az Úr az embert, és az Éden kertjébe helyezi, ,,hogy művelje és őrizze meg,, (Ter 2,15). Az Édenkert a teremtett világ szimbóluma, melybe Isten az embert helyezte, s amelyet neki adott. A kérdés az, hogy vajon mit takar a ,,művelje és őrizze,, kifejezés, milyen lehetőségek és milyen kötelességek adódnak ebből az ember számára, és különböznek-e ezek vajon a többi teremtményétől. Kiindulási pontként a teremtéstörténet első, a papi iskola megfogalmazásában rögzült verziójához térnék vissza (Ter 1,1–31). A világegyetem teremtésekor minden egyes nap végén a már említett mondatot olvashatjuk: ,,És látta Isten, hogy jó.,, A hatodik nap végén, az ember megteremtése után azonban ez a visszatérő mondat megváltozik: ,,És látta Isten, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó volt.,, Az univerzum a bibliai felfogásban csak az emberrel egészül ki teljessé, csak általa válik ,,nagyon jóvá,,, mivel az ember megteremtésével a világ sáfárt kapott, aki gondoskodik róla. Ahogy azt II. János Pál pápa írja: ,,Isten a teremtés egészét a férfira és a nőre bízta, és csak ekkor - ahogy olvashatjuk - nyugodhatott el »minden munkájától« (Ter 2,3),,.3 Az embert Isten meghívja, hogy osztozzon a teremtés isteni tervének kibontakoztatásában. Feladata pedig a teremtést illetően, melyre isteni meghívást kapott, a teremtés művelése és megőrzése.

Mi a jelentősége vajon a művelésnek és a megőrzésnek, milyen feladat és milyen felelősség járhat a művelésre és a megőrzésre való meghívással? Vizsgáljuk meg először a művelés aktusát, mint az isteni meghívás egyik felét. Az ember művelésre való meghívásának tényéből a teremtés egészének milyenségére vonatkozó következtetéseket vonhatunk le. Ha Isten a világot késznek és változtathatatlannak teremtette volna, bármely emberi beavatkozás abba a teremtés tökéletes isteni művének rombolását és az isteni szándékkal való szembefordulást jelentené. Ez esetben az ember a teremtés őrzésére, bármifajta változás megakadályozására kapott volna elhívást. Ez azonban nincs így. Az Úr arra hívta az embert, hogy művelje a világot, amelyet Isten teremtett. Nem gondolhatunk másra, minthogy a teremtés műve a megteremtés pillanatában nem készült el végérvényesen, az isteni szándék szerint a teremtés folyamatos aktus, melyben Isten és ember munkatársai egymásnak, ahogy erre Luther is utal a creatio continua gondolatában. A teremtés csak az ember által válik mind teljesebbé, és csak az emberen keresztül valósulhat meg az eredeti isteni szándék is. Az ember a teremtés pillanatában belekerül a teremtett világba, része lesz a teremtésnek, mint jelenségnek, de nem válik automatikusan részesévé, mint Isten társa az alkotó folyamatban. Bár Isten képmására teremtetett, része csak a világnak, mint a csúszómászók és más oktalan állatok, a teremtés részesévé csak az alkotás folyamatába való aktív bekapcsolódás révén válik. Az intencionális, szándékos és tudatos alkotás feltétele a szabad akarat, a képesség a mérlegelésre és a lehetőség a pozitív vagy negatív, az igenlő vagy tagadó döntés meghozatalára. Az állat erre nem képes, hogy felülírja a belé kódolt ösztönt, és így szabadon döntsön sorsáról. Az embert szabad akarata teszi azzá, ami. Számára a belé ivódott törvények nem abszolút érvényűek, jóllehet normatív erejűek. Utódokat produkálni és nevelni, zsákmányt szerezni, életben maradni természetes cél, az ember számára azonban mérlegelhető jóságuk és érvényességük, számunkra nem ez az egyetlen valóság. Ezen célokról, érvényességükről, jóságukról szabadon dönthetünk, az ember sajátjává vált a jó és a rossz meghatározásának képessége.

Az a folyamat, amelynek során birtokunkba vettük az etikai normák meghatározásának képességét, a jóról és a rosszról való felfogásunk kialakításának lehetőségét, kétféleképpen is leírható. Bibliai megfogalmazása a bűnbeesés története. Ádám és Éva a Paradicsomban boldog harmóniában élt Istennel és az általa teremtett világgal. A világ Isten rendelése szerint való volt, és az ember nem törekedett ennek a tervnek a megismerésére és megváltoztatására, elfogadta olyannak, amilyennek tapasztalta, a Paradicsom pedig mindennel ellátta, amire szüksége volt. A kísértő azonban kígyó képében így szólt az asszonyhoz: ,,...tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen arról esztek, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok a jót és a rosszat!,, (Ter 3,5). A bűnbeesés során az ember kezébe kerül a jó és a rossz megkülönböztetésének a képessége, a szabad akarat. Az önálló etikai döntésre képessé válva szabaddá válik cselekedeteiben, ez azonban magával hozza a tettekért vállalt felelősség megjelenését, és a Törvénytől való elszakadás képességét: azaz bűn felbukkanását a világmindenségben. Az ember a szó szoros értelmében bűnbe esik, a bűn elkövetésének lehetősége válik osztályrészévé. Isten talán nem is haragszik annyira erre az emberpárra, nem azért űzi ki őket a Paradicsomból, hogy büntessen, hanem mert új viszony állt elő közte és az ember között: az ember szabaddá vált. Az ember a jó és a rossz tudásának fájáról éve önmagát űzte ki a Paradicsom állapotából, amelyben ismeretlen volt a bűn. És egyben a tudatlan állati lét örök jelenét az idő szele fújja át, a múlandóság, a halál tudata. Az ember felismeri létének végességét, élete folyamatosan a halálhoz viszonyul: halandóvá válik.

Evolúciós értelemben az emberfélék fokozatos agykapacitás-növekedése egy ponton a tudatos intelligencia megjelenésével járt. Az ember lassanként elszakadt, mind függetlenebbé vált ösztönei és a természeti kényszerek világától. Képessé vált arra, amire az állat soha: hogy természetellenesen viselkedjen. Technikai, fiziológiai, ökológiai értelemben, és saját közössége szemszögéből egyaránt. Nem csak fajként, egyénként is szabaddá vált a jó és a rossz, a helyes és a helytelen megkülönböztetésére. Képessé vált a természet megváltoztatására, akár végzetes mértékben is. Képessé vált arra, hogy saját közösségével szembeszálljon, hogy mind az egyetemes természeti törvényeket, mind pedig az emberi normákat áthágja. Ez azonban saját döntése, nem fajának belső programja, ezért felelősséggel tartozik mindazért, amit tesz.

De ezzel a szabadsággal az ember egyúttal ,,olyanná lesz, mint Isten,,, társává válik a teremtésben, a teremtés folyamatos aktusának bevégzésére. Meghívást kap arra, hogy művelje a világot, napról napra újrateremtve azt. Isten nem maga a teremtés, a teremtettség oldaláról nézve az Úr transzcendens, a világon kívül is levő, bár áthatja a teremtést, a maga teljességében nem jelen levő. Ezért bízta meg az embert a való, anyagi világgal való sáfárkodással. Ezzel az ember nem hatalmat kapott felette, hanem feladatot - a részvételt a teremtés folyamatában. Ez az ember teremtő aktusa a világegyetemben, az emberlét mint isteni megbízás aktív aspektusa.

Legalább ilyen fontos azonban az őrzés. Az őrzés az Isten által teremtett világegyetem fenntartása, megóvása - és nem külső hatásoktól, hanem az embertől magától, illetve a művelő embertől, a homo cultortól. Az ember a - bibliai megfogalmazásban - bűnbeeséstől, vagy az - evolúciós felfogásban - intelligencia megjelenésétől szabadságot kapott cselekedetei véghezvitelére, ez azonban elkerülhetetlenül a felelősséghez láncolja. Áthághatja Isten törvényeit, a természet szabályait, felelőssége van azonban abban, hogy ne pusztítsa el a világot, hanem őrizze meg Istennek, az eljövendő nemzedékeknek, vagy pusztán teremtettségénél, önértékénél fogva, azért, mert van. A világ őrzése az ember önkorlátozását jelenti, éspedig erkölcsi alapon. Nem teszünk meg mindent, amit hatalmunkban állna megtenni, mert felelősséggel tartozunk a világért.

A művelés és az őrzés az ember isteni meghívásának két aspektusa. Van az ,,aktív,,, művelő, teremtő, alkotó feladat. És van a ,,passzív,,, megőrző, fenntartó, befogadó funkció. Ha a két isteni megbízás, illetve az emberlét két aspektusa nincs egyensúlyban egymással, az ember szembekerül az isteni szándékkal, s vagy puszta őrzővé, homo custosszá válva nem teljesíti be hivatását, vagy pedig homo cultorként a művelés által megsérti az isteni akaratot a teremtés megőrzésére, elpusztítva azt, amit Isten eredendően jónak és szépnek, szeretetével megajándékozottnak teremtett.

 A katolikus egyház ökológia felé fordulása

Látható, hogy az ember teremtéssel szembeni felelőssége egyáltalán nem újonnan bukkan fel a katolikus gondolkodásban. Hogy ez a gondolat mégis egyre hangsúlyosabban jelenik meg az elmúlt negyven év egyházi tanításában, abból adódik, hogy a 20. század második felében mind nyilvánvalóbbá vált az ökológiai problémák súlyosbodása és az ezzel való szembenézés egyre sürgetőbb volta. A környezeti kérdések ennek hatására fokozatosan egyre határozottabban kaptak helyet a katolikus egyház tanításában és dokumentumaiban. Eleinte, a hatvanas évektől, az ökológia kérdése elsősorban az egyház szociális küldetéséhez kapcsolva jelenik meg, az erőforrások, a teremtett javak méltányos és igazságos elosztását szorgalmazva, ahogy az az 1964-es Lumen gentium dogmatikus konstitúcióban is megfogalmazódik: ,,A hívek a Krisztus kegyelme által belülről fölemelt világi szakértelmükkel és tevékenységükkel nagyon hatásosan hozzájárulnak ahhoz, hogy a teremtett javak a Teremtő rendelkezése szerint és az Ő Igéjének világosságában az emberi munka, a technika és a civilizáció haladása által minden ember javára szolgáljanak; hogy a javakat méltányosabban osszák el, és az emberi és keresztény szabadság egyetemes fejlődését mozdítsák elő.,,

Ugyanakkor már a Lumen gentiumban megjelenik a teremtett világ sajátos, belső természete és értéke, valamint saját belső rendje, melyet az embernek is tiszteletben kell tartania. Ez a gondolat, csakúgy, mint az emberiség meghívása a Teremtő művének folytatására, még határozottabban fejeződik ki az egy évvel később kiadott Gaudium et spes lelkipásztori konstitúcióban: ,,A férfiak és nők ugyanis, miközben maguk és családjuk mindennapi kenyerét keresik, s tevékenységüket úgy végzik, hogy a társadalomnak is hasznára vannak, joggal gondolhatják, hogy munkájukkal a Teremtő művét folytatják, testvéreik javát mozdítják elő, és személyesen hozzájárulnak az isteni terv történelmi megvalósulásához. (...) Ha a földi valóságok autonómiáján azt értjük, hogy a teremtett dolgoknak, maguknak a közösségeknek is megvannak a saját törvényeik és értékeik, melyeket az embernek lépésről lépésre föl kell ismernie, alkalmaznia és rendeznie kell, akkor az autonómia követelése erkölcsileg teljesen kifogástalan; amit nemcsak korunk emberei igényelnek, hanem a Teremtő akaratának is megfelel. Épp a teremtés tényéből következik ugyanis, hogy minden dolognak megvan a maga állaga, igazsága és jósága, megvannak a saját törvényei, és megvan a saját rendje: ezeket az embernek tisztelnie kell (...).,,

A teremtés belső rendjének felismerésén túllépve a környezeti erőforrások súlyos veszélyeztetettsége, a globális rendszerek sérülékenysége és túlzott igénybevétele, valamint az emberiség létfeltételeinek mindebből következő fenyegetettsége végül a Püspöki Szinódus De iustitia in mundo kezdetű záródokumentumában hivatalos formában is megfogalmazásra kerül: ,,Mindezeken túl a gazdagabb országok - kapitalista és szocialista országok - természeti kincsek és energiaforrások iránti igénye (és következésképp a felhasználásukkal járó víz- és levegőszennyezés) olyan óriási, hogy ha ezt a magas és egyre növekvő fogyasztási és szennyezési mutatót kivetítenénk az egész emberiségre, akkor a földi élet elemi feltételei, a levegő és a víz visszafordíthatatlan mértékű pusztulást szenvednének.

A világ egységére irányuló törekvések ereje, az elosztás egyenlőtlensége - aminek eredményeként a bevételekkel, a beruházásokkal és a kereskedelemmel kapcsolatos döntések háromnegyede az emberiség egyharmadának, éspedig gazdagabb egyharmadának a kezében összpontosul -, valamint a tisztán csak gazdasági fejlődés értelmetlenségének és a bioszféra anyagi korlátainak felismerése tudatára ébreszt bennünket annak a ténynek, hogy a mai világban az emberi méltóság újfajta értelmezési módjai vannak kialakulóban.,, A De iustitia in mundo által megfogalmazottak még abban az évben az Octogesima adveniens enciklikában is megjelennek, kiemelve a hívő keresztények különös felelősségét ezen problémák kezelésében (Oct. Ad. 21).

Az egyház ökológiai problémák felé fordulásának a hatvanas években megkezdődött folyamata az ENSZ 1972-es stockholmi konferenciájára küldött pápai üzenetben teljesedik ki, amely határozottan állást foglal a teremtés egészének jósága, természeti környezetünkkel és a jövő generációkkal szembeni felelősségünk, valamint a szolidaritás eszméje mellett. Ugyanakkor - éppen a szegény és hátrányos helyzetű régiók és csoportok érdekeinek szem előtt tartása miatt - a gazdasági fejlődés és növekedés fenntartása mellett érvel, szorgalmazva az ebből fakadó szennyezések lehetőség szerinti csökkentését. Magának a fejlődés modern fogalmának, annak a gazdasági növekedéssel és a szédületes technológiai újításokkal való azonosításának megkérdőjelezésére már csak II. János Pál pápa Redemptor hominis enciklikájában kerül sor. Az enciklika aggodalommal telve teszi fel a kérdést, hogy valóban a technikai-gazdasági gyarapodás az a fejlődés, amely teljesebbé teszi az embert? ,,A technika fejlődése és az emberi kultúra mai formája, melyben a technikai tudományok elsőbbséget élveznek, megkövetelik az erkölcsi élet és az etika tudományának fejlődését is, ez azonban egyre gyatrábbnak látszik. Ezért a technika fejlődése, jóllehet csodálatot ébreszt és könnyen az emberi nagyság benyomását keltheti, melyről a Teremtés könyvében már a teremtés leírásakor legalább mint csíráról szó van, elkerülhetetlenül félelmeket kelt. E félelmek között az első a legnagyobb és leglényegesebb dolgot érinti: vajon ez a fejlődés, melynek az ember a szerzője és végrehajtója, minden szempontból emberibbé teszi az ember életét?,,

A fejlődés kérdésével, ennek a természeti környezetre gyakorolt hatásával és a keresztény emberi élet céljaival való összeegyeztethetőségével foglalkozik a Laborem exercens (4; 12–15) valamint a Sollicitudo rei socialis (26; 29–30; 34; 48) enciklika is. Végül - nem kis mértékben az 1992-es Riói Csúcsra való készülés jegyében - II. János Pál pápa 1990. január 1-én, a Béke világnapja alkalmából ,,Békesség a Teremtő Istennel, Békesség az egész teremtett világgal,, című Üzenetében fordult a hívek közösségéhez, rámutatva az ökológiai válság erkölcsi természetére, és valamennyi keresztény megkülönböztetett felelősségére a gondok orvoslásában.

A Béke világnapja alkalmából kiadott Üzenetet követően az ökológiai kérdések csaknem valamennyi hivatalos dokumentumban megjelennek, mint az emberiség egyik legaggasztóbb fenyegetése. A Centesimus annus enciklika az ember teremtésben való felelős részvételének feladatát fogalmazza meg, és összekapcsolja a természeti és a társadalmi környezet rombolását: ,,37. A fogyasztás kérdése mellett az ehhez szorosan kapcsolódó ökológiai probléma is komoly nyugtalansággal tölt el. Az ember ugyanis, akit inkább a birtoklási és az élvezeti vágy, semmint a létezés és a növekedés óhaja vezérel, túlzásba viszi és mértéktelenül fogyasztja a föld- és saját életének erőforrásait. A természetes környezet esztelen rombolása mögött egy antropológiai tévedés húzódik, amely - sajnos - nagyon elterjedt korunkban. Az ember, amikor felismeri, hogy munkája által képes átalakítani és bizonyos értelemben ,,megteremteni,, a világot, elfelejti, hogy ezt a munkát mindig a teremtett dolgok eredeti isteni adományozása alapján végzi. Úgy gondolja, hogy önkényesen rendelkezhet a földdel, feltétel nélkül alávetheti saját akaratának, mintha annak nem lenne előzetes jellemzője és rendeltetése, amelyet Isten adott neki, s amelyet az embernek tovább kell fejlesztenie, de nem hamisíthat meg. Az ember helytelenül Isten helyébe lép, és így végeredményben elősegíti az általa inkább elnyomott, semmint kormányzott természet lázadását, ahelyett, hogy a teremtés művében Istennel működne együtt. (...)

Az ezt követő 1995-ös Evangelium vitae enciklika, amellett, hogy nagyon határozottan leszögezi az emberiségnek a ,,világ kertjének,, művelésére és őrzésére való Úr általi megbízatását, az ökológiai problémákkal kapcsolatos dialógus és cselekvés horizontját kiterjeszti a más vallású és nem hívő embertársainkkal való együttműködésre is: ,,27. Üdvözölni kell az életminőség és az ökológia felé irányuló figyelem növekedését, amit elsősorban a fejlettebb társadalmakban lehet észlelni, melyekben a személyek figyelme már nemcsak a túlélés problémáira, hanem az életföltételek átfogó jobbítására irányul. Különösen jelentős az életre vonatkozó etikai reflexió ébredése: a bioetika kialakulásával és egyre szélesebb körű fejlődésével élénkül a reflexió és a dialógus - hívők és nem hívők, és különböző vallások hívői között - olyan alapvető problémákról is, melyek az emberi életet érintik.,,

 Az ökológiai kérdések globális voltának felismerése vezetett oda, hogy 2002 júniusában II. János Pál pápa közös nyilatkozatot tegyen közzé I. Bartholomeosz konstantinápolyi pátriárkával a környezeti etikáról. Ez a Velencei nyilatkozat minden jóakaratú hívő és nem hívő embert felhív a környezeti problémákkal való felelős szembenézésre és cselekvésre, valamennyi emberi kultúra értékeinek, valamint a tudomány és technika eredményeinek felhasználásával utódaink javára.

A katolikus egyház hivatalos dokumentumai világosan megfogalmazzák az egyház álláspontját és a hívek feladatait a környezeti válság kezelésében. E szerint az Isten által teremtett világ jó, és az ember meghívása a világgal való felelős sáfárkodásra szól. Napjaink ökológiai krízishelyzete az ember önhittségéből és az isteni meghívástól való eltávolodásából származik. A problémák megoldásában való részvétel olyan felelősség, amelyet egyetlen hívő ember sem háríthat el magától, és ebben a tevékenységben - túllépve az idegenkedésen és távolságtartáson - valamennyi más vallású vagy nem hívő emberrel, a civil szervezetekkel, a médiával és a kormányzatokkal is együtt kell működni. Mindez szervesen származik a Teremtő Istenben való hitből, az emberiség és a jövő nemzedékek javára. És ha így cselekszünk, talán méltóvá válhatunk Krisztus szavaihoz: ,,Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet,, (Mt 5,5).

Jegyzetek

1 Lynn White: The Historical Roots of our Ecological Crisis. Science, vol. 155. 1967. Magyarul: Ökológiai válságunk történeti gyökerei. In: Lányi András (szerk.): Természet és szabadság. Osiris, Budapest, 2000, 27–35.

2 Erről lásd: Nemeshegyi Péter: A teológia és az ökológia kapcsolódási pontjai. Cédrus, 2001. 10.
3 Az ökológiai válság: közös felelősségünk. Őszentsége II. János Pál pápa üzenete a Béke Világnapja alkalmából, 1990. január.

Jávor Benedek

1972-ben született Budapesten. Tanulmányait az ELTE TTK biológus szakán végezte. Jelenleg a PPKE JÁK Környezetjogi és Versenyjogi Tanszékének adjunktusa.

Forrás: Vigilia - 2006


2017. június 25., vasárnap

Mit hiszünk? - Az Egyház dogmáiról

A dogma olyan tétel, amelyet az egyházi tanítóhivatal mint Istentől kinyilatkoztatott igazságot közöl és hirdet, ezért annak tudatos tagadása vagy visszautasítása eretnekségnek számít.


Egy tételnek ez a legmagasabb teológiai minősítése, mert jelzi, hogy azt isteni és egyházi hittel kell elfogadni, azaz isteni és egyházi tekintély kezeskedik az igazságáról.

A dogma sajátságai.
1. A dogma isteni eredetű, mert kinyilatkoztatást tartalmaz; az igazság kötelező erejével bír és lényegében változatlan, bár történeti megfogalmazásban jelenik meg.
2. Értelmezése bővülhet azáltal, hogy az Egyház hitében és a teológiában egyre világosabbá válnak az igazságok belső összefüggései (lásd: dogmafejlődés).
3. Mivel a dogma emberi szóval fejezi ki az Isten szavát, benne van a megtestesülés analógiája: isteni és emberi elemet hordoz.
4. Amikor a dogmákat a kinyilatkoztatáshoz vezetjük vissza, azon a nyilvános kinyilatkoztatást értjük, amelyet a Szentírás és a szenthagyomány közvetít, nem pedig magánkinyilatkoztatást.

A dogma elfogadása.
A dogmákat isteni hittel és egyházi hittel kell elfogadni, de ügyelni kell arra is, hogy a tanítóhivatal által meghatározott tétel tartalmilag nem mindig határolható el könnyen a keresztény hit összefüggéseiben benne levő, de részleteiben még nem körülírt tételektől. Ezért a hit gyakorlatilag nem korlátozható csupán a kimondott dogmákra, hanem arra is ki kell terjednie, ami a dogmákkal szorosan összefügg, vagy ami azoknak előfeltétele.

Szempontok a dogmák értelmes elfogadásához.
1. Az Egyház valamely dogmája azt mondja ki, amit az Egyház hisz, mint Istentől kapott tanítást, és amit az Egyház élő hagyománya mindig is vallott. A megfogalmazó egyházi tekintély éppen ezt a maradandóságot és végérvényességet hangsúlyozza benne. Az Egyház azért érzi hivatottnak magát az ilyen tekintélyi kijelentésekre, mert egyrészt a kinyilatkoztatás Jézus halálában és föltámadásában megkapta a teljességét, másrészt eljött a Szentlélek, az Igazság Lelke, hogy az Egyházat elvezesse a teljes igazságra.
2. A hittétel az isteni titkot érzékelteti, arról akar annyit mondani, amit az emberi értelem fölfog. Azt soha nem választja el a magát közlő Isten személyétől. Viszont a misztérium miatt itt állandóan kísért a fogalomképzés és a szakkifejezés gondja. A kifejezéseket az Egyház mindig a saját korából veszi, azért azok alá vannak vetve történelmi változásnak. A dogmatikai kijelentés értelme nem változhat. Minden visszatekintésnél azt kell nézni, hogy a meghatározás annak idején mit akart a kinyilatkoztatásból tételbe foglalni.

A  KATOLIKUS EGYHÁZ DOGMÁI ÉS HITIGAZSÁGAI 

I. AZ EGY ISTENRŐL.

a) Isten megismeréséről.
1. Az igaz Isten a műveiből a természetes ész világosságánál megismerhető.
2. A természetes ész segítségével az ember nem képes intuitív módon megismerni Istent, azaz nem képes Isten látására emelkedni.
3. Van hívő istenismeret. Ez az istenismeret nem intuitív.

b) Isten létéről.
1. Isten a magától való lét (biztos).
2. Isten végtelenül tökéletes.
3. Isten fölfoghatatlan.
4. Isten kimondhatatlan.
5. Isten egy.
6. Isten teljesen egyszerű szellem.
7. Isten teljesen változhatatlan.
8. Isten örökkévaló.
9. Isten mérhetetlen és mindenütt jelen van.

c) Az isteni értelemről.
1. Isten abszolút élet.
2. Isten végtelen értelem.
3. Isten teljesen ismeri önmagát (biztos).
4. Isten tökéletesen ismeri mindazt, ami rajta kívül van.
5. Isten ismeri az összes lehetőséget (biztos).
6. Isten ismeri a föltételesen bekövetkező szabad tetteket (biztos).
7. Isten tudása azonos a létével (biztos).
8. Isten az abszolút igazság (biztos).
9. Isten az abszolút bölcsesség (biztos).
10. Isten az abszolút szépség (biztos).

d) Az isteni akaratról.
1. Isten akarat.
2. Az isteni akarat abszolút.
3. Isten szeretetének első és formális tárgya önmaga.
4. Isten szereti mindazt, ami rajta kívül van.
5. Az erkölcsi rosszat, a bűnt Isten nem akarja, sem önmagáért, sem más kedvéért, csak megengedi.
6. Isten kifelé való tevékenységében szabad.
7. Isten mindenható.
8. Isten a mindenségnek föltétlen ura (biztos).
9. Isten abszolút szent.
10. Isten abszolút jóságos.
11. Isten abszolút igazságos.
12. Isten abszolút igazmondó és hűséges.

II. A SZENTHÁROMSÁGRÓL.

1. Egy Istenben három személy van: Atya, Fiú, Szentlélek.
2. Istenben két immanens, örök és szubsztanciális eredés van: a Fiú születése az Atyától, s a Szentlélek származása az Atyától és a Fiútól.
3. A Fiú születése az isteni értelem, a Szentlélek származása az isteni akarat tevékenysége (biztos).
4. Istenben négy reális vonatkozás van.
5. A szentháromsági személyek a legteljesebben átjárják egymást és egymásban vannak.
6. Istennek kifelé ható tevékenysége mind a három személy közös birtoka, vagyis nem személyi, hanem lényegi isteni tevékenység.
7. Vannak szentháromsági küldések.
8. A Szentháromság tana a szó szoros értelmében vett hittitok (majdnem dogma).

III. A TEREMTÉSRŐL.

a) A teremtésről általában.
1. Isten teremtette a világot.
2. A világ teremtése kizárólagosan Isten tevékenysége.
3. Isten a világot örök teremtői eszméi szerint alkotta meg (biztos).
4. A teremtés ténye Isten szabad tette.
5. Isten örök teremtő tevékenységgel úgy teremtette a világot, hogy a világ időben kezdődött.
6. Isten az egyszer megteremtett világnak a létét mindenható tevékenységével állandóan fönntartja (kat. igazság).
7. Minden teremtmény minden tevékenységében rászorul Isten teremtői együttműködésére (ált. nézet).
8. A világ elsődleges célja Isten; másodlagos célja az értelmes teremtmények boldogsága (biztos).
9. Isten a világot egészében és részeiben hatékonyan irányítja célja felé.

b) Az angyalokról.
1. Vannak angyalok.
2. Az angyalok teremtmények.
3. Az angyalok az időben, ill. az idővel jöttek létre.
4. Az angyalok tiszta szellemek.
5. Az angyalok mind Isten boldog színelátására voltak hivatva, ezért megfelelő kegyelemben részesültek (biztos).
6. Természetfölötti állapotuk véglegesülése előtt az angyaloknak próbát kellett kiállniuk (biztos).
7. Azok az angyalok, akik a próbát kiállták, nyomban Isten boldogító színelátására jutottak (biztos).
8. A végítéletekig a jó angyalok Isten akaratából részt vesznek a világ kormányzásában (biztos).
9. A jó angyalok gondját viselik az embernek.
10. Minden hívőnek van őrangyala (majdnem dogma).
11. Minden embernek van őrangyala (biztos).
12. A jó angyalokat vallásos tisztelet illeti meg (majdnem dogma).
13. Az angyalok egy része a próbát nem állta ki és végleg elfordult Istentől.
14. A bukott angyalok bűne a kevélység volt (biztos).
15. A bukott angyalok nyomban a bűn után visszavonhatatlanul a kárhozatra jutottak (biztos).
16. Az ős- és eredeti bűn következtében a sátánnak és angyalainak bizonyos hatalma van az emberek fölött.

c) Az emberről.
1. Isten teremtette az első emberpárt test és lélek szerint.
2. Az első emberpár test szerint is közvetlenül Isten teremtő tevékenységének köszöni létét (biztos).
3. Ádámtól és Évától származik az egész emberi nem (majdnem dogma).
4. Az emberi lélek testet megelőző létéről szóló tanítás tévedés (majdnem dogma).
5. Minden egyes ember lelkét Isten teremti a szülőtől nemzett testbe (majdnem dogma).
6. Isten az embert a maga képére alkotta (biztos).
7. Az emberi lélek szellem.
8. Az embernek van szabad akarata.
9. Az emberi lélek halhatatlan.
10. Az ember szerves testnek és egyedi szellemi léleknek szubsztanciális egysége.
11. Az ősszülők a megszentelő kegyelem állapotában voltak.
12. Az ősszülők a bűnbeesés előtt mentesek voltak a rendetlen kívánságtól (concupiscentia) (majdnem dogma).
13. Az ősszülők a bűnbeesés előtt mentesek voltak a halál kényszerétől.
14. Az ősszülők a bűnbeesés előtt mentesek voltak a szenvedéstől (biztos).
15. Az első ember eredeti szentsége és épsége Isten természetfölötti adománya volt (biztos).
16. A tisztán természetes állapot lehetséges, de soha nem létezett (biztos).
17. Az eredeti szentség és épség adományait Ádám nemcsak önmaga, hanem összes utódai számára is kapta (biztos).
18. Isten az ősszülőket az eredeti szentségben való véglegesítés előtt próbára tette: a próbát nem állták meg, és Isten parancsának megszegésével súlyosan vétkeztek.
19. Ádám bűne következményeivel együtt átszállott az összes emberre, azaz az ősbűn egyben átszármazó bűn. - Következményei: az ősszülők elvesztették az eredeti szentséget és magukra vonták Isten haragját; a halál és a szenvedés törvénye alá kerültek; az ember a sátán rabságába került; test és lélek szerint rosszabbá vált.
20. Az eredeti bűn tartalmát tekintve a megszentelő kegyelem hiánya (biztos).
21. Az eredeti bűn nem utánzás, hanem átszármaztatás útján terjed tovább.
22. Az eredeti bűn következményei: a) a természetfölötti javak elvesztése. b) a testi-lelki leromlás. c) a testi-lelki leromlás nem a természet megromlása. d) az eredeti bűnért kárhozat jár.

IV. A MEGVÁLTÁSRÓL.

a) Krisztus személyéről.
1. A Szűz Máriától született Názáreti Jézus valóságos Isten, mert Ő a megtestesült örök Ige.
2. Az örök Ige valóságos, teljes, velünk azonos lényegű, egyedi emberi természetet vett föl.
3. Jézus Krisztus emberi természete valósággal szenvedésre képes.
4. Jézus Krisztus egy isteni személy két természettel.
5. Az Ige az emberi természetet fogantatása pillanatában vette föl és többé le nem teszi.
6. Jézus Krisztusban a két természet az egyesülés után össze nem keveredve és el nem változva maradt fenn.
7. Jézus Krisztusban két akarat és két tevékenység van.
8. A Fiúisten emberré válása a szó szoros értelmében vett titok (biztos).
9. Egyedül a második isteni személy vált emberré.
10. Krisztus embersége szerint is Istennek természetes Fia; úgyhogy benne egyetlen, mégpedig természetes fiúság van.
11. Jézus Krisztust mint embert is imádás illeti meg.
12. Jézus Krisztusban van helye a tulajdonságok igazi kicserélésének.
13. Jézus Krisztus szent embersége szerint is bölcsességgel teljes, tévedés és tudatlanság nélküli (biztos).
14. Jézus Krisztusnak van tapasztalati, azaz érzékelésből kiinduló és elvonatkoztatás útján szerzett ismerete (biztos).
15. Jézus Krisztus mint ember a boldogító istenlátás tudásával is rendelkezik (biztos).
16. Jézus Krisztusnak van készen kapott ismerete (beléöntött tudása) (ált. nézet).
17. Krisztus embersége szerint is mentes volt minden bűntől.
18. Az ember Krisztus mentes volt a rendetlen kívánságtól.
19. Az ember Krisztus vétkezhetetlen (majdnem dogma).
20. Krisztus emberi akarata szabad akarat (biztos).
21. Krisztus emberi akarata soha nincs és nem is lehet ellentétben Isten akaratával.
22. Az Üdvözítő közvetlenül meg van szentelve a teremtetlen magánvaló szentséggel (ált. nézet).
23. Krisztus embersége a megszentelő kegyelem teljes tartalmával is rendelkezik (biztos).
24. Az Üdvözítőnek isten-emberi hatalma van (biztos).

b) A megváltás művéről.
1. Jézus Krisztus egyetlen, éspedig természet szerinti közvetítő Isten és ember között.
2. Jézus Krisztus a teremtésnek és nevezetesen az emberiségnek feje (biztos).
3. Jézus Krisztus érdemszerző tetteivel, elsősorban kereszthalálával megváltott bennünket azáltal, hogy bűn-adósságunkért helyettünk eleget tett Istennek.
4. Jézus Krisztus megváltói tevékenységével nekünk kiérdemelte a bűn előtti állapot helyreállítását, önmagának pedig fölmagasztalását (biztos).
5. Jézus Krisztus minden ember számára megváltást szerzett.
6. Jézus Krisztus megváltói tevékenységével teljes elégtételt adott Istennek, mely egyenértékű az elkövetett sértéssel, sőt azt bőségesen meg is haladta (biztos).
7. A megváltás a szó szoros értelmében vett titok (biztos).
8. A megváltás Istennek teljesen ingyenes kegyelmi ténye.
9. Jézus Krisztus az emberi nem föltétlen tekintélyű tanítója.
10. Jézus Krisztus az Újszövetség egyetlen főpapja.
11. Jézus Krisztus a keresztfán az Újszövetség igazi és egyetlen áldozataként föláldozta magát.
12. Jézus Krisztus az emberiség és a világ királya.
13. Jézus Krisztus halála után lelkével leszállt az alvilágba.
14. Jézus Krisztus kereszthalála után harmadnapon halottaiból föltámadott, azaz örök időkre újra egyesítette megdicsőült testét a lelkével.
15. A föltámadt Üdvözítő testével és lelkével fölment a mennybe.

c) A Boldogságos Szűz Máriáról.
1. Szűz Mária valósággal és tulajdonképpeni értelemben Istenanya.
2. Mária szűz a szülés előtt, a szülésben és a szülés után.
3. Szűz Mária szeplőtelenül fogantatott, azaz létének első pillanatától kezdve mentes az eredeti bűntől.
4. Szűz Mária Istentől kapott különös kiváltságánál fogva élete egész folyamán mentes volt minden súlyos és bocsánatos személyes bűntől (kat. igazság).
5. Szűz Mária egész élete folyamán mentes volt a rendetlen kívánságtól (biztos).
6. Szűz Mária meghalt (biztos).
7. Szűz Mária halálával lelke Isten boldog színelátására jutott, teste pedig nem indult oszlásnak, hanem nyomban a megdicsőült test állapotára emelkedett (biztos).
8. Szűz Mária halála után nemcsak lélek, hanem test szerint is fölvétetett a mennybe.
9. Szűz Mária kiváltságos módon üdvösségünk közvetítője (biztos).
10. Szűz Máriát kiváló vallásos tisztelet illeti meg (biztos).

V. A KEGYELEMRŐL.

a) A segítő kegyelemről.
1. Van fölvilágosító és akarat-indító kegyelem.
2. Van serkentő (megelőző) és támogató (kísérő, követő) kegyelem (biztos).
3. A segítő kegyelem gyógyít és fölemel.
4. A segítő kegyelem egy, az isteni kegytől és a lelki tevékenységektől egyaránt különböző természetfölötti indítás, mely a minőség kategóriájába sorolható (kat. igazság)
5. Minden egyes üdvös cselekedethez föltétlenül és fizikailag szükséges fölvilágosító és akarat-indító, belső segítő kegyelem.
6. A fölemelő segítő kegyelem föltétlenül és fizikailag szükséges a hitnek és megtérésnek megkezdéséhez.
7. A segítő kegyelem nélkül a bukott ember nem képes huzamos ideig megtartani az egész természetes erkölcsi törvényt (ált. nézet).
8. A megigazultaknak is minden egyes üdvös cselekedethez szükséges a segítő kegyelem (majdnem dogma).
9. Isten különös kegyelmi segítsége nélkül a megigazult ember nem képes kitartani a kapott megigazultságban.
10. A megigazult ember Istentől kapott külön kiváltság nélkül nem képes egész életén át elkerülni minden bocsánatos bűnt.
11. Nem szükséges a szeretet kegyelme (a megszentelő kegyelem állapota) bármilyen jócselekedethez, vagyis a bűnös embernek nem minden cselekedete okvetlenül bűn.
12. Nem szükséges a hit kegyelme bármilyen jócselekedethez, vagyis a hitetelen embernek nem minden cselekedete okvetlenül bűn (biztos).
13. Nem szükséges a segítő kegyelem bármilyen jócselekedethez.
14. Van hatékony kegyelem, melyet okvetlenül követ az akarat hozzájárulása.
15. Az akarat a hatékony kegyelem hatása alatt is szabad marad.
16. Van olyan segítő kegyelem, amely igazán elégséges, de csak elégséges.
17. Semmiféle természetes jócselekedettel nem lehet kiérdemelni az első kegyelmet.
18. Az ember nem képes természetes imádsággal kikönyörögni a kegyelmet.
19. Az ember a maga természetes erőivel nem képes előkészülni a kegyelemre (ált. nézet).
20. Az első kegyelem befogadására az ember csak negatív előkészületre képes (biztos).
21. Isten komoly előzetes akarattal akarja mindenki üdvösségét.
22. Isten az igazaknak az elégséges kegyelmet ad a parancsok megtartására, vagyis a súlyos bűnök kerülésére.
23. A bűnösök mind, még a megrögzöttek is kapnak elegendő kegyelmet a megtérésre (ált. nézet).
24. Isten felnőtt hitetleneknek is ad elegendő kegyelmet az üdvözülésre (biztos).
25. Van előre rendelés.
26. Az előre rendelés végzése meghatározott és változhatatlan (biztos).
27. Külön isteni kinyilatkoztatás nélkül senki sem lehet biztos kiválasztottsága felől (biztos).
28. Az első kegyelemre szóló előre rendelés föltétel nélküli.
29. A kegyelemre és egyben az örök életre szóló, vagyis a teljes előre rendelés szintén föltétel nélküli (biztos).
30. Nincs föltétel nélküli pozitív elvetés, azaz Isten csak a bűnökre való tekintettel kárhoztat el.

b) A megszentelő kegyelemről.
1. A megigazulás valósággal eltörli és megszünteti bűneinket.
2. A megigazulás nem pusztán bűnbocsánat, hanem a belső ember megújítása és megszentelése.
3. A megszentelő kegyelem ontológiai tekintetben természetfölötti készség (biztos).
4. A megszentelő kegyelem által a lélek Isten barátja lesz (biztos).
5. A megszentelő kegyelem a lelket Isten fogadott fiává és a mennyország örökösévé teszi (biztos).
6. A megszentelő kegyelem a megigazult embert a Szentháromság, nevezetesen a Szentlélek templomává teszi (biztos).
7. A megigazulásban az ember a megszentelő kegyelemmel együtt megkapja a természetfölötti erényeket is (biztos).
8. A megszentelő kegyelem elvesztése magával vonja a szeretet elvesztését, de nem vonja maga után okvetlenül a hit elvesztését is.
9. A megszentelő kegyelemmel együtt a lélek megkapja a Szentlélek ajándékait is (biztos).
10. Felnőtteknek a megigazulás kegyelmének megszerzésére erkölcsi jótettekkel elő kell készülniük.
11. A megigazulás első és legszükségesebb előkészítő mozzanata a hit.
12. A megigazulást előkészítő hit nem a hívő bizalom, hanem a dogmatikai hit.
13. Felnőttek nem igazulnak meg egyedül a hit által, hanem más előkészítő cselekedetekre is kötelesek.
14. A megigazulás kegyelmét bármely halálos bűn kioltja.
15. Külön kinyilatkozatás nélkül senki sem lehet bizonyos a hit bizonyosságával kegyelmi állapota felől.
16. Az első kegyelem nem minden megigazult emberben egyforma és a jócselekedetek által növelhető.
17. A megigazult ember a kegyelemmel véghezvitt jótetteivel valóságos érdemeket szerez Isten előtt.
18. Az érdemszerzés föltételei: a) Isten ígérete, b) az ember zarándok állapota, c) a kegyelem állapota, d) az erkölcsi jóság, e) a cselekedet természetfelettisége (biztos).
19. Az igazság szerinti érdem tárgya a megszentelő kegyelem növekedése, az örök dicsőség és annak növekedése.
20. A halálos bűnnel érvénytelenné vált érdemek a megigazulás visszaszerzésével fölélednek (majdnem ált. nézet).

VI. AZ EGYHÁZRÓL.

a) Az Egyházról az Üdvözítő tervében.
1. Jézus Krisztus akarta, hogy követői önálló természetfölötti, vallási társaságot alkossanak.
2. Az Egyház rendeltetése, hogy a megváltás gyümölcseinek alkalmazása által fölépítse Krisztus titokzatos testét (biztos).
3. A Jézus Krisztustól megváltott és a Szentlélektől megszentelt hívők Jézus Krisztus révén egymás között eleven egységet alkotnak (communio sanctorum).
4. Az Egyház tökéletes társaság, ezért létében és tevékenységében minden más társasággal, az állammal szemben is független és önálló (autonóm) (biztos).
5. Jézus Krisztus Egyházára bízta a legfőbb tanítói tisztét (magisterium).
6. Jézus Krisztus az Egyháznak papi hatalmat adott (sacerdotium).
7. Jézus Krisztus Egyházának kormányzó hatalmat adott (imperium).
8. Az Egyházban maga Jézus Krisztus állandó és eltörölhetetlen különbséget rendelt a hívők és elöljárók között (ált. és szolgálati papság).
9. A kormányzó Egyházban Krisztus a kormányzó hatalomnak három fokát állapította meg, melyeknek hordozói a püspökök, az áldozópapok és a diákonusok.
10. Jézus Krisztus Szent Pétert közvetlenül és egyenest az Egyház jogi fejévé tette.
11. Jézus Krisztus úgy rendelkezett, hogy Szent Péternek mindig legyen utóda a világ végezetéig.
12. Jézus Krisztus Egyháza látható társaság (biztos).
13. Jézus Krisztus Egyháza egy és az üdvösséghez szükséges.
14. Jézus Krisztus azt akarta, hogy az Ő Egyháza egységes legyen.
15. Az Egyház egyetemes.
16. Az Egyház szent.
17. Az Egyház fogyatkozhatatlan.
18. Az Egyház apostoli.

b) Az Egyház történeti megvalósulásáról.
1. A római pápa Szent Péternek az egyházi főségben törvényes utódja.
2. A katolikus Egyház a kinyilatkoztatott igazság megőrzésében és tanításában tévedhetetlen.
3. Az egyházi tévedhetetlenség elsődleges tárgya minden igazság, amely formálisan ki van nyilatkoztatva.
4. Az egyházi tévedhetetlenség másodlagos tárgya mindaz, ami nélkül lehetetlen volna kinyilatkoztatást sértetlenül megőrizni és tévedhetetlenül előterjeszteni (biztos).
5. A püspökök apostoli testülete a tévedhetetlen tanítást gyakorolja rendkívüli, ünnepélyes módon, midőn a világegyház püspökei az apostoli testület fejének, a római pápának fősége alatt egyetemes zsinaton az Isten országát mélyen érintő egyetemes és nagy jelentőségű ügyekben döntenek.
6. A püspökök apostoli testülete tévedéstől mentes akkor is, amikor rendes módon tanít, vagyis mikor a világegyház püspökei - ki-ki a maga egyházmegyéjében - a római püspökkel és egymással egyetértésben tanítanak hitbeli avagy erkölcsi igazságokat.
7. Tévedhetetlen a római pápa egymagában is, mikor Szent Péter székéből (ex cathedra) szól.
8. A megdicsőült szentek vallási tiszteletre méltók.
9. A szentek Istennél közbenjárnak értünk, s ezért megengedett és üdvös dolog őket segítségül hívni.
10. Megengedett és üdvös dolog tisztelni a szentek ereklyéit.
11. Megengedett és üdvös dolog tisztelni a szent képeket.

VII. A SZENTSÉGEKRŐL.

a) A szentségekről általában.
1. A szentségi jel dologból és szavakból áll (biztos).
2. A szentségi jel elemei, a dolog és a szavak olyan vonatkozásban vannak egymással, mint az arisztotelészi értelemben vett anyag és forma (biztos). 3. Hét újszövetségi szentség van.
4. Az újszövetségi szentségek a dologi teljesítmény alapján mindig megadják a kegyelmet, ha a fölvevő nem vet akadékot.
5. Az összes újszövetségi szentségek a maguk erejéből közlik a megszentelő kegyelmet és kíséretét.
6. A megszentelő kegyelmen kívül minden szentség külön szentségi kegyelmet közöl (biztos).
7. Három szentség, a keresztség, bérmálás és egyházi rend eltörölhetetlen jegyet nyom a lélekbe, aminek következtében nem ismételhetők meg.
8. Az Újszövetség valamennyi szentségét Krisztus rendelte.
9. Jézus Krisztus az újszövetségi szentségeket közvetlenül rendelte (biztos).
10. Az Egyháznak van hatalma szentelményeket rendelni (biztos).
11. A szentségek érvényes kiszolgáltatásához megfelelő papi hatalom szükséges.
12. A szentség érvényes kiszolgáltatásához a kiszolgáltatóban meg kell lennie legalább annak a szándéknak, hogy azt cselekszi, amit az Egyház tesz, amikor szentséget szolgáltat.
13. A szentségek érvényes kiszolgáltatása és hatása független a kiszolgáltató hitétől és erkölcsi avagy természetfölötti életszentségétől.

b) A keresztségről.
1. A keresztség szentségét Jézus Krisztus rendelte.
2. A keresztség anyaga természetes víz folyó állapotban.
3. A keresztvíz alkalmazása (a keresztség közelebbi anyaga) lehet megmerítés, leöntés vagy meghintés (biztos).
4. A keresztség formája a Szentháromság hívása és a keresztelő cselekvény megnevezése.
5. A keresztség eltörli a keresztség előtti összes bűnöket és büntetés-adósságokat, adja a megszentelő kegyelmet, és eltörölhetetlen jegyet nyom a lélekbe.
6. A keresztség mindenkinek szükséges az üdvösségre.
7. A szentségi keresztséget pótolhatja a vágykeresztség (biztos).
8. A vízkeresztséget pótolhatja a vérkeresztség, vagyis a vértanúság (biztos).
9. A keresztség rendes kiszolgáltatója a püspök és a tőle megbízott pap, rendkívüli kiszolgáltatója a diákonus, szükségbeli kiszolgáltató minden ember.
10. Minden meg nem keresztelt ember fölveheti a keresztséget.
11. A kisdedeket is lehet, sőt kell keresztelni.

c) A bérmálásról.
1. A bérmálás Krisztus-rendelte újszövetségi szentség.
2. A bérmálás szentsége a megszentelő kegyelmet növeli és teljessé teszi azáltal, hogy sajátos módon közli a Szentlelket (biztos).
3. A bérmálás rendes kiszolgáltatója a püspök.
4. A bérmálás szentségének rendkívüli kiszolgáltatója az áldozópap (biztos).
5. A bérmálás szentségének fölvevője minden megkeresztelt ember (biztos).

d) Az Oltáriszentségről.
1. Jézus Krisztus megígérte (Jn 6), hogy tulajdon valóságos testét és vérét adja a hívőknek ételül és italul (biztos).
2. Az Üdvözítő az utolsó vacsorán a kenyér és bor színe alatt valósággal testét és vérét adta tanítványainak eledelül (kat. igazság).
3. Az Üdvözítő azt akarta, hogy valahányszor az Ő rendelkezése értelmében az Eucharisztiát ünneplik, mindannyiszor a kenyér és bor külseje alatt megjelenjen az Ő teste és vére.
4. Krisztus az Oltáriszentségben átlényegülés útján jelenül meg.
5. Az Oltáriszentségben az átváltozás után a kenyér és bor színei valósággal megmaradnak (biztos).
6. A kenyér és bor színei az Oltáriszentségben hordozó és egységesítő metafizikai alany nélkül maradnak (biztos).
7. Az Oltáriszentségnek bármely színe alatt jelen van az egész Krisztus.
8. Az egész Krisztus jelen van mindengyik színnek bármely része alatt.
9. Krisztus az Eucharisztiában jelen van a vétel előtt is, és jelen marad az úrvacsora, ill. szentmise szertartása után is.
10. Krisztust az Oltáriszentségben imádás illeti meg.
11. Az Eucharisztia anyaga búzakenyér és szőlőbor.
12. Az Eucharisztia formáját teszik az Üdvözítő szavai, melyekkel az utolsó vacsorán tanítványainak adta testét és vérét (majdnem dogma).
13. Az Oltáriszentség készítője kizárólag a fölszentelt áldozópap.
14. Az Oltáriszentség méltó fölvevője a megigazult keresztény.
15. Az Oltáriszentség vétele isteni és egyházi parancs erejénél fogva szükséges, de nem szükséges mint az üdvösségnek nélkülözhetetlen eszköze, hanem csak erkölcsileg, mint a természetfölötti élet fönntartásának leghatékonyabb rendes eszköze.
16. A szentmise bemutatásán kívül nem kötelező két szín alatt venni az Oltáriszentséget.
17. Az Eucharisztia készítése a szentmisében valóságos áldozat, melyet Krisztus rendelt az Újszövetség számára.
18. A szentmise áldozati cselekménye lényegileg a konszekrációban és kiegészítőleg a papi áldozásban van (majdnem ált. nézet).
19. A szentmise nemcsak imádó és hálaadó, hanem egyúttal engesztelő áldozat.

e) A bűnbánat szentségéről.
1. A gyónás Krisztus alapította újszövetségi szentség.
2. Az Egyház szentségi bűnbocsátása bírói ténykedés.
3. A töredelem szentségének formája a papi föloldozás szavai (biztos).
4. A bánat, a gyónás és az elégtétel szándéka a bűnbánat szentségének alkotó részei.
5. A bánat, a gyónás és az elégtétel a gyónás szentségi anyaga (biztos).
6. Bűnbánat nélkül nincs bűnbocsánat (biztos).
7. A tökéletes bánat megigazulást szerez gyónáson kívül is, de nem annak vágya nélkül (majdnem dogma).
8. A gyónáshoz nem szükséges a tökéletes bánat, hanem elég a tökéletlen bánat (biztos).
9. A keresztség után elkövetett és a bűnbánat szentségében még meg nem bocsátott összes halálos bűnök részletes meggyónása isteni rendelés értelmében szükséges a szentségi feloldozás elnyeréséhez.
10. Isten a bűnnel és az örök büntetés adósságával nem mindig törli el az ideiglenes büntetések adósságát.
11. Az ember önként vállalt vezeklő cselekedetekkel tud Istennek elégtételt szolgáltatni.
12. A gyóntatónak van hatalma és joga bölcs mérlegelés alapján a bűnös képessége és a bűnök természete szerint megfelelő elégtételt kiróni.
13. Az elégtétel kirovása a gyóntatónak egyúttal kötelessége is (majdnem dogma).
14. A bűnbánat szentsége eltörli az összes halálos bűnöket az örök büntetés adósságával együtt.
15. Az Egyháznak az Úr Krisztustól van hatalma bármilyen súlyos bűnök megbocsátására.
16. A keresztség után elkövetett halálos bűnök bocsánatának elnyeréséhez elkerülhetetlenül szükséges a bűnbánat szentsége valóságban vagy legalább vágyban.
17. A bűnbánat szentségének kiszolgáltatója az arra jogosított pap.
18. Az Egyháznak van joga búcsút engedélyezni.
19. Amikor az Egyház a búcsúban elenged ideigtartó büntetéseket, az Egyház kincséből megfizet az örök isteni Igazságnak (majdnem dogma).

f) A betegek kenetéről.
1. A betegek kenete Krisztus alapította újszövetségi szentség.
2. A betegek kenete távolabbi anyaga a püspöktől megszentelt faolaj.
3. A betegek kenete közelebbi anyaga a beteg megkenése (biztos).
4. A betegek kenete szentségének formája a pap imádsága.
5. A betegek kenete kiszolgáltatója a pap.
6. A betegek kenete fölvevője a megkeresztelt nagybeteg (biztos).
7. A betegek kenete a negybetegnek erkölcsileg szükséges, ezért kötelező (valószínűbb nézet).

g) Az egyházi rendről.
1. Az egyházi rend Krisztus rendelte valóságos újszövetségi szentség.
2. A négy kisebb rend és a szubdiakonátus nem szentség, hanem csak szentelmény (biztos).
3. A diákonátus, az áldozópapság és a püspökség szentség.
4. Az egyházi rend szentségének anyaga a püspök kézrátétele (biztos).
5. Az egyházi rend szentségének kizárólagos kiszolgáltatója a püspök.
6. Az egyházi rend szentségét csak megkeresztelt férfi veheti föl érvényesen (biztos).

h) A házasságról.
1. A házasság Krisztus rendelte újszövetségi szentség.
2. Az Újszövetségben maga a házassági szerződés teszi a házasság szentségi lényegét (biztos).
3. A házasság szentségének kiszolgáltatói maguk a házasulandók (biztos).
4. Az Egyháznak joga van nemcsak megáldani a házasságot (szentelmény), hanem kizárólagos hatalma van házassági akadályokat fölállítani, alóluk fölmenteni és házassági ügyekben ítélni.
5. A házasság szentségét érvényesen fölvehetik, akiknek komoly szándéka van, természettől fogva alkalmasak a házaséletre, meg vannak keresztelve és nem gátolja őket bontó akadály (biztos).
6. Az egyes ember nincs egyenesen házasságra kötelezve (biztos).
7. A szűzi állapot kiválóbb a házas állapotnál.
8. A latin Egyház helyesen és az Üdvözítő szándéka szerint jár el, amikor a nagyobb rendekben lévőket cölibátusra kötelezi.
9. A keresztény házasság lényegében egy, úgyhogy egy férfinak egyszerre csak egy felesége, és egy nőnek egyszerre csak egy férje lehet.
10. Az érvényes házasság belsőleg fölbonthatatlan.
11. Az egyik fél házasságtörése sem jogosítja föl a másik felet a házasság fölbontására (majdnem dogma).

VIII. A VÉGSŐ DOLGOKRÓL.

a) A végső eseményekről.
1. A halál egyetemes, azaz minden ember számára bekövetkezik a test olyan elváltozása, mely a földi élet végét jelenti.
2. A jelen üdvrendben a halál a bűn büntetése.
3. A halállal véget ér a próbaidő és az érdemszerzés lehetősége (majdnem dogma).
4. A halál után minden egyes lélek nyomban ítélet elé kerül, mely neki végleg megállapítja örök sorsát.
5. Az ítéletet nyomban követi a végrehajtása; azaz nyomban az örök életre vagy a kárhozatra mennek, kik megértek rá, akiknek még tisztulniuk kell, a tisztítóhelyre jutnak.
6. Az Üdvözítő második eljövetelekor a holtak valamennyien föltámadnak a saját testükben.
7. A föltámadott test azonos a földi testtel, amennyiben igaz emberi test, és kinek-kinek tulajdon egyéni teste.
8. Az idők végén Jézus Krisztus dicsőségben eljön méltó véget adni a világtörténelemnek.
9. A halottak föltámadása után a világtörténet befejezéséül Jézus Krisztus eljön megítélni az egész emberiséget.
10. A jelen világnak a történelmi folyamat befejeztével vége lesz (biztos).
11. A jelen világ elmúlása nem megsemmisülés, hanem megújulás, nem világhalál, hanem föltámadás (biztos).

b) A végső állapotokról.
1. Akiket a külön ítélet halálos bűnben megátalkodva talál, azok a bukott angyalokkal együtt örökké szenvedik a kárhozat kínjait.
2. Van tisztítóhely.
3. Van mennyország.
4. Az örök boldogság elsősorban abban áll, hogy az üdvözültek színről színre látják az Istent.
5. Isten boldogító látása végett az üdvözült léleknek külön természetfölötti fölkészültségre van szüksége.
6. Isten színelátásának nyomán a legteljesebb boldogság jár (biztos).

Forrás: Magyar Katolikus Lexikon/Katolikus válasz