2017. április 27., csütörtök

Templomi etikett - mise illemtan

Cél: Templomi magatartásunk legyen méltó a szent helyhez, viselkedésünk legyen tudatos; ha valamely gyakorlatunk pontatlan, végezzük helyesen! 


1. Előkészület

A keresztény ember számára e földön a legszentebb hely a templom, amelynek leggyakoribb nevei: Isten háza (Domus Dei), a Mennyország kapuja (Porta Caeli) és imádság háza!

Isten háza, mert a Mindenható,, akit „a menny és az egek egei nem képesek befogadni” (2 Krón 6,18),  itt jelen van Igéje által, az Oltáriszentségben és az imádkozók közösségében „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) A mennyország kapuja, mert elsősorban itt nyerjük el a kegyelmeket, amelyek örök hazánkba, Isten országába segítenek! És az imádság háza, mert itt valósul meg Isten az és Egyház közötti szeretet párbeszéde: hallgatjuk a Szentírásban az Úr szavát és szólunk mi is Hozzá, mint egy nagy család!

A templom szó a latin templum kifejezésből származik, jelentése zárt hely. A név arra utal, hogy a bűnös világban a templom az a hely, amelyet az ember nem szennyez, ahol a Szenttel, Istennel találkozik.

Templomlépcső:

A legtöbb templomba úgy jutunk be, hogy néhány lépcsőn fölmegyünk a bejárathoz. Ez jelzi, hogy a templom az Istenhez való felemelkedés helye. Kívül hagyjuk a világ zaját, s legnemesebb énünkkel lépünk be a szent helyre. Mintegy kivonulunk a világból, hogy lelkünket Istenhez emeljük, töltekezzünk az Ő kegyelmével, áldásával, s azzal felvértezve megyünk majd újra vissza a világba az emberek közé.

Ruházat:

Isten házába megfelelő ruhában jövünk, ezzel külsőleg is kifejezzük azt, ami szívünkben van! Ókori világban Aranyszájú Szent János, Konstantinápoly főpapja a császári udvar magatartását bírálja, akik bíborban és selyemben jártak, hogy kérkedjenek gazdagságukkal. Kerülendő magatartás: a hivalkodó ruházat, illetve vasárnapokon, ünnepnapokon a köznapi ruházat. Nem illik ápolatlanul, rövidnadrágban, ujjatlan, mélyen kivágott felsőruházatban templomban megjelenni. A férfiak, fiúk kalapjukat, sapkájukat levetve lépnek Isten házába.

Érkezés:

A templomból nem illik elkésni, ahogyan egy találkozás esetében sem. Itt a Legszentebbel való találkozás történik, amelyre dicséretes lélekben hangolódni, imádsággal felkészülni, ezért ajánlatos pár perccel korábban érkezni!

Cukorral, rágóval a szánkban nem lépünk a templomba!

Ne felejtkezzünk el a mobiltelefon kikapcsolásáról, lehalkításáról. Több templomban látható a kiírás: „Jézus hív, de nem mobiltelefonon!”

A templomban kerüljük a beszédet, ne zavarjuk mások imádságát! A legszükségesebbet halkan, suttogva mondjuk el.

„Örvendeztem, amikor azt mondták nekem:
Az Úr házába fölmegyünk.” (Zsolt 121,1)

2. Térdhajtás, Térdelés

A hívő ember alázatos magatartást tanúsít a Teremtővel szemben. A gőgös ember kihúzza mellét és fejét magasra emeli, a hívő ember alázattal hajlik meg Isten előtt: Ábrahám és Mózes leborult az Úr színe előtt; Salamon királyról olvassuk: „elimádkozta ezt az imádságot és könyörgést az Úr oltárának színe előtt – ahol az ég felé tárt kezekkel a földön térdelt, mind a két térdével” (1 Kir 8,54–55). Péter apostol is leborult az Úr Jézus előtt (Vö. Lk 8,5), Pál pedig ezt írja: „Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké.” (Fil2,9). A felséges jelenlét előtti leborulás gesztusával gyakran találkozunk a Jelenések könyvében (Jel 5,8.14; 19,4).

A térdelés az egyházatyák szerint a Teremtő előtti kicsinység jele, a lélek alázatának legjobb kifejezője. Szent Ambrus szerint „jobban enyhíti a bántást, engeszteli a haragot és hívja a kegyelmet”.

Közismert szentségi énekünk mondja: „Leborulva áldlak, láthatatlan Istenség!”

A Keleti egyházakban mély meghajlással (proszküneszisz) köszöntik Istent!

A leborulás gesztusával más vallásokban is találkozunk (pl. iszlám vallás hívei naponta 5x imádkoznak így Mekka felé fordulva).

Térdhajtás (Genuflexio simplex)       

A térdhajtás – amely során jobb térdünk éri a földet – egyszerre köszöntés és hitvallás! A templomba lépve és onnan távozva a tabernákulum (szentségház) felé fordulva köszöntjük így az Oltáriszentségben jelenlévő Jézust – kivéve, akik idős koruk vagy betegség miatt erre nem képesek.  A templomokban örökmécses jelzi, hogy ott őrzik az Oltáriszentséget.

Szentáldozás előtt is köszönthetjük így Jézust, de a szentáldozás után már nem kell térdet hajtani, mert akkor már az Üdvözítő szívünkben vett hajlékot!

Térdelés vagy térden állás (genuflexio duplex)


Térdelés során mindkét térdünkkel a földre ereszkedünk! Térdelünk a szentmisében az átváltoztatás alatt és a szentáldozásra való meghívás alatt; illetve szentségkitételkor és szentségi áldásnál, a Te Deum 4. része alatt; az Úr halálára való emlékezéskor Virágvasárnap és Nagypénteken a passióban. Ha a templomban nincs elegendő hely, vagy templomon kívül vagyunk és a körülmény nem alkalmas, térdelés helyett állunk tiszteletünk jeléül.

Egyéni imádságaink során a templomban és otthon is bármikor térdelhetünk! „A legnagyobb a térden álló ember!”

„Jöjjetek, boruljunk le, hódoljunk Előtte, hulljunk térdre Urunk, Alkotónk előtt,  mert ő a mi Istenünk, mi meg háza népe és kezének nyája.” (Zsolt 94,6-7)

3. Keresztvetés

A kereszt az ókori világban kivégző eszköz volt, Jézus halála óta a keresztények számára Isten szeretetének jele, amely emlékeztet arra, hogy Krisztus legyőzte a bűn és halál hatalmát.

Az ókori keresztények gyakran rajzolták homlokukra a kereszt jelét, mint Isten pecsétjét. Jel volt számukra, ami megkülönböztette őket a pogányoktól, valamint erőforrás, fegyver a gonosz ellen.

Tertullianus írja: „Utazásainkban, ha járunk és kelünk, ha felvesszük lábbelinket, ha fürdünk, ha asztalhoz ülünk, ha gyertyát gyújtunk, ha lefekszünk, ha leülünk, mindig megjelöljük homlokunkat a kereszt jelével.”

Aranyszájú Szent János: „Soha ne hagyd el otthonodat anélkül, hogy ne rajzolnál keresztet! Ez legyen vándorbotod, fegyvered. E jel tanítson arra, hogy katona vagy, aki kész harcolni a démonok ellen, aki kész arra, hogy küzdjön az igazság koronájáért.”

Az ókori hívek munkájuk kezdetén is magukra rajzolták a kereszt jegyét, később Krisztus jelével jelölték a mindennapi kenyerüket, eledelüket és otthonukat.

VIII. századtól terjedt el a nagy keresztvetés: a homlok, a szív és a vállak érintése jelzi, hogy teljes énünket (értelmi, érzelmi világunkat és akaratunkat) oda akarjuk adni Krisztusnak, be akarunk öltözni az Ő lelkületébe.

A keresztvetés hitünk rövid foglalata, mert amikor az Atya, a Fiú és Szentlélek nevét említjük, vallást teszünk a Szentháromságról. Keresztvetéskor gondolunk Jézus üdvösségszerző halálára is. Ha 2 ujjal rajzoljuk a keresztet magunkra, Üdvözítőnk isteni és emberi természetét, ha 3 ujjal, azzal a Szentháromságot valljuk meg, ha 5 ujjal, akkor Üdvözítőnk drágalátos sebeire emlékezünk.

Loyolai Szent Ignác magyarázata a keresztvetésről: homlokunkat, legmagasabb pontunkat érintve gondolunk a Teremtő Atyára, aki a mennyekben van; majd homlokunktól szívünkig magunkra rajzolva a kereszt függőleges szárát emlékezünk Krisztusra, aki ember lett, leszállt a mennyből földünkre, hogy földi életünk végén a mennybe jussunk; végül, amikor az egész világot betöltő Szentlélek nevét említjük  magunkra rajzoljuk a kereszt vízszintes szárát bal vállunktól a jobbig.

A keresztvetés ne legyen gépies, hanem legyen hitvallás: a Jézushoz való tartozás jele. Intsen minket, hogy meg akarunk halni az önzésnek és a bűnnek, és krisztusi életet kívánunk élni.

A kereszt ma számos helyen látható: a templomok tornyán, útkereszteződésekben, családok otthonában.

Dicséretes szokás keresztek előtt elhaladva keresztet vetni, s elmondani a fohászt: „Imádunk Téged, Krisztus, és áldunk Téged, mert szent kereszted által váltottad meg a világot!”

Nagy keresztvetés:

A templomba belépve a szenteltvízbe mártjuk kezünket és magunkra rajzoljuk a kereszt jelét, közben emlékezünk, hogy a keresztségben az Atya gyermekei, a Fiú testvérei és követői, a Szentlélek templomai lettünk és megtisztultunk a bűntől. A szentmise kezdetén és a végén - áldás közben - szintén keresztet vetünk. Kivonuláskor ismét a szenteltvízbe mártjuk kezünket és keresztet vetve lépünk ki Isten házából.

Kis keresztvetés:

A 8. században a hívek az evangélium előtt keresztet vetettek, a 9. századtól az evangélista nevének említésekor keresztet rajzolunk homlokunkra, ajkunkra és szívünkre. Ezt nevezzük „kis keresztvetésnek”.

A neves liturgikus hittudós, Jungmann így magyarázza ezt: „Krisztus szava van e könyvben, ami előtt elménk nyitott, készek vagyunk ajkunkkal megvallani azt és mindenekelőtt híven szívünkbe fogadni.”

„Tőlem azonban távol legyen másban dicsekedni, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjében.” (Gal 6,14)

4. Testtartások, gesztusok
(Állás – ülés – mellverés – békeköszöntés)


A liturgikus cselekményekben nem nézők, hanem tudatos és tevékeny résztvevők vagyunk, ezért fontos, hogy testtartásunk, gesztusaink is híven tükrözzék azt, ami szívünkben van!

Állás:
Az állás, az ember sajátos testtartása.

Kifejezi a másik személy iránti tiszteletet, a fegyelmet, az összeszedettséget, a készséget, az engedelmességet. Vallástörténészek szerint minden nép állva végezte az áldozatbemutatást. Ez volt a gyakorlat a zsidó nép körében és az őskeresztények között is, akik összejöveteleik során álltak. Erre utal imádságunk: „Hálát adunk, hogy színed előtt állhatunk és szolgálhatunk Néked!” (II. Eucharisztikus imádság). Később Nyugaton a templomokba padok kerültek és a hívek a szertartás során több alkalommal ültek vagy térdeltek.

Ma állunk a bevonulástól a bűnbánati szertartás végéig, a 3. bűnbánati imádság alkalmával az első könyörgés végéig; az Alleluja és evangélium; a hitvallás, a hívek könyörgése alatt; a Miatyánktól a békeköszöntésig, illetve az áldástól a kivonulási ének végéig.

Ülés:

A tanítvány testtartása, a befogadó és figyelmes hallgatás jele. A betániai Mária Jézus „lábánál ült és hallgatta az Urat.” Az ApCsel (Vö. 20,9) is tanúsítja, hogy a hívek ültek az igehirdetés alatt.

A szentmisében mi is figyelmes és tanulékony lélekkel ülünk az Úr elé, aki az „út, igazság és élet”!

Mellverés:


Gondolataink, szavaink és tetteink a szívből fakadnak, ezért nevezzük a jó embert jószívűnek, míg a bűnbánó ember mellét veri. Jézus példabeszédében a vámos lehajtott fővel, mellét verve imádkozott (Lk 18,13). A szenvedéstörténetben azt olvassuk, hogy a sokaság, a Megváltó halála után „mellét verve ment haza” (Lk23,48).

Leonardo da Vinci festményén Szent Jeromos a pusztában böjtöl és kezében kővel megrendülten veri mellét bűnbánata jeleként.

A bűnbánó ember mellverése megremegteti a lelket és tenni akarással párosul! A lélek Isten mellé áll és bánja gondolattal, szóval, cselekedettel, mulasztással elkövetett bűneit.

A bűnbánati imádságban, amikor kimondjuk az „én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem” szavakat, zárt ököllel mellünket verjük bűnbánatunk jeléül. Ne finomkodó mozdulat legyen, de ne is hangos melldöngetés!

Az idők folyamán a mellverés más értelmet is nyert: a hívek tisztelet és alázat jeleként mellüket verik az Úrangyala közben e szavaknál: „És az Ige testé lőn és miköztünk lakozék.”

Békeköszöntés:

Isten a béke Istene, az Ő akarata, hogy gyermekei testvéri békében éljenek, ezért szívünkben békével léphetünk méltóképpen a színe elé. A hegyi beszédben Jézus figyelmeztette tanítványait, hogy „Ha ajándékodat az oltárra viszed és eszedbe jut, hogy felebarátodnak panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki a felebarátoddal!” (Mt 5,24). Szent Pál mondja a híveknek: „Köszöntsétek egymást szent csókkal!” (2 Kor 13,12) A szent csók az arcok egymáshoz érintését jelentette.

Szent Jusztinusz leírása tanúsítja, hogy a 2. század közepén a hívek a könyörgések után, a felajánlás előtt kölcsönösen megölelték és megcsókolták egymást.

Később, Nagy Szent Gergely pápa (+ 604) korában a békeköszöntés a szentáldozás elé került.

Ma is a szentáldozás előtt kerül sor a békeköszöntésre. A papság szent csókkal köszönti egymást, a hívek kultúrájuknak megfelelő módon, Európában kézfogással. Aki kezét nyújtja, ezt mondja: „Béke veled!”, mire a másik személy azt feleli: „És a te lelkeddel!”

Benedek pápa figyelmeztet, hogy bár a békeköszöntés értékes jel, de azt követi a szentáldozás, ezért „kerüljük a túlzó formákat”. Illő józanságot tanúsítsunk, s békeköszöntés során ne hagyjuk el helyünket, utána pedig készítsük szívünket a szentáldozásra!

„Minden test áldja szent nevét mindörökkön örökké!” (Zsolt 145.21)

5. Imádság, ének és szent csend

Imádság


A templom az imádság háza, a liturgikus cselekmények elsődleges színhelye.

A II. Vatikáni Zsinat így tanít: „A liturgia elsősorban a fölséges Isten imádása... Abban Krisztus ma is hirdeti az evangéliumot, a nép pedig énekkel és imádsággal felel Istennek.” (SS 33)

Így valósul meg a szeretet párbeszéde Isten és az Egyház között.

A liturgikus imádságok között a legelső, a legfontosabb szentmise. X. Szent Piusz pápa mondta: „Ne imádkozzatok a szentmise alatt, hanem imádkozzátok a szentmisét!”  A szentmisében vannak imádságok, amelyeket mindenki közösen mond, vannak olyanok, amelyeket csak a hívek, és vannak olyanok, amelyeket a lelkipásztornak egyedül kell mondania. A papi imádságokat a hívek ne mondják!

 Törekedjünk arra, hogy egyszerre mondjuk imádságunkat, ezzel is kifejezzük, hogy egy szív-egy lélek vagyunk! Imádságunk legyen bátor, lelkes!

Szívesen végezzük más templomi imádságokat is: a szentségimádást, a zsolozsmát, a különböző ájtatosságokat (pl. keresztút, rózsafüzér, májusi litánia).       

Ének (Musica sacra)


Az ember emelkedett, ünnepi lelki állapotban gyakran énekre fakad.

Így lesz a liturgia része is az éneklés!

Az Ószövetségben is gyakran buzdít, hogy énekkel dicsérjük az Urat, ezt teszi Pál apostol is: „Egy szívvel-lélekkel énekeljetek zsoltárokat, himnuszokat és szent énekeket” (vö. Kol 3, 16).

Szent Ágoston gyakran idézett mondása: „Aki énekel, kétszeresen imádkozik!” (Qui cantat, bis orat!)

Az Egyház a gregorián énekeket tekinti a római liturgia sajátjának, ugyanakkor a vallásos népéneket is gonddal ápolja, s azok elhangzanak a különböző ájtatosságokon és a liturgikus cselekményekben!

Énekünkkel a mennyei istendicséretbe kapcsolódunk be, az angyalok és szentek kórusához társulunk!  Szívből, örömmel énekeljünk, legyünk éneklő Egyház! Énekünk elsősorban nem a jó hang, hanem az Isten iránti szeretet kérdése! Szent Ágoston írja: „Aki szeret, az énekel” !

Szent csend (lat. sacrum silentium)

Rendkívüli események alkalmával, ha elcsodálkozunk, ámulunk, előfordul, hogy nem találunk megfelelő szavakat és inkább csendben maradunk. A csend gyakran beszédesebben mondja el a szív gondolatait, mint az ékesszólás.  

Részben ez az oka, hogy a liturgiának is része a csend: rácsodálkozunk Isten nagy tetteire, mérhetetlen szeretetére! Ugyanakkor az imádság párbeszéd Istennel. Nemcsak mi beszélünk, hanem elcsendesülünk, figyelünk Istenre, hallgatjuk Őt, aki szól hozzánk a Bibliában, valamint szívünk és értelmünk által. Ezt a figyelmes Istenre való hallgatást nevezzük „szent csendnek”. A liturgiára is igaz a mondás: „Minél csöndesebb valaki, annál többet hall!”

A Római Misekönyv 5 alkalommal írja elő a szent csend tartását a szentmise során: (a.) a bűnbánati imádság előtt magunkba tekintünk és elismerjük, hogy bűnösök vagyunk; (b.) az imádságra való felhívásnál, a „Könyörögjünk!” felszólítás után; (c.) az Olvasmány és Szentlecke, (d.) illetve a homília befejeztével röviden elmélkedünk az elhangzottakról; (e.) szentáldozás után arra a Jézusra figyelünk, aki szent teste által szívünkbe vett lakást!

Szentségimádásunknak is legyen része a csend, az Istenre való hallgatás!

A szentmise előtt és után is, ha más imádságot nem végez a közösség, csöndben vagyunk az Oltáriszentség és az imádkozó hívek iránti tiszteletből!

„Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten! Magasztalnak a népek, magasztal a föld.” (Zsolt 46,11)

6. A szentáldozás

Egyházunk legszentebb liturgikus imádsága a szentmise, a II. Vatikáni Zsinat szavai szerint „keresztény életünk forrása és csúcsa”! Itt ismétlődik meg az utolsó vacsora csodája: a kenyér és bor Krisztus teste és vére lesz, s Üdvözítőnk szent lakomára hív: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem!”

A szentáldozás gyümölcsei:

A szentáldozás elmélyíti kapcsolatunkat Krisztussal: egyek leszünk lelkünk Vőlegényével, aki szívünkbe költözik! (l. KEK 1391) E szeretetegységből új élet születik, megújul istengyermeki életünk (l. KEK 1392). A szentáldozásban segítséget kapunk a bűn elleni harchoz, (l. KEK 1393) s növekszik szeretetünk (l. KEK 1394). Az Eucharisztia építi, erősíti az Egyházat, e szentség úti eledelünk az Isten felé tartó zarándokutunkon. (l. KEK 1395). Az Oltáriszentség jelzi a hívek egységét. (l. KEK 1398). Amint a sok búzamagból egy kenyér lett, úgy leszünk egy nagy család, akik közös lakomán veszünk részt. (l. Didaché)

Szent Ágoston írja, hogy az Oltáriszentség a keresztény élet mintája, ami az oltáron végbemegy, történjék meg bennünk is! Adjuk magunkat Isten kezébe, kérjük, szenteljen meg, hogy táplálék legyünk a szeretetben sínylődő világban, a szeretetre éhező embertársunknak!

Végül a szentáldozás az égi lakoma előképe. Itt valósul meg az Istennel való boldog egység, amely az Ő országában vár teljesen reánk. 

Ajándék számunkra, hogy Krisztussal egyek lehetünk, kívánatos, hogy mindegyik szentmisén áldozzunk (CIC 917)! Krisztus teste az élet kenyere: Nélküle éhezik a lelkünk! Ne legyünk aggályosak, de lanyha lelkiismeretűek sem! Akkor fogadjuk méltón Krisztust szívünk hajlékába, ha lelkileg felkészültek vagyunk, a kegyelem állapotában,vagyis ha szívünk mentes a súlyos bűntől. 

Mikor ne áldozzunk?

Ha valaki súlyos bűnöket követett el, akár hanyagságból nem vett részt szentmisén a szentáldozás előtt végezze el gyónását! Szent Pál figyelmeztet: „Aki méltatlanul veszi magához az Oltáriszentséget, az kárhozatára teszi!” (l. 1 Kor 11,27-29)

Szentáldozáshoz nem járulhat az, aki együtt él olyan személlyel, akivel nem kötött egyházi házasságot katolikus templomban vagy katolikus pap előtt, hiszen a házasság Krisztus és az Egyház felbonthatatlan szeretetkapcsolatának jelképe. 

Lelki áldozás:

Ha valaki nem veheti magához Krisztus testét, akkor lelki áldozásban részesülhet, ami azt jelenti, hogy ha hittel, szeretettel vágyódik az égi kenyérre, közösségbe kerül Jézussal és isteni ajándékban részesül.

Az 1 és 2 szín alatti áldozás:

Az utolsó vacsorán és az ősegyházban a jelenlévők Krisztus testét és vérét is magukhoz vették. Ezt a gyakorlatot a középkorban az az aggályos félelem szűntette meg, hogy Krisztus vére a földre ne cseppenjen!

A keleti egyházban továbbra is megmaradt a 2 szín alatti áldozás, úgy, hogy a szent kenyeret a szent vérbe mártják.

Teológiailag hiteles, ha csak Krisztus testét vesszük magunkhoz, mégis alkalmanként ajánlott a 2 szín alatti áldozás, mert az jobban tükrözi a szentmise lakoma és áldozati jellegét.

Kézbe áldozás:

Hazánkban 1986-tól engedélyezett a kézbe áldozás.

Jeruzsálemi Szent Cirill így tanít: „Amikor odajárulsz, ne kinyitott tenyérrel és szétfeszített ujjakkal jöjj, hanem egyik tenyered legyen a másik tenyered trónja, így fogadd az eljövendő Királyt, és tenyered hajlatába fogadd Krisztus testét, rámondva az Áment.”

Az Oltáriszentséget bal kézbe fogadjuk, majd oldalra lépünk, s jobb kezünkkel magunkhoz vesszük! Ha 2 szín alatt folyik az áldoztatás, akkor a szentséget nyelvünkre fogadjuk!

Szentségi böjt:

Régen a szentmisét reggel vagy délelőtt végezték, s a szentáldozás volt a nap első étkezése (Vö. Tridenti Zsinat rendelete 1566).

Az esti misék bevezetésével a szentségi böjt 3 órára rövidült, ma pedig 1 óra, vagyisa szentáldozás előtt 1 órával semmit nem eszünk (kivéve betegek).

Szentáldozás és áldás:

Mai liturgikus rendelkezések felhívják a figyelmünket, ha valaki nem járulhat szentáldozáshoz, annak nem szükséges az áldozók sorába beállni és külön áldást kérni, hiszen a szentmise végén az egész közösség áldásban részesül!

Szentáldozás utáni imádság:

A szentáldozás után imádságban adjunk hálát Krisztus szeretetéért, azért, hogy Vele egyesülhettünk, erősítő táplálékot kaptunk. Magánimádságainkat kiszélesíthetjük a szentek imádságával is, de figyeljünk csendben Jézusra is, aki szívünkbe költözött!

A szentáldozás mellett értékeljük, végezzük az adorációt, az imádás gyakorlatát, amelyet tehettünk egyénileg is zárt tabernákulum-ajtó előtt, s annak ünnepélyes formája a szentségimádás!

Szentáldozás és betegek:

A törődő szeretet jele, ha szívügyünk, hogy beteg vagy haldokló testvéreink is részesüljenek a szentáldozásban, s elhívjuk hozzájuk a lelkipásztort!

„Boldogok, akiket meghív menyegzői lakomájára Jézus, az Isten báránya!”  (Jel 19,9)

Forrás: Polgári Plébánia


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése