2016. augusztus 31., szerda

Fiatalok a keresztény Európáért


Hallottatok már egyszerre több száz gitárt?

Játszottatok már több száz fős gitáros zenekarban?
Szerettek közösségben énekelni az Istennek?
Örüljetek és énekeljetek, gitározzatok velünk!
Örüljünk, hogy itt élhetünk, imádkozzunk együtt Európa és az itt élő emberek jövőjéért!


Fiatalok a keresztény Európáért

Szeretettel hívunk Titeket is, arra kérve, hogy a közösségi élmény, a jó cél, a figyelemfelhívás és a közös imádság érdekében csatlakozzatok hozzánk szeptember 10-én, szombaton a Margitszigeten egy nagyszabású gitáros szentmisén, találkozón.

Ha tudtok, hozzatok gitárt és zenéljetek ti is, ha nem, akkor csak énekeljetek, imádkozzatok velünk!

A találkozó tervezett programja:
10:00: gyülekezés, találkozási alkalom
10:45: megnyitó, köszöntés
11:00: gitáros szentmise
12:00: Böjte Csaba atya előadása
12:30: közös éneklés
13:00: szendvicsebéd

A találkozó szervezésének megkönnyítése és az ebédetek biztosítása érdekében, kérünk, regisztráljatok az alábbi link segítségével: 

http://goo.gl/forms/xq3TV0wiuUUdPA9x1

További információt itt találhattok:

https://www.facebook.com/events/1803778216523466/

A rendezvény a Krakkói Ifjúsági Világtalálkozó magyarországi utótalálkozója is.

Kérjük, hogy az esemény hírét továbbítsátok közösségeknek, zenekarotoknak, gitáros barátoknak, fiataloknak, érdeklődőknek.

Mindenkit várunk sok szeretettel, találkozzunk szeptember 10-én!

Forrás: Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnázium és Kollégium


2016. augusztus 29., hétfő

Isten előre elhatároz mindent, ami történik velünk?

Sok ember számára ma nehéz összeegyeztetni a hitüket egy teljes hatalmú és mindentudó Istenben és az ember szabad döntésének valódi szabadságát. Ha Isten mindent tud, ami történni fog, és terve van a teremtett világgal, mi értelme az agyunkat gyötörni, hogy megpróbáljunk valódi döntéseket hozni?


Először is, az isteni „terv” elképzelése nem azt jelenti, hogy van egy nagykönyv, amiben minden előre meg van írva: csupán azt az igazságot fejezi ki, hogy a világegyetem létezése és saját életünk nem puszta véletlen eredménye, hanem oka van annak, hogy létezünk. Isten azért teremtette meg a világot és az embert, hogy kapcsolatba lépjünk vele: meg akarja osztani a saját életét velünk. Ahogyan egy régi keresztény ének mondja: „Krisztusban Isten kiválasztott bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek legyünk előtte, szeretetből” (Ef 1,4) Minden eseményt, amely által Isten megmutatja magát számunkra, egy előzetes szándék vezet (előzetes, de nem időben, hanem logikailag) épp azért, hogy az élet teljességét adja nekünk, Vele közösségben. Ez az ő „terve”, az ő „akarata,” és ez nem más, mint Szeretetének kifejezése.

Ez a szerető akarat az emberek és a helyzetek nagy különbözőségében mutatkozik meg. Először is azokban az ajándékokban nyilvánul meg, amelyet Isten ad teremtményeinek. Az ember esetében az egyik legnagyobb ajándék a választás képessége, a cselekvés szabadsága. Ez az ajándék alapvető, hiszen Isten saját szeretetére szerető választ vár tőlünk. Ha erőltetné ezt, vagy előre meghatározná döntéseinket, teljes ellentmondásba kerülne terveivel; lehetetlenné tenné a szeretetet.

A hibás hit, hogy minden eleve elrendeltetett, abból ered, hogy összekeverjük Istent, a magában létezőt a teremtett idővel. Isten nincs alárendelve a mi időnknek. Isten se nem „előtt,” se nem „után.” Isten Van. János evangéliumában azt mondja Jézus: „Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok” (Jn 8,58). Isten és köztünk az egyetlen kapcsolódási pont a jelen lehet. Istent valaki már „az Örök Most”-nak is nevezte. Nem az történt ugyanis, hogy Isten megteremtette a világegyetemet, aztán a „kellemes elszigeteltséget” választotta. Épp ellenkezőleg: Szentlelke által Isten minden pillanatunkat átéli velünk, és arra bátorít, hogy életünket szeretet-akaratával harmóniában éljük. Ahelyett, hogy előre eltervezett lenne, Isten terve az, amit vele együtt percről percre, egész életünkön keresztül megélünk azáltal, hogy próbáljuk megköszönni szeretetének ajándékát úgy, hogy szolidaritásban és mások szolgálatában élünk.

Mit jelent egy hívő számára a választás szabadsága?

A szabadságot sokféleképpen értelmezhetjük. Ma az emberek általában a választás szabadságát hangsúlyozzák: szabadnak lenni annyit jelent, hogy az ember maga eldöntheti, hogy mi akar lenni és mit akar tenni. Ez a nézet annyira eluralkodott, hogy többek számára Isten az emberiség ellensége, mert befolyásolni akarja viselkedésünket: így a hit kevésbé szabaddá tesz bennünket.

Hogy teljes képet kapjunk a szabadságról, két szintet kell elkülönítenünk. Egyrészről a szabadság olyan választást feltételez, amely mentes minden külső megkötéstől. Azáltal, hogy Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert, megadta nekünk a választás lehetőségét. Nincs minden előre beprogramozva bennünk. Ahhoz, hogy fejlődjünk, lépéseket kell tennünk, amelyeket senki más nem tud megtenni helyettünk. És, ahogy sokszor hallani, a nem választás is egy választás eredménye!

A választás szabadsága magában jó és szükséges, de nem elég ahhoz, hogy elérjük a valódi szabadságot. Valamilyen rendeltetéssel kell meghoznunk ezeket a döntéseket: ezek mind egy végső cél vagy szándék irányába mutatnak. Ahhoz, hogy valóban szabaddá váljunk, a szándékunknak az kell, hogy legyen, hogy azzá váljunk, akik igazán vagyunk, hogy saját identitásunkat teljesen kibontakoztathassuk.

Így hát egyértelműnek kellene lennie, hogy még emberi mértékkel is hibás az a szabadság-nézet, amely arra bátorít bennünket, hogy azt tegyük, amihez kedvünk van. Vannak döntések, amelyek távolabb visznek bennünket saját valónktól. Egy extrém példával élve, ha valaki „szabadon” elhatározza, hogy drogfogyasztó lesz, vagy öngyilkosságot követ el, elfűrészeli azt az ágat, amelyen ül, és megfosztja magát a lehetőségtől, hogy további döntéseket hozzon, amely nagyobb boldogsághoz vezet.

„Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem,” – énekli a zsoltár szerzője (Zsolt 139,1) Ha az emberi szív teremtője az, aki azt a legjobban ismeri (vö: Jer 17,9-10), akkor az Ő segítségével képesek leszünk meghozni a döntéseket, amelyek valódi magunkhoz és így az igazi boldogsághoz vezetnek. Isten elsősorban Igéjével segít bennünket, amely megmutatja cselekedeteink helyes irányát, amely Fiának, Jézus Krisztusnak életében teljesedik ki. Isten Szentlelkének bensőnkben lévő jelenlétével is segít, amely Krisztus halálának és feltámadásának gyümölcse. Ha bízunk Istenben és az ő útját próbáljuk járni, azzal nem oltjuk ki szabadságunkat; arra használjuk szabad akaratunkat, hogy létezésünk Forrásával való kapcsolatunkban valóban önmagunkká váljunk. Az emberi élet teljes kibontakozásának készítünk helyet ezáltal önmagunkban és magunk körül is.

Forrás: Taizéi Közösség


2016. augusztus 25., csütörtök

A keresztcsőrű nyomdokán 12.




3+1 ok, hogy miért ne parázz a gyónástól!

Nem olyan rég vagyok pap, ezért még emlékszem arra a misztikus félelemre, ami körbelengi a gyónást, tudod, ami azt a bizonyos gyomorgörcsöt okozza, mielőtt belépsz a gyóntatószékbe. Ilyesmi kérdések kavarognak benned: Mit fog gondolni rólam? Hogyan fog rám nézni ezek után? Hogy mondjam el neki a legcikibb dolgokat, hogy lehetőleg ne figyeljen fel rá, vagy ne kérdezzen bele? Lehet, hogy mégis inkább a szomszéd kerületbe/városba/országba/bolygóra kellett volna átmennem egy teljesen ismeretlen paphoz? Átkerülve a rács túloldalára, már csak mosolygok ezeken a félelmeken. Azt is elmondom, hogy miért: 3+1 oka van!

1) Még csak két éve gyóntatok, de azt hiszem kijelenthetem, hogy nem tudsz meglepni. Több okból is. Egyrészt egyáltalán nem véletlen, hogy Isten épp ezt a 10 parancsolatot adta az emberiségnek, nagyon gyanús, hogy pontosan ismeri az emberi lelket (nem meglepő, hiszen ő teremtette), így amivel küzdesz – bár te magad egyedi és csodálatos teremtménye vagy Istennek! – valószínűleg egy jól ismert probléma, tehát hallottam már, nem egyszer. Másrészt ne felejtsd el, hogy én is ember vagyok, és nem azért ülök a rács túloldalán, mert soha nem követtem el bűnt hanem épp ellenkezőleg: azért tudok a segítségedre lenni, mert valószínűleg nagyon hasonló dolgokkal szembesülünk az életünkben. (Képzeld, én is eljárok gyónni.)

2) Fontos tudnod, hogy nem úgy nézek rád, mint egy utolsó bűnösre, aki nem érdemli meg, hogy éljen, hanem mint barátomra, aki megbotlott. Valahogy úgy képzelem el ezt az egészet, mint például amikor profi sportoló akarsz lenni, de amikor elkezded az edzéseket, még sokszor elvéted a mozdulatot, bénázol, és néha lesérülsz. A szentté válás útján is ez történik. Az erényeket csak gyakorlással lehet elsajátítani. A gyakorlás pedig azt jelenti, hogy ha hibázok, kijavítom. Tudnod kell, hogy nem vagy egyenlő a bűneiddel, mi több nyilván azért vagy itt, mert te sem tartod jó dolognak amiket tettél, és nem akarod többet elkövetni őket. Amikor eljössz gyónni, én nem egy bűnözőt látok, hanem egy bátor embert, aki nem adja fel. Ahogy egyik paptestvérem megfogalmazta:

“A gyónás nem a bűneink felhánytorgatása, hanem megszabadulás attól, ami egyáltalán nem vall ránk.”

3) Amúgy meg elfelejtem. Hiszed vagy nem, tényleg. És nem csak akkor, ha rács van közöttünk, és nem csak akkor, amikor negyvenen gyónnak egymás után. Egyszer elhívtak egy lelkigyakorlatra, hogy az össz-vissz nyolc résztvevőt gyóntassam meg. Nem volt több negyven percnél az egész, majd ahogy jöttem ki a gyóntatószobából, az egyikük jött velem szemben, és boldogan újságolta, hogy amiről beszéltünk, máris megoldódott, én pedig néztem rá bután, hogy miről is beszél. Persze biztosítottam, hogy együtt örülök vele. Nem tudom, hogy a kegyelem, vagy a pszichológia, vagy a kettő együtt, vagy csak egyszerűen arról van szó, hogy amint kilépsz a gyóntatószékből, én már a következő emberre koncentrálok, de egyszerűen elfelejtem hogy miről beszéltünk. (Mindemellett természetesen nem is töröm magam, hogy megjegyezzem, hiszen a gyónásban az a legjobb, hogy még Isten is elfelejti, amit elmondtál. Ez a bűnbocsánat lényege!)

+1) A gonosz az, akinek igazán van oka félni.

És fél is veszettül. Ugyanis a gyónás egy “mini” ördögűzés, megtöri a Sátán befolyását az életeden, azokon a területeken, amiket a gyónásban Isten elé társz. Talán te is érezted már, hogy megkönnyebbülsz a gyóntatószékből kilépve, és utána erősebb vagy a kísértésekkel szemben. Igen, mert a gyónás megszabadít. Épp ezért nagyon veszélyes bármit is elhallgatni, mert az elhallgatott bűnhöz kapcsolódó kötelék megmarad. És ha csak egyetlen lánc is marad rajtad, akkor nem vagy szabad.

Úgyhogy bátran menj el gyónni, és legyél büszke magadra, hogy harcolsz a bűneid ellen, mert Isten büszke rád! (És én is, ha ez számít valamit…)

Hodász András

Forrás: Hodász András atya blogja - http://777blog.hu

 

2016. augusztus 15., hétfő

Beatam me dicent


Szűz Mária mennybevétele (Nagyboldogasszony)


Ma főünnepet ülünk a mennybe fölvett Boldogságos Szűz Mária, Nagyboldogasszony tiszteletére, akit „földi életének befejezte után” Szent Fia testben és lélekben megdicsőített.

A legfiatalabb dogma Máriáról, de maga az ünnep igen ősi. Szent István király is Nagyboldogasszony ünnepén halt meg. Mária, mint mindannyiunk édesanyja közbenjár értünk fiánál, imádságra, bűnbánatra hív mindannyiunkat.

Szűz Mária, Jézus anyja, Istenanya. Jézusra való tekintettel Isten megóvta őt a bűntől, és élete végén testestül-lelkestül a mennybe vitte. Az egyház ősi hitét 1950-ben tette XII. Pius pápa kötelező hittétellé. Mária, égi édesanyánk, Jézus közeléből segít életünk küzdelmeiben.

Ma az Egyház a Boldogságos Szűz Mária mennybemenetelét ünnepli, amit a magyar népnyelv egyszerűen csak Nagyboldogasszonynak nevez. Azt a hitigazságot, dogmát ünnepli ma az Egyház, hogy a Boldogságos Szűz Mária halála után nem úgy halt meg, mint akárki közülünk. Az ő testét nem érte romlás, hanem a mennyei dicsőségbe testestől-lelkestől felvétetett, s a mindenható Isten a mindenség királynéjává tette. A rózsafüzér titkai közül a dicsőséges ezen két titkát ünnepli az Egyház: ki téged Szent Szűz a mennybe fölvett; s a másik: Ki téged Szent Szűz a mennyben megkoronázott.

Ezt a hitigazságot dogmaként vallja az Egyház, vagyis olyan hitigazságként, ami biztos hitigazság a kinyilatkoztatásban. Abban a tanításban, amit nekünk az Isten megmondott, amit minden katolikus kereszténynek vallania kell, ha katolikusnak tartja magát. Ezért fontos, hogy minél jobban megértsük ezt a dogmát, mely tulajdonképpen az utolsó az eddig kihirdetett dogmák sorában: XII. Piusz pápa hirdette ki 1950-ben, s azóta nem hirdettek ki új dogmát.

A Nagyboldogasszony hittitkának jobb megértéséhez adja kezünkbe az Egyház a mai napon az imént hallott evangéliumi szakaszt, amely Mária Erzsébetnél tett látogatásáról szól. Azon túl, amit a Szentírás olvasásakor ebből a szakaszból megismerünk, még számtalan más jelentés húzódik meg. Mert a Szentírásban szinte semmi sincs véletlenül leírva, főleg az Újszövetségben nem, ami már az Ószövetségre épít. Tehát az evangéliumi szöveg egy elsődleges jelentésen túl hordoz magában egy mélyebb, másodlagos jelentést is.

Erzsébet így köszönti Máriát: "Hogyan lehet, hogy uramnak anyja látogat el hozzám?" Ehhez hasonló felkiáltás már hangzott el az Ószövetségben. Akkor, amikor Dávid Jeruzsálembe akarta vitetni a frigyládát, mely a szövetség tábláit tartalmazta, s egy zsidó számára az Isten jelenlétének mindennél elevenebb jelképe volt. Mielőtt a frigyláda Dávid Jeruzsálembe vitette volna, megrendült e titok előtt, s így szólt: "Hogyan jöhet hozzám az Úr ládája?" Íme, ezen ószövetségi előkép alapján az egyházatyák már a kereszténység első századaiban Máriát az Úr frigyládájának nevezték. Mária az Isten jelenlétének frigyládája, a szíve alatt megtestesült Ige által.

Az ószövetségi frigyláda nagy tiszteletben részesült. Nem érinthette akárki, s amikor a már kőből épült Templomban volt nem láthatta akárki. Oly magasztos és szent dolog volt, hogy amikor a frigyládát Jeruzsálembe vitték, s egy ember méltatlanul megérintette azt, azon nyomban meghalt. Amikor pedig Krisztus idejében már nem volt a Templomban a frigyláda - mert a történelem viharaiban nyoma veszett - akkor még annak helyét is úgy tisztelték a Templom Szentek Szentjének nevezett legbelső termében, hogy oda csak egyszer egy évben léphetett be a főpap.

Az Isten jelenlétének ez a hordozója - a frigyláda ilyen magasztos és szent volt. Hát akkor mennyire volt szent Mária, aki az Isten valódi jelenlétét hordozta, aki Isten valódi jelenlétét hordozta szíve alatt! De micsoda alázatosság ez Isten és Mária részéről: most már nemcsak a kiváltságosok láthatják, közeledhetnek hozzá, s nem kell szörnyethalnia annak, aki megérinti ezt a frigyládát. S az igazi frigyláda nem csak Erzsébethez megy el, hanem hozzánk is eljön, s elhozza legszentebb magzatát.

De ahogyan az ószövetségi frigyláda is csak hordozója volt a benne lévő szövetségi tábláknak, úgy Mária is hordozója az Isten Fiának. Nem az ő érdeme az, hogy ez így történt, hanem egyedül Isten kegyemének köszönheti mindezt. De ez nem kisebbíti Mária érdemeit sem, mert ahogyan megénekelte a Magnificatban Mária: "Ezentúl boldognak hirdet minden nemzedék." Valóban boldog vagy Mária, ó áldott frigyládája az Úrnak! Mert meghallottad az Isten szavát és hittél is annak. Nemcsak anyja voltál Jézus Krisztusnak, hanem tanítványa is - mégpedig a leghűségesebb tanítványa.

De nem csak Mária teste volt ilyen magasztos - amely hordozta az örök Igét, s amely ezért testestől-lelkestől fölvétetett a mennybe -, mert a mi testünk sem alábbvalóbb. Mi is egyfajta frigyládái vagyunk az Úr jelenlétének. Azért, mert minden ember Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve. Amikor a szentáldozásban magát az Úr Krisztust vesszük magunkhoz, mi is az örök Ige hordozóivá leszünk. Azért is vagyunk az Úr frigyládái, mert minden megkeresztelt, megbérmált ember a Szentlélek temploma, ahogy Szent Pál apostol mondja. Láthatjátok tehát, hogy az egész szentháromságos Isten jelen van testünkben: az Atya megteremti testünket, a Fiú lakást vesz benne a szentáldozásban, a Szentlélek pedig templomot.

Nagy titok ez, és sajnos az emberek többségének már nem sokat jelent ez. Igazából mi sem tudnánk mit kezdeni vele, ha nem volna olyan példaképünk, ha nem volna olyan példaképünk, mint Mária, aki már eljutott a megdicsőülés állapotába. Nemcsak lelke, hanem teste is megdicsőült Jézus Krisztus után, aki feltámadásával elsőként dicsőítette meg az emberi testet, s felvitte a Szentháromság szeretetközösségébe.

Mária tehát példaképünk abban, hogy hogyan viszonyuljunk testünkhöz, s abban, hogy mi fog történni ezzel a testtel Krisztus második dicsőséges eljövetelekor, a feltámadáskor. De ami fontosabb: nem csak testünk sorsát mutatja meg Mária, hanem azt is, hogy hogyan kell élnünk, hogy erre a megdicsőülésre eljussunk. Hiszen, mint mondottam, nem csak anyja, hanem leghűségesebb tanítványa is volt Jézusnak Mária. Emlékezzetek arra, hogy pünkösdkor ott találjuk az apostolok között, amint együtt imádkozik velük. Az Egyház tanítása vallja, hogy Mária azóta is imádkozik velünk és értünk Istennél a dicsőségben: az Egyház anyja lett, különleges közbenjárónk Istennél.

Mária hite, szeretete és Krisztussal való tökéletes egysége legyen példakép számotokra. Ahogyan ő hordozta Krisztus, s volt Isten engedelmes szolgálóleánya, s ahogyan ő volt a leghűségesebb tanítvány, úgy nekünk is példát véve róla Krisztus hordozókká és hűséges tanítványokká kell lennünk. Mert ez a hiteles kereszténység, ez példaértékű a környezetünk számára, amely távol kerül Istentől: ez a csendes példaadás.

Íme, ez a mai ünnep üzenete, erre tanít bennünket a ma ünnepelt hittitok. Ezért imádkozzunk, hogy méltók legyünk erre a nagy ajándékra és példaképre, Máriára. Hogy mi is krisztushordozókká váljunk és hűséges tanítványok maradjunk az élet minden vihara közepette is.

Forrás : MKPK


2016. augusztus 14., vasárnap

A vándorsólyom nyomdokán

Szent Maximilián Kolbe lengyel vértanú pap 75 éve halt meg

Hetvenöt éve, 1941. augusztus 14-én halt meg Szent Maximilián Maria Kolbe lengyel ferences rendi szerzetes, vértanú, aki Auschwitzban egy családos rab helyett önként vállalta az éhhalált. 


Rajmund Kolbe 1894. január 8-án egy német takács és egy lengyel bába gyermekeként látta meg a napvilágot Zdunska Wolában, az Orosz Birodalomhoz tartozó Lengyel Királyságban. Anyagi nehézségekkel küzdő családja a jobb megélhetés reményében előbb Lódzba, majd Pabianicébe költözött. Rajmund itt töltötte gyermekkorát, 1902-ben itt volt elsőáldozó. Otthon tanult, 1906-ban a városi kereskedelmi iskolában sikeresen levizsgázott. A következő évben bátyjával, Franciszekkel együtt belépett a ferences rendbe. 1910-ben lett novícius, és felvette a Maximilián nevet. Elöljárói hamar felfigyeltek tehetségére, 1912-ben Rómába küldték, ahol a pápai Gregorian Egyetemen filozófiából doktorált.

1914. november 1-jén szerzetesi fogadalmat tett, s felvette a Maria nevet. A következő évtől a római Seraphicumban (Nemzetközi Ferences Kollégium) tanult, 1919-ben teológiai doktorátust szerzett.

1917-ben megalapította a Szeplőtelen Szűz Mária Őrsége nevű vallási szövetséget. 1918. április 28-án pappá szentelték. 1919-ben visszatért Lengyelországba, ahol a krakkói ferences szemináriumban filozófiai és egyháztörténeti előadásokat tartott. 1920 augusztusában tüdőbetegsége kezeltetésére Zakopanéba utazott.


Felépülése után, 1922-ben megalapította és 5000 példányban kiadta a Szeplőtelen Szűz Mária Lovagja (Rycerz Niepokalanej) című népszerű vallási folyóiratot. Az újság s egyúttal a Mária-kultusz elterjesztésének sikeréből merített erőt a kolostoralapításhoz: 1927-ben Varsó közelében létrehozta Niepokalanówot, a Szeplőtelen Szűz tiszteletére elnevezett ferences kolostort és kiadót.

Az 1930. esztendő már újra úton találta a törékeny alkatú és egészségű, de kifogyhatatlan energiájú szerzetest. Először Rómába, majd onnan Japánba ment, hogy a Mária-kultusznak a Távol-Keleten is híveket szerezzen. Nagaszakiban megszervezte a papnevelő szemináriumot, s tízezer példányban japánul is megjelentette a „Szeplőtelen Szűz Mária Lovagját”. Hat év missziós munka után tért vissza Niepokalanówba, ahol rendházfőnökként, megújult erővel látott munkához.

Rendházfőnöksége alatt adták ki a Maly Dziennik című napilapot, rotációs nyomdagépet vásároltak, távírót helyeztek üzembe, gyermekeknek szóló, harmincezer példányban megjelenő vallási folyóiratot alapítottak, megkezdte adását a niepokalanówi rádió, és lerakták a kolostortemplom alapjait. A nagyra törő terveknek a második világháború kitörése vetett véget.

A világ legnagyobb katolikus kolostorában, Niepokalanówban több mint 760 szerzetes élt és dolgozott 1939. szeptember 1-jén, Lengyelország lerohanásának napján. Tizenkilenc nappal később a németek letartóztatták és két és fél hónapig fogva tartották Kolbe atyát, és elszállították a távírót, a nyomdagépeket, a templom építésére szánt építőanyagot. A kolostor az üldöztetés ellenére is otthont adott 3000 poznani kitelepítettnek, és menedéket nyújtott 1500 zsidónak. Kolbe atya szabadulása után illegálisan kiadott újságjában ostorozta a náci ideológiát, szerzeteseit biztonságuk érdekében hazaküldte, mindössze negyvenen maradtak az épület falai között.

1941 februárjában a Gestapo négy rendtársával együtt ismét letartóztatta, májusban az auschwitzi megsemmisítő táborba vitték, a 14-es barakk 16670-es számú foglyaként szállította a holttesteket. 1941. július végén egyik rabtársuk megszökött, s büntetésből éhhalálra jelöltek ki tíz embert, köztük Franciszek Gajowniczeket (1901-1995), a lengyel hadsereg őrmesterét, aki az ítélet hallatán gyermekei nevét kiáltva roskadt össze. Ekkor Kolbe atya kilépett a sorból, és felajánlotta életét Gajowniczekéért cserébe. A meglepett német tiszt némi habozás után őt küldte a halálcellába, ahová 1941. augusztus 14-én újabb tíz rabot küldtek. A böjtöléshez szokott Kolbe atya még élt, fenolinjekcióval ölték meg.Az életét embertársáért feláldozó papot 1971. október 17-én VI. Pál pápa avatta boldoggá, 1982. október 10-én II. János Pál pápa vértanúként avatta szentté. A szertartáson jelen volt a megmentett Gajowniczek is. II. János Pál honfitársát a „szeretet mártírjának”, „nehéz századunk patrónus szentjének” nevezte. A drogfüggők, a politikai foglyok, a bebörtönzöttek, a családok, az újságírók és az abortuszellenes mozgalom patrónusának ünnepe augusztus 14.

Szent Maximilián egyike a londoni Westminster Apátság nyugati homlokzati bejárata fölött szobrot kapott 10 huszadik századi mártírnak. 1991-ben Krzysztof Zanussi Életet az életért című filmjében állított neki emléket. A 2011-es évet – mártírhalálának 70. évfordulóját – a lengyel szenátus Maximilián Kolbe évvé nyilvánította.

Halálcelláját az Auschwitzba (Oswiecim) látogató pápák is felkeresték, II. János Pál 1979-ben, XVI. Benedek 2006-ban járt ott, Ferenc pápa 2016. július 29-én mondott ott csendes imát.

Forrás: Magyar Idők


2016. augusztus 5., péntek

Pálos 70 - 2016


A protestáns és a katolikus hit különbségei


I. Az egység kovásza

Láttuk, mennyire kívánja Jézus, hogy a keresztények egységben legyenek. Szemben áll ezzel a keresztény felekezetek szétszakítottsága!

Roger Schutz (ejtsd: Rozsé Sütz) világhírű protestáns szerzetes. Elhatározta, hogy létrehoz egy szerzetesi közösséget, amelynek tagjai különböző keresztény egyházakhoz tartoznak. Életükkel akarták bizonyítani, hogy a különböző hitvallású keresztények képesek együtt élni. Letelepedtek a franciaországi Taizében (1943-ban). 20 évig semmi különös nem történt körülöttük. Az 1960-as években azonban a keresztény világ felfigyelt rájuk. Ma fiataloknak évente százezres tömegei keresik fel közösségüket. Világszerte rendeznek ifjúsági találkozókat amelyeken az egyházak és minden ember közötti egységet is hirdetik és a keresztények apostoli küldetését.

A keresztények egységének tanúja a Fokoláre Mozgalom is. A Fokoláre célja, hogy a keresztények és a jóakaratú emberek „egyek legyenek”, Jézus vágyának megfelelően (Jn 17,20–24). Az ő közösségeikben is együtt élnek különböző egyházak keresztényei. Mára az egész világon elterjedt lelkiségük. Meghívják tagjaikat, hogy ápolják a kölcsönös szeretetet a más egyházakhoz tartozó keresztényekkel, és minden jóakaratú emberrel.

II. „Legyenek mindnyájan egy” (Jn 17,21)

1. A világ egységre vágyik

– A világ jóakaratú embereiben mindenfelé jelentkezik az igény, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz; hogy elhárítsák a világot fenyegető rémeket: a gyűlöletet, a háborút, a környezetszennyeződést, az atombombát

– A keresztény egyházak különösen átérzik felelősségüket. Tudják, hogy a világ egységéért elsősorban ők a felelősek. Hiszen Jézus a keresztényekre bízta, hogy egymás iránti szeretetükkel hívják meg a világot a teljesebb egységre (Jn 17,23; 13,35).

2. A kereszténység szétszakadásáról

– Hogyan szakadt szét? – A keresztények is botló emberek. Köztük is voltak kezdettől hibák és viszályok,

(vö. 1 Kor 1,10–13), amelyek egyes esetekben szakadáshoz vezettek. Így új egyházi közösségek jöttek létre, amelyek rendszerint néhány szentírási kérdést máshogy értelmeztek, mint a „római egyház”.

A Katolikus Egyház a legfontosabb tanításbeli kérdésekben hű maradt Jézus tanításához, de életében, magatartásában ismételten voltak hibák. Ezek is közrejátszottak abban, hogy egyesek elszakadtak tőle.

– A Katolikus Egyház a II. Vatikáni Zsinaton ünnepélyesen bocsánatot kért Istentől és az elszakadt testvérektől mindazokért a vétkekért, amelyek által az Egyház tagjai és vezetői is felelősek a szakadásokért (Az ökumenizmusról 3,7), hasonlóan II. János Pál és XVI. Benedek pápák is.

Az úgynevezett nagy egyházszakadások okai között pl. megtaláljuk a korabeli római egyházi vezetés merevségét, az egyházi vagyont stb. is. Fellelhető továbbá az emberi hiúság, politikai féltékenység, és mindenekelőtt a Jézus akarta egység iránti érzék gyengülése.

– Az ortodox egyházak (más néven keletiek vagy görög keletiek vagy a pravoszlávok). – nagyo közel állnak a Katolikus Egyházhoz. Lényegi különbség csak egy, hogy nem fogadják el a pápa főségét. – Papságukat az apostoloktól kapott megbízatásra vezetik vissza, vannak szentségeik, szentmiséjük. Ezért a katolikusok szükség esetén azaz, ha nincs közelben katolikus templom, áldozhatnak az ortodox liturgián is. Gazdag lelki életi és liturgikus hagyományokkal rendelkeznek. Virágzik náluk a szerzetesség. – A keleti egyház elszakadásának (1054) hátterében pl. ott húzódik Bizánci és a Római császár hatalmi, szemléleti viszálya. – Folynak az egyesülésre törekvő tárgyalások.

– A reformáció okai közt szerepel, hogy a sok jogos reformot is követelő „reformátorok” igényeit a vatikáni vezetés nem vette eléggé tudomásul. – A feszültség a lutheri szakadáshoz vezetett (1517). A reformátorok később további vitákba keveredtek egymással, és a mai napig új és új ágakra szakadtak. Ezek száma ma több 10.000.

– Az anglikán egyház – elszakadásának indító oka volt, hogy VIII. Henrik angol királynak a pápa nem engedélyezte hogy elküldje feleségét és második házasságot kössön. Erre ő egész népét a pápától való elszakadásra kényszerítette, és magát nyilvánította az egyház fejének (1531) (majd több feleségét kivégeztette). Utódai alapították meg véglegesen az anglikán egyházat.

2. A katolikus és protestáns egyházak különbségei

– A protestáns egyházak nem jellemezhetők egységesen, mert egymástól is különböznek; illetve az egyházkerületek között is lehetnek egyházfegyelmi vagy tanításbeli különbségek.

A legfontosabb hitkérdésekben a protestánsok és a katolikusok ugyanazt vallják: Hisznek a Bibliában, mint Isten szavában, a Szentháromságban, Jézusban, mint megváltónkban, a keresztség szentségében, imádkoznak, gyakorolják a szeretet-szolgálatot.

A reformáció pozitív mondanivalója katolikusok számára: Egy olyan korban jött létre, amelyben az Egyház vezetésébe és életébe sok világi elem keveredett (a világi hatalom logikája; számos vallási szokás kiüresedése stb.). A reformáció Isten és Jézus Krisztus egyedülálló fenségére irányította a figyelmet; valamint a hitre, és a Bibliára, mint Isten Igéjére.

A katolikus Egyház jézusi alapelve: a viták között is megmaradni az egységben a pápával, az egyházi elöljárókban. A Szentlélek az egységben tudja vezetni Egyházát. Ez a hit őrzi a mai napig az egységet.

A katolikusok és a protestánsok közötti párbeszéd alapjait a II. Vatikáni Zsinat fogalmazta meg egyértelműen. E tanítások nagyrészt korábban is jelen voltak Egyházunkban, de olykor elhomályosultak. A következőkben a II. vatikáni zsinat tanítására alapozunk.

A protestánsok így szokták megfogalmazni a hit-tanításokat, amelyek őket a katolikus egyháztól megkülönböztetik. (A két legfontosabb különbséget vastagon szedtük!)

A Római Katolikus Egyház szerint A protestánsok szerint

1. Hitünk alapja Szentírás és hagyomány Csak a Szentírás (sola scriptura)

2. Üdvösségünk alapja Kegyelem és érdemszerző tetteink Csak a kegyelem (sola gratia)

3. Az üdvözülés útja Hit és jócselekedetek által Csak a hit által (sola fide)

4. Közbenjárónk Mindenekelőtt Jézus, de mellette Mária,

a szentek és a hívők is Csak Krisztus (solus Christus)

5. Az Egyház feje Jézus Krisztus és helytartója, a pápa Csak Jézus Krisztus (solus Christus)

6. Az „úrvacsora” Jézus Krisztus valóságos megjelenik Csak emlékezünk az utolsó vacsorára (reformátusok); csak a hívő számára és csak a vétel pillanatában (evangélikusok) csak a hívő számára jelenik meg, és csak a vétel pillanatában (evangélikusok)

7. Képek, szobrok. Jézus és titkai ábrázolhatóak „Faragott képet ne csinálj magadnak”

Vegyük sorba e különségeket, s lássuk, melyek a ma is létezők, s melyek azok, amelyek már túlhaladottak, vagy könnyen feloldhatók.

a) A két legsarkalatosabb különbség tehát: hogy a protestánsok nem fogadják el a pápa főségét (és általa az Egyház egységét), illetve a felszentelt papságot, és nem fogadják el, hogy a szentmisében Jézus valóságosan megjelenik.

1. A pápaság elutasítása a fenti 5. tételhez kapcsolódik: Csak Krisztus (Solus Christus) – A reformáció korában az Egyház sebe volt, hogy a pápa, a főpapok gyakran világi hatalmasságok, földesurak voltak (erről bővebben vö. a 25. f. az Egyház bűneiről). Ez érthetőbbé teszi a reformátorok szembefordulását a hierarchikus renddel és az „apostoli folytonossággal”, pap-szenteléssel. – A protestáns lelkészeket megbízzák vagy választják: nincs Jézusig visszavezethető apostoli megbízatásuk. (vö. 31. f.). A katolikusok hiszik, hogy ha Jézus egyházat alapított, tudta, hogy vezetői között lesznek bűnös emberek, de ez az egyház egész rendjét, a péterre alapozást nem változtathatja meg.

2.Az Eukarisztia elutasítását a fenti 6 tétel fogalmazza meg: A kenyér és bor nem változik Jézussá!–

A reformáció tagadásást érhetőbbé teszi, hogy abban a korban a szentmise sofelé volt kevéssé átélt, méltatlan. Ma a Katolikus Egyház is küzd azért, hogy az Eukarisztiát igaz hittel vegyük (és ne formalizmusból)! – A reformáció kálvini ága a katolikus Eucharisztia-felfogással kapcsolatban odáig ment, hogy azt bálványimádásnak nevezte, mert úgymond a kenyeret imádjuk.

A protestánsok többféleképpen értelmezik úrvacsorájukat. A reformátusok szerint ez csak emlékeztet bennünket Krisztus szeretetére (az utolsó vacsorára – belőle származik az „Úrvacsora” elnevezés), hogy általa lelkileg egyesüljünk Jézussal. Az evangélikusok szerint aki hittel veszi a kenyeret és bort, az a vétel pillanatában egyesül Jézussal. Mi katolikusok többet merünk hinni, amit maga Jézus ígért: hogy az átváltoztató szavakra a kenyér és bor valóságosan Jézus testévé és vérévé változik. Hiszen Ő mondta: „Az én testem valóban étel, s az én vérem valóban ital”; „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Jn 6,56; Mt 26,26-28; 1Kor 111,23-25 stb.) Viszont mi is valljuk, hogy az átváltozott kenyér és bor vétele csak azok számára lesz éltető, akik hittel veszik azt (vö. 1 Kor 11,27–30; 38. és 22. f.!). – A katolikusok vallják, hogy templomaikban Jézus jelen van az Eukarisztiában (ezt jelzi az örökmécses), ezért tudjuk elvinni a betegekhez az Oltáriszentséget, ezért lehetséges „szentségimádás”; míg a protestánsok ezeket nem fogadják el.

b) Lássuk a többi különbségeket

1. tétel: Csak a Szentírás (Sola scriptura). Háttere: A reformáció korában az Egyházban háttérbe szorult a Szentírás. A nép életét sokfelé jobban a formák, hagyományok irányították. A reformáció a Szentírás központi helyretételéért küzdött.

– Persze a Katolikus Egyház szerint is hitünk legfőbb alapja a Szentírás. De mi hozzátesszük, hogy a Szentírást, illetve Jézus tanítását jobban megértjük, ha megvizsgáljuk a „Szent hagyományt”: vagyis azat, hogy mit mondtak az „apostoli atyák” (azok a teológusok, írók, akik még ismerték az apostolokat, vagy az ő tanítványaik voltak), illetve amit az Egyház évszázadokon át tanított. Márpedig ezek a tanítások egyeznek azzal, amit ma a katolikus Egyház tanít.

Lássunk egy példát a hagyomány fontosságára. A protestánsok vitatják Jézus valóságos jelenlétét az Eukarisztiában, s a reformáció kora óta felmerül az állítás, hogy ezt a tanítást a katolikusok csak az ezredforduló táján vezették be. Megvizsgálva az ősegyházi írásokat, nyilvánvaló, hogy az egyház az első századok óta vallotta, hogy Jézus valóságosan jelen van a szentmisén átváltoztatott kenyérben és borban (ezért vihették el azt a betegekhez is, már az első századok óta).

A katolikusok, és azóta sok katolikussá megtért protestáns megállapítja: hogy az apostolok korában, vagy röviddel utánuk élt „egyházatyák” bizonyára jobban tudták, mit akart Jézus mondani egy-egy tanításával, mint pl. Kálvin, akik 1500 évvel Jézus után elkezdett másképpen értelmezni egyes tanításokat.

2–3. tétel: Csak a kegyelem (Sola gratia).

Hogyan jöhetett létre a vita? – A reformáció korában több keresztényben élt a tévedésben (és egyesek ma is!), amely valaha a farizeusok tévedése volt: ha én betartok bizonyos vallási előírásokat, ezekkel a tettekkel kiérdemlem Isten kegyelmét. Ha eljárok templomba, ha gyónok, áldozok stb., akkor Istennek tetsző vagyok. – Ezzel kapcsolatos, hogy a reformáció évtizedeiben élesedett ki a „búcsúk” kérdése. Az Egyház tanítása szerint „búcsúban” az részesül, aki Jézussal akar egyesülni, s a hitből fakadóan tesz valamilyen jót, pl. adakozik. De Németországban, ahol Luther élt, a búcsút hirdető szónokok gyakran egyoldalúan a tettekre (a Rómában építés alatt álló Szent Péter-bazilikára adandó pénzre) helyezték a hangsúlyt. Úgy tűnt, azt mondják: ha befizetsz egy bizonyos pénzt (ez egy tett!), akkor kegyelemben, megigazulásban részesülsz. Luther elsőként az ellen támadt, hogy a tettek hit nélkül kegyelmet közvetíthetnének.

A Katolikus Egyház is vallja, hogy az ember csak Krisztus megváltó kegyelméből üdvözül; s a keresztény ember „megigazulásának” útja, hogy hittel átadja Krisztusnak életét. De a katolikusok hozzáteszik, hogy az üdvösség feltételei a „tettek” is: hogy a jócselekedetekkel, amelyekre Krisztus hívott bennünket (pl. Mt 25,40) válaszoljunk Jézusnak. – A Szenítrás sokszor hangsúlyozza ezt: Jézus mondja: „Aki hallgatja tanításomat, és tettekre nem váltja, az ostoba emberhez, aki házát homokra építette” (Mt 7,26). „A hit, tettek nélkül önmagában halott” (Jk 1,22; 2,17). Tettekkel „termünk gyümölcsöt Istennek”,  ezek erősítik hitünket (Róm 7,4).

A legújabb korban megszületett katolikus és lutheránus vezetők augsburgi nyilatkozata (1999): eszerint a tettek és a megigazulás kérdésében nincs lényegi különbség közöttünk. A katolikusok is vallják, hogy Isten kegyelme elsődleges az üdvösséghez (megigazuláshoz), és a lutheránusok is vallják, hogy a megigazulásban az egyénnek is közre kell működnie tetteivel.

4. tétel: Csak Krisztus (Solus Christus) – A reformáció ellenérzését váltotta ki, hogy a népies vallásosságban egyesek olyan jelentőséget tulajdonítottak Szűz Máriának vagy a szenteknek, hogy szinte Krisztussal vagy Istennel egy szintre helyezték őket. – Krisztus az egyetlen Megváltó, mondja a reformáció. Ezt mindig vallották a katolikusok is. A szenteket és Máriát sosem imádtuk. Úgy tekintünk rájuk, mint akik testvéreink Krisztusban, és hasonló módon közbenjáróink és imádkozhatnak értünk, ahogyan egymásért is imádkozhatunk (vö. erről bővebben a 30. f.!).

7. tétel: Isten titkait tilos ábrázolni! – A tíz parancsban ez áll: „Ne csinálj magadnak faragott képet, vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön… Ne borulj le ilyen képek előtt, mert én az Úr féltékeny Isten vagyok…” (Kiv 20,4; MTörv 5,8-9)

Az Ószövetség Istene, végtelen, láthatatlan. Az idézett parancs nyilvánvalóan a bálványimádást tiltotta! Az Újszövetség újdonsága: hogy Isten láthatóan jött közénk Jézusban. A keresztények számára ezért a legelső idők óta természetes volt, hogy Jézust és életének eseményeit ábrázolták. Már a katakombák falain, az első századokból fennmaradt festményeken is megtaláljuk hitünk nagy témáit. – Kálvin és követői ma is szemére vetik a katolikusoknak és ortodoxoknak, hogy a képek és szobrok használatával Isten parancsát szegik meg. Pedig Jézus megtestesülése óta tévedés ezt állítani. És ismét látjuk, hogy az Egyház kezdettől fogva úgy értelmezte ezt, ahogyan a katolikus egyház.

A katolikusok és protestánsok közötti idézett különbségekről tudnunk kell, hogy a protestáns gyermekek, a fenti különbségeket alaposan tanulják hittanóráikon, s ezeket ismerik a felnőttek is. Pedig ma egyre több protestáns és katolikus teológus állapítja meg: hogy e nézetkülönbségek egy része már nem létezik (amint pl. az augsburgi evangélikus-katolikus nyilatkozat kijelentette, a hit és a tettek viszonyával kapcsolatban; amint láttuk Máriának és a szenteknek imádásával, vagy a képekkel kapcsolatban).

4. Úton az egység felé

Korunk kereszténysége látja, hogy az egység a kölcsönös megértés által jöhet létre. Kiindulópontja az egyes egyházak és keresztények Krisztusban való megújulása. A kölcsönös párbeszéd ápolására számos lépés történt. A nem katolikus egyházak e célból indították útra az „ökumenikus mozgalmat”. A Katolikus Egyházat ugyanez a vágy mozgatta a II. Vatikáni Zsinaton. Az egymással való találkozás alkalmai világszerte az ökumenikus imahetek, illetve számos egyéb alkalom.

A II. Vatikáni Zsinat új indításokat adott az ökumenikus cselekvésre.

•A katolikusok is tanulhatnak a többi keresztényektől, pl. az ortodox egyházak liturgikus életéből, a protestáns egyházak bibliaszeretetéből (ugyanott 15,21), az egyházi jellegű közösségek mély közösségi és imaéletéből.

•A zsinat kéri a katolikusokat, hogy „a krisztusi szeretet lelkületével közeledjenek a más vallású testvérekhez és vegyék ki részüket az ökumenikus munkából” (ugyanott 4).

•Végül aláhúzza: A különböző keresztény egyházak akkor kerülhetnek közel egymáshoz, ha az egyházakon belül a jézusi egység uralkodik. Tehát ma a katolikusok feladata az, hogy ne saját elgondolásaik szerint járjanak el, hanem egyetértésben egyházi elöljáróikkal.(Így pl. mi nem járulunk úrvacsorához protestáns templomokban, tanításaink lényegi különbsége miatt! Imádkozunk, hogy egyetértés jöjjön létre köztünk!)

III. Te is felelős vagy!

Korunk kereszténységének nagy feladata az egység helyreállítása. Hiszen így tudja meghívni a világot a jézusi egységre. E munkában neked is közre kell működnöd! – Feladatod: Figyelj e héten más egyházakhoz tartozó keresztény testvéreidre (rokonaidra, munka- vagy iskolatársaidra). Ismerkedj össze velük; erősítsd a kapcsolatotokat. Szövetséget is köthettek, hogy együtt legyetek a hit tanúi ott, ahol éltek.

Ha más hitvallású keresztények érzik, hogy szereted őket (ha Jézus él benned és kapcsolatotokban), akkor hozzájárulhattok a keresztények és a világ egységének építéséhez.

Összefoglalás

Melyek a legfontosabb különbségek, amelyek a protestánsokat még elválasztják a katolikusoktól? – A protestánsok nem fogadják el a pápa főségét és a felszentelt papságot, valamint nem fogadják el, hogy a szentmisében Jézus valóságosan megjelenik.

Hogyan szokták a protestánsok megfogalmazni a hit-tanításokat, amelyek megkülönböztetik őket a katolikus egyháztól?

A Római Katolikus Egyház szerint A protestánsok szerint

1. Hitünk alapja Szentírás és hagyomány Csak a Szentírás (sola scriptura)

2. Üdvösségünk útja Kegyelem és érdemszerző tetteink Csak a kegyelem (sola gratia)

3. Az üdvözülés módja Hit és jócselekedetek által Csakis a hit által (sola fide)

4. Közbenjárónk Mindenekelőtt Jézus, de mellette Mária,

a szentek és minden hívő Csak Krisztus (solus Christus)

5. Az Egyház feje Jézus Krisztus, és helytartója a pápa Csak Jézus Krisztus

6. Az „úrvacsora” Jézus Krisztus valóságos jelenléte Csak lelki jelenlét (reformátusok);

valóságos jelenlélt, de csak a vétel pillanatában, a hívő számára (evangélikusok)

7. Képek, szobrok. Jézus és a hit titkai ábrázolhatóak „Faragott képet ne csinálj magadnak”

Mi a teendőnk, hogy környezetünkben növekedjék a keresztények egysége? – 1. Jézus követése és egység egyházunkkal. 2. Szeretet és megértés a más keresztény egyházakhoz tartozó testvérek iránt.

TUDOD-E?

Milyen a vallások megoszlása a Földön? (2013-as adatok)

    kereszténység 32%

    iszlám 23%

    hinduizmus 15%

    buddhizmus 7%

    kínai hagyományos vallások 6%

Keresztények megoszlása a világon

    51%-a római katolikus,

    37%-a protestáns,

    12%-a ortodox.

Magyarország vallási megoszlása1

– Katolikus 71,8%

– Református 21,23 %

– Evangélikus 3,96 %

Forrás: Dr. Tomka Ferenc atya honlapja

2016. augusztus 1., hétfő

Megegyezés Isten akaratával

Szent Alfonz lelkiségének középpontja az Isten iránti szeretet, amely a gyakorlatban az Isten akaratával való azonosulásban valósul meg. Olvassunk el tehát együtt néhány oldalt Liguori Alfonz egyik művéből, amelynek éppen ez a címe: Megegyezés Isten akaratával.Istent szeretni számára is azt jelenti, hogy megtesszük akaratát. És Isten akaratának megtétele szerinte is magában foglalja az egész tökéletességet.„Egész tökéletességünk abban áll, hogy szeretjük a mi legszeretetreméltóbb Istenünket. Az Isten iránti szeretet egész tökéletessége viszont abban áll, hogy egyesítjük akaratunkat az ő legszentebb akaratával. Isten kedvét leli ugyan az önmegtagadásban, elmélkedésben, szentáldozásban, a felebaráti szeretet cselekedeteiben, – de mikor? Ha ezek az ő akarata szerint történnek. Ha viszont figyelmen kívül hagyják Isten akaratát, akkor nemcsak hogy nem fogadja szívesen ezeket, hanem ellenkezőleg, utálja és megbünteti.”

Ez az, amit mi is megtanultunk: hogy azt a jót tegyük, amit Isten akar. Egy olyan jót tenni, amit Isten nem akar – ez rossz. Ez a gondolata Páli Szent Vincének is: „A jó rossz, ha az ember ott teszi azt, ahol Isten nem akarja.” Liguori Alfonzra is mély benyomást gyakorol, hogy a szentek mennyire ennek megfelelően cselekedtek. „A szentek mindnyájan arra fordították legfőbb gondjukat, hogy Isten akaratát teljesítsék, mert jól tudták, hogy ebben áll a lélek egész tökéletessége. Boldog Szuzo Henrik azt mondta: »Isten nem azt akarja, hogy bővelkedjünk a világosságban, hanem azt, hogy mindenben alávessük magunkat az ő akaratának...« Boldog Soncino Stefánia domonkosrendi apáca, midőn egy nap látomásban a mennyországba vitetett, néhány elhunyt személyt pillantott meg a szeráfok között, akiket egykor ismert. Azt a felvilágosítást kapta, hogy azért emelkedtek a dicsőség ily magas fokára, mert a földön teljesen egyesültek Isten akaratával.” Páli Szent Vince mondja: »Az Isten akaratával való megegyezés a keresztény kincse és gyógyszere minden bajára, mert ez magában foglalja az önmegtagadást, az Istennel való egyesülést és az összes erényeket«...

Némely imádságos lélek, amikor Szent Teréz, Néri Szent Fülöp és más szentek elragadtatásait olvassa, maga is részesülni szeretne az efféle természetfeletti egyesülés kegyelmeiben. Az ilyen vágyakat azonban el kell űzni... Ha szentté akarunk válni, vágyakozzunk az Istennel való igazi egyesülés után, amely abban áll, hogy akaratunkat tökéletesen egyesítjük Istenével. Liguori Szent Alfonz azt mondja, hogy a föld törvénye – ,,a menny”. „Ezen a földön a menny boldog lakóitól kell megtanulnunk, hogyan kell szeretnünk. A tiszta és tökéletes szeretet, amellyel a boldogult lelkek a mennyben Isten iránt viseltetnek, az ő akaratával való tökéletes egyesülésben nyilvánul meg. Ha a szeráfok Isten akaratának ismernék meg azt, hogy az egész örökkévalóságon át a tengerpartok fövényének fölhalmozásával s a kertek füveinek tépdesésével foglalkozzanak, szívesen s teljes gyönyörűséggel tennék meg ezt... Maga Jézus Krisztus tanított bennünket arra, hogy azért imádkozzunk, hogy Isten akaratát úgy teljesítsük a földön, amint a szentek teljesítik a mennyben: Legyen meg a te akaratod, miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is. (Mt 6,10).

Szent Alfonz állítja: „Egyetlen cselekedet, amely az isteni akarattal való tökéletes egyesülésből fakad, elég arra, hogy szentté tegyen bennünket.”

Van azután egy vigasztaló mondata azok számára, akik azt gondolják, hogy nekik nincs sok, amit Istennek adhatnának, nincs sok, amit a szegényeknek adhatnának, kevés az erejük, hogy szeressék őt (mert betegek); s akik kísértést éreznek arra, hogy irigykedjenek a vértanúkra, a misszionáriusokra, a hősökre.

„Aki neki adja javait azáltal, hogy szétosztja azt alamizsnaként, aki neki adja vérét önmaga ostorozása által, aki neki adja táplálékát azáltal, hogy böjtöl, az csak egy részt ad Istennek abból, amije van. De aki neki ajándékozza akaratát, az mindent odaajándékozott. S az így szólhat hozzá: Uram, szegény vagyok, de neked adom mindazt, amim van.” A szent különbséget is tesz az isteni akarathoz való alkalmazkodás és a vele való egyesülés között. „Ha tehát teljesen kedvében akarunk járni Isten szívének, törekedjünk mindenben az ő isteni akaratához alkalmazkodni; és nemcsak alkalmazkodni, hanem egyesülni is vele mindabban, amit Isten rendel. Az alkalmazkodás magával hozza, hogy akaratunkat hozzákapcsoljuk Isten akaratához. De az egyesülés többet jelent: azt, hogy az isteni akaratból és a magunk akaratából egyet alkotunk úgy, hogy nem akarunk mást, mint amit Isten akar, s egyedül Isten akarata a mi akaratunk.”

Olykor nyugtalanok vagyunk amiatt, ami bennünk vagy körülöttünk történik. Ennek oka, hogy nem tudjuk, vajon az események, amelyeknek részesei vagyunk, Isten akaratának megfelelőek-e. Ezzel kapcsolatban Liguori Alfonz ezt mondja: „Kétségtelen tény és hitigazság, hogy minden, ami a világon történik, Isten akaratából történik... Jézus maga azt mondta Szent Péternek, hogy szenvedése és halála nem csupán az emberektől származik, hanem egyszersmind Atyjától is: A kelyhet, amelyet az Atya adott nekem, ne ürítsem-e ki? (Jn 18,11).

Hajlák Attila

Forrás: Vasárnap