2016. július 25., hétfő

Közös felelősség a misszióért


Bevezetés

Mivel az Egyház a maga egészében missziós természetű, és az evangelizáció Isten népének alapvető kötelessége, a Szent Zsinat mindenkit komoly benső megújulásra szólít, hogy mindenki érezzen felelősséget az evangélium terjedéséért, s ezért vegye ki részét a nemzeteknél folyó missziós munkából.

Isten egész népének missziós felelőssége


Minden hívőnek - mivel az élő Krisztus tagja, s a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia által Krisztusba épült és hozzá vált hasonlóvá - kötelessége együttműködni Krisztus testének gyarapításában és növelésében, hogy e test minél előbb elérje a maga teljességét.

Ezért az Egyház minden gyermeke érezze felelősnek magát a világért, ápolja magában az igazi katolikus lelkületet, és segítse az evangelizáció művét. Azt azonban mindenkinek tudnia kell, hogy a hitterjesztés szolgálatában az első és legfontosabb kötelesség a mélységesen keresztény élet. Buzgó szolgálatuk és szeretetük lelki szellőként újjáéledést hoz az egész Egyházba, mely így a nemzetek között fölemelt jel, a "világ világossága" (Mt 5,14) és a "föld sója" (Mt 5,13) lesz. Az élet e tanúságtétele könnyebben kifejti hatását, ha az ökumenikus dekrétum szabályai szerint más keresztény közösségekkel együtt történik.[156]

E megújult lélekből önként ajánlanak föl imádságokat és vezekléseket Istennek, hogy kegyelmével tegye termékennyé a misszionálást; támadnak új missziós hivatások és adják össze a missziók számára szükséges anyagiakat. Annak érdekében pedig, hogy a keresztény közvélemény és minden egyes Krisztus-hívő értesüljön az Egyház jelen állapotáról a világban, és meg is hallja a kiáltó tömegek szavát: "Segíts rajtunk!",[157] a modern tömegkommunikációs eszközök is úgy közvetítsék a missziós híreket, hogy a hallgatók magukénak érezzék a missziót, nyissák meg szívüket az emberek mérhetetlen ínsége láttán, és siessenek embertársaik segítségére.

A tudósításokat össze kell hangolni a nemzeti és nemzetközi hírügynökségekkel.
A hívő közösségek missziós felelőssége

Mivel Isten népe közösségekben, főként plébániai és egyházmegyei közösségekben él s ezekben válik láthatóvá, ezeknek is feladata a tanúskodás Krisztusról a nemzetek előtt.

A megújulás kegyelme a közösségekben csak akkor növekedhet, ha szeretetük határait az egész földkerekségre kiterjesztik, s a távollévőkről ugyanúgy gondoskodnak, mint saját tagjaikról.

Így Istentől e nagyszerű feladatra kiválasztott tagjai révén az egész közösség imádkozik és tevékenyen együttműködik a nemzetek között.

Igen hasznos, ha a közösség - ügyelve arra, hogy el ne hanyagolja az egyetemes missziót - kapcsolatot tart a belőle származott misszionáriusokkal, egy missziós plébániával vagy egyházmegyével, hogy a közösségek közötti egység látható legyen és egymás épülésére is szolgáljon.
A püspökök missziós felelőssége
Az összes püspököt mint az apostolkollégium örökébe lépő testület tagjait, nemcsak egy egyházmegyéért, hanem az egész világ üdvösségéért is szentelik föl. Krisztus parancsa, hogy az evangéliumot hirdetni kell minden teremtménynek,[158] Péterrel együtt és az ő vezetése alatt elsősorban és közvetlenül rájuk vonatkozik. Ebből fakad az egyházaknak az a kommuniója és együttműködése, mely ma annyira szükséges az evangélium hirdetéséhez. E kommunio nevében minden egyes egyház gondját viseli a többinek, szükségleteiket kölcsönösen föltárják, egymás javaiból részesednek, hiszen a püspöki kollégium egészére tartozik Krisztus testének építése.

A püspök a vele egységben lévő egyházmegyéjében a missziós tevékenységet megszervezve, serkentve és irányítva megjeleníti és láthatóvá teszi Isten népe missziós lelkületét és buzgóságát, úgyhogy az egész egyházmegye missziós természetűvé válik.

A püspök dolga, hogy népében, különösen a betegek és szenvedők körében találjon olyan lelkeket, akik készek a világ evangelizációjáért teljes önátadással fölajánlani Istennek imádságaikat és vezekléseiket; nagylelkűen támogassa azokat a fiatalokat és klerikusokat, akik missziós intézménybe éreznek hivatást, és hálás lélekkel fogadja, ha Isten egyeseket kiválaszt és beállít az Egyház missziójába; biztassa és segítse az egyházmegyei jogú szerzeteket, hogy ők is vállalják a rájuk eső részt; hívei körében mozdítsa elő a püspök a missziós intézmények, különösen a pápai missziós művek ügyét. E műveket kiemelt hely illeti meg, mert általuk érhető el, hogy a katolikusokat már gyermekkoruktól kezdve igazán egyetemes és missziós lelkület hassa át, s lehet jó eredménnyel szervezni olyan gyűjtéseket, melyekből szükségletei arányában valamennyi misszió részesedik.

Mivel az Úr szőlőjében napról napra több munkásra van szükség, az egyházmegyés papok óhajtsanak egyre nagyobb részt vállalni a világ evangelizálásából; ezért a Szent Zsinat nyomatékosan kéri a püspököket, fontolják meg, mennyire hátráltatja sok területen a súlyos paphiány az evangélium hirdetését, s küldjenek jobb papjaik közül néhány missziós munkára ajánlkozót -- megfelelő fölkészítés után -- paphiánnyal küzdő egyházmegyéknek, s végezzenek legalább egy ideig, a szolgálat szellemében, missziós tevékenységet.

Annak érdekében, hogy a püspökök missziós tevékenysége hatásosabb legyen az egyetemes Egyház javára, hasznosnak látszik, hogy a püspöki konferenciák hangolják össze és irányítsák területükön a missziók ügyét. A püspökök konferenciáikon tárgyaljanak egyházmegyés papok átengedéséről a nemzetek evangelizálására; bizonyos hozzájárulásról, melyet minden egyházmegye, bevételeinek arányában évenként tartozik a missziók ügyére áldozni;[162] közvetlen segélyakciókról a missziók javára, ezek irányításáról és szervezéséről; döntsenek a missziós intézmények és a missziókba készülő egyházmegyés papok szemináriumának ügyeiben, esetleg éppen létesítésükről; végül a missziós intézmények és az egyházmegyék kapcsolatának szorosabbá fűzéséről is.

A püspöki konferenciákra tartozik olyan intézmények fölállítása és pártolása is, melyek a missziók területéről jött vendégmunkásokat vagy diákokat testvériesen fogadják és megfelelő lelkipásztori gondozásban részesítik. Ezek személyében ugyanis a távoli népek valamiképpen szomszédokká lesznek, a régi keresztény közösségeknek pedig igen jó alkalmat adnak arra, hogy elbeszélgessenek olyan népekkel, melyek még nem hallottak az evangéliumról, és szolgálatukkal, szeretetükkel és támogatásukkal Krisztus igazi arcát fölragyogtassák számukra.
A papok missziós felelőssége

A papok Krisztus személyét képviselik és a püspökök munkatársai abban a hármas tisztségben, mely természeténél fogva szolgálja az Egyház küldetését. Jól értsék meg tehát, hogy életük a missziók szolgálatára is szentelve van. Mivel sajátos szolgálatuk által -- mely főleg az Eucharisztiával, az Egyház növekedésének forrásával kapcsolatos -- Krisztussal, a fővel egyesülnek, és másokat is ehhez az egyesüléshez vezetnek, lehetetlen nem érezniök, mi minden hiányzik még a Test teljességéhez, tehát mennyi tevékenységet igényel még szüntelen gyarapítása. Lelkipásztorkodásuk olyan legyen tehát, hogy javára váljék az evangélium terjedésének a nem keresztény népeknél.

A papok szítsák föl és tartsák ébren a hívők körében a missziós buzgóságot, magyarázzák meg a hitoktatásban és az igehirdetésben, hogy az Egyháznak kötelessége hirdetni Krisztust a nemzetek között; értessék meg a keresztény családokkal, milyen szükséges és milyen megtisztelő feladat ápolni fiaikban és leányaikban a missziós hivatást; ébresszék föl az iskolák és a katolikus társulatok fiataljaiban a missziós érdeklődést, hogy soraikból jöjjenek az evangélium hirdetésére. Buzdítsák hiveiket, hogy imádkozzanak a missziókért, és mint akik Krisztusért és a lelkek üdvösségéért koldussá lettek, ne szégyelljenek támogatásukra a hívektől alamizsnát gyűjteni.

A szemináriumok és az egyetemek tanárai ismertessék meg az ifjúságot a világ és az Egyház valódi helyzetével, hogy tudatosodjék bennük, milyen égetően szükséges a nem keresztények evangelizálása, s ez ébressze föl buzgóságukat. A dogmatika, a szentírástudomány, az erkölcstan és a történelem tanítása közben mutassanak rá a missziós vonatkozásokra, hogy ezzel is növeljék a papnövendékekben a missziós felelősség tudatát.

A szerzetes intézmények missziós felelőssége

A szemlélődő és a külső tevékenységet folytató szerzetes intézmények eddig is igen nagy részt vállaltak a világ evangelizálásából és vállalnak ma is. Érdemeiket a Szentséges Zsinat szívesen elismeri, és hálát adva Istennek az ő dicsőségére és a lelkek szolgálatára tett oly sok erőfeszítésükért buzdítja őket, hogy fáradhatatlanul folytassák a megkezdett tevékenységet, hiszen tudják, hogy a szeretet, amelyet hivatásuknál fogva tökéletesebben kötelesek gyakorolni, igazi katolikus lelkületre és munkára készteti és kötelezi őket.

A szemlélődő intézmények imádságaikkal, vezekléseikkel és szenvedéseikkel igen sokat tesznek a lelkek megtéréséért, mivel Isten az, aki kérésükre küldeni fog aratásába munkásokat, megnyítja az evangélium befogadására a nem keresztények lelkét és megtermékenyíti szívükben az üdvösség igéit. Sőt a Zsinat kéri ezeket a intézményeket, hogy telepedjenek le a missziós területeken, ahogyan már nem kevesen meg is tették, hogy ott, a népek eredeti vallási hagyományaihoz alkalmazkodva éljenek és tegyenek tanúságot a nem keresztények között Isten fönségéről és szeretetéről, valamint a Krisztussal való egységről.

A külső tevékenységet folytató intézmények valamennyien őszintén kérdezzék meg maguktól Isten színe előtt: nem tudnák-e bővíteni tevékenységük körét Isten országának terjesztésével a nemzetek között; nem tudnának-e bizonyos szolgálatokat másokra bízni annak érdekében, hogy a fölszabadult erőket a missziónak szentelhessék; nem tudnának-e munkába lépni - figyelembe véve alapítójuk szándékát - a missziókban is, esetleg szabályzatuk módosításával is; a tagok erejükhöz mérten részt vesznek-e a misszióban; vajon életmódjuk a népek szelleméhez és körülményeihez alkalmazott tanúságtétel-e az evangéliumról?

Mivel pedig a Szentlélek indítására az Egyházban egyre több a világi szerzetesi intézmény, tevékenységük - mint a világ evangelizálásáért való teljes odaadás jele - a püspök vezetése alatt sokféle formában lehet gyümölcsöző a missziókban.
A világi hívek missziós felelőssége

A világi hívek működjenek együtt az Egyházzal az evangélium hirdetésében, és mint tanúságtevők és élő eszközök vegyenek részt az Egyház üdvösségszerző küldetésében, kiváltképpen ha Isten hívja, a püspök pedig elfogadja őket erre a munkára.

A már keresztény területeken a világi hívek támogassák az evangélium hirdetésének művét: növeljék a missziók ismeretét és szeretetét önmagukban és másokban, családjukban, katolikus társulatokban és iskolákban; segítsék kibontakozni a hivatásokat; ajánlják föl sokféle formában támogatásukat, hogy a hit adományával, melyet ingyen kaptak, másokat is meg lehessen ajándékozni.

A missziós területeken pedig a világi hívek, akár jövevények, akár bennszülöttek, tanítsanak az iskolában, intézzék az anyagi ügyeket, vegyenek részt a plébánia és az egyházmegye munkájában, szervezzék meg és mozdítsák elő a világiak apostolkodásának különféle formáit, hogy a fiatal Egyház hívei minél előbb kivehessék a maguk részét az Egyház életéből.

Végül a világi hívek szívesen ajánlják föl munkájukat gazdasági és társadalmi téren a fejlődésben lévő népeknek. Segítségük annál dicséretesebb minél inkább olyan intézmények létrehozására irányul, melyek a társadalmi élet alapvető struktúráit erősítik, vagy a leendő felelős vezetők képzésére szolgálnak.

Különösen dicséretre méltók azok a világiak, akik egyetemeken és tudományos intézetekben történelmi és vallástudományi kutatásaikkal mozdítják elő a népek és vallások megismerését, segítik az evangélium hirdetőit, és előkészítik a nem keresztényekkel való párbeszédet.

Más keresztényekkel és nem keresztényekkel, különösen a nemzetközi szervezetek tagjaival testvéri szeretetben működjenek együtt, mindig szem előtt tartva, hogy "a földi város építésénél az Úr legyen az alap és a végső cél ".

Mindezen feladatok elvégzéséhez a világi híveknek föltétlenül szükségük van szakmai és lelki előkészítésre -- melyet adjanak is meg nekik, e célra szolgáló intézményekben --, hogy életük a nem keresztények között igazi tanúságtétel lehessen Krisztusról, az Apostol szavai szerint: "Se zsidót, se pogányt, se az Isten Egyházát meg ne botránkoztassátok, mint ahogy én is mindenkinek kedvében járok. Nem azt keresem, ami nekem hasznos, hanem ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek"(1Kor 10,32--33).

Forrás: Ad Gentes - A II. Vatikáni Zsinat AD GENTES kezdetű dekrétuma az Egyház missziós tevékenységéről


2016. július 21., csütörtök

Ide bármikor betérhetsz



Pálosok a város közepén - Budapesten, a Gellért-hegy oldalában a pálos szerzetesek Sziklatemploma és a hozzá kapcsolódó kolostor mintha régtől hozzátartozna a város képéhez. Elsősorban nem a geológiai képződmény okán –hiszen ahová belépünk, az egykori Szent Iván-barlangot talán évmilliókkal korábban vájta ki a víz. 


A lelki kisugárzás adja a hely szakrális erejét. A templom fölött már messziről látható hatalmas kereszt áll, amely jelöl és jelez: ide bármikor betérhetsz. A pálos szerzetesek 1934 óta tudhatják magukénak a helyet, igaz, életüket harmincnyolc esztendeig megszakította a kommunista diktatúra. Húsz évvel ezelőtt, 1989. augusztus 27-én mutatták be a kényszerű szünet után az első szentmisét itt. Ma négy szerzetes él a falak között, a „Szikla” (ahogyan a köznyelvben gyakran említik) ereje azonban nem a szerzetesek számával mérhető.
Hesz Árpád Attila atya így emlékezik vissza a húsz évvel korábbi időkre: „1989 augusztusában az általános iskola hatodik osztályába készültem. Akkor még nem tudtam a pálosokról, egy évvel később találkoztam a nevükkel. Puskely Mária Szerzetesek című könyvében olvastam róluk, de még »átlapoztam« őket. Nem gondoltam arra, hogy pap vagy szerzetes legyek. Még csak nem is ministráltam.” Később találkozott Rédey Béla atyával, a Sziklatemplom káplánjával. „A vele való beszélgetések után léptem be a rendbe. A noviciátust Pécsett végeztem, az első fogadalmat 1998. augusztus 29-én, az örökfogadalmat 2002. október 6-án tettem le, 2003. július 5-én szenteltek pappá.” Sokan föltették már nekem a kérdést, mondja Attila atya: mi a pálos szerzetes küldetése a mai világban? „A rend eredeti célja: imádkozni, engesztelni, önmegtagadást vállalni Magyarországért.” Alapjaiban ez ma sem változott, még ha – történelmi kényszer hatására – egyre inkább a lelkipásztori munka felé fordult is a rend. „Úgy neveltek minket, hogy elsősorban saját templomunkban végzünk lelkipásztori munkát. A remeték nem keresték a hívek társaságát, ellenben akik hozzájuk fordultak, azokat mindig szívesen látták.”

Sokan jönnek a Sziklatemplomba. A turistáknak gyakori célpontja, „de a hívők is szép számmal fordulnak meg”. A délelőtt tizenegy órai szentmise után Eperjes Károly színművésszel találkozom a bejáratnál. 1994. december 1-jétől az ő kezdeményezésére csütörtökönként 22 órakor imaórát tartanak a templomban a magyar művészet megújulásáért. „Eperjes művész úr hívja meg az elmélkedéseket tartó atyákat, időnként persze mi is közreműködünk.” Két hittancsoport működik. Aczél László Zsongor atya a szemlélődő imáról ad tanítást, Györfi Béla Szabolcs atya az egyetemista korúakat vezeti. A templomnak nagy volt a híre 1990 körül, szinte divatnak számított ide járni. Sokan tértek vissza azok közül, akik 1950 előtt is megfordultak itt, igaz, ők egyre kevesebben vannak. Az esti nyolc órai szentmisére többségében fiatalok járnak.

Valamikor úgy fogalmazták meg: ha a pálosok élete föllendül, Magyarország is növekszik… „Ma szomorú képet mutat az ország állapota. Az erkölcsi pusztulás nyomait látjuk. Súlyos gondok jelentkeznek a magánéletben, a hűség folyamatosan sérülést szenved a házastársi, baráti vagy munkatársi kapcsolatban, s mintha kiveszne a becsületesség. A szocializmus idején hangoztatták: tiéd az ország, magadnak építed. Amit a kabarétréfa így fogalmazott át: tiéd az ország, magadnak lopod. Ez a szellem sok ember lelkében gyökeret vert. Az úgynevezett privatizáció megint csak nem használt az ország lelkiállapotának, mert az emberek azt látták, az addigi vezetők vágták zsebre a nemzeti vagyont, és ezért fölhatalmazva érzezték magukat: amihez hozzáférnek, eltulajdoníthatják. Mindenki arról beszél, az adók nem folynak be, nem becsületes a magyar. A magyar ember alapvetően becsületes. De ha azt látja, amit a köz javára kellene fordítani, egyesek magánvagyonává lesz, nem csoda, ha úgy válaszol: ez a pénz jó helyen van nálam is.” Mit tehetnek a pálosok? „Látványosat nemigen. Nagy megújulásra aligha számíthatunk rövid időn belül. De akivel találkozunk, aki hozzánk fordul, annak – minden pillanatnyi romláson túl – felmutatjuk az örök isteni igazságokat.” A pálos szerzetesek mindennap imádkoznak az ország megújulásáért.


Zsongor atyával is a húsz évvel korábbi időket idézzük: „1989-ben Pilisborosjenőn voltam plébános. Ekkor kértem Szakos Gyula megyés püspök atyát, engedjen vissza az egyházmegye kötelékéből a rendbe, amelynek 1957. február 3-a óta vagyok a tagja. Tizenöt évesen kerültem az úgynevezett juvenátusba, két évvel később kezdhettem el a noviciátust. 1960. augusztus 22-én Budapesten, a Zámoly utcában, egy kis albérleti szobában tettem le első fogadalmamat Arató László novíciusmesternél.” 1989 márciusában Ács István egri segédpüspök, szintén pálos szerzetes, értesítette társait: a püspöki kar Miklós Imrétől, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökétől szóbeli tájékoztatást kapott, miszerint az állam nem emel kifogást a szerzetesrendek működése ellen. „Hallatlan újdonságot jelentett ez. Addigi életünket az üldözöttség határozta meg.” 1989. március 8-ára az új rendfőnöki megbízott, Máté Péter atya összehívta a pálosokat az új lehetőségek megbeszélésére. Ekkor került szóba a Sziklatemplom is. „Árva Vince atyát kérte meg Máté Péter, vegye fel a kapcsolatot Paskai László bíborossal a Sziklatemplom visszaadása ügyében. 1989. május 11-én – elöljárói megbízásból – én is beszéltem erről Paskai bíborossal, aki közölte: elvileg lehetőség nyílik a templom és a kolostor birtokbavételére, gyakorlatilag azonban nem lesz könnyű.”

Zsongor atya emlékezete visszafordul néhány évtizeddel. „1950. szeptember 7-én tiltották be a szerzetesrendek működését. A pálos atyák egy ideig tovább működhettek még a Sziklatemplomban, de már nem viselhettek fehér habitust, s a rendházat is el kellett hagyniuk.” 1951. március 26-án, húsvéthétfőn az Államvédelmi Hatóság emberei betörtek a templomba, s elhurcolták az atyákat. „A templomot kifosztották, a carrarai márványból készült Lourdes-i Mária-szobrot ledöntötték és összetörték.” A templom a kirablása után szemétlerakóhely, mindenféle csavargók menedékhelye lett. 1960-ban a vízügyi igazgatóság hidrológiai állomást rendezett be. „Mendemonda, hogy innen zavarták volna a Szabad Európa Rádió adását.” A barlang bejáratát 1960- ig nem falazták be. „1959. augusztus 8-án, a noviciátus megkezdésekor novíciusmesteremmel és pálos testvéreimmel jártam itt. Fényképet készítettem a barlang bejáratáról. Akkor még állt az eredeti vasrács, a templom előtti téren a híveknek szolgáló betonpadok csonkjai meredeztek.” 1960. július 1-jén Befalazzák a Sziklatemplomot címmel cikk jelent meg a Magyar Nemzetben. „A munkálatokra tekintettel sürgették Virág Benedek pálos pap költő itt lévő hamvainak elszállítását.” Ettől kezdve két és fél méter vastag betonfal zárta le a barlangtemplomot, a falon csak egy kis vasajtót hagytak.

1989. augusztus 27-re Árva Vince atya szabadtéri misét hirdetett meg a barlang bejáratánál. „Ezen több pálos szerzetes vett részt: Borsos János József, Udvarnoky László István és jómagam. Több ezer hívővel együtt örvendezhettünk a Sziklatemplom megnyitásának.” Zsongor atyát 1990. augusztus elsejével templomigazgatónak nevezték ki, Imre János Csanád atya lett a házfőnök, Árva Vince atya a ház gondnokaként tevékenykedett.

1990. október 13-án a czestochowai legfőbb pálos elöljáró jelenlétében szentelte fel az oltárt Angelo Acerbi nuncius. Megindult a templom újjáépítése, sor került a bejáratot elzáró betonfal lebontására. 1992. február 23-án teljesen nyitottá vált a barlang. A hegyormon álló keresztet a kommunisták ledöntötték, de a szomorú esemény ötvenedik évfordulójára, 2001 júliusában azt is sikerült visszaállítani. Mit közvetít ma a Sziklatemplom? „Elsősorban Krisztust, emellett a Magyarok Nagyasszonya tiszteletét szegény hazánkért, s a Lourdes-i Boldogasszony áhítatát – fogalmazza meg Zsongor atya. – A harmincas évektől a pálos atyák fölkarolták a Fatimai Szűzanya tiszteletét is.”A kolostorban élő négy szerzetes közül Györfi Béla Szabolcs ugyancsak a fiatalok közé tartozik. „1989-ben tizenkilenc éves voltam. Régi református családból származom, éppen a helyemet kerestem a világban. Miért katolizáltam 1995. március 25-én? A közösség iránti igény tett katolikussá, amelyet a szentségek ereje formál. S én ezt kerestem.” Szabolcs atya 1999. augusztus 6-án lépett be a rendbe. A Sziklakolostorban volt jelölt, az örökfogadalmat 2004. november 7-én tette le, fél évvel később, 2005. május 7-én szentelték pappá.

Mit nyújtanak a főváros közepén a pálosok, ebben a mélyre süllyedt magyar közéletben? Szabolcs atya ezt mondja: „Amit adni tudunk, a más emberekre fordított időnk. Egyik nap a villamoson utazva éppen arra gondoltam: mekkora igényük van az embereknek, hogy valaki szóba álljon velük, s ők maguk is kimondhassák, ami a lelküket nyomja. Lelkileg, idegileg sokan tönkremennek ilyen életforma mellett. Az értékek tisztázatlanok, sokan elbizonytalanodnak, még ha látszatéletükben bátran mernek is dönteni.” Bátor Botond atya, tartományfőnök a reményről beszél: „Amikor a pálosok 1934-ben átvették a templom vezetését, álmukban sem gondolták, hogy a társadalmi-politikai élet úgy alakul, hogy csak tizenhat évet dolgozhatnak itt. Az 1989-es újrakezdés óta húsz év telt el. Telve vagyunk tervekkel, Istenre hagyatkozva végezzük munkánkat, tudva azt, mekkora szükséget szenved az ország.” A hétköznapi lelkipásztori munka mellett egyre nagyobb gondot jelent a templomban megnövekedett turistaforgalom. „Elődöm, Borsos József atya uniós pályázatot adott be, amelyet megnyertünk, s ennek megvalósítása már rám vár – sok-sok segítővel karöltve. Az új létesítmény neve »Sziklatemplom Pálos Fogadóközpont « lesz. Az idelátogató turisták megismerhetik az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend, a pálosok történelmét és jelenét, s betekintést nyerhetnek a többi kolostor életébe is. A fogadóközpont fenntartását a belépti díjakból fedezzük majd. Aki imádkozni szeretne a templomban, persze díjmentesen betérhet.” A fogadóközpontnak a külső barlangban ad helyet, a lehető legkisebb szerkezeti átalakítással. Ez a rész – a város nagy zaja miatt – liturgikus szempontból teljesen használhatatlan. A munkálatok az ősz folyamán kezdődnek, s reményeik szerint karácsonyra befejeződnek. Amikor búcsúzom a pálos atyáktól, Botond atya a következő mondattal enged ki a város örvénylésébe: „Hagyatkozzunk az Úrra, mert ez a legbiztosabb és a valósághoz leginkább közel álló megoldás.”

Elmer István

Forrás: Új Ember - 2009






2016. július 10., vasárnap

Ifjúsági lelkigyakorlat a Vianney Testvéreknél


Házszentelés


Miről van szó? Ez nem egy régi babona?


A házszentelésnél a pap és a ház lakói közösen imádkoznak, és kérik Isten oltalmát a család minden tagjára és minden tulajdonukra. Egyáltalán nem régi babona, hiszen ma is sok család évente kéri házának megáldását. Igen, tulajdonképpen ház MEGÁLDÁSRÓL kell beszélni.


Mit jelent maga az "áldás" szó?


Az áldás a latin "benedictio" szóból ered, ami annyit jelent: jó mondani. Nem egyszerűen jókívánságról van itt szó, hanem a pap Krisztusnak, az Isten Fiának nevében mond áldó, mintegy a testi-lelki jót megteremtő szavakat. A papszentelés révén Krisztus különleges módon jelen van a pap személyében, amikor az megáld embereket, házakat és más tárgyakat.

A házszentelésnek van valamilyen köze a rossz szellemek elűzéséhez, vagy ez csak hiedelem?


Igen, világosan kell látni, hogy legfőképpen a gonosz lélek (más szóval sátán, vagyis Isten ellen fellázadt angyal és angyaltársai) tevékenységének meggátolása miatt kell megáldani a házakat. A vizet, amivel a pap meghinti a lakást, előzőleg ezekkel a szavakkal áldja meg:


"... e te teremtményedet (a vizet) isteni kegyelmed ereje hassa át, hogy a házakban, a hívek lakásában bármit is érint vagy meghint ennek a víznek cseppje, távozzék onnan minden tisztátalanság, minden ártalom; ne verhessen ott tanyát a betegség szelleme, sem a rontás lelke. Szűnjék meg a rejtőzködő ellenség minden csapdája, és ha van bármi, ami a ház lakóinak nyugalmát és békéjét veszélyezteti, ennek a víznek hintése által legyen semmivé. Hogy testi-lelki egészségünk Szent Neved segítségül hívása által minden támadástól védelmet nyerjen."

Igen sok tapasztalat van arról, hogy egy házszentelés után rögtön megszűntek bizonyos problémák, mint éjszakai félelmek, alvászavarok, veszekedések, betegségek. De ezzel együtt a házszentelés elősegíti az emberi jó tulajdonságok, a jó kapcsolatok szabad kibontakozását is.


Ha egyszer már járt nálunk pap, és megáldotta a házat, meg kell azt évente ismételni?



Igen, mindenképpen érdemes. A gonosz lélek ereje ugyanis a ház lakóinak minden egyes bűne által erősödik. Az emberi szabad akaratnak a bűnre mondott "igen"-je egyszersmind felhatalmazás a gonosz léleknek, hogy kifejtse ott tevékenységét, és fokozatosan, lehetőleg végleg elszakítsa az embereket Istentől, életük forrásától és céljától. Ahhoz pedig nem fér kétség, hogy mindnyájan vétkezünk.


Ha majd kérek házszentelést, akkor kell gyónnom is?


Nem kell. A fentebb leírtakból azonban következik az is, hogy ha valóban gátat akarok szabni a gonosz lélek működésének életemben, akkor le kell számolnom a bűnnel.


Hogyan kell kérni a házszentelést, és kinek szóljak?


Érdemes közvetlenül a plébánoshoz fordulni, vagy bármely ismerős paphoz. Az is lehet, hogy Önnek van olyan ismerőse, aki közelebbről ismeri a plébánost. Kérje, hogy segítsen ebben.
Arra mindenképpen érdemes figyelni, hogy megtévesztő módon, másféle szekták és vallási csoportok is hirdetnek házszentelést - főleg interneten lehet ilyennel találkozni. Ezeknek nem sok közük van Krisztushoz és az Egyházhoz. Az ő "házszentelésük" után gyakran rosszabbra fordul a helyzet, vagy más területen jelentkezik érthetetlenül egy probléma. Ez azért van, mert nem Isten erejével teszik, amit tesznek, hanem a hazugság atyjának, a gonosz léleknek erejével.

Mi a házszentelés díja?



Mint ahogy az egyház szertartásai közül egyik sem, ez sem kerül pénzbe. Krisztus azt mondta: "Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!". Egyetlen pap sem kérhet pénzt semmilyen szertartásért, vagy áldásért. Ha valaki szokott adni valamit, akkor azt az egyház tevékenységének támogatására adja.

Puskás Antal OSPPE

Forrás: Pálosszentkút kegyhely


2016. július 7., csütörtök

Az engesztelés fogalmának tisztázása


A hívek többségének igen homályos fogalma vannak az engesztelésről. Vannak, akik tudatában vannak annak, hogy zavaros, homályos kép él bennük az engesztelésről, és érdeklődve hallanak róla. Vannak akiknek nagyon világos fogalmuk van arról, és magabiztosan állítják, hogy Isten nem sértődékeny, nem haragszik, Istent nem kell engesztelni, és vagy nevetséges, vagy felháborító az engesztelésről beszélni, vérmérsékletük szerint. És vannak, akiknek a tudatában szent, titokzatos esemény, és esetleg folytatnak is bizonyos engesztelő gyakorlatokat.

Az Egyház hitéhez hozzátartozik az engesztelésről szóló tanítás. Az egyház hitét leginkább Pál apostol tanítása nyomán fejti ki a teológia. Pál apostol ószövetségi teológus volt, akinek nagy élménye, hogy az ószövetségi engesztelő bárány áldozatok nem tudták kiengesztelni Isten haragját a bűnökért, mert csak jelképes áldozatok voltak. Jézus Krisztust Keresztelő Szent János az Isten Bárányának nevezte. „Őt adta oda Isten véres engesztelő áldozatul a hitben, hogy kimutassa igazságosságát” (Róm 3.25), mondja Pál apostol. A zsidókhoz írt levél fejti ki részletesen az ószövetségi és újszövetségi áldozat hatását. „Lehetetlen, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el... Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer mindenkorra megszentelődünk”(Zsid. 10,4). Ő keresztfán kifizette helyettünk a tartozást, amivel kiváltott az ördög rabságából, kiengesztelte Isten haragját, megnyitotta a mennyországot Ádám bűnbe esett utódai előtt. Kedvelt gondolata a teológusoknak, hogy az isteni igazságosság követeli a bűnért a büntetést. Isten nagyságát, szentségét megsejtő hívőt áhítattal, hálával tölt el Krisztus engesztelő áldozata, de ez a megfogalmazás ellenérzést, ellenvetést, értetlenséget is vált ki a hitet racionálisan közelítő hívőből.

Az a hívő réteg, amelyik az engesztelés gondolatvilágban mozog, nem teológiai megfontolás alapján foglalkozik az engeszteléssel. A protestáns gyülekezetek központi hittétele, és gyakorlata Krisztus engesztelő áldozatának átélése. A Katolikus Egyház is vallja, de hit gyakorlatunkban nem játszik központi szerepet.  Akik az Egyházban az engeszteléssel foglalkoznak, többnyire magán kinyilatkoztatások nyomán teszik. Ezzel máris leszűkül azoknak a száma, akiket érdekel az engesztelés, mert a magán kinyilatkoztatások a hívek szűkebb részét érinti meg. Ez a réteg azonban nem mellékes, jelentőségtelen réteg az Egyházban, pápák tartoznak közéjük, mint XII Pius, II János Pál, ide tartozik a rózsafüzért a bűnösök megtéréséért rendszeresen imádkozók hada stb.

Az engesztelés gondolatát oly módon közelíthetjük meg értelmileg azok számára, akik nyitottak rá, hogy összefüggésükben szemléljük az Egyház életének azokat az igazságait, eseményeit, amelyek az engesztelés hátterét alkotják.

Közismert az Egyházban, hogy Krisztus mennybe menetele előtt megígérte apostolainak, hogy velünk marad minden nap a világ végéig. De ez a hitünk, legtöbb hívő számára elméleti hit, és nem éli át hitköznapi életben, hogy Krisztus szüntelenül jelen van közöttünk, bennünk. Krisztus Urunk nyilván nem porcelán babaként van jelen, hanem szüntelenül tevékenykedik, ahogy a zsidóknak mondta, akik botránkoztak a szombati gyógyításokon. Krisztus Urunk tehát tevékenyen van jelen az Egyház tagjaiban életük minden eseményében, amennyiben a hívek hitükkel megnyílnak feléje, és közreműködnek vele. Krisztus apostolkodik az apostolokban. Az apostoloknak nem kell izgulniuk, hogy mit mondjanak a bíróságokon, mert a Szentlélek majd tudtul adja nekik. Aki az apostolokat hallgatja, az Krisztust hallgatja. Krisztus jelen van a karitatív tevékenységben. Amit egynek a legkisebbek közül teszünk, neki tesszük. Az Úr Jézus abba a takaróba burkolózva jelent meg Mártonnak, a hittanulónak, amit egy koldusnak adott. Az utolsó ítéleten azt fogja mondani, amit egynek nem tettünk a legkisebbek közül, neki nem tettük. Ő nagyon érzékenyen élte hallgatóságának viselkedését nyilvános működése alatt. Élményt jelentett neki a százados hite, és negatív élményt jelentet neki, amikor azt mondták, hogy Belzebub segítségével űzi ki az ördögöket a megszállottakból. Fájdalmat jelentett neki, amikor nem hittek neki, és fájt neki, hogy Jeruzsálem nem ismerte fel látogatásának idejét. Megsiratta Jeruzsálemet. Saulnak azt mondta a damaszkuszi úton, hogy miért üldözöl engem? Saul nemcsak a krisztusiakat üldözte, hanem magát Krisztust. Lehet mondani, hogy szegény Saul nem ismerte az Úr Jézust, nem tehet róla, de Ő másképp mondta, tudta, élte. A damaszkuszi jelent egy epizód, de olyan epizód, ami bevilágít a feltámadt Krisztus életébe, lelki világába, és hasonló esetekben mindig hasonló élménye van. Valahányszor üldözik híveit, ha nem is jelenik meg, nem is szól, de kérdése élményét fejezi ki, hogy miért üldözöl engem. Ennek, és számos egyéb látomás alapján, látomásoktól függetlenül elképzelhetjük, és megrajzolhatjuk az Úr helyzetét, magatartását az Egyház története folyamán különböző üldözések között, és egyéb helyzetekben. Az Egyház Krisztus Titokzatos Teste, amiben Krisztus él. Az Úr az Ő tagjainak életét éli, az Ő személyét érintik azok az események, amiket hívei megélnek.

Az Úr Jézus a liturgiában is jelen van, Ő mutatja be az áldozatot a szentmisében. Ő mondja ki a pappal azonosulva, hogy ez az Én testem, amelyet értetek áldozatul adok a bűnök bocsánatára. Az utolsó vacsorán az apostolokért, és az egész világ javára cselekedett. Az itt és most bemutatott szentmisében az Úr Jézus az itt, most jelenlevők és az egész világ bűneiért adja áldozatát a bűnök bocsánatra. Másképpen engeszteli a most elkövetett bűnöket, és az egész világ bűneit. Krisztus a szentmisében ahol bemutatják, akkor, ott, áldozatot mutat be a bűnök bocsánatára. Krisztus engeszteli az Atyát a szentmisében a világ végéig, míg el nem jön.

Az eddigiekből következik, hogy az Úr Jézus jelen van Egyházában és engesztel, de az eddigiekből nem nyilvánvaló, hogy erre miért van szükség.Az engesztelés felfogásához rendkívül fontos tudatosítani, hogy mi közösségként állunk az Isten előtt. Nagyon mély értelmű a teremtés történet két elbeszélése az ember teremtéséről. „Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket”(Ter 1. 27). Nem azt mondja ez a kép, hogy Istenben van férfi és nő, hanem, hogy a férfi és a nő összetartoznak, egységet alkotnak, együtt hasonlítanak az Istenre. A másik gondolat ugyancsak sokat mond.  „A férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, s kettő egy test lesz”(Ter 2. 24). A férfi és a nő egy közösségi test. Isten előtt a férfi és nő egy test, egyetlen közösség. Szorosan összetartoznak. Amennyiben ebben a gondolatvilágban mozognánk, hogy az emberiség lényegéhez tartozik, hogy közösség, összetartoznak, az eredeti bűn sem lenne olyan furcsa. A választott nép sokkal inkább tudatában volt összetartozásának, mint mi krisztusiak. Nekik élményt jelentett, hogy ők Isten választott népe. Azután történelmük számos ismert, és ismeretlen eseménye tudatosította bennük, hogy ők nem magán személyként, hanem közösségként állnak az Isten előtt. A kollektív bűnökért kollektív büntetés járt. Bálványimádás, élet elleni bűnök elszaporodása, vezetők súlyos vétsége kollektív bűnök, amikért kollektív büntetés járt. Hái ostrománál egy viszonylag kisebb helyet nem sikerült elfoglalni. Isten büntetésének tekintették. Sorhúzással döntötték el, ki lehet a bűnös, és Abiron sátrában megtalálták a bálványt, ami miatt vesztettek. A vízözön története, Szodoma és Gomora pusztulása, és más megrázó történetek felhívták a választott nép figyelmét, hogy a nép Isten előtt közösséget alkot, és közösen felelősek. Mózes elhárított az Úr haragját az arany borjú imádása után, Pinehász megölte a judabeli vezért, s ezzel elhárította a büntetést Izraelről. Nem így Dávid, akinek a népszámlálása miatt pestis sújtotta a népet.

Az Ószövetségben csak a nagyok voltak jelentősek, a többiek, a föld népe, ami nem volt dicsérő jelző, csak közösségként számított. Az Újszövetségben az Úr Jézusnál minden ember értékes. Az emberileg silányak, a betegek, bűnösök, öregek, szegények, a nők is valamennyien értékesek, ha „halmozottan” hátrányos helyzetben vannak is.E mellett pedig az erőteljesen hangsúlyozott túlvilági hit, nem utolsó sorban az Isten országáról alkotott homályos kép is hozzájárult, hogy az Újszövetség, ha rosszul értelmezzük, hozzá járult, hogy a keresztény társadalom individualista legyen. Ez a fájó esemény bekövetkezett.  A középkori szerzetes azért vonult kolostorba, hogy lelke üdvösségéről gondoskodjon. Közismeret Kempis Tamás mondása, hogy ritkán lettem jobb, amikor az emberek között voltam.

Pedig az Úr Jézus tanítása sokkal közösségibb szemléletet sugall, mint az Ószövetség. Az Isten országa végtelen értékes közösség. Ott, a legkisebb is nagyobb, a legnagyobb ószövetségi embernél Keresztelő Jánosnál. Az Egyház tagjai Krisztus Titokzatos Testének a tagjai. Egy testnek a tagjai nagyon szoros kapcsolatban vannak egymással. A vér, az oxigén, az idegrendszer, a csontok, az izmok, nem elszigetelt tagok, hanem segítik, illetve betegség esetén gátolják egymás tevékenységét. „Ha igazságotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, nem juttok be a mennyek országába”(Mt 20), szól a közösségnek. Az Egyház feladata, hogy menjen el az egész világra és hirdesse az evangéliumot. Az Egyház feladata, hogy mutassa be az Újszövetség áldozatát. Az Egyház egy ünneplő közösség, amire meghív a király, de ha nem mennek el, a király felkoncolja a lázadókat. Az Egyház szántó föld, amibe az isteni magvető magot vet. A föld számára nyilván nem mindegy, hogy a szomszéd föld művelt, vagy gaz maggal van tele, amit áthoz a szél. Egymásnak jó példát kell adni, világosságnak kell lenni, amit a tartóra tesznek. Egymásért imádkozni kell, ellenségeinket szeretni kell, s ezzel meg kell nyerni őket az Úrnak. Lehetne sokáig sorolni, hogy az Újszövetségben mennyire hangsúlyos a közösség szerepe Isten gondolatában. A közösség tagjai felelősek egymásért.

Az Egyház története a végső időben zajlik le, a mennybemenetel utáni pünkösdtől a világ végéig. Ez a történet nem idilli körülmények között, csupa szentek története. Az emberiség bűnbe esett, bűnös. A Mennyei Atya bűnbe esett világhoz küldte el irgalmas szeretettel Egyszülöttjét, hogy mentse meg. A végső korban Isten hívja a bűnösöket megtérésre, Istennel való életközösségre. Minden bűnben fogant személynek, és minden közösségnek személyesen kell döntenie Isten mellett, vagy ellene. Ez a döntés a jelenlegi próbatétel számunkra. A bűnösök Istennel való találkozásához, a kibéküléshez hozzátartozik a bűnbánat, engesztelés az elkövetett bűnökért. A görög keletiek nagy tisztelettel veszik körül Ádámot az első embert. Beleélik magukat Ádám személyébe, aki az Éden kertből történt kiűzése után látomást kap Istentől mindarról a bűnről, ami az ő vezető szerepéből való lázadásából fakad. Megrendítő élmény a bűnös Isten előtti helyzetéről. Minden ember egy bűnbe esett Ádám, aki Isten előtt áll. Mindez a világ végéig tartó folyamat az újabb generációk és egyének számára. Az angyalok egy szempillantás alatt döntöttek Isten mellett vagy ellen, az emberiség Isten melletti döntése, illetve ellene lázadása történeti folyamatban bontakozik ki.

A kibékülés folyamata nem okos, rendes emberek agyában született meg, és nem emberi erőfeszítésből jött létre, hanem az Atya irgalmas szeretetéből, aki elküldte Fiát a bűnösökhöz.Krisztus Urunk főpapunk, aki érettünk él, helyettünk tevékenykedik, élünkön áll és vezet bennünket az üdvösségre. Ebben a végső időben zajlik le mindez a Szentlélek kiárasztásának Pünkösdjétől a világ végéig, ismétlem Krisztus vezetésével.

Krisztust el kell fogadnia a közösségnek és az egyéneknek. Krisztus nem önmagában, hanem titokzatos Testében, Egyházában, azon keresztül folytatja engesztelő, megmentő, üdvözítő tevékenységét. Krisztus az engesztelést nem önmagában, hanem Egyházában, rajta keresztül végzi ma napjainkban.

Engesztelés gondolata a magánkinyilatkoztatásokban


Egy tisztességes, szerencsés adottságokkal és környezettel megáldott, e világban otthonosan mozgó hívő, akinek igen gyenge istenkapcsolata van, nyilván értetlenül áll az engesztelés gondolata előtt. Említettem, hogy a magán kinyilatkoztatásokban jelenik meg előttünk erőteljesen az engesztelés gondolata.

Az Úr sokrétűen szól az emberhez. Lelkiismeret, Biblia, másik ember, idők jelei, és sok más módon keresztül közli az Úr a gondolatát.A Teremtő legalapvetőbb, legfontosabb kapcsolat felvétele az emberrel, hogy léte mélyén halványan megérinti gondviselő szeretetével, ne félj, megsegítelek, amivel reményt igyekszik kelteni, erősíteni az emberben. Az ember közösségi lény. Istennek első sorban a közösség a fontos, van üzenete a közösség számára. A Biblia a zsidó és keresztény közösségben, választott lelkek számára, a lélek mélyén adott üzenetek a közösség javára. Abból lett Biblia, amit a közösség, mint Istentől neki szóló üzenetet felismert és elfogadott.

Az Úrnak a lelkek mélyén ható üzenete nem merült ki a Bibliában lejegyzett üzenetekkel, hanem állandó tevékenység az Egyházban, egyesek és kisebb, nagyobb közösségek számára.Natánaelnek volt egy látomása. Az Úr Jézus első találkozásuk alkalmával utalt rá, hogy tudomása van az ő látomásáról. Natánael csodálkozására az Úr azt mondta: „nagyobb dolgokat is fogsz még látni... Látni fogjátok, hogy megnyílik az ég, s az Isten angyali föl- s leszállnak az Emberfia fölött”(Jn 50-51).  Legnagyobb szabású látomás sorozat a Bibliában a Jelenések könyve. Szent Péter pünkösdi beszédében idézte Joel prófétát: „Az utolsó napokban – mondja az Úr – kiárasztom lelkemet minden emberre. Fiaitok és lányaitok jövendölni fognak, az ifjak látomásokat látnak, az öregek álmokat álmodnak” (Ap Csel 17). Az első Pünkösd végső idő volt. Végső időben élünk mi is. Az Úr kiárasztja Lelkét, ad „magánkinyilatkoztatásokat”. Nem könnyű megkülönböztetni az igaz próféciát a hamistól.

A végső időben a társadalom az elhatalmasodó bűnök miatt pusztulásnak indul, és Isten új utakat indít a romokon. A maradék megtér, fogalmazza meg az Úr Izaiás próféta küldetésében Istennek ezt az eljárás formáját, ami a maradék igazabb, istenibb életét eredményezi. Korunkban a felvilágosodás eszméi mentek tönkre. Az új kort a nagy eszmékért való lelkesedés határozta meg, és ezeknek a tudatos, szervezett szolgálata volt a társadalom csillaga. Nagy értékei voltak a felvilágosodásnak, de bűnei nagyobbak voltak. Az emberi történelem legnagyobb háborúi a felvilágosodás korában zajlottak le. Ennél is nagyobb bűne a felvilágosodásnak, első sorban ebből merítette erejét, hogy az eszméket istenítették, és elhitették, hogy ezek fogják boldogítani az emberiséget.

Az egyháziakat is hatalmába kerítette többrétűen, több okból a felvilágosodás szelleme. A felvilágosodás korában a katolicizmus lett az egyházi eszmény. Ezt többek között elősegítette a protestantizmusra ellenhatásaként felvirágzó ellenreformáció, katolikus megújulás. Ennek az egyházi szellemnek központi gondolata az Egyház szervezetének virágzó működtetése, amit mi hajtunk végre. Ebben a valóságban Krisztusnak igen korlátolt szerepet biztosítunk. Ezt mi észre sem vesszük. A mély hit, a Krisztusból való élet túlzásnak, életidegennek tűnik.

Az Egyház megújulása hosszú, lassú, sokrétű folyamat. Lényege Krisztus személyének, és Lelkének a térhódítása az Egyházban, az idejét múlt, klerikális, világias nyüzsgések helyett. Ezt szolgálják a magánkinyilatkoztatások.

Az engesztelő magán kinyilatkoztatások

Nem az a célom, hogy az engeszteléssel kapcsolatos magán kinyilatkoztatásokat ismertessem. Nemcsak azért, mert ez szinte átláthatatlan anyag, és nem könnyű felismerni, hogy mi hiteles, és mi csalás, tévedés. Azért sem célom az ismertetés, mert az engesztelés fogalmát akarom tisztázni. Jobb, ha az ember egy hiteles engesztelő felhívást ismer, és azt gyakorolja, mintha kíváncsiskodva azt hiszi valaki, hogy ezekből megismeri a jövőt, ami tévedés, mert a hiteles magán kinyilatkoztatások homályban mozognak.

A fatimai üzeneten keresztül szeretném érzékeltetni az engesztelő magánkinyilatkoztatások mivoltát. A fatimai gyereknek fogalmuk sem volt a nagy világról, nagyon egyszerű hit fogalmaik voltak. Nincs az az elméleti előadás, ami azt az élményt felkelthette volna bennük, amit a látomás jelentett számukra. Isten nem a pápának szólt, aki enciklikát írt volna. Nem volt még olyan pápai enciklika, aminek a hatása fogható lenne a fatimai üzenethez. Továbbá elmaradt volna a poézis, az ártatlanság, az égi látomás megrendítő élménye, és a gyerekek életszentsége, és a hívők hite. Tehát nem Jézus Krisztus szólt a pápához, hanem a Szűzanya tudatlan, kis pásztor gyerekhez. Isten országa harcban áll a gonoszság hatalmával és csatlósaival. A gonosz nem maga, hanem csatlósain keresztül tevékenykedik. A szabadkőművesek folytatják a világháborút, készülnek Európa újra felosztására, új társadalmi rend bevezetésére. De szomorú lenne, ha a másik oldalon csak az Isten tevékenykedne, és népe alkalmatlan lenne a vele való közreműködésre az üdvösség harcában. A napba öltözött asszony jelenik meg Fatimában. Látomást ad a gyereknek a pokolról. Prófétai képet látnak, óriási tűztengert, amibe hullanak le a frontokról a gyűlölködő, szuronyos puskákkal harcoló százeres seregek, és az otthon maradt , vallásból kiábrándult, vallástól elnéptelenedett tömegek az alanyai ennek a látomásnak.

Mária az Isten világából jön könnyes szemmel, megrendítő fájdalommal. Ő látja Krisztus fájdalmát, ami most nagyobb, mint volt a Getszemáni kertben, vagy, amikor Saul üldözte Krisztust. Ha Jézusnak van fájdalma, lehet fájdalma édesanyjának is. Ebben a létkörben nincs súlya a tudálékos megállapításnak, hogy Isten nem sértődik meg, és nem haragszik.

Mária engesztelést kért, önmegtagadást és imát. Nyilván minden jótettnek van engesztelő hatása, és minden imának is. Ha Mária kéri, akkor úgy kell lennie. Nem fontos, hogy magyarázzuk. Háború van a világban, nagy háború, amit majd még nagyobb háború fog követni, mondta Fatiában, utána pedig még rosszabb lesz, de végül is győzni fog Szeplőtelen Szíve. Totális a háború, amiben a cél Isten teljes kiirtása az élet minden területén. Az első világháború előjáték, próba.  A harcnak több szintje van. Tönkre kell tenni a természetet, tönkre kell tenni az ember testét, lelkét. Tönkre kell tenni a társadalmat. Tönkre kell tenni az Egyházat, hitet, istenkapcsolatot, Isten csatornáit, Szentlelket a világban. Minden felett, minden csúcsán a mennyei Atya személyes szeretete áll Fia iránt. Fiából árad a Szentlélek az Egyházra. A Szentlélek meg akarja menteni az egész bűnbe esett, egyre lázadóbb emberiséget, mert Isten alap magatartása a végsőkig menő irgalom a megtérő bűnösökkel szemben. Minden legmélyén és minden csúcsán – Isten személyessége miatt - személyes kapcsolatok állnak. Az üdvösség történetének leglényegesebb eseménye az Atya szeretete, az Atya irgalma, az Atya hatalma, az Atya ítélete a bűnben megátalkodott emberiség felett. Krisztus Egyházában él, küzd, szenved a bűnbe esett világért. Ő benne áll, benne él az Őt elfogadó, rá figyelő, szolgálatára álló hívő kicsiny nyájban, a fatimai gyerekekben, és mindazokban, akik bármiképpen Jézus világában élnek. És vele szemben áll a gonosz féktelen gyűlölete, és csatlósainak elszántsága, és a tömegek öntudatlan istentelensége. A két tábor energiái hatnak egymással szemben. A két tábor személyes magatartása erősíti, illetve gyengíti a két tábor egyikét. Minden imának, jótettnek, és minden bűnnek van kihatása, következménye, eredménye. Erről nem tudunk tudományt művelni. Isten végtelenül személyes. Minden igazság, erő, természet felett az Atya végtelen személyes szeretete áll Fiával, Szűz Máriával, és a Jézusba öltözött nép iránt. Az a fontos, hogy Jézusba öltözzünk, Jézusként álljunk az Atya elé. Mert egy Jézus öltözött kis gyerek engesztelése, imája nagyobb erőt képviselhet, mint az egész istentelen világ minden gazdasági, tudományos, társadalmi, sátáni ereje, ha a mennyei Atya úgy dönt. Az élet azonban mutatja, hogy a Mennyei Atya nem könnyen int a hívő egyetlen szavára, ami elsöpri a gonoszság táborát. A választottak üdvössége a végső cél. Minél keményebb, nagyobb áldozatot hoz Isten népe Jézus szolgálatában, annál ragyogóbb a végső győzelem.

A gonosz e világi eszközökben, pénzben, hatalomban, tömegekben óriási fölényben áll Isten táborának kicsiny nyájával szemben. Isten népének első sorban nem szociológia, társadalmi, tudományos erőkre kell támaszkodnia, bár ezeknek is van szerepük, de ezekkel az erőkkel mi nem győzhetünk. Az égiek mindig arra hívják fel figyelmünket, hogy minél teljesebben Krisztusra hivatkozzunk, Krisztusba öltözzünk. Krisztusba vetett hitünket vessük be fegyvernek, és az égieket pártfogását kérjük, hogy a mennyei Atya vesse a kárhozat helyére a sátánt, hozza el az Isten országát.

Dr. Szegedi László

Forrás: Engesztelők lapja


2016. július 2., szombat

Sarlós Boldogasszony



Néhány gondolat az ünnepről…

Ennek az ünnepnek egy szép előképét látjuk Ószövetségben. Sámuel 2. könyvében olvashatjuk: “Az Úr ládája három hónapig maradt a Gátból való Obed-Edom házában, és az Úr megáldotta Obed-Edomot egész házanépével egyetemben.” Szűz Mária is meglátogatta Erzsébetet, és az Úr megáldotta Erzsébet egész házát. Ahogy az Úr ládája magába fogadta és őrizte az Isten szavát, úgy fogadta magába, és úgy őrizte Mária a szíve alatt az Úr Igéjét, a Logoszt. Ahogy az Úr ládája három hónapig volt Obed-Edom házában, ugyanúgy Mária is három hónapig volt Erzsébetnél. Mária tulajdonképpen ekkor egy mozgó szentségtartó volt, egy kétlábon járó tabernákulum. Ahogy a tabernákulumban valóságosan jelen van az Úr Jézus, úgy volt jelen valóságosan Mária szíve alatt is Jézus. Prohászka püspök úr írja elmélkedéseiben: “Jézus szeretete hevíti a Szüzet, ez a tűz ég benne, ez hevül lelkében, ez csillog szemében, ez érzik meg lényén, keblén, keze érintésén. Szava ettől meleg, érintése ettől lelki; erő áramlik belőle. Íme a járókelő Sacramentum!” A Szentírás Máriát példaként állítja elénk. Ahogy a Szent Szűz magába fogadta az Úr Jézust, nekünk is úgy kell magunkba fogadni minden szentáldozásban. Ebben a befogadásban Máriával kell azonosulni. Ő miután magába fogadta az Igét, elment Erzsébethez, és szolgált neki. Ha tehát mi szeretnénk Máriával azonosulni, nekünk is szolgálnunk kell embertársainkat. És éppen ehhez a szolgálathoz ad erőt, ha magunkba fogadjuk Jézust a szentáldozásban. Sőt, nemcsak hogy erőt ad a szolgálathoz, hanem egyúttal küld is minket szolgálni. A szentáldozás tehát nemcsak erőt ad embertársaink szolgálatához, hanem küldetést is. Ha tehát úgy fogadjuk magunkba az Igét, ahogy Mária fogadta magába, akkor ezáltal küldetésünk lesz felebarátaink szolgálata. Ha ezzel a lelkülettel szolgáljuk embertársainkat, akkor az Úr megáldja munkákat, és azokat is, akiknek szolgálunk, akik befogadnak minket, mint ahogy annak idején megáldotta Obed-Edomot és háza népét, mivel befogadta az Úr ládáját.

Mária tehát útra kel, hogy Erzsébet szolgálatára lehessen. Nézzük meg, mi történik Mária és Erzsébet találkozásakor. “Mária még ezekben a napokban útnak indult, és a hegyekbe sietett, Júda városába. Zakariás házába tért be és üdvözölte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, örömében megmozdult méhében a gyermek, maga Erzsébet pedig eltelt Szentlélekkel.” Micsoda találkozás! A Megváltó édesanyja találkozik az Ószövetség utolsó prófétájának édesanyjával. Erzsébetet eltölti a Szentlélek. János pedig Prófétál! Igen! Keresztelő János édesanyja méhéből a Szentlélek sugallatára felismerte a Máriában lakó Istent, és a maga módján jelezte ezt. A próféta első megnyilatkozása: Isten jelenlétében örvendezve felujjong. Erzsébet megérti János üzenetét, és ő is felismeri a Máriában lakó Urat. Mária ajkáról pedig felfakad a Magnificat. Mária nem tudja magában tartani örömét. Aki befogadta Istent, az többé nem képes ezt titkolni! És Máriából “kitör” az Egyház egyik legszebb imádsága: “Lelkem magasztalja az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben!” Mária boldog, mert befogadta az Istent. Szintén Prohászka püspök úr írja: “Magában hordja a misztériumot; tudja, hogy van; tudja, hogy Isten benne van; de az Urat ő sem látta, s csak jelei, angyalai imbolyognak körülötte; érteni őt nem lehet, csak hinni.” És Mária hisz. Ezért mondja őt boldognak Erzsébet.

De jó volna, ha mi is minden szentáldozás után Mária hitével tudnánk hinni, hogy az Isten maga szállt alá, hogy bennünk lakást vegyen! Törekedjünk tehát erre, hogy ez a hit bennünk is éljen! Kérjük Istent, hogy adja meg nekünk ezt a hitet, hogy Máriával mi is boldogan mondhassuk: “Lelkem magasztalja az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben!”

Forrás: Sarlós Boldogasszony Plébánia, Gelse