2016. március 27., vasárnap

Húsvétkor is vár a Gellért-hegyi Sziklatemplom

 Íme, az Orient Press Hírügynökség cikke a pálos Sziklatemplomról:




Itt hallgatható meg egy interjú P. Györfi B. Szabolcs OSPPE házfőnök atyával:



 

Elmélkedés a húsvéti időre

Ez az elmélkedés csak töredékes gondolatok sorozata isteni titkok közelében. Hogy is lehetne bármi más? Amikor valami nagy szépség megragad bennünket, legyen az a csillagos ég vagy a virágokkal borított mező, annak a képnek a gazdagságát soha nem tudjuk egyszerre befogadni, még kevésbé tudjuk azt összefüggően elmondani. Maga a töredékes beszéd utal arra, hogy sokkal több van a valóságban.

Ha ez így van már a természetben, mennyivel inkább így van isteni titkok közelében. A szavak ilyenkor elsősorban nem arra szolgálnak, hogy ismeretet adjanak, hanem hogy Isten nagy tetteire felhívják a figyelmet. A feltámadásról beszélni lehet szép irodalmi szójátékokban, de a Feltámadottat csak az ismeri meg, aki találkozik vele. Mária ott volt a kertben, szomorúan, az üres sír közelében, kereste, akit szeretett, de csak akkor találta meg, amikor a Feltámadott megszólította: ,,Mária,,.

A Feltámadott ma is keresi a töredelmes szívűeket, hogy nevükön szólítsa őket.

Majd kétezer éve már, hogy Jeruzsálem városában dráma játszódott le, egyedüli dráma, melyhez hasonlót soha szem nem látott, fül nem halott, s emberi értelem fel nem fogott.

,,Halál és élet titokzatos harcban voltak:

Az élet ura elesett és meghalt.

De a halott feltámadott,

Égnek és földnek ura.,,

Azóta is, évről évre hallatszik a kiáltás, felzendül az ének: Krisztus feltámadott! Azóta is ünneplés folyik, napkelettől napnyugatig, az éjszakákban újra és újra tűz gyullad, s ahogy a fénye terjed, terjed az üzenet: Krisztus feltámadott! Az éneket halljuk, a fényt látjuk, de értjük a hírt? Mit jelent a hír?

Krisztus feltámadott! Jézust, a názáreti prófétát megölték: tömegek hallották elítélését, százak látták kínlódását a kereszten. A végén halálát egy római katona bizonyította azzal, hogy oldalába lándzsát szúrt; vér és víz folyt ki a testéből. De harmadnapon jött a váratlan hír: él a halott! Jézus feltámadott! Ilyen hírnek nincs párja a történelemben. De a legmeglepőbb hír is elveszítheti az erejét: a megszokás megöli a csodálkozást. Közöttünk is ott van ez a veszély. Mivel ezzel a hittel nőttünk fel, ezt ismételtük a hitvallásban, a hír mindennapivá lett, jelentőségét nem vesszük többé észre. Szívünk-lelkünk nem figyel a tartalomra; a dráma nem ragadja meg egész valónkat.

Van-e mód arra, hogy kétezer év távlatából frissen átéljük az eseményeket, részt vegyünk az isteni színjátékban, nem mint megfigyelők, hanem mint élő-érző szereplők? Van-e mód arra, hogy most, ebben a húsvéti időben, a Feltámadott átformálja szívünket, lelkünket?!

Menjünk tehát képzeletben Jeruzsálembe. Ott lehetünk a szomorú szombaton. A város nyugodt. A szenvedélyes tömeg szétszóródott: megkapták, amit akartak. A tanítványok rejtőznek - vagy céltalanul keseregnek. Reményük összeomlott. Három éve azt hitték, hogy megtalálták a Messiást; vele voltak, vándoroltak, egy tálból ettek - hallgatták a szavait és várták az ígéret országát.

A Messiás a szombat előtti napon meghalt, megölték. Most fekszik a sírban. Hova lettek az ígéretei?

A hűséges asszonyok, akik követték a Fájdalmak Emberét a kivégzés helyére, a halott testnek tisztességes ellátására készülnek, kenettel, fűszerekkel és tiszta lepellel. Ez minden, amit adni tudnak a Tanítónak, akit tiszteltek, szolgáltak, szerettek.

Szombaton, Jeruzsálemben, a nép ujjongva ünnepli Izrael szabadulását az egyiptomi fogságból. Jézus követői egyedül vannak, szomorúság önti el őket.

Nem nehéz nekünk, ha időben és térben messze is vagyunk tőlük, megérteni Jézus tanítványait: asszonyokat, férfiakat - siralmas bánatukat. Mi is tragikus világban élünk. Az ünnepeink nem gond nélküliek. Háborúk tépik a nemzeteket, nyugtalanság kínozza az embereket. Jézus követői ma is szenvednek - hányszor szóródnak széjjel! A mi reményünk is próbára van téve: néha mintha kihalóban lenne... Mi is kérdezzük, hol van a Megváltó?

De a mi napjainkban is, ma is felzeng a hír: Jézus feltámadott! Mi az, hogy ,,él a halott,,? Ha valaki meghalt, vér és víz folyt az oldalából, életre kelhet újra? Mit jelent, hogy:

,,Halál és élet titokzatos harcban voltak:

Az élet ura elesett és meghalt.

De a halott feltámadott,

Égnek és földnek ura.,,

A feltámadás pillanatát emberi szem nem látta. A szót, amely a halottat életre keltette, emberi fül nem hallotta. De jelek voltak az üres sírban. Ha a Feltámadás értelmét keressük, először ezekhez a jelekhez kell fordulnunk. A felkelő nap hatalmát nem az fogja fel legjobban, aki a napba néz, hanem aki figyeli, hogyan kel a természet életre fényben és erőben. Mi történt a sírkertben?

A nagy kő, a határkő, ami a halál világát elzárta az élők országától, nincs többé a helyén. A sír nyitott. Kívül még hajnalodik, de sírban már fény van. Titokzatos hangok az ,,ÉLŐ,,-ről beszélnek - aki azonban nincs ott. A véres halotti lepel, ami a sebzett testet takarta, ott fekszik tisztán, fehéren, rendben, összehajtva.

Titokzatos jelek a sírban életről beszélnek. A feltámadott ereje és fénye a halotti kamrát megérintette. Mi ez? Új teremtés? Emlékszünk az Írások kezdetére? Isten mondta: ,,Legyen világosság!,, És lett világosság. Most Isten mondta: ,,Legyen élet!,, A természet engedelmeskedett, és a sírból élet fakadt. Ki az, aki parancsol a nagy kőnek, megtöri a sír némaságát, fényt ont a sötétségbe, erőt a gyengeségbe? Ki az, aki életre kelti a halottat? Titokzatos jelek vannak az üres sírban. De nem elég a sírba nézni. Hol vannak Jézus követői? Mit láttak? Mit hallottak? Kivel találkoztak?

Az asszonyok a sírhoz értek, szomorúan, hozva a halottnak szánt keneteket és fűszereket. De ahogy a sírba léptek, ismeretlen új világban találták magukat. Új teremtés vette körül őket. Idegenek voltak isteni titkok országában. Testüket-lelküket félelem járta át. Emberi szegénységük isteni gazdagsággal találkozott: időre volt szükség, hogy valamit értsenek belőle. Reszketve kezdték felfogni, hogy kenetre és fűszerre nem volt többé szükség: a halott eltűnt, a sír életről beszélt. Félve, boldogan elfogadták a küldetést: ,,Jézust keresitek? Feltámadt, nincs itt. ... Menjetek el, s mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába.,, Az asszonyok isteni titok hordozójává lettek, remegve és csodálva vitték a hírt Péternek meg a többinek (lásd Mk 16). És a tanítványok?

Két tanítvány, akik reméltek, hogy a názáreti Jézus lesz Izrael szabadítója, tanúi voltak a pénteki eseményeknek. Harmadnap reggel reményvesztetten úton voltak Emmauszba - nehéz szívvel, búsongó arccal. Egy vándorlóval találkoztak, akinek elmondták bánatukat. Ahogy az útitárs elkezdte nekik az Írásokat magyarázni, a szívük felmelegedett. Meghívták tehát, hogy maradjon velük a szálláson. Az étkezés idejében a vendég kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, nekik adta - s a két tanítvány szeme kinyílt: meglátták, felfogták, megismerték a Feltámadottat.

Új értelemet és új szívet kaptak. Nem ők keresték a Feltámadottat, Jézus ment utánuk - Emmauszba. Hasonló módon történt a többi tanítvánnyal is: Jézus kereste őket.

Jézus visszatért az alvilágból, feltámadott: új útra indult: keresi és gyűjti szétszórt híveit. A Feltámadott földi zarándoklata? Ki hallott még ilyet?

Máriát a sírnál találta. A két tanítványt az emmauszi úton. A félő és rejtőző tizenegy apostolt a városban lepte meg; bezárt ajtó nem volt akadály neki. Később Galileában a tó partján érte el őket; nézte munkájukat, segítette őket, velük étkezett. Végül, utoljára, Sault dobta le lováról a damaszkuszi úton.

Az alázatos Feltámadott visszajött, hogy egybegyűjtse szétszórt híveit. Formálódott a jövő egyháza.

Jézus megjelenései a Feltámadás értelméről beszélnek. Emmanuel, Isten velünk. Azért támadt fel, hogy velünk legyen. Itt van a mi világunkban, nevükön hívja a megtört szívűeket, képességet ad nekik, hogy értsék az Írásokat. Erőt önt beléjük, hogy vigyék a jó hírt a világ végéig.

Nem a tanítványok találták meg a Feltámadottat, a Feltámadott kereste meg őket. Akinek ő kinyilatkoztatta magát, új életre kelt - meg akkor is, ha halandó maradt a teste.

Kezdünk jobban érteni egy isteni titkot.

A Feltámadott személyében ég és föld eggyé lett. Amikor Isten Fia megtestesült, a föld porából halandó emberi testet vett magára; amikor feltámadott, teste átváltozott, halhatatlanná lett, de emberi test maradt. Nincs többé hatalom, amely az eget és a földet szétválassza, mert a Második Személy soha nem veti le emberi testét. Ha égi test is, az eredete földi. Túlzás azt mondani, hogy a teremtett anyagi világ rokonságban van Istennel? Szokatlan szó? Kemény beszéd? Nehéz elhinni? Nem mi találtuk ki; így következik a feltámadásból. Szent Pál próbálta ezt a titokzatos valóságot szavakba önteni: ,,a teremtett világ is felszabadul majd a romlandóság szolgaságából az Isten fiai dicsőségének szabadságára,, (Róm 8,21).

Nézzünk körül: amit látunk az anyagi teremtésben, az mind szent, mert a Feltámadott innen vette testét.

A Feltámadott Emberfia, akkor is, ha halhatatlan, test a testünkből és vér a vérünkből. Nem hagyott el bennünket, hanem az emberségünket vitte magával Isten belső lényegébe. Emberségünk ott van, a Második Személlyel egységben, a három Személy ölelésében. Isten fia emlékszik ránk, a mi világunkra. Helyesebben, velünk van, a mi világunkban. Tagja maradt az emberi családnak, beszéli a nyelvünket (tanítványait nevükön szólította!), érti a gondolatvilágunkat (milyen figyelmesen segítette Tamást a megértésre!). Mint Feltámadott is ismeri poros-sáros útjainkat, látja küszködéseinket, gyógyítja sebeinket. A Feltámadott és az emberi család egymáshoz tartoznak. Mindörökre.

A feltámadás nem elmúlt esemény: Krisztus él. Nem kell többé Jeruzsálembe mennünk, még képzeletben sem, mert a Feltámadás jelen esemény. A Feltámadott itt van közöttünk. Mint egykor régen, ma is keresi és gyűjti híveit. Ki tudná elsorolni a modern idők vértanúit, akiket nevükön szólított és válaszul életüket adták érte? Emlékezzünk Maximilián Kolbéra, aki csendesen énekelt a híveivel az éhség bunkerében. A föld kereksége teli van hitvallókkal, akik viszik a jó hírt, mint valamikor a hűséges asszonyok vitték azt Jeruzsálembe. Valahol, valamikor ezeket a modern hírnököket is meglepték titokzatos hangok, amik az ÉLŐ-ről beszéltek. Kalkuttai Teréz anya egy volt közülük; amerre járt, személyiségével prédikált. De nem csak a híresekre kell gondolnunk, Jézus ismeretlen szolgái és szolgálói mindenfelé járnak: családi házakban, iskolatermekben, kórházi szobákban, kutatóintézetekben, óvodákban, boltokban, gyárakban - mindenütt -, mert nincsen bezárt ajtó a feltámadott előtt. A Feltámadott él és keresi a híveit, hogy nevükön szólítsa őket... Gyűjti az asszonyokat és férfiakat, hogy az egyházát építse...

Szent Márk az evangéliumát legeredetibb formájában befejezetlenül hagyta. Amikor a történet isteni kifejlődéséhez jutott, letette a tollat. Leírta, hogy az asszonyok megkapták a megbízatást: ,,Vigyétek a hírt!,, Hozzáteszi még, hogy futottak a sírtól - biztosan a város fele. Utána... semmi, mintha a történetnek vége lenne. Érdekes, hogy az evangélista kevesebbet mond Jézus feltámadásáról, mint a temetéséről. A Feltámadottat magát be sem mutatja. Miért?

Márk úgy gondolkozhatott, mint Keresztelő János: a hírnök dolga az, hogy a Messiás jövetelét jelezze. Ezt megtette az egész evangéliumával: vitte a drámát a legmagasabb kifejletéig. De ott megállt; arról írni már nem tudott. Aki meglát egy titokzatos világot, könnyen néma marad.

Hogy valaki a Feltámadottat megismerje, találkoznia kell vele. Ahogy Márk hirtelen elhallgatott, miután a Feltámadottra mutatott, úgy legyen most vége ennek az elmélkedésnek. Elértük azt a pontot, amikor tudjuk, hisszük, hogy Jézus él és közöttünk van. Ma is keresi a híveit, hogy nevükön szólítsa őket. Ma is gyűjti őket, hogy egyházát építse.

Isteni drámának vagyunk részesei; szent helyen és áldott időben. AKI ÉL, itt jár közöttünk.

Örsy László SJ

1921-ben született Székesfehérváron. A Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi Karán doktorált. 1943-ban a Jézus Társaság tagja lett. További jogi és egyházjogi tanulmányait Oxfordban, Leuvenben és Rómában végezte. A II. Vatikáni zsinat idején, 1960-tól 1966-ig Rómában, a Gregoriana Egyetemen a kánonjog professzora, majd a jogfilozófia és a kánonjog professzora a washingtoni Georgetown Egyetemen.

Forrás: Vigilia


Húsvéti köszöntő


Húsvét 2016



2016. március 21., hétfő

Nagyhét


A nagyhéttel megkezdődik Jézus halálának és feltámadásának tulajdonképpeni ünneplése. A Jézus szenvedésére való emlékezést diadalmenettel kezdjük. Ahogy egykor Jézus bevonult Jeruzsálembe, és ott királyként ünnepelték, úgy indulunk mi is pálmaágakkal a templomba. A körmenettel valljuk meg, ki is ez a Jézus, aki kész végigjárni a kereszt útját. Ő a Messiás, aki bennünket szabadságra vezet, Ő a Király, az egész világ ura. Miközben Jézust, az igazi királyt követjük és előtte énekeinkkel hódolunk, magunkat is begyakoroljuk királyi méltóságunkba.

Mindannyian királyok vagyunk. Valahányszor megérint bennünket a szenvedés, mindig arra kell emlékeznünk, hogy királyi méltóság lakik bennünk. Jézushoz hasonlóan, aki királyként járta végig a gyalázat útját és legmélyebb megalázottságában is tudatában maradt isteni méltóságának, bennünket sem tud összetörni a szenvedés. Elnémíthat, magányba és szomorúságba taszíthat, de méltóságunktól nem foszthat meg. Ezt jelenti a szenvedés hetének kezdetén Jézus diadalmenete, amely egyszerre ad célt az o és a mi szenvedésünknek is.

A nagyhét első napjain sokan még dolgoznak. Ezt a szent hetet mégis másként kellene alakítanunk, mint a többi munkanapot. Személyes nagyheti liturgiámhoz hozzátartozik, hogy teljes nyugalomban végighallgatom Bach János- és Máté-passióját. Evangélium-magyarázatokat olvasok, hogy közel kerüljek Jézus szenvedéstörténetéhez. Érzem, hogy Jézus szenvedéstörténetét sohasem tudom megfejteni. Újra és újra fölvetődik a kérdés: mi értelme van Jézus szenvedésének? Mit jelent, ha a liturgiában megvalljuk, hogy Krisztus kereszthalálával megváltott bennünket? Miért kellett éppen így történnie a megváltásnak? Milyen értelmet kölcsönöz Jézus szenvedése a saját szenvedésemnek, és hogyan győzhetem le azt?

Nagycsütörtök

A nagyhét első csúcspontja a nagycsütörtök. Vele kezdődik a „Triduum Sacrum”, a Szent Háromnap misztériuma. Az Eukharisztia alapítását ünnepeljük, amely az utolsó vacsorán történt. Jézus látható jelet akart ránk hagyni, hogy bizonyítsa nekünk végsőkig menő szeretetét. Az eukharisztia az az alkalom, ahol naponként újból megtapasztaljuk szeretetének titkát. Miközben Jézus megtörte a kenyeret és a tanítványoknak adta, miközben megáldotta és tanítványainak nyújtotta a kelyhet, az új szövetség jelét, felfoghatóvá vált, hogyan értette ő maga a kereszthalálát: szeretetének teljességeként, értünk való önátadásként. Kikerülhette volna a letartóztatást, és elmenekülhetett volna egy másik országba – de ő kitartott, mert nem akarta elhagyni a tanítványokat, akiknek Isten szeretetét hirdette és konkrét cselekedettel bizonyította is. Kereszthalálában megmutatta nekik, hogy a végsőkig szerette őket. Minden egyes eukharisztián Jézus szeretetében részesedünk, amely a haláltól sem irtózott. Minden nagy szeretet legyőzi a halált. Szeretetének jeleként Jézus megmosta tanítványai lábát. Ezt az ősi szertartást az esti liturgiában végzi a pap. A közösség 12 tagjának megmossa a lábát, hogy láthatóvá legyen, mit tett értünk Jézus kereszthalálában: lehajolt hozzánk, egészen a halál porába, megmosta és meggyógyította beszennyeződött, sebzett lábunkat.

Nagypéntek

A nagypéntek Németországban munkaszüneti nap, arra kell használnunk, hogy szembesüljünk a szent cselekménnyel, amit majd a délutáni liturgiában ünneplünk. Különleges napként kellene kezelnünk. Sokan csendes napként ünneplik meg, némán reggeliznek, és közben odaillő zenét hallgatnak. – Egy csendben elköltött reggeli megfelelő zenével egybekötve másként kapcsolja össze a családot, mint a szokásos beszélgetések. – Mások böjtölnek nagypénteken. Csak egy kis száraz kenyeret vesznek magukhoz vagy folyadékra korlátozzák az étkezést. Jót tesz a léleknek, ha ez a nap kiemelkedik a szokásos ritmusból, ha személy szerint és családunkban is saját nagypénteki szertartásunkat gyakoroljuk. Egyes családok közösen zsoltároznak vagy együtt elmélkednek a keresztútról.

A nagypéntek csúcspontja a három órakor, Jézus halálának órájában kezdődő liturgia. Ősi ünnep ez a katolikus egyházban: szentmise nincs, csak szavakban, énekekben, rítusokban kifejeződő liturgia. Néma csenddel kezdődik, mely alatt a pap és a segédkezők földre borulnak. E szokatlan gesztussal azt fejezik ki a celebránsok, hogy Jézus halálának titkához csak elnémulva közeledhetünk. Ezután elhangzik a szenvedéstörténet János evangéliuma szerint. János hasonlóképpen írja le Jézus szenvedéseit, mint a szinoptikusok: letartóztatják, a főpap kihallgatja, Pilátus elé állítják, megostorozzák és keresztre feszítik. Jézus hatalommal járja végig szenvedése állomásait. János már elbeszélése kezdetén kiemeli, ki ez a Jézus, akit a poroszlók elfognak. Térdre hullva, akaratuk ellenére mint valódi király előtt hódolnak előtte. Pilátus megpróbálja megfélemlíteni Jézust. Politikai hatalma van ugyan, Jézus elott mégis erőtlennek és gyengének bizonyul. Jézus fölfedi hatalmának alapját: „Az én országom nem e világból való.” (Jn 18,36) Jézus méltósága sem e világból való. A mennyből szállt le a földre. A világnak nincs fölötte hatalma, mégha kifelé más is a látszat.

Nem azért hallgatjuk végig Jézus szenvedését, hogy megcsodáljuk, hanem hogy Jézus által saját szenvedésünk legyőzésérol elmélkedjünk. Életünkben a szenvedés hasonló helyzeteivel találkozunk, mint amilyeneket Jézus járt végig előttünk. Fogságba esünk, elítélnek, félreértenek, megsebeznek, kitaszítanak bennünket, és végül ellentmondásaink keresztjére feszülünk. Egyedül lépjük át a halál küszöbét. Ennek ellenére ránk is áll, hogy nem e világból való királyság lakik bennünk, hogy van bennünk valami isteni, ami fölött e világnak nincs hatalma, s ez megajándékoz minket a bizalommal, hogy Jézussal járva szabadságban és méltóságban Isten dicsőségébe jutunk.

Az egyetemes könyörgések után, amikor az Egyház a világ minden emberéért imádkozik, a nagypénteki liturgia csúcspontját a kereszthódolat alkotja. A keresztet nem mint a szenvedés szimbólumát tiszteljük, hanem mint üdvösségünk képét. A kereszt jel, hogy Krisztus az emberi lét minden ellentétét magára vette és megváltoztatta szeretetével, amelynek a kereszten cáfolhatatlan jelét adta. Istennek ebből a szeretetéből semmi sincs immár kizárva. Mindent megérintett bennünk szeretete, amely a keresztre felfeszített Istenfiában ragyogott fel legfényesebben. Ezért énekeljük a keresztre tekintve örömünket Jézus szeretetéről. „Kereszted elott hódolunk, Urunk, magasztalunk és dicsőítünk szent feltámadásodért; s íme, a keresztfa által üdvösség jött a világba.”

A kereszt nem elnyomni, hanem felemelni, nem megsebezni, hanem meggyógyítani, nem megterhelni, hanem felszabadítani akar. A keresztben megváltásunk titkát, üdvösségünk és megszabadulásunk titkát ünnepeljük.

Nagyszombat

Nagyszombat sokak számára csak a takarítás és a húsvéti előkészület napja. Pedig ennek a liturgiától mentes napnak sajátos lelki tartalma van. Jézus nemcsak meghalt értünk, hanem három napig ott is feküdt a sírban. Tudatosan kell szembesülnünk ennek a napnak lelki tartalmával. Legjobb, ha ez csendben történik, amikor megmérkőzünk igazságunkkal és halálra ítélt helyzetünkkel.

Krisztus leszállt a halál birodalmába, a Hádészba, az árnyékok világába. El tudom-e képzelni, ahogyan Jézus leszáll árnyékvilágomba? Mit zárok ki az életből? Mi kerüli el a tekintetemet? Mit fojtok el életemben, mit zártam lelkem sötét kamráiba? Mivel nem merek szembesülni? Mit szeretnék elrejteni magam, mások és Isten elől? Krisztus a halálnak és sötétségnek éppen ebbe a birodalmába szeretne alászállni, hogy mindazt, ami megdermedt és elhalt, ami sötét és korhadt bennem, érintésével új életre keltse.

A keleti egyház húsvéti ikonjai mindig úgy ábrázolják Jézus Feltámadását, hogy Krisztus kiemelkedik a halál birodalmából, és kézen fogja a holtakat. Nagyszombat délutánja az a nap, amikor beengedem Krisztust a bennem halálra dermedt dolgok birodalmába, halotti birodalmamba, és így minden bennem eltemetett holt dolgot, mindazt, ami meghalt bennem, kézen fogja, a napfényre vezesse és új életre keltse. Krisztus három napot töltött a sírban. A nagyszombat arra hív, hogy körültekintsek benső síromban. Mit kellene végleg eltemetnem? Életem mely sebeitől kellene megválnom? Ha eltemetem sok betegségemet, akkor nem fordítom őket fegyverként mások ellen. Nem hordozom már magamban csendes szemrehányásként megsebzőimmel szemben. Így megszabadulhatok neheztelésemtől, ellenérzéseimtől és keserűségemtől. Nincs már rájuk szükségem, hogy életem sikertelenségeit igazoljam velük.

El kell temetnem állandóan jelentkező bűntudatomat is, amely miatt magamat marcangolom, amely körül állandóan rovom a köröket. Bízhatok abban, hogy Krisztus leszállt bűntudatom sírjába, benső kínjaim poklába, amelyet szemrehányásaimmal teremtek magamnak, és meg is szabadít tőle. Ha nem forgolódom már többé bűnöm körül, akkor valóban új életre támadhatok.

Nagyszombaton leszállok a síromba és elképzelem, hogyan nyugszik Krisztus sírom sötétjében, hogy mindent új életre ébresszen. Krisztus leszállt félelmeim, reményvesztettségem, önsajnálatom sírjába, hogy lelkem mélyén meggyógyítson és átváltoztasson. Csak akkor fogok húsvétkor megváltott és megszabadított emberként feltámadni, ha van bennem bátorság, hogy síromba tekintsek, és mindent eltemessek, ami távol tart az élettől.

Húsvét

Húsvétkor nemcsak Jézus feltámadását ünnepeljük, hanem a sajátunkat is. A húsvét éjszakai liturgia a sötétséggel kezdődik. Tudatosan kitartunk sírunk sötétségében. Együtt várunk a sötét templomban. Ekkor azonban a diakónus a húsvéti gyertyával belép a templomba – és az egyetlen gyertya fénye bevilágítja a sötétséget. Ezt a fényt szétosztják a híveknek, akik szintén magukkal hozták húsvéti gyertyájukat. Sokan maguk díszítik ki ezt a gyertyát: olyan szimbólumokkal, amelyek számukra életet és világosságot jelentenek. Ezt követően, amíg a diakónus a csodálatos Exultetet énekli, égő gyertyájukkal mindannyian megvilágítják saját sötétségüket, hogy így világosság támadjon szívükben, hogy a húsvéti nap bennük is felragyogjon és elűzzön minden sötétséget. Krisztus világossága szívünk minden sarkába szeretne behatolni, el akarja vinni az élet melegét a belső hidegbe, az elevenséget a dermedtségbe, a bizalmat a félelembe. A húsvéti ünnepléshez hozzátartozik az Alleluja-ének. A böjti idő negyven napja után húsvét éjszakáján először hangzik fel az Alleluja. Hogy hozzászokjunk a húsvéti ének örömteli zengéséhez, háromszor énekeljük el, egyre magasabb hangon, és így egyre mélyebben hatol a szívünkbe, elűzve onnan minden gyászt. A feltámadást meg kell énekelni. Hangosan kifejezésre kell juttatni. Nem elég, ha csak az eszünkkel hiszünk benne. A test fel akar támadni. Ez történik meg az énekben. Éneklés közben növekszik bennünk a szeretet aziránt, akiről éneklünk. A húsvéti Allelujával felemelkedünk a szeretet misztériumához, amely erősebb, mint a halál. A Jézus feltámadása fölötti örömöt, s vele a saját feltámadásom fölötti örömöt csak akkor fogom valóban átérezni, ha teljes szívből éneklek. Az egész embernek énekké kell válnia. Csak így tudja megérezni a szeretetet, amelyet a Feltámadott fel akar ébreszteni benne. Az éneklő szeme előtt kirajzolódik annak a képe, akiről énekel. Megsejtjük, hogy a Feltámadott közöttünk van, és részesít bennünket feltámadásának teljességében és szabadságában.
Húsvét az élet ünnepe. Azt ünnepeljük, hogy az élet legyozte a halált. Krisztus legyőzte a halált. Az élet erősebb, mint a halál, többé nem lehet elpusztítani. Ezt az Életet meg kell ünnepelni. Az eukharisztia ünnepi lakomájában Őt ünnepeljük. Őt ünnepeljük akkor is, amikor boldog húsvétot kívánunk egymásnak. Új együttlétre van szükség.

25 éven át vezettem húsvéti lelkigyakorlatokat fiatalok és ifjú felnőttek számára. Az volt a gyakorlat, hogy húsvétkor a fiatalok átölelték egymást: közösen örültek a feltámadásnak. Táncra is kerekedtek egymással. Megérezték, hogy a feltámadást a testtel is ki kell fejezni. A táncban lehullnak a béklyók, amelyek fogva tartottak bennünket. Megsejtünk valamit testünk szabadságából és szépségéből, és áttáncoljuk magunkat az életbe, amelyet a Feltámadott ajándékoz nekünk.

A húsvétot 50 napon át ünnepeljük. A húsvét át akarja változtatni hétköznapjainkat. Hétköznapjainkban dől el, hogy vajon húsvétkor csak egy eufórikus hangulatnak engedtünk, vagy életünk kellős közepén is megtörtént a feltámadás. Fokozatosan begyakoroljuk magunkat a feltámadás életébe. Megtanuljuk, hogy újra és újra fel kell támadnunk, ha a munkánkban valami balul üt ki, ha a kapcsolatainkban konfliktusok támadnak, ha kudarcot vallunk és csalódunk önmagunkban. A feltámadás azt jelenti, hogy ismételten felkelünk, ha elestünk, nem maradunk fekve. A feltámadás azt jelenti, hogy a Feltámadott velünk van.

Krisztus mindig a másik partról lép az életembe, hogy megmutassa nekem: a feltámadás sikeressé változtatja a sikertelent, a halott élővé lesz, a sötétség világossá. A feltámadásba vetett hit meggyógyítja megsebzett életemet és arra tanít, hogy feltámadjak az igazi életre, arra az életre, amelyet Isten gondolt ki számomra. A feltámadás már itt és most az életre akar megtanítani. Azt ígéri, hogy ez az élet átlépi a halál küszöbét is, és nem semmisíthető meg, mert Jézus halálával és feltámadásával a szeretet mindenkorra legyőzte a halált.

Anselm Grün

Forrás: Tatai Kapucinus Plébánia


Bűnbánat töviseinkről - nagyheti gondolatok


„Tövissel koronáztak”

Jézus szenvedéstörténete, passiója kapcsán találkozunk azzal, hogy őt tövissel koronázták meg. Paradox, majdhogynem morbid képzetpárosítás: a királyság dicső auráját kifejező koronát gazzal, sőt megnyomorító tövissel jelképezni. Az egyház mégis elénk állítja ezt a jelenetet; imádságos hagyományunk erről a jelenetről külön elmélkedik a rózsafüzér egyik tizede kapcsán – „Akit érettünk tövissel koronáztak”

Saját töviseink

Az elmélkedés kalandjában – hogyha keressük Jézus életéből ennek a mozzanatnak a mi személyes életünkre levonható következményét, kapcsolatát hétköznapi életünkkel –, a következő megfogalmazásra juthatunk: „Akit érettünk tövissel koronáztak” – „Akit érettem tövissel koronáztak”. Vagy tovább ízlelgetve, ragozgatva a kifejezést: „Akit tövissel koronáztunk” – „Akit tövissel koronáztam”.

Melyek azok a tövisek, amelyeket Jézus fejére helyeztem, esetleg helyeztünk? Melyek az én tüskéim, amelyekkel távol tartom magamtól Jézust? És melyik Jézusba döftem tövist? Úgy is fogalmazhatnék, hogyan vannak kapcsolatban töviseim Jézussal? Hol helyeztem Jézusra én töviskoronát?

„Mikor láttunk téged…”, hogy töviskoronát helyeztünk volna a fejedre? „Amit e legkisebbek közül egyel is tettetek…”. Melyek azok a tüskék, amelyekkel a felebarátaimmal önmagát azonosító Jézusba beleszúrtam? Felebarátaimba, a hozzám közel lévőkbe (proximus, prossimo, neighbour), vagyis nem a félig barátaimba. Családom, osztályom, munkahelyem, lakóhelyem Krisztusaiba.

A megnyesett fa kivirul

Még mielőtt ezeket a tüskéket, amelyekkel másokat meg tudunk sérteni, magunk ellen fordítanánk, és elkezdenénk önmagunkat is böködni velük, van egy felszabadító örömhírem. Krisztus egyháza segítségünkre siet! Egy olyan módszert ajánl, ami nem feltétlenül kellemes, de az új élet, az újjáéledés reményét hordozza magában. A kiengesztelődés szentségét.

A gyóntatószékbe belépni kicsit olyan, mint amikor tavasszal a fák a metszőollóval „felfegyverkezett” gazda kezei alá kerülnek. Fájdalmasnak ígérkezik. Időnként „könnyeznek” a szőlőindák. De ez a záloga az új, gazdag, édes termésnek. Adjuk meg az igazi gazdának a lehetőséget, hogy elszáradt, elhalt, tűzre való töviseink helyére termő hajtásokat élesszen!

Molnár Lehel (piarista)

Forrás: Piarista blog - http://vacipiar.blog.hu

 

2016. március 15., kedd

Az Egyház bűnbánati napjai


Az Egyházi Törvénykönyv (Codex Iuris Canonici) legújabban a következőképpen szabályozza a böjti fegyelem megtartását hívei körében:

1249. kánon - Isteni törvény folytán minden krisztushívő köteles a maga módján bűnbánatot tartani; hogy azonban mindnyájan egyesüljenek valamilyen közös bűnbánattartásban, bűnbánati napok vannak előírva; ezeken a krisztushívők különösen is törődjenek az imádsággal, gyakorolják a vallásosság és a segítő szeretet cselekedeteit, végezzenek önmegtagadásokat sajátos kötelezettségeiket hűségesebben teljesítve és főként megtartva a böjtöt és a hústilalmat az itt következő kánonok szerint.

A bűnbánati napokon az Egyház megrendüléssel, a vezeklés és hálaadás szellemében emlékezik meg Krisztus kínhaláláról, mely minket bűneink terhétől megszabadított. Csatlakozunk Urunk áldozatvállalásához, hogy saját és mások bűneiért engesztelve kiegészítsük azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéseiből (Kol 1,24). Ugyanakkor erősítjük magunkat, hogy a kísértéseknek könnyebben ellenálljunk.

E napokon különféle önmegtagadásokkal, imádsággal, jócselekedetekkel hozzuk meg saját áldozatunkat. A bűnbánati nap eszközei közül az egyház hagyományai értelmében kiemelkedik a böjtölés: Krisztus engedelmes áldozatában való részvételnek jele egyben a testi ember fölötti uralom jelképe és kiváló fegyvere (Mt 9,15 és 17,20; vö. VI. Pál pápa intelmével).

Bár a keresztény ernber egész életét átjárja a bűnbánat szelleme és gyakorlata, az Egyház kijelöl egyes kötelező bűnbánati napokat is, hogy egymást támogatva, a közösség egységében hozzuk meg az illető liturgikus naphoz is hozzá tartozó áldozatot. Ez idő szerint e napok a következők:

Szigorú böjti nap: hamvazószerdán és nagypénteken. (Egyszeri étkezés, melyen kívül még kétszer vehetünk magunkhoz valamit erősítésül; hústól való tartózkodás.)

CIC 1252. kánon - A hústilalom kötelezi azokat, akik tizennegyedik életévüket betöltötték; a böjt pedig az összes nagykorúakat kötelezi hatvanadik életévük megkezdéséig. A lelkipásztoroknak és a szülőknek legyen azonban gondja arra, hogy a bűnbánat valódi értelmére megtanítsák azokat is, akik fiatal koruk miatt nem kötelesek a böjtre és a hústilalomra.

Hústól való tartózkodás: nagyböjt péntekjein.

Bűnbánati (vezeklési) nap: Az év többi péntekjein. (Böjt vagy más önmegtagadás, irgalmas jócselekedet, imádság.) Nincs böjt (illetve bűnbánati nap), ha kiemelkedő egyházi ünnepet ülünk. Mentesülnek a böjtölés (de nem a bűnbánat egyéb gyakorlatai) alól a nehéz testi munkát végzők, közétkeztetésben részesülők.

1250. kánon - Bűnbánati napok és idők az egész egyházban az év összes péntekjei és a nagyböjt ideje.

1253. kánon - A püspöki konferencia pontosabban is meghatározhatja a böjt és a hústilalom megtartását, továbbá egészében vagy részben helyettesítheti is a hústilalmat és a böjtöt a bűnbánat más formáival, főként a segítő szeretet cse­lekedeteivel és vallásgyakorlatokkal.

Forrás: MKPK


Az irgalmasság cselekedetei


Forrás: Városplébánia, Sopron

2016. március 9., szerda

Nagyböjti lelkigyakorlat Salgótarjánban


Nagyböjti lelki hétvége a Verbum Dei közösséggel


A böjtről Nagyböjtben

Érdekes dolog, hogy mekkora sikere, piaca van mostanában a böjt szekularizált formáinak, úgy mint fogyókúra, vagy méregtelenítő kúra. Gyakorlata szinte ugyanaz, mint a keresztény böjté, mégis a célja teljesen más, pusztán az ember fizikai jólléte, egészsége vagy külső szépsége.

Ebben a kontextusban, amikor a világ felfedezi a böjt jótékony hatásait, még meglepőbb, hogy az egyház böjti fegyelme mennyit változott a II. Vatikáni zsinat után: mondhatni a kötelező böjt a minimumra redukálódott (összesen két nap az évben, Hamvazószerda és Nagypéntek). Azzal a megfontolással történt ez, hogy a hívek felnőtt keresztények, és egyénileg, felelősen majd eldöntik, milyen egyéb böjti formát választanak.

Egy szempontból szép és érthető, hogy az egyház nem akar felesleges terhet róni az emberek vállára, de másrészről kicsit naiv álláspont. Az emberi természet gyengesége miatt, amely folytonosan a kényelmesebb és a könnyebb felé ösztönöz, a külső törvénynek megvan a pedagógiai értéke: amíg az ember el nem jut a teljes belső szabadságra, amikor a törvény már teljesen a sajátja lesz, és nem szorul rá külső ösztönzésre, addig a külső törvény komoly iránymutatás a jó és erényes cselekedet felé.

Miért jó a közös böjt?

De más szempontból is veszteségnek tekinthetjük a katolikus böjti fegyelem szétmállását: egy közösség identitását, belső kohézióját a közös imádságok, ill. külső, látható jelek nagyban meghatározzák, így pl. a katolikusokat az, hogy pénteken nem esznek (ettek) húst. [Ma a hústól való megtartóztatás a két böjti napon kívül csak nagyböjt péntekjein kötelező.] Amint ez az egyéni megítélésre van bízva, egy fontos közösségi identifikációs, összetartó faktort hagytunk el. (Angliában pl. ilyen megfontolásból is vezették vissza a püspökök néhány éve a kötelező pénteki hústilalmat az egész évre.) A muszlim vallással most kényszerből ismerkedve, valószínűleg az európai kereszténységnek is lesz alkalma elgondolkodni azon, hogy a vallásnak ezek a látszólag pusztán külső jelei nem biztos, hogy egy az egyben kidobásra valók. Másrészt, aki kipróbálta, tudja, hogy milyen támogató ereje van egy közösségnek a böjtben, és sokkal könnyebb valami nehezet együtt csinálni, mint privát gyakorlatként.

A másik érdekes tendencia keresztény köreinken belül a böjt elspiritualizálása: azaz, amikor a hagyományos böjt helyett, meghirdetjük az autós böjtöt (teremtésvédelmi szempont), a facebook-böjtöt, TV-böjtöt és hasonlókat. Vagy amikor a böjtöt úgy értjük, hogy a szavainkkal böjtölünk stb. Ezek mind pozitív dolgok, és önmagukban helyesek. Csak akkor van gond, ha a böjt eredeti jelentését, vagyis azt, hogy az evést annyira korlátozzuk, hogy az fizikailag érintsen, teljesen elfelejtjük. TV, autó és hasonlók hiánya ugyanis nem érinti annyira, olyan húsba vágóan az embert, mint az

Ezért szeretnénk néhány szempontot felkínálni a böjt újra felfedezéséhez:

Miért jó a böjt?

1. Először is, a böjt által megtanuljuk az ételt megbecsülni (különösen a fogyasztói társadalomban aktuális ez, ahol rengeteg ételt dobunk ki.) Rászorulunk arra, hogy felfedezzük, az étel Isten ajándéka. A böjt lehetőség, hogy berögzült fogyasztói attitűdjeinket az étellel kapcsolatban megváltoztassuk, és úgy tekintsünk az ételre, mint Isten ajándékára.

2. Másodszor a böjt segít abban, hogy a szegényeket, rászorulókat segíthessük. A Szentírás számtalan helyen figyelmeztet arra, hogy kenyerünket osszuk meg a rászorulókkal. Ennek egy módja lehet, ha azt a pénzt, amit nem költünk el saját ételünkre, a szegényeknek adjuk.

3. Harmadszor, a böjt segít abban, hogy szolidaritást vállaljunk a szegényekkel. A böjt emlékeztet arra, hogy rengeteg ember nem önként választja az éhséget, hanem rá van kényszerítve. A böjtnek, vagy legalábbis a mértékletességnek az étkezésben minden keresztény életében ott kell lennie.

4. Negyedszer, a böjt alázatra segít. Az alázat nem más, mint reális önismeret: tudom, ki vagyok Istenhez és az emberekhez való viszonyomban.  Az alázat része, hogy tudatában vagyunk korlátainknak. A böjt segít megtapasztalni ezeket a korlátokat. Ez akkor valósul meg, ha a böjtöt nem teljesítménytúraként végzem, hanem hagyom, hogy megtapasztaljam saját törékenységemet, hogy mennyire rá vagyok szorulva az anyagi javakra; milyen ingerültté tud tenni az éhség stb. Ezek a tapasztalatok közelebb segítenek a valósághoz.

5. Ötödször, a böjt önfegyelemre, belső szabadságra segít. Az önkorlátozás, önfegyelem a személyes érettség egyik jele. Azzal, hogy nem akkor, nem azt és annyit eszem, amennyi jólesne, növekedhetem ebben a belső szabadságban. A külső fegyelem által a böjt belső fegyelemre, rendetlen vágyaink rendezésére segít. Így pl. segít abban is, hogy a tisztaság erényében növekedjünk, és az imát is segíti (evés nélkül könnyebb az összeszedettség, figyelem).

6. Hatodszor, a böjt alkalom arra, hogy közösséget vállaljunk a szenvedő Krisztussal. A böjtből fakadó nehézségek segítenek abban, hogy szemünket a szenvedő Úrra szegezzük és kifejezzük, hogy szeretnénk vele együtt lenni értünk vállalt szenvedésében.

7. Hetedszer, a böjtöt vállalhatjuk vezeklésül, elégtételül bűneinkért. Jó eszköz így arra, hogy saját bűneink súlyát valóságosabban érzékeljük.

8. Végül, nyolcadszor, a böjt előkészület az örök életre, a mennyei lakomára. Emlékeztet ugyanis arra, hogy az ember igazi éhségét semmilyen földi étel nem tudja megszüntetni, ösztönöz, hogy arra az ételre vágyjunk, amely nem múlik el.

„Nem csak kenyérrel él az ember.”

Forrás: Lábjegyzetek


2016. március 4., péntek

A szenvedés értelme

Soha sem szerettem azokat, akik túlságosan is nagy szavakat mondanak a szenvedésről, előszeretettel hangsúlyozzák érdemszerző voltát, a szenvedés hősiességét, miközben maguk még nem tapasztalták annak közelségét.

A szenvedés minden embert megtör, s mindannyiunkban megannyi kérdést ébreszt. Talán az egyik leggyakoribb ezek közül, hogy vajon Isten, akinek hatalma nagy, miért nem veszi el a szenvedést, a kínt, a fájdalmat.

Jézus szenvedése és halála a válasz minderre. A szenvedések kelyhét a Mesternek is ki kellet innia. A megváltás műve elképzelhetetlen a Megváltó Passiója nélkül.

Sokat gondolkodtam, elmélkedtem azon, hogy vajon a szenvedésben mi a logika. Elsõ pillanatra úgy tûnik az embernek, hogy az maga az értelmetlenség. Ám éppen Krisztus keresztje az, mely megköveteli tõlünk, hogy odaadóbban vizsgáljuk a kereszt titkát.

A teremtő elgondolásában mindig érvényesül a rend, a törvényszerűség. A bűn az, mely beleront ebbe a csodálatos rendbe, s az ember életében felborul az egyensúly. Ez egy testi-lelki szerencsétlenség, melynek következtében az ember megsérül, s a sérülés fájdalmat s szenvedést jelent. Van útja a gyógyulásnak, de az a fájdalmak elviselésén keresztül vezet.

Milyen érdekes megfigyelni, hogy amikor az ember rendetlenül él, például mértéktelen az evésben és ivásban, akkor a szervezete maga kényszeríti böjtre, másnap nem tud enni, s inni is alig. Ám meg tud gyógyulni. Időre és szenvedésre van szükség. A szenvedés során sokszor ráébredünk, hogy helytelenül cselekedtünk, talán ígéretet is teszünk a megjavulásra.

Minden esetben, amikor az ember bűnt követ el, akkor valahol megsértette a rendet, felborította az egyensúlyt az ember testében, lelkében. Belerontott az Isten által megálmodott képbe az emberről, a világról. Ilyenkor jön a járható út, a szenvedés útja, melyet hittel elfogadva a legértékesebb adományként élhetünk meg. Általa visszaállítható az egyensúly a magunk állapota és az isteni elgondolás közt. A szenvedésben gyógyul a lélek. Ráébred az ember a hibáira, képes fogadalmat tenni, hogy megváltozik. A szenvedés visszavezeti az embert önmagához, s egyesít az emberiség azon részével, akik naponta szenvednek éhségtől, betegségtől.

A szenvedés képessé teszi az embert arra, hogy átélje az elégtétel lelki szükségességét, hogy meg tudjon állni saját maga, embertestvére és Isten előtt is.

A hittel megélt szenvedés sohasem veszteség. Belőle kikerülve az ember győztesnek érzi magát, mert a legnagyobb próbatételen esett át, mely csodálatos tapasztalat élete további részére.

Amikor pedig a szenvedés egyirányú, amikor a halál utcájába vezet, akkor szerepe az, hogy az ember olyan lelki állapotba kerüljön, hogy képes legyen elszakadni a földi élettől, s az örökkévalót választani, mely egyben a fájdalmainak végét is jelentik.

Ha nem így lenne, az Isten Fia más utat választott volna, hogy megváltsa a világot.

Ft. Dobó Tibor

Forrás: Keresztény Értelmiségi Kör


2016. március 2., szerda

A keresztútról


1. Értelme

Jézus keresztútja a megváltás isteni drámájának csúcspontjára vezet. Itt születik az új ember, újjáteremtve Isten tökéletes képmására Krisztusban:
Ő a láthatatlan Isten képmása, benne teremtett mindent a mennyben és a földön. Ő az Egyháznak is feje és eredete, mint elsőszülött a holtak közül. Aki a kereszten a saját vérével szerzett békességet (Kol 1, 15-20.)
Feltámadása után az apostolok bátran hirdették, hogy a kereszt a győzelem és dicsőség útja, nem a vereség és nem a gyalázat jele.
Krisztus keresztje mutatja az ember végső győzelmét a szenvedés és halál felett. Az Atya akarata örökké boldog életünk a feltámadás dicsőségében, nem pedig a szenvedés és halál. Ezért tanított minket így imádkozni:
Legyen meg a Te akaratod, miként a mennyben, úgy itt a földön is!
Krisztus önként és szabadon vállalta a kereszthalált hogy meggyőzzön minket üdvözítő szeretetéről. Így mutatta meg, hogy valóban Isten Fia, Ő az élet és halál feltétlen Ura, aki új életre tudja kelteni még az átszúrt szívvel elvérzett embert is. Világosan kijelentette:
"Azért szeret engem az Atya, mert feláldozom életemet értetek. Senki sem veszi el tőlem, önként adom oda. Mert hatalmam van, hogy odaadjam életemet és van hatalmam, hogy vissza is vegyem." (Jn 10, 17-18.)

2. Története

A keresztút az a másfél kilométeres útszakasz, amelyen Jézus a keresztet hordozta. Ez az út a Templom jobboldalán álló Antóniavártól haladt Jeruzsálem utcáin a nyugati városkapun át fel a Golgotára.
Egy régi hagyomány szerint Mária, Jézus édesanyja gyakran végigjárta ezt az utat Fia feltámadása után, hogy így megemlékezzen szenvedéséről. Néhány hű tanítvány kíséretében lassan és elgondolkodva ment az utolsó vacsora termétől az Antónia-várhoz, onnan tovább a keresztúton fel a Golgotára és a sírbolthoz. Azután visszatértek "abba a terembe, ahol együtt szoktak lenni. Mindnyájan egy szívvel s lélekkel állhatatosan imádkoztak Jézus anyjával, Máriával együtt". (Ap Csel 1, 13-14)
Euszébiosz és Szent Ambrus püspökök a 4. században leírták, hogy Szent Ilona, Nagy Konstantin császár anyja, hogyan kerestette meg Jézus keresztjét és építtette fel az első templomot a Golgotán a 320-as években. Később felállítottak néhány emléktáblát is a keresztút egyes helyein.
A 15. században már 12 márványtábla vagy emlékmű állt a keresztút mentén Jeruzsálemben. Ezeket stációknak vagy állomásoknak nevezték. A zarándokok megálltak az emlékművek előtt s egy kis szünetet tartottak az úton, hogy imádkozzanak és gondolkodjanak az eseményről, amely a felirat szerint ott történt.
Az 1600-as években alakult ki a keresztút végleges formája a 14 stációval. A ferences P. Antonio Daza volt az első, aki leírta a stációk történetét a lelkigyakorlatos könyvében (Exercios espirituales, 1620). Elmélkedéseit az
evangéliumi elbeszélésekre és hiteles egyházi hagyományokra építette.
A keresztút tisztelete és gyakorlata ezután egyre jobban elterjedt a keresztény országokban. Mivel a legtöbb hívőnek sohasem volt alkalma a Szentföldre zarándokolni, a nyugati városokban is kezdtek építeni keresztutakat a jeruzsálemi mintájára. A szabadtéri keresztutakon minden állomást egy-egy kis kápolna vagy emlékmű jelzett a megfelelő felirattal. A legnépesebb zarándokhelyeken, mint Lourdes-ban és Fatimában, embernagyságú szobrok ábrázolják az egyes stációk történetét. Ma már minden katolikus templomban van egy megszentelt keresztút. Az állomásokat 14 megszámozott kép, festmény vagy dombormű jelzi. Ezeket a stációkat a római rituáléban előírt szertartással áldják meg.
Az Anyaszentegyház teljes búcsút engedélyezett azoknak, akik a keresztutat a kegyelem állapotában végzik.
A keresztúttal járó búcsút nem csak magunknak nyerhetjük meg. Felajánlhatjuk egy olyan lélekért is, aki esetleg még a tisztítótűzben bűnhődik a földi életében elkövetett bűnei miatt. Így sok lelket kiszabadíthatunk a tisztítótűzből, akik ezért biztosan hálásak lesznek és egyszer még nekünk is segíthetnek a másvilágon. - Mindez az Egyház hagyományos tanítása.

3. Gyakorlata

A keresztúthoz nincsenek előírva meghatározott imák. A századok folyamán kialakult és jóváhagyott gyakorlat szerint mégis ajánlatos a következő módot követni:
(1) Először felindítjuk a tökéletes bánatot:
"Urunk, Jézus Krisztus! Te a mi vétkeinkért vállaltad a keresztút szenvedéseit. Teljes szívemből bánom minden bűnömet, melyekkel Téged, végtelenül jó és szeretetre méltó Istenem, megbántottalak. Most követni akarlak a keresztúton, hogy kifejezzem őszinte hálámat és szeretetemet irántad. Kérlek, fogadd ezt engesztelésül mind a saját vétkeimért, mind mások bűneiért. Add meg lelkem üdvösségére, vagy egy tisztítótűzben szenvedő lélek javára azt a búcsút, amit Egyházad által a keresztút végzőinek megengedtél. Amen."
(2) Minden stáció előtt térdeit hajtunk s így mondjuk:
Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged, mert a te szent kereszted által megváltottad a világot!
(3) Néhány percig szemléljük minden egyes stáció képét és elgondolkodunk az eseményről, ami ott történik.
(4) Egy-egy stáció végén elmondunk egy Miatyánkot és Üdvözlégyet. Az egész keresztút végén ugyanezt imádkozzuk a pápa szándékára, aki Krisztus földi helytartója. Ezzel kifejezzük az Egyházzal való közösségünket és hűségünket. Ez is feltétele annak, hogy a teljes búcsút elnyerjük.
Beteg és idős emberek, vagy akiket súlyos okok akadályoznak nem tudnak a templomba menni, hogy ott végezzék a megszentelt keresztutat. Pedig éppen ők osztoznak legjobban a keresztet hordozó Jézus sorsában. Ezért az Egyház megkönnyítette számukra ezt a gyakorlatot s a búcsú elnyerését. Elég, ha egy feszületet vagy rózsafüzért tartanak a kezünkben, amely erre a szándékra van megáldva, és így gondolatban követik Jézust a keresztúton.
Ezt a füzetet azzal a szándékkal készítettük, hogy mindnyájunknak segítsen a keresztút áldásos végzésében. A betegek és öregek is sok lelki vigaszt és erőt meríthetnek belőle.
Végül érdemes megjegyezni, hogy a keresztút valóban "lelkigyakorlat": szemlélődés, elmélkedés és imádság. Mintha ugyanabban az időben személyesen jelen lennék, úgy nézek minden eseményt, látom magam előtt az embereket és hallom hangjukat.
A "kontemplatív" vagyis szemlélődő élet titka az egyidejűség. A múlt és jövő eseményei különös módon összefonódnak a jelenidőben, látjuk a legmélyebb összefüggéseket. Mekkora lelki öröm ez a világos-látás!
Jézus élete tökéletesen "kontemplatív" volt. Születésétől kezdve állandóan a kereszt és feltámadás szemléletében élt. Ezt az istenemberi öntudatot sugározza minden szava és tette. Többször is részletesen beszélt jövő sorsáról, hogy felkészítse barátait a nehéz napokra. Tudta, hogy szenvedése óráiban már nem lesz sem ideje, sem ereje, hogy magyarázzon nekik. De akkor ők emlékeznek majd minden korábbi szavára s tettére, és így lassan felfogják a kereszt és feltámadás misztériumát.
Ha megfontoljuk ezt a tényt, megérthetjük, hogy a keresztút egyes állomásain valóban Jézus korábbi szavai visszhangzanak.
Amikor Jézus szótlanul háromszor is összeroskad a keresztfa súlya alatt, ugyanaz ismétlődik szívében, amit előző éjjel átélt az Olajfák hegyén. Most vonzó példájával mutatja azt a hitet és szeretetet, amelyet hirdetett. Ezt látjuk azokban a prófétai zsoltárokban is, amelyeknek egy-egy mondatát hangosan megismétli a kereszten. Gondolhatjuk, hogy ezeket a zsoltárokat akkor végig elmondja magában. Ő jól tudja, hogy minden beteljesedik. Hiszen ő maga volt az, akiről a prófétákban működő Lélek "előre hirdette a Krisztusra váró szenvedést és a rákövetkező megdicsőülést" (1 Pt 1, 11).
Hasonlóképpen, amikor Szűz Máriának szótlanul kell néznie fia szenvedéseit, lelkében visszhangzanak az angyali üdvözlet és a gyermek Jézus szavai is, mindaz, amit azóta "szívében őrzött" (Lk 2, 52).
Jézus földi életének csúcspontja a kereszt volt. Szinte minden szava és tette ebben az áldozatban sűrűsödik. Ezért amikor a keresztutat így szemlélődve végezzük, újra és újra eszünkbe jutnak korábbi szavai és tettei, melyeket ezen az úton egyre világosabban megértünk.

Forrás: Virtuális Plébánia