2015. december 16., szerda

"Vigyázz, kérlek a szemeimre!"

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki születésétől fogva vak volt, ezért gyűlölte az egész világot és mindenkit benne, kivéve a barátját. Ő mindig ott volt vele, segített neki és biztatta. Míg egyszer egy szép napon, végre találtak egy donort, aki felajánlotta a szemeit. A lány nagyon megörült ennek, a barátja pedig megkérdezte tőle, ha látni fog, hozzá megy-e feleségül. A lány igent mondott.

Az operáció sikerült, és amikor a lány először kinyitotta szemeit, a barátját látta meg, de ő is vak volt. A fiú megkérdezte, hogy most már akkor hozzá megy-e feleségül? A lány elutasította és elkergette. Pár napon belül a lány kapott egy levelet, amiben a fiú megköszönte neki az összes gyönyörű átélt pillanatot, és a levél végén állt egy mondat: „Vigyázz, kérlek, a szemeimre.”

A legszebb dolog az életünkben, amikor képessé válunk áldozatot hozni másokért, és ezért nem várunk cserébe köszönetet. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem örülünk, ha viszonozzák szeretetünket, vagy éppen köszönetet kapunk, de ne ezért tegyük a jót.

Az adventi készületben tekintetünket a közénk megtestesülő Igére, Jézus Krisztusra fordítjuk, aki a betlehemi jászolba készül megszületni. Az istállót kapja tőlünk szeretetének viszonzásaképpen akkor, amikor gyermekeink lelki bizonytalanságban nőnek fel, amikor a szerelmes teljes odaadottságért cserébe gyenge ígérgetések szalmáját kapja, amikor nem tudunk felelősséget vállalni tevékenységeinkért, emberi kapcsolatainkért. Rejtélyes kiszolgáltatottságba készül eljönni közénk, mégis a legnagyobb boldogság, öröm lesz az Ő születésének ünnepe. Még ami manapság megmaradt a karácsony ünnepéből, az is mindig felemelő. Mert az anyagi világra összpontosító ember legalább a vásárlása közben arra gondol, hogy valami áldozatot hozzon szeretteiért. Kinek így, kinek úgy, de mégis van ebben valami megfoghatatlan szakralitás, a burkolt materializmus vagy éppen ateizmus ködén keresztül átszűrődik a Megtestesülés titokzatos fénye, a kegyelem. Mert mégiscsak ajándékot készülünk adni szeretteinknek, ismerőseinknek, kicsit jobban belenyúlva a zsebünkbe. Esetleg egy pillanatra az is eszünkbe jut, hogy a másiknak mire lenne szüksége, még akkor is, ha azt egyáltalán nem találjuk el, mert inkább csak saját álmainkat vetítjük bele a másik, általunk elképzelt vágyaiba: „Neki erre biztos szüksége lesz.” Talán egy rövid fohászt is megejtünk azért a személyért, akinek megvesszük, becsomagoljuk, vagy elkészítjük az ajándékot.

De az igazi, teljes és boldog élet nem más, mint ajándékozás. Isten nem valamit ad nekünk, hanem önmagát. A betlehemi jászolban már ott van burkoltan a keresztre Feszített, aki a kisbaba kiszolgáltatottságában is azt gügyögi felénk, amit majd egész életművével és kereszthalálával megpecsétel: „Akármit is csinálsz, én akkor is szeretlek!”

Midőn hűségünkön és kitartásunkon keresztül, az Ő kegyelmének segítségével eljutunk a szeretetnek erre a fokára, amikor már nem várunk viszonzást, vesszük észre, hogy Isten sokszorosan megjutalmaz szeretetével, mások szeretetén keresztül. Kinyílik a szemünk, látni kezdünk egy olyan világot, ami eddig rejtve volt számunkra. Talán meglátjuk a körülöttünk élő emberek eddig elrejtett, fel nem fedezett szebbik oldalát. Nem az a kérdés, hogy létezik-e ez a szebbik, jobbik oldal, hanem a kérdés az, hogy hiszem-e, hogy létezik ez az oldal! Krisztus felé közeledve Ő nem csak a szívét adja nekünk, hanem a szemét is. És ha erről megfeledkezünk, bármilyen okból kifolyólag, Ő sem mond mást, csak ennyit: „Vigyázz, kérlek, a szemeimre!”

Bátor Botond OSPPE

Forrás: Magyar Pálos Rend


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése