A karácsonyi romantika – egy-két szigetet nem számítva – eltűnt napjainkból. A titokzatos betlehemi istálló, a mennyei fényben nyájukat legeltető pásztorok – nem illenek többé szellemi tájképünkbe. A fényszórók kévéjében felszakadozik a szent éj varázsa. Legendák, amelyek elbeszélik, hogyan változott meg csodálatos módon minden azon az éjszakán, bennünket nem hatnak meg már. A kérdés nem torpan meg a Szentírás elbeszélése előtt sem: Valójában mi történt akkor? Érzékelhető eseményként kell-e felfogni a mennyei fényt, az angyalok seregét és dicsőítő éneket a pásztorok színe előtt? Ebben az esetben miért nem keltettek nagyobb feltűnést az országban ezek a csodálatos események? Ha valaki a szó szerinti értelmezésnél marad, azt kockáztatja, hogy napjaink embere az egész karácsonyi elbeszélést gyermekmesének vagy a jámbor képzelet szülöttének fogja tartani. Kérdések feltevésével szolgálatot teszünk a hitnek, még ha egyes keresztényeket fájdalmasan érint is ez. A későbbi átfestések leválnak, és a régi kép eredeti nyerseségében tűnik elő.
A születés története Lukácsnál
A Szentírás szerzőinek elbeszélésmódjait kutató exegézis elsősorban megkülönbözteti a Jézus születéséről szóló, józanul egyszerű tudósítást (Lk 2,1–7) a terjedelmesebben szőtt elbeszéléstől, amely a pásztorokkal foglalkozik, és az igehirdetés célját szolgálja (Lk 2,8–20). De a születést érintő rövid szakaszban is két ugyanazon szavakkal kezdődő („történt pedig”) rész ismerhető fel: az adókivetést szolgáló népszámlálás említése (2,1–3), amely miatt Mária és József Betlehembe mennek (2,4–5), és a gyermek születését elbeszélő két rövid vers (2,6–7). Ezek a szűkszavú és igénytelen mondatok a gyermek világra jöttéről valószínűleg régi híradást tartalmaznak, amely Lukács rendelkezésére állt. Mindennapos, sőt a körülmények szerint nagyon szegényes eseményről hallunk: egy gyermek született istállóban, és jászolba fektették, „mert nem kaptak helyet a szálláson”.
A népszámlálással való összefüggés megítélése nem könnyű. Az evangélista jelentős nehézségek elé állítja a történészeket azzal, hogy ezt az „első” és a római birodalomban „az egész földkerekséget” érintő összeírásnak nevezi, amely Augusztus császár és Quirinius, Szíria helytartója idejében történik. Tudunk a Kr. u. 6-ban lezajlott népszámlálásról, amely a galileai Júdás lázadását és a zelóta párt létrejöttét okozta. Erről Lukácsnak is tudomása van (ApCsel 5,37): a születéssel foglalkozó szakaszban említett népszámlálás azonban csak kb. 14 évvel előbb történhetett, Nagy Heródes király napjaiban (+ Kr. e. 4-ben). Erről a korai, Quirinius helytartó alatt végbement népszámlálásról más történelmi forrásaink nincsenek, megtörténtét legfeljebb feltételezhetjük más provinciákkal való egybevetés alapján. A keresztény hagyományban biztos, hogy Jézus születése a jelentős és önkényuralmat gyakorló Nagy Heródes alatt történt (Mt 2,1; vö. Lk 1,5). Bárhogyan kell is a népszámlálásról szóló híradást történetileg elbírálni: Lukács szándéka félreérthetetlenül az, hogy Jézus születését a történelem keretébe illessze. Keresztelő János fellépését is kronológiai adatokkal vezeti be (3,1). „Ami Galileától kezdve egész Júdeában történt”, a Názáreti Jézus fellépése (ApCsel 10,37skk), határozott körvonalakkal áll a történelem világában. Jézus születése nem mítosz, hanem történeti esemény. Alakja nem a régi mondák hőseinek egyike, félisten, hanem ember, aki gyönge gyermekként született. Szegény emberek gyermeke, aki számára nem volt hely a vendégfogadóban. Szegénység, nélkülözés kíséri születését: ezt tartalmazza a rövid megjegyzés. Isteni eredetének titkáról (Lk 1,26–38) nem történik említés.
Egészen más a pásztorokkal foglalkozó szakasz. Tele van csodákkal, égi alakokkal, földöntúli hangokkal. A mai értelmezés ennek a történetnek más elbeszélő- és stílusformát tulajdonít: ami a gyermek születéséről szóló tárgyilagos beszámolóban nem nyerhetett kifejezést, az szólal meg itt a hit épülésére. Mint a Bibliában gyakran, isteni követ magyarázza meg az esemény értelmét: Ma született nektek a szabadító, örömhír ez mindazok számára, akik eljövetelét remélték. Mennyei kórus Istent dicsőítve ünnepli ennek az órának a jelentőségét: Ég és föld kiengesztelődtek egymással, Isten békéjét és üdvösségét ajándékozza az embereknek. A pásztorok mindent úgy találnak, amint az angyal mondta. Dicsérik és magasztalják Istent mindazért, amit láttak és hallottak. A pásztorok különleges figyelmet érdemelnek. Nyoma sincs itt pásztorromantikának. Foglalkozásuk szerint az akkori Palesztinában nem becsülték őket sokra, munkájuk tisztátalannak számított. Azok közé tartoztak, akik „nem ismerik a törvényt”, vagyis nem képesek azt megtartani farizeusi szigorában. Ám éppen ezeknek a nem sokra becsült embereknek jut osztályrészül az örömhír, Isten irgalmának evangéliuma. Elsőnek tudják és látják meg, hogy a Messiás megszületett. Ez nem véletlen Lukácsnál: a pásztorok történetével összekapcsolja a jászolban fekvő kisdedet. Éppen ez a tény lesz a jel a pásztorok számára, hogy felismerjék Őt, akiről olyan fenséges kinyilatkoztatást hallottak. A gyermek, a maga szegénységében, nem botrány, hanem jel a pásztoroknak. A jászolnál történő találkozás pedig az evangélista szemében is jel, arra vonatkozik, aki később ezt mondja: „Ő küldött engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek” (Lk 4,18). A pásztorok a vidék szegény és egyszerű lakói között terjesztik a hírt, és „mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak a pásztorok elbeszélésén”. Az isteni titok, amely megnyilvánult, most ismét el van rejtve, mivel együgyű emberek tanúskodnak az esemény ragyogásáról. Már a születésről szóló történetben feltűnik az a látszólagos ellentmondás a keresztény üzenetben, hogy Isten emberi gyöngeségben jelenik meg. A pásztorok a „szegényeket” képviselik, akiknek az evangéliumot hirdetik.
Tehát végeredményben mégis csak legenda? Nem az a szó szokásos értelmében, tehát mintha nem volna „igaz”. Mégis, olykor okmányokhoz vagy rajzokhoz Legenda megjelöléssel magyarázó táblázatot csatolnak. Ilyen „legendának” nevezhetnénk a pásztori történetet. Mintegy kulcs, amely lehetővé teszi, hogy az olvasók a kívülről sötét épület világos belső terébe jussanak – olvasók, akik hittel tudják fogadni. A Szentírás szimbolikus nyelvén értelmező beszéd ez, „igehirdetés” a közösség számára és egyszersmind Isten dicsérete is. Csak a hívők előtt tárul fel az esemény rejtett értelme, Isten kinyilatkoztatása a történelemben. Jézus születése ugyanis éppoly szilárdan és kitörölhetetlenül áll a történelemben, mint kereszthalála, és éppúgy csak a keresztre feszített feltámadásától kapja világosságát. Ha tehát helyesen olvassuk, a születéséről szóló elbeszélés a világ Istentől küldött szabadítójának történetiségét tanúsítja.
Nem mítosz
Lukács elbeszélése az őskeresztény igehirdetésnek késői formáját mutatja. Nem azt jelenti ez, hogy tagadnunk kellene történeti magvát. Ám az ősegyházat nem annyira Krisztus születésének körülményei érdekelték, mint inkább maga az a tény, hogy az Isten Fia emberré lett. Hallatlan esemény, még abban a régi korban is, amely könnyen beszélt isteni emberekről, emberi alakban megjelenő istenekről, csodákról és jelenésekről. A zsidók Messiásukat, „Dávid Fiát”, földi királyként várták, és sohasem tulajdonítottak neki isteni lényeget és isteni méltóságot. Más spekulációkban megtalálható annak a megváltónak az alakja, aki alászáll a mennyei világból, hogy az embereket valódi énjük megismerése révén eredetükhöz és céljukhoz vezesse – ez a gnosztikus mítosz. E mítosz különféle változatai szerint a gnosztikus megváltó a legmagasabb égből száll le, először maga is a világ bűvöletének hatása alá kerül, majd önfeledtségbe merül, amíg csak a mennyei világból jövő szózat vagy levél hatására ismét ráeszmél származására és feladatára, felemelkedik mennyei otthonába, győzelmet aratva az ellenséges hatalmakon. Mindez egy gondolatnak formába öltöztetése: a gnosztikus hisz abban, hogy szellemi mivoltának felismerése (gnózis) megváltást hoz. Amit a mítosz szemléltet, az eszme csupán, nem húsból és vérből való ember, nem történeti alak. Hogy Isten Fia valósággal emberré lett, és hogy ez az ember a Názáreti Jézus, ez sohasem hallott üzenet volt.
Vagy talán mégis, csupán a mítosznak új formája, amely a zsidó és hellenisztikus-gnosztikus eszmék metszéspontjain keletkezett? Mítosz, amelyet az ember-Jézusra alkalmaztak, a történeti Jézus mítoszba burkolása akkor, amikor a róla szóló igehirdetés behatol a hellenizmus világába? Vannak modern teológusok, akik ezt állítják; de hiányoznak a bizonyítékok, amelyek az őskeresztény igehirdetés ilyen irányú fejlődését támasztanák alá. Csak azt a tényt tudjuk, hogy az ősegyház a keresztre feszített Jézus feltámadásába vetett hittől eljutott ehhez a hitvalláshoz: Ez a Jézus a Krisztus (a Messiás), az Isten Fia. És a húsvét fényében megvallotta: Isten Fia emberré lett. A kereszt keménységén törik szét a Krisztus-mítosz feltételezése. A jászol ezután, amelyben a Názáreti Jézus földi élete megkezdődik, a kereszttől nyeri értelmét, amelyen ez az ember meghalt. Erről az emberről, a Názáreti Jézusról vallja az ősegyház: Ő a Messiás és az Isten Fia.
A jászolban való születés csak úgy érthető meg, mint Isten felfoghatatlan, ellentmondásosnak tűnő cselekvésmódjának tanúsága, aki nekünk az emberi lét szegénységében és az emberi történelem mulandóságában akarta legnagyobb és végső kinyilatkoztatását ajándékozni – Fia odaadása révén. A jászolra éppúgy áll, mint a keresztre Pál apostol szava: „Úgy tetszett Istennek, hogy az igehirdetés oktalanságával üdvözítse a hívőket” (1Kor 1,21).
Ha az előzőkből kiindulva újra olvassuk Lukácsnál a karácsonyi történetet, akkor értjük meg igazán tulajdonképpeni szándékát: a csöppet sem feltűnő eseményben a pásztorokról szóló szakasz ábrázolásmódja Isten fenségét mutatja meg.
A pásztoroknak szóló híradás teológiai értelme
A Lk 2,9–14 nyelvezete – ez a karácsony evangéliumának központja – egészen Lukács nyelve és egészen kerügmatikus (igehirdetést szolgáló). „Az Úr dicsősége beragyogta őket, ők pedig nagyon megijedtek.” A „dicsőség” biblikus kifejezés, amely megőrzi Isten transzcendenciáját, és egyúttal jelzi a történeti kinyilatkoztatásban való „megjelenését”. Gyakran, éppen Lukácsnál, mennyei fényességként foghatjuk fel, amely a „látást” teszi lehetővé. Egyik helyen Lukács a damaszkuszi Krisztus-jelenést is, amelyben Pál apostol részesedett, így állítja elénk: Pált és útitársait „az égből Napnál vakítóbb fényesség” „ragyogja körül” (ApCsel 26,13). Az apostol írásaiban saját élményére vonatkoztatva sohasem mondja ezt így, legföljebb (ha ugyan a 2Kor 4,6 erre utal) így: „Fényesség ragyogott fel szívünkben.” A „félelem” az ember önkénytelen reakciója, ha megérinti Isten közelsége és kinyilatkoztatása.
Az angyal azonban így szól a pásztorokhoz (akárcsak Gábor Zakariáshoz és Szűz Máriához): „Ne féljetek!” Sőt „nagy örömet” hirdet nekik: a szabadító születéséről szóló örömhírt, az „evangéliumot”.
A „szabadító” és az „örömet hirdetni” kifejezések, amelyeket Lukács az Ószövetség görög fordításából vesz át, a hellenisztikus műveltségű olvasót a császárkultusz nyelvére emlékeztette. „Az isten (= a császár) születésének napja a világ számára kezdete az örömhíreknek, amelyeket kedvéért bocsátottak ki” – olvassuk a közismert prienei feliraton. Lukács szemében azonban csak egy a „szabadító”: „a Messiás, az Úr”. A „szabadító”, a Magnificatban még Isten megjelölése (Lk 1,47), átmegy a gyermek-Messiás jelzésére. Isten úgy lesz szabadítója népének, hogy ezt a gyermeket teszi szabadítóvá, Úrrá és Messiássá – végérvényesen feltámasztása alkalmával (ApCsel 2,36). Így a mennyei seregek dicsérete a magasságbeli Istennek szól, aki a földi embereknek kegyelmét bizonyítja. A gyermek által akar Isten „a jóakaratú embereknek”, vagyis minden embernek, aki csak megnyílik az isteni üzenet felé, üdvösséget és békét ajándékozni (Iz 52,7), éspedig abban a teljes értelemben, ahogyan majd azt Jézus az Isten országának evangéliumában meghirdeti. Az örömhír-meghirdetés egész jelenetében tehát ugyanazzal a stílusformával találkozunk, mint a Zakariásnak és Szűz Máriának szóló üzenet szakaszaiban. A leírást egészen átitatják a Biblia eszméi. Maga az elbeszélés nem más, mint amit hirdet: evangélium, örömhír Istentől az embereknek, akik látni tudnak.
Pál apostol Jézus Krisztus születéséről
Nem Lukács az egyetlen, aki Isten Fiának a világrajöveteléről beszél. Ennek a hitnek legrégibb tanúja Pál. Ugyanabban a levélben, amelyben azt tanúsítja, hogy Isten kinyilatkoztatta számára az ő Fiát (a damaszkuszi jelenésében), Krisztus születéséről is beszél (Gal 1,15sk), jóval a Lukács-evangélium előtt, kb. 55-ben): Isten elküldte Fiát, „aki asszonyból született, és a törvény alattvalója volt” (Gal 4,4). A megváltásunkat bevezető esemény (5. v.) paradox volta nem fogalmazható meg élesebb formában. Isten Fia az emberi lét egész keménységét és homályát magára vette. Mint minden ember, „asszonyból született”, gyöngeségben, magára hagyottan. Mint minden zsidó, „a törvény alattvalója volt”, és ez Pálnál annyit jelent, mint kényszer, szolgaság és ennek minden következménye. A törvény jutatta végül is Jézust a keresztre és tette kiátkozottá (3,13).
Már Krisztus születésére rávetődik a kereszt árnyéka. Amint csak a feltámadásba vetett hit oszlathatja el az árnyékot, ugyanúgy hívő szemek kellenek ahhoz, hogy a jászolban fekvő kisdedben felismerjék az Isten Fiát.
Pál szerint az Isten Fiának születése a történelem eseménye, természetesen éppen abban az időpontban, amelyet Isten állapít meg, Isten és az emberiség történetének megelőző tartama szerint: „Mikor eljött az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonyból született, a törvény alatt volt, hogy a törvény alattvalóit megváltsa, hogy így az istenfiúságot elnyerjük.” Isten Fia azért lett emberré, hogy bennünket Isten gyermekeivé tegyen. A gondosan fogalmazott mondat minden mítoszt visszautasít, beleértve a halandó és feltámadó istenségek mítoszát is a misztériumkultuszokban. Pál kijelentése a zsidó, történelmi gondolkodásból ered, semmi köze az említett kultuszok természetmitológiai elképzeléseihez (az elhalás és feltámadás ciklusához a természet életében). Régebben megkísérelték ugyan a szent páli szövegek némelyikét ezekkel kapcsolatba hozni, de a megfeszített feltámadása meghiúsítja ezt a próbálkozást. Időközben ez a vallástörténészek előtt is világossá vált. Pál szemében Isten Fiának a küldetése történeti valóság, és feltétlenül Jézus Krisztus személyéhez kapcsolódik. Természetesen csak a hit tudja megvallani, hogy ez az asszonyból született és a keresztfán meghalt ember az Isten Fia.
Az ősegyház Krisztus-himnuszai
Ugyanez a hit fejeződik ki a Krisztusról szóló énekekben és himnusztöredékekben az Újszövetség különböző helyein. A Filippi-levél közismert szakaszát a legtöbb Szentírás-értelmező Pál munkásságát megelőző himnusznak tartja (2,6–11). Kezdete így hangzik: „Ő, aki Isten mivoltában létezett, nem akarta a maga javára az Istenhez való hasonlóságot, hanem kiüresítette magát, és felvette a szolga mivoltát. Olyan alakban, mint az emberek, külsejét tekintve egészen, mint egy ember, megalázta magát, engedelmesen a halálig…”
Jó néhány kutató ebben a költői szakaszban is mítoszt sejt, valójában azonban nincs alap az összehasonlításra. Sokféle lehetőség adódik ugyan utalásokra és összevetésekre: az Ádámmal kapcsolatos spekulációk, az Anthroposz (vagyis a kozmikus ember, az Ős-Ember) mítosza, a mennyei emberfia, de éppúgy gondolhatnánk Isten szolgájára Izajás 53. fejezete szerint. Azt mondják, felismerhető benne a gnosztikus mítosz leszállás-felemelkedés sémája. Valójában azonban a himnuszt Jézus keresztje és feltámadása ihlette. A középpontban a halálig való megaláztatás áll, amelyet a következő strófában a megdicsőülés követ. Innen tér tapogatódzva visszafelé a gondolatmenet: a megalázkodást másik létmódnak kellett megelőznie, az „isteni mivoltban létezés”-nek, amint szó szerint olvassuk. De az, akiről az ének szól, felcserélte „isteni mivoltát” a „szolga alakjával”. Az erősen kiélezett fordulat, „kiüresítette magát”, magába foglalja a megtestesülést, és emberi mivolta erős hangsúlyt kap. Ő, aki Isten lényegének és életének részese volt, az emberi lét legmélyéig ereszkedett le, hogy fölemeltetve így váltsa meg az embereket rabságukból és halálra szánt voltukból. Mítosz vagy valóság? Emberi ábránd vagy isteni bölcsesség? Tény, hogy a szavak csengése mitikus, de ezt a paradox történést nem is lehet más módon kifejezni. Jézus Krisztus útja a halálon át az életre, a földi lét rabságából az isteni transzcendencia tökéletességébe, számunkra is utat nyit földi-emberi kötöttségeinkből a szabadulás felé. Ebből a szempontból a kereszténység mondanivalója hasonlít a gnosztikus ígérethez: a hit útja azonban más, mint a gnózisé. Jézus követése más, mint saját énünk megtalálása.
Az első Timóteus-levél Krisztus-himnusza (1Tim 3,16) a megváltó útját két sorban foglalja össze: „Testben megjelent – Lélekben diadalt aratott.” Az egész hatsoros ének Krisztusnak a mennyei világba való bevonulásáról és a kozmoszban aratott győzelméről szól. Ennek előkészítése és feltétele azonban megjelenése a „testben”. Noha ezt a dalt egészen eltölti a beteljesült megváltás gondolata, a hit diadalmas terjedésének öröme, mégis kifejezést talál annak tudata is, hogy ez a megváltó végigjárta az ember útját, egész nyerseségében, a születéstől a halálig. Ugyanígy a másik himnusztöredék: „Testben megöletett – Lélekben életre kelt” (1Pét 3,18). A kereszten kínhalált szenvedett most Istennél él: győzött a gonosz hatalmak fölött (3, 22), és szabadítója mindazoknak, akik követik őt.
Az Ige megtestesülése
A karácsony titkát János evangéliumának prológusa fejezi ki a legérettebben. Itt is az egyik Krisztus-himnusz feldolgozását találjuk, amely megindítóan hirdeti Isten eljövetelét az emberekhez, és ebben a mondatban éri el tetőpontját: „A Logosz testté lett. … és mi láttuk dicsőségét” (Jn 1,14). A teológiai eszmélődés ezen a helyen, a teremtést és az ember világát átfogó isteni Bölcsességre vonatkozó gondolatokkal gazdagodva, méltó szavakba öltözteti a felfoghatatlan, egyedülálló eseményt. Az örök Logosz, aki Istennél volt, és maga is Isten, Isten Egyszülött Fia, „testté” lett, emberré, a test „haszontalanságában” (Jn 6,63). Mégis ő Isten irgalmának és hűségének lakóhelye, az isteni fönség kinyilatkoztatása e világban. A paradoxon, amelyet Istennek emberben való jelenléte jelent, nem fejezhető ki élesebben, mint a Logosz megtestesüléséről szóló, szinte már botránkoztató beszédmóddal.
Bár Jézus a János-evangéliumban nagy jeleket, külsőleg nézve hihetetlen csodákat visz véghez, és hatalmas szavakkal érezteti isteni méltóságát az „én vagyok…” kijelentésekben, epifániája, megjelenése mégis titokszerű: hatalma és fensége csak a hívők előtt tárul fel. A nem hívőkben ugyanazok a jelek és kinyilatkoztató beszédek [Offenbarungsreden] csak a legnagyobb megütközést keltik: a legélesebb ellentmondást látják Jézusban. A hit és hitetlenség képében János az Úr Jézus részben feltáruló, részben elrejtőző dicsőségét mutatja meg. A legvilágosabb kinyilatkoztatás sem győzheti meg azt, aki hitetlen, és a legsűrűbb fátyol sem tévesztheti meg azt, aki hívő.
A János-evangélium Jézusa olyan világosan és hatalmasan nyilatkoztatja ki magát, hogy lehetségessé válik az emberré lett Isten Fiában való hit, és menthetetlenné lesz a hitetlenség. Ennek ellenére oly rejtélyes és felfoghatatlan mindez, hogy csak Isten kegyelmével lehet hinni, és az Igazság Lelke által tudunk mélységeibe hatolni (16,13). Csak működésének hívő tanúi és a hívők közössége mondhatják: „Láttuk az ő dicsőségét.” Csak ők vallhatják meg hálatelten: „Mindnyájan az ő teljességéből merítettünk kegyelmet kegyelemre halmozva” (Jn 1,16).
Szabadítónk megjelenése
A pasztorális levelekben ismét más módon jut kifejezésre a karácsonyi örömhír. Ezek nyelvezete közelebb áll a hellenisztikus környezethez, mint az Újszövetség legtöbb iratáé. Krisztus születését a jóhangzású „epifánia” szóval jelölik. Az akkori embernek ez valamelyik istenség megjelenését, láthatóvá válását, jelenlétét jelentette. Abban a hiedelemben voltak, hogy születésének ünnepén az istenség a kultikus ünneplés folyamán „megjelenik”. A császárkultusz átvitte a gondolatot az istenhez való hasonlóságában tisztelt uralkodóra.
Nem vakmerőség, hogy a keresztények szegényen és észrevétlenségben világra jött szabadítójuk születését ugyanolyan fényben képzelték el, mint egy istenség megjelenését? Nem vezet ez szükségszerűen olyan glorifikáláshoz, amely elfelejteti a keresztet, a megváltás jelét és a keresztény életmód útmutatóját? Nem kerülhetett Krisztus születése olyan földöntúli fénybe, amely új mítoszt terem? – Nem, Krisztus születésének epifániája egyedül és hasonlíthatatlanul áll a történelemben. Isten kegyelme, amely „örök időktől fogva” nekünk adatott, „most nyilvánvalóvá lett Jézus Krisztusnak, a mi szabadítónknak megjelenése által: Ő legyőzte a halált, és az evangélium által felragyogtatta a halhatatlan életet” (2Tim 1,10). Jézus kereszthalála nem engedi, hogy földi életét önkényesen a dicsőség díszleteivel vegyék körül.
„Egy az Isten és egy a közvetítő Isten és az emberek között: az ember Jézus Krisztus, aki váltságul adta magát mindenkiért” (1Tim 2,5skk). Miért használják akkor a pasztorális levelek ezt a kifejezést, amely a keresztény evangéliumot meglehetősen közel hozta a hellenisztikus epifánia-elképzelésekhez? Azért, mert az „epifánia” üdvösséget árasztó esemény volt, így tehát Krisztus születését mint a legnagyobb és legboldogítóbb eseményt hirdethették. Krisztusban megjelent „Istennek minden emberre üdvösséget árasztó kegyelme” (Tit 2,11), „szabadító Istenünk jósága és emberszeretete” (3,4). Amíg Márk evangéliuma Jézus alakját a „messiás-titokkal” veszi körül, és így a „titkos epifániák könyve” lesz, amíg János evangéliuma az emberré lett Isten Fiának epifániáját jelekben és kinyilatkoztató beszédekben láthatóvá teszi, de ezek mégis csak a hit szemei előtt tárulnak fel, addig a pasztorális levelek Jézus születését igazi epifániának tekintik, amely azonban nem jelenít meg mást, mint Istennek, a szabadítónak az emberségét.
A teológiai kijelentések egységes értelme
Akármilyen sokféle változatban szólalnak is meg ezek a teológiai gondolatok, mindig csak az Isten megtestesülésének nagy titkával foglalkoznak. Az őskeresztény hit minden tanúsága félreérthetetlenül tartalmazza a tanítást: a történelemben fellép egy ember, olyan ember, mint mi, mindnyájan, és mégis, egész földi létében születésétől a szörnyű kereszthalálig, túllép az emberi méreteken, és ezzel az emberi egzisztencia transzcendenciájára mutat rá. Ember, aki rendkívüli jeleket művel, és halhatatlan szavakat mond ki, aki úgy gyakorolja a szeretetet, mint még senki más, és aki megmutatja, mi az a szeretet, amely megváltja az embereket; aki Isten képmása és jele a világban. Ember, akiben az örökkévaló behatol az időbe; aki által az emberek megtapasztalják az emberi lét magasságát és mélységét; aki a halálra szánt ember reménye lesz, mert halálával megszerezte az életet, és új jövőt nyitott. Mindez megnyilvánul már születésekor: A jászolban fekvő gyönge gyermek a világ szabadítója. Ez a karácsony soha el nem múló tanítása – legenda és mítosz nélkül.
Rudolf Schnackenburg
A fordítás alapjául szolgált: Die Geburt Christi ohne Mythos und Legende, Matthias-Grünewald-Verlag, Mainz, 1969. (2. Auflage)
Fordította: Tőzsér Endre
Forrás: Facebook
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése