2013. augusztus 31., szombat

Jézus nyomában

Gömbpanorámás látvány a Szentföldről

Az egyedülálló felvételek megtekinthetők ezen az oldalon.




Egy rövid vezetés a felhasználáshoz:



2013. augusztus 30., péntek

Kevéssé ismert történetek Szent Pio atyáról

Vallomások a San Giovanni Rotondó-i archívumokból
 „Szóval csak álom volt, mi?”

Egy házaspár, akinek nem lehetett gyermeke, Pio atya közbenjáró imáit kérte. Az asszony rövidesen várandós lett, és nagyon félt, hogy elveszíti a babát. Már a szülés ideje közeledett, amikor egy éjjel azt álmodta, hogy a szülészeti műtőben van, és mielőtt az orvos bejött volna, meglátott egy szakállas embert, aki a műtő egyik sarkából mosolyogva tekintett rá. Ekkor felébredt. Az ismert fényképek alapján úgy gondolta, az álmában látott férfi Pio atyához hasonlított. Ezt sokaknak elmesélte; szinte rögeszméjévé vált. Néhány nap múlva fia született, és minden a legnagyobb rendben zajlott.
Néhány hónap múlva a boldog anya tervezni kezdte, hogy elmegy San Giovanni Rotondóba, hogy saját szemével lássa, csakugyan hasonlít-e Pio atya az álmában látott emberhez, s ha igen, köszönetet mondjon neki. Férje próbálta lehűteni: „Nyugodj meg – mondogatta –, csak álom volt, semmi más.” Végül mégis elutaztak. Amikor megérkeztek, a kolostorban olyan helyre álltak, ahol Pio atyának el kellett haladnia. Mikor a szent odaért, megállt a férj mellett, kedvesen ránézett, gyengéden megveregette a vállát, és széles mosollyal, csipkelődve így szólt: „Szóval csak álom volt, mi?”
(Anna Baroni vallomása, Chiavari, 1994. december 8.)
„Látod, mennyien dicsőitik a Jóistent?”
Antonio Durante kapucinus atya is megfigyelhette, hogyan olvas Pio atya a gondolataiban. Egy alkalommal, mikor a rendház előtt sétált Pio atyával, látta, milyen rajongó szeretettel veszi körül a Padrét a nép. Antonio atya arra gondolt: „Vajon hogyan tud ellenállni a hiúság és az önelégültség kísértésének?” Szinte a végére sem ért a gondolatnak, amikor a szent odafordult hozzá, és mosolyogva, gyengéden annyit mondott: „Látod, mennyien dicsőitik a Jóistent?”
(Antonio Durante atya 1912. augusztus 7-én született és 1970. június 11-én halt meg. Riccardo Geminiani kapucinus atya vallomása, Genova, 1995. április 20.)
„Szóval a lelki élet olyan, mintha üvegen mászna az ember?”
Pasquale Cattaneo atya is arról vall, hogy Pio atya a szívekben olvasott. Pasquale atya elöljárói engedélyével San Giovanni Rotondóba utazott, hogy Pio atyánál gyónhasson. Odafelé a buszon alapos lelkiismeret-vizsgálatot tartott és jó elhatározásokat tett. A végén azonban, amikor a busz már a városkához közeledett, az a nyugtalanító gondolat vetett véget elmélkedésének, hogy „a lelki élet olyan, mintha üvegen mászna az ember.” A kolostorba érkezve, szólt a sekrestyés testvérnek, hogy gyónni jött Pio atyához, majd türelmesen várt a sorára. A gyóntatószékbe lépve köszöntötte Pio atyát, majd meggyónt, és megkapta a feloldozást. Örömmel állt fel, hogy őszintén gyónt. Mielőtt kilépett volna, még egyszer visszanézett; a Padre rámosolygott, és huncutul megkérdezte: „Szóval a lelki élet olyan, mintha üvegen mászna az ember?”
Pasquale atya úgy megdöbbent, hogy szóhoz sem jutott; ám attól kezdve meg volt győződve róla, hogy Pio atyát a Szentlélek világosítja meg a lelkek vezetésére.
(Pasquale Cattaneo atya vallomása, Fiera di Primiero, 1988. július 31.)
Különleges áldás
Alma De Concini egészen Pio atyára bízta magát az Istenhez vezető úton. Íme a vallomása: „Pio atya éppen nőket gyóntatott. Ott voltam a templomban, három-négy méterre tőle. Aznap nem lett volna esélyem, hogy beszéljek vele, ezért magamban kértem: 'Atyám, küldjön nekem egy áldást, nagy szükségem van rá.' Alighogy végére értem a gondolatnak, az atya elfordult az arcát eltakaró gyóntatórácstól, egyenesen rám nézett, és keresztet rajzolt a levegőbe. Aztán visszahajolt a rácshoz, és folytatta a gyóntatást.”
(Alma De Concini vallomása, Terzolas, 1995. július 23.)
„Tessék, csókolja meg, mielőtt meglegyintem!”
Egy másik asszony, Teresa Venezia gyónás után a folyosón várakozott, hogy elhaladtában megcsókolhassa Pio atya kezét. (A hívek kiváltságnak és áldásnak tekintették, ha megcsókolhatták a szent stigmatizált kezeit.) Pio atya azonban nem állt meg. Az asszony nagyon elszomorodott, és lélekben méltatlankodott. A szent ekkor visszafordult, odalépett hozzá, kinyújtotta a kezét, és atyai mosollyal ráparancsolt: „Tessék, csókolja meg, mielőtt meglegyintem!”
(Teresa Venezia vallomása, Tolve, 1986. október 19.)
„Hányszor hívtál tegnap éjjel!”
Pio atya a távolból is meghallgatta lelki gyermekeit. Valentino kapucinus atya Pio atya lelki gyermeke volt, aki rajongott lelkiatyjáért. A második világháborúban a német hadseregnek az Appenninekben állomásozó szárnya kettéosztotta a térséget, elválasztva Valentino atyát délen élő családjától. Sokáig nem hallott róluk, mígnem elhatározta, hogy átvág a fronton és hazamegy. Rendkívül kockázatos vállalkozás volt, különösen télen. Néhány hasonló helyzetben lévő társával együtt vágtak neki az útnak, Isten segítségéért és Pio atya közbenjárásáért fohászkodva. Egy meredek lejtőn Valentino atya rosszul lépett a szűk úton, és a hóban csúszni kezdett lefelé. Pio atyához kiáltozott segítségért, és egyszer csak egy bokor állította meg. A többiek visszasegítették az útra, és végül sikerült észrevétlenül átjutniuk a fronton. San Marco in Lamisba érve Valentino testvér megpihent, és a közeli San Giovanni Rotondóban meglátogatta Pio atyát. Lelkiatyja, amint meglátta, így szólt: „Hányszor hívtál tegnap éjjel, de hányszor!” Aztán megölelte, és azt mondta: „Köszönjük meg együtt az Úrnak!”
(San Marco in Lamis-i Valentino atya vallomása, San Severo, 1992. április 8.)
„Az az éjszaka a tetőn!”
A következő vallomás elég mulatságos, még az érintett számára is. Nello Masini atya, a Szent József Kongregáció tagja az 1950-es években ismerte meg Pio atyát. Lelki gyermeke lett, rendkívül tisztelte, és sokszor meglátogatta San Giovanni Rotondóban.
Egyik nyáron szerzetestársaival lelkigyakorlatra mentek Venetóba. A testvérek a folyó végén egy távoli szobában szállásolták el a testes, hangosan horkoló Nello atyát, hogy senkit ne zavarjon. Egyik éjjel Nello atya kiment a mosdóba, ám véletlenül úgy magára zárta az ajtót, hogy nem tudott kimenni. Hiába kiabált segítségért, senki nem hallotta, ezért elhatározta, hogy az ablakon át kimászik a tetőre. Neki is gyürkőzött, ám százhúsz kilójával beszorult a szűk ablaknyílásba. Tehetetlenségében Pio atyához fohászkodott. Kisvártatva, maga sem tudta, hogyan, kijutott a tetőre, onnan egy nyitott ablakon át a könyvtárszobába, végül vissza a saját szobájába. Másnap reggel az volt az első gondolata: „De jó, hogy Pio atya megsegített az éjjel!”
Néhány hónappal később meglátogatta lelkiatyját San Giovanni Rotondóban. A verandán imádkozó Pio atya, amint meglátta, nevetve felkiáltott: „Don Nello, Don Nello, az az éjszaka a tetőn!”
(Carla Riceputinak, a pap unokahúgának vallomása, Cesena, 2001. november 29.)
„Ha sírsz, máskor nem jövök el hozzátok” 
Paolo Nigro 1940-ben fejezte be egyetemi filozófiatanulmányait. Meggyőződéses ateista volt, felesége azonban, akit árvaként kármelita nővérek neveltek, mélyen hívő. Tarantóban kezdték közös életüket. Paolo néhány év múlva súlyos mellhártyagyulladást kapott, olyannyira, hogy 1950 tavaszán az orvosok lemondtak róla.   
Áprilisban egy szombat este 10 órakor két férfi kopogtatott. Bemutatkoztak, és azt mondták, Pio atya küldte őket, hogy elmondjanak egy rózsafüzért az itt lakó súlyos betegért. Az asszony soha nem hallott még Pio atyáról, ráadásul Paolónak két hete magas láza volt, időnként delíriumos állapotba került, és ott volt a két kicsi gyerek. Férjével megbeszélve végül mégis beengedte az idegeneket.       
A két férfi letérdelt, és áhítattal imádkozta a rózsafüzért. A beteg azonban nyugtalanul azt mondogatta a feleségének: „Maria, küldd el azt a csuklyás szerzetest az ágy végétől!” Az asszony úgy vélte, férje a magas láztól hallucinál. Az ima végeztével a két férfi kérte az asszonyt, hogy fogadjon el egy kis pénzt. „Pio atya küldi. Szükségük lesz rá jövő héten a San Giovanni Rotondó-i utazáshoz, mert Pio atya szeretne találkozni a férjével. A többi meg a gyógyszerekre.”   
Hétfőre a beteg sokkal jobban lett, lement a láza; az orvosok álmélkodtak. Csütörtök reggel már annyira jól volt, és annyira szeretett volna találkozni Pio atyával, hogy a két férfi taxival kivitte őt az állomásra. Estére értek San Giovanni Rotondóba. Másnap, pénteken, amikor Pio atya végzett a gyóntatással és kilépett a gyóntatószékből, Paolo azonnal felismerte, hogy ő állt az ágya lábánál. Odalépett hozzá, és zokogva térdre vetette magát. A Padre felsegítette, és – Paolo tájszólásában – azt mondta: „Ha sírsz, máskor nem jövök el hozzátok.”
Másnap Paolo meggyónt a szentnél, akinek lelki gyermeke lett. Lánya, Santina vallomása szerint apja „más ember lett. Ettől kezdve naponta járt szentmisére és áldozott. Pio atya továbbra is mellette maradt. Olykor eljött hozzánk (lelkileg, bilokációval), hogy meglátogassa. Lábadozása idején apám néha azt mondta: 'Santina, Pio atya a fejedre tette a kezét'. Később sokszor láttam, hogy sír a korábbi bűnei miatt. Hogy jóvá tegye, sokakat vezetett Istenhez és Pio atyához.”   
(Santina Nigro vallomása, San Giovanni Rotondo, 2005. május 10.)
 „Engedjétek előre azt az asszonyt!”
Rachele Ricciardi asszony gyónni szeretett volna Pio atyánál. Nagy családja volt, így rengeteg dolga közepette egy kis időt kiszakítva, sietett fel a kolostorhoz, ahol beállt a sorba a gyóntatószéknél. Akkor még nem osztottak sorszámot; mindenkinek türelemmel ki kellett várnia a sorát. Aznap olyan sokan voltak, hogy bár az asszony türelmesen várakozott, egy idő múlva az ebédfőzésre gondolva úgy döntött, hazamegy. Ekkor Pio atya félrehúzta a gyóntatószék függönyét, és kiszólt az elöl állóknak: „Engedjétek előre azt az asszonyt!” Így még aznap elvégezhette gyónását a sokgyermekes anya.
(Rachele Ricciardi vallomása, Campitello Matese, 1998. december 26.)
A vallomások Fr. Marcellino Iasenzaniro 'Testimonies' című gyűjteményében jelentek meg (Edizioni Padre Pio da Pietrelcina, Santa Maria della Grazie kapucinus kolostor, San Giovanni Rotondo). 
Forrás: Metropolita


2013. augusztus 26., hétfő

Medjugorjei üzenet

"Drága gyermekek! A Magasságbeli ma is megadja azt a kegyelmet, hogy veletek lehetek és a megtérés felé vezethetlek benneteket. Minden nap vetek és a megtérésre hívlak benneteket, hogy ima, béke, szeretet, búzaszem legyetek, amely meghalva százszoros termést hoz. Drága gyermekeim, nem szeretném, ha amiatt bánkódnátok, amit megtehettetek volna, de nem tettétek. Ezért gyermekeim új lelkesedéssel mondjátok: "Jel szeretnék lenni mások számára". Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra."

A Szűzanya 2013. augusztus 25-i üzenete

Forrás: MBKSZ

Nagymarosi Ifjúsági Találkozó


2013. augusztus 25., vasárnap

Lépések a személy fogalmának újradefiniálása felé

Az indiai Környezet- és Erdőügyi Minisztérium az egész országban betiltotta a delfinshow-kat, delfináriumok létesítését, illetve delfinek és bizonyos cetfélék fogságban tartását, ám nem egyszerűen állatbaráti megfontolásból. Hivatalos indoklásban először jelent meg a „nem emberi személy” fogalma.
A közleményben többek közt ez áll: „A cetfélék általában nagyon intelligensek és érzékenyek; számos, a delfinek viselkedését tanulmányozó kutató megállapította, hogy a többi állathoz képest szokatlanul magas intelligenciájúak, ezért a delfint ’nem emberi személynek’ kell tekinteni, s mint ilyet, sajátos jogok illetik meg, és erkölcsileg elfogadhatatlan, hogy szórakoztatás céljából fogságban tartsák.”  

Az embernek Istentől kapott feladata, hogy gondoskodjék a teremtett világról, óvja az állatokat és a növényeket. Itt azonban, mint az indoklásból kiderül, egészen másról van szó. Indiában csendben megtették az első hivatalos lépést a személy fogalmának újradefiniálása felé. 

A törekvés nem egészen újkeletű; szinte észrevétlenül, az állatvédelem köntösében jelent meg és került be számos ország jogalkotásába. Az állatjogvédelem abban különbözik az állatvédelemtől, hogy nem azért védi az élőlényeket, mert szépek és értékesek, hanem mert – állítólag – érző, tudattal rendelkező személyek, akiket személyhez fűződő jogok illetnek meg.   

Elsőként Nagy-Britanniában (1997), Új-Zélandon (1999) és Spanyolországban (2008) terjesztettek ki három, alapvetően emberi jogot az emberszabású majmokra. Ennek értelmében a főemlősöket megilleti az élethez, a szabadsághoz és a testi épséghez való jog (vagyis tilos kínozni vagy kísérletekhez felhasználni őket). Az indoklás még nem nevezi személynek az emberszabású majmokat, de már jogokkal ruházza fel őket, mégpedig fogantatásuktól kezdve. („Apró” visszásság, hogy Spanyolországban a törvény ma már fogantatásuk pillanatától védi a nagymajmokat az abortusztól és a magzati kísérletezéstől – szemben az emberi embriókkal...)      

Az elméleti tudatformálás természetesen előbbre jár, mint a jogalkotás. Csak két példa: az Egyesült Államokban néhány hónapja egy tudományos egyesület ülésén ismertették a Cetfélék Jognyilatkozatát, amely „a minden személyt megillető egyenlő bánásmód” előmozdítása érdekében kimondja, hogy fejlett kognitív képességei miatt minden bálna és a delfin személy, és megilleti az élethez, a szabadsághoz és a testi épséghez való jog. 

Hasonló szellemben, Személyi lét az emberen túl címmel rendeznek 2013 decemberében a Yale Egyetemen nagyszabású konferenciát. „A rendezvény a nagymajmok, a cetfélék, az elefántok és más állatok személy mivoltát állítja középpontba, és a személyfogalom változását tárja fel neurológiai, viselkedéstudományi, fiozófiai, etikai és jogi szempontok alapján. Különleges figyelmet szentelünk a nem emberi állat személyi mivoltának, igyekszünk feltárni a személy fogalmának történeti, tudományos és filozófiai hátterét, valamint az állatok érdekvédelmének módjait, jogi precedensek teremtése és a köztudat informálása révén” – olvasható a rendezvény honlapján. 

Miért veszélyes ez az áramlat? 

A személyfogalom kitágítása a több évezredes emberi társadalom és kultúra alapkategóriáit bontja le, éppúgy, mint a házasság és a nemek fogalmának újradefiniálása. Wesley J. Smith neves jogász és bioetikus szerint ha a személyfogalom kiterjesztésénél lebontjuk az emberi faj határát, előbb-utóbb nemcsak a főemlősöknek fogunk jogokat adni (akik egyébként sem saját jogaikat felfogni, sem másokét tiszteletben tartani nem képesek), hanem minden élőlénynek. S valóban: Ecuadorban és Bolíviában évek óta törvény védi a fák „jogait”; Új-Zélandon pedig 2012-ben személyhez fűződő jogokkal ruháztak fel egy folyót.

Újfajta egyenlőség születik, amelyben ember, állat, növény és folyó egyenértékű – ám valójában nem a többi élőlény emelkedik az ember méltóságára, hanem az ember süllyed az állatvilág szintjére. Ugyanakkor – mutat rá Smith – a tervezett Yale-konferencia hátterében álló emberellenes áramlat, „ha nem leszünk óvatosak, olyan biztosan fogja lerombolni a nyugati civilizáció gerincét, az egyetemes emberi egyenlőséget, mint ahogy a Vezúv elpusztította Pompejit.”

Kinek az érdeke? 

Wesley J. Smith szerint az állatjogvédők, a bioetika mai hangadói és a transzhumanizmus hívei egyaránt érdekeltek abban, hogy megdöntsék az emberi élet különleges értékéről vallott társadalmi meggyőződést. 

Az állatjogvédők busás hasznot húzhatnak abból, hogy erkölcsi egyenlőséget igyekeznek teremteni ember és állat között. A New York Times idézi Steven M. Wise állatjogvédő ügyvédet, aki 2013-ra perek sorozatát helyezte kilátásba, melyekben „a legmodernebb tudomány segítségével fogják meggyőzni a bírákat, hogy az olyan állatoknak, mint a bálnák vagy a csimpánzok, személyi jogállást és jogokat kell biztosítani.” Wise is megjegyzi, hogy egyetlen jogi precedens perek áradatát indítaná meg – először azért, hogy egyre több állatfaj kapjon jogi személyiséget, majd azért, hogy ezen „állati személyek” kellő jogalappal perelhessék tulajdonosaikat alapvető jogaik sérelméért.

A transzhumanizmus hívei azért érdekeltek az ember kiváltságos helyzetének megszüntetésében, mert céljuk az emberi faj technológiai eszközökkel történő „nemesítése”, és szabadabban manipulálhatják az ember biológiáját, ha egy állatfajjá teszik a sok közül. A bioetika mai hangadói pedig azért iktatnák ki az emberi fajhoz tartozás erkölcsi vonzatait, hogy egyes embercsoportokat anyagi haszonért természeti erőforrásként aknázhassanak ki, másoktól pedig akadálytalanabbul szabadulhassanak meg.   

Nagy erők érdekeltek abban, hogy az embert egy szintre hozzák az állatokkal. Ennek kevésbé feltűnő módja, ha az állatokat kezdik személynek nevezni. Fontos, hogy tudatosítsuk ezt az állatszeretetnek álcázott, mögöttes szándékot. Feladatunk, hogy a teremtett világ védelméért munkálkodjunk, de nem azért, mintha az élőlényeknek ehhez személyi joguk fűződne, hanem mert a Teremtő a mi gondoskodásunkra bízta őket. 

Ménesi Krisztina
Magyar Kurír


Az észrevétlenül lopakodó új globális etika

A berlini fal leomlása óta globális kulturális forradalom zajlik a világon. Egy új, „kereszténység utáni” erkölcs új kifejezései, normái, értékei, életsílusai terjedtek el és váltak globálisan irányadóvá. Az új etika jelszavai megtévesztően hasonlóak a keresztény szeretetparancs alapelveihez, tartalmuk mégis különösen más. Rendkívül fontos, hogy keresztényként tudatosítsuk, mi is történik körülöttünk; fontos, hogy felismerjük a csúsztatásokat, az eszmei hátteret, és fellépjünk az igaz, krisztusi értékek védelmében.
Árulkodó kifejezések

Az új etika többek közt egy újfajta nyelvezetben válik felismerhetővé, amely ma a médiától az iskolákig, a kultúrától a törvényhozásig mindenütt visszhangzik. Íme néhány példa: konszenzus, diszkriminációmentesség, sokféleség, másság, szabadság, párbeszéd, életminőség, a választás joga, tudatos döntés, gender, egyenlőség elve, partnerség, átláthatóság, kulturális ráhangolás, holisztikus, konzultáció, befogadás, női/gyermeki/reproduktív jogok, szexuális orientáció, biztonságos abortusz, vesztes nél­küli megoldás, szekuláris spiritualitás, békére nevelés stb. E szóhasználatban az örök értékekre utaló szavak mellett bőven találunk ártalmatlannak tűnő, de könnyen átértelmezhető kifejezéseket is.

Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy az új nyelvezetből hiányoznak olyan, sajá­tosan a zsidó-keresztény hagyományhoz tartozó szavak, mint például igazság, erkölcsiség, lelkiismeret, ész, szív, szüzesség, tisz­taság, férj, feleség, apa, anya, szolgálat, tekintély, igazsá­g, törvény, hit, remény, szenvedés, bűn, barát, ellenség stb.

Megfigyelhető a fogalmak csúsztatása is. Manapaság tekintély helyett egyéni autonómiáról és jogokról hallunk, házastársak helyett partne­rekről, boldogság helyett életminőségről, család helyett a család különböző formáiról, iden­titás helyett sokféleségről, többségi szavazás helyett konszenzusról, kiállás helyett párbeszédről, egyetemes értékek helyett globális etikáról stb.

Szavakból – cselekvési normák

Az új fogalmak nem maradtak pusztán nyelvi jelenségek, hanem mára – szinte észrevétlenül – meghatározó, sőt kötelező cselekvési elvekké váltak a politikában, a törvényhozásban, az igazságszolgáltatásban, a kultúrában, az egyészségügyben, az oktatásban, vagyis az élet minden területén (pl. a diszkriminációmentesség elve tiltja, hogy ma bárki bűnnek merje nevezni a homoszexuális viselkedést). Noha legtöbbjük törvényileg még nem kötelező, az új etika hatékonyabban diktál, mint a nemzetközi törvények.
Az új nyelvezet megalkotói tudatosan kerülték a fogalmak jelentésének pontos meghatározását. Az ürügy az volt, hogy a meghatározás elvenné az egyéni értelmezés szabadságát, a valós cél azonban stratégiai és manipulatív: lehetővé tenni a legellentmondóbb értelmezéseket is. A reproduktív egészség fogalma például éppúgy jelentheti az anyaságot, mint a fogamzásgátlást vagy az abortuszt, az önkéntes sterilizációt, a mesterséges megtermékenyítést vagy bármely, szexualitással kapcsolatos viselkedést.

Hogyan ment végbe e „lopakodó” kulturális forradalom? 

A nemzeti szint fölött és alatt, a demokratikusan választott nemzeti kormányok megkerülésével: az ENSZ és a vele együttműködő nem kormányzati szervezetek összefogásával. A hidegháború után, amikor a multinacionális vállalatok pénzügyi és gazda­sági hatalma ugrásszerűen nőtt, a nemzetállamoké pedig csökkent, az ENSZ a globális kormányzat stratégiai központjává tette magát. „Egyetemes morális tekintélyével” kívánta el­lensúlyozni a piac globális gazdasági erejét, és ehhez globális etika kialakítását tűzte ki célul. „Szakértőinek” közreműködésével 1990-től kormány­közi konferenciákon dolgozta ki és hat év alatt megteremtette az új világrendet. Hatékony segítséget kapott a vele azonos szemléletű, a kormányokkal egyenlő partnernek tekintett (!) nem kormányzati szervezetektől, amelyeket tévesen civilnek is neveznek, noha olykor csupán egy-egy radikális kisebbség érdekcsoportjai. 

Eszmei háttér

A globális etika a posztmodernitásba illeszkedik, amely alapvetően tagadja az objektív igazságot és valóságot. Úgy véli, minden normát és struktúrát tetszés szerint le lehet bontani és újra lehet építeni – sőt a „felszabadítás” jegyében meg is követeli a struktúrák lebontását (a társadalmi és kulturális hagyományok, a vallási törvények, de még a természeti adottságok, pl. férfi-nő különbözőségének felszámolását is). 

A posztmodernitás legfőbb, irányadó értéke a választás szabadsága. E parttalan szabadság jegyében az ember számára a rossz választásának jogát is megköveteli (abortusz, homoszexualitás, „szabad szerelem”, eutanázia, tekintély és hierarchia elvetése stb). A posztmodern etika ezzel – erőszakosan, globális normatív tekintélyt követelve – a termé­szettörvény és az isteni kinyilatkoztatás fölé helyezi magát. 

A relativizmus diktatúrája

A választás posztmodern etikája a hierarchiák felszámolásával di­csekszik, ám eközben az értékek új hierarchiáját hozza létre, XVI. Benedek pápa kifejezésével a relativizmus dik­tatúráját. A relativizmus diktatúrá­jában emberségünk és hitünk radikális lebontását erőltetik ránk finom módszerességgel, kulturális átformálás által. A re­lativizmus álarcot visel, de uralkodó és romboló.

A korábbi diktatúrák hangosak, erőszakosak, központosítottak, leigázóak, megfélemlítőek. A relativizmus diktatúrája halk, rejtett, intézményeken belüli, „barátságos”, decentralizált, globális. Stratégiája lágy, alulról felfelé irányuló, nemhivatalos, belső. A relativizmus diktatúrájának végeredménye az ember és a természet lebontása, valamint az aposztázia terjesztése a világban, különösen a fejlődő országokban.

Mit tehet ebben a helyzetben a keresztény ember? 

A múlt ideologikus rendszereihez hasonlóan a globális etika vége is az lesz, hogy lebontja saját magát. Mivel tele van belső ellent­mondásokkal, nem fenntartható. Nem valószínű azonban, hogy a globális ci­vilizáció önmagától visszatér a józan észhez és a hagyományos értékekhez. Az új kultúrát tehát evangelizálnunk kell.

Ennek során nagyon fontos a tisztánlátás, mert könnyű összetéveszteni a globális etika jelszavait és értékeit az egyház társadalmi tanításával. Az új etikában szereplő „egyenlőség elve” nem ugyanaz, mint az igazságosság zsidó-keresztény fogalma; más a „tudatosság- és érzé­kenységnövelés”, mint a lelkiismeret erkölcsi és teológiai nevelése; más a „nők egyenlő esélyhez juttatása”, mint férfi és nő egyenlő méltósága, a „pozitívan élni” fogalma nem ugyanaz, mint a teológiai remény fogalma;  a kényszerű „szabad választás” más, mint a krisztusi szabadság; az „emberi jogok, jogosultságok, diszkriminációmentesség” egészen más, mint Isten irgalmas szeretetének örömhíre. Fontos, hogy észrevegyük: a kétféle logika két külön irányba vezet. Világosan el kell választanunk a globális etikát a hiteles keresztény humanizmustól. 

Nem vehetünk részt olyan kétértelmű programokban, amelyeket a globális etika ügynökei irányítanak. Szavainkban pedig ügyelnünk kell, nehogy az új fogalmak elfoglalják az evangelizáció helyét: a mi feladatunk az evangelizáció, nem pedig az, hogy emberi jogokról és fenntarthatóságról beszéljünk. Vajon nem az „üdvös­ség fokozatos szekularizációjáról” óvott II. János Pál pápa Redemptoris missio kezdetű enciklikájában? Fontos, hogy az új etika homályos fogalmaival kapcsolatban mindig világossá tegyük, mi külön­bözteti meg ezeket az Egyház szociális tanításától és az evangéliumtól, másként hallgatóink elbizonytalanodnak és hitük is meggyengülhet. Novo millennio ineunte kezdetű enciklikájában II. János Pál pápa arra hív bennünket, hogy Krisztustól induljunk el. A jelen helyzetben ez az újrain­dulás a feladatunk.

Összefoglalónk Marguerite A. Peeters: Új globális etika: kihívások az Egyház számára c. tanulmánya alapján készült (kiadta: a Magyar Katolikus Családegyesület). A szerző a brüsszeli székhelyű lnstitute for Intercultural Dialogue Dynamics igazgatója.
Ménesi Krisztina

Forrás: Magyar Kurír

A szűk kapu

P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 21. vasárnapra
A vasárnapi evangéliumi szakaszban Jézus erre a súlyos, ma is, mindig időszerű kérdésre válaszol: „Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek?” A Mester válasza félelmetes: a szűk kapuról beszél, amelyen át kevesen jutnak be az Isten országába, és felidézi az utolsó ítéletet, ahol a gonoszokra fogcsikorgató szenvedés vár. Jézus másutt is beszél az ítéltről, a juhok és kosok szétválasztásáról, a konkoly kirostálásáról. Mert jóllehet Ő most nem ítélni jött, hanem megbocsátani, az Atya irgalmas szeretetének megtestesülése, közvetítője, a világ végén nem marad el az ítélet, a szétválasztás, kirostálás, ha valaki végleg megkeményíti szívét Isten irgalmas szeretetével szemben.
Az üdvözülés kérdése sokat foglalkoztatta az Egyház tanítóit, teológusait az első századoktól kezdve. Gondoljunk Szent Ágostonra és ellenfeleire, a hitújítókra vagy az ágostoni szigorúságot követő janzenistákra. Szent Ágoston egy időben tévedett, amikor massa damnata-ról, az elkárhozottak tömegéről beszélt a „szűk kaput” értelmezve. Az Anyaszentegyház ma azt tanítja, hogy igenis lehetséges a kárhozat, ha valaki a végsőkig lázad Isten ellen, és nem fogadja be Isten irgalmas szeretetét.
Az illető önmagát ítéli kárhozatra, ha nem bízza magát hittel és bizalommal az üdvözítő Jézusra, ha elvágja magát az élő Istentől és az üdvözültek szeretetétől. De az Egyház megtiltja, hogy bárkiről, konkrét személyről azt állítsuk, hogy elkárhozott. Több mai rangos teológussal állíthatjuk: mivel Isten mindenkit üdvözíteni akar, és mivel Krisztus mindenkiért meghalt, remélhetjük, hogy rövidebb-hosszabb fájdalmas tisztulás után mindenki, a legnagyobb bűnös is eljuthat az üdvösségre.
A tudós jezsuita, Teilhard de Chardin híres lelkiségi könyve, Az Isteni miliő (Benne élünk) végén a kárhozatról elmélkedve így fohászkodik: „Istenem, Te mondtad, hogy higgyek a pokolban. De ugyancsak Te tiltottad meg nekem azt, hogy teljes bizonyossággal akárcsak egyetlen emberről is azt gondoljam, hogy elkárhozott. Ezért most nem akarom a kárhozottakat nézni, nem is próbálom valahogy megtudni, van-e egy is ilyen. De szavad alapján elfogadva a pokol létezését, mint a világegyetem egyik szerkezeti elemét, imádkozom, elmélkedem, amíg csak ebben a félelmetes valóságban számomra erősítő, sőt boldogító kiegészítés nem mutatkozik azokhoz a szempontokhoz, amelyeket Te tártál fel nekem, hogy meglássam mindenütt való Jelenlétedet. (…)
Érzem, hogy a pokolban mégis valami nagy és új dolog történik: egy hangot, súlyosságot, élt és mélységet ad az Isteni Miliőnek. Jézus, rettenetesen szép és magadnak lekötő Mester, bezárva szememet a fölött, amit emberi gyöngeségem még nem képes megérteni – s tehát elviselni sem – vagyis most nem kutatva, hogy valóban vannak elkárhozottak, - legalább a világról alkotott állandó és gyakori látásomba akarom iktatni az ítélet mindig fenyegető súlyosságát; - nem éppen azért, hogy féljek, hanem hogy mind szenvedélyesebben Tiéd legyek.”
Forrás: Vatikáni Rádió


Találkozz Ferenc pápával

Rajzfilm Ferenc pápa életéről


2013. augusztus 24., szombat

Szent Bertalan apostol

Szent Bertalan az Úr tizenkét apostolának egyike, de nagyon keveset tudunk róla. Már a neve körül is nehézségek vannak, mert a négy apostolnévsorban (Mk 3,18; Mt 10,3; Lk 6,14; ApCsel 1,13) Fülöp mellett szerepel mint Bertalan; ugyanakkor Szent János evangéliumában ugyancsak Fülöppel együtt jelenik meg, de Natánael néven (Jn 1,45-- 50). Valószínűnek látszik, hogy a Bertalan -- ami a Bartholomeus vagy Bartalmaj, azaz Talmai fia magyarosított formája -- a családi, a Natánael pedig a személyneve. Az ilyen kettős elnevezések akkoriban gyakoriak voltak (lásd Simon, Jónás fia).
Apokrif iratok tudósítása szerint Bertalan először Itáliában, majd Örményországban hirdette az evangéliumot. Itt lett Krisztus vértanúja, mégpedig úgy, hogy megnyúzták, majd lefejezték. A Sixtusi kápolnában Michelangelo úgy ábrázolja az Utolsó ítélet c. képen, hogy egyik kezében kést, a másikban a tulajdon bőrét tartja. Azt is mondják, hogy Michelangelo erre a bőrre az önarcképét festette rá.
Bertalan apostol ereklyéi a 6. században kerültek Lipari szigetére. 938-ban III. Ottó császár Beneventóból Rómába vitette az ereklyéket, ahol a Tiberis szigetén templomot épített az apostol tiszteletére. E szigeten a pogány Rómában a gyógyítás istenségének, Asclepiusnak volt a szentélye. A keresztény Rómában pedig Bertalan lett a gyógyítások égi pártfogója. Az apostol koponyáját 1238 óta a frankfurti dómban őrzik.
A középkori naptárakban a 9. század óta június 24-én vagy augusztus 25-én említik az ünnepét. 1568-ban vették fel a római naptárba, augusztus 24-re.

Kérünk Istenünk, erősítsd meg bennünk azt a hitet, amellyel Szent Bertalan apostol őszinte szívvel ragaszkodott Fiadhoz, és add, hogy az ő könyörgésére Egyházad az üdvösség jele legyen minden népnek!

Forrás: Szentek élete



2013. augusztus 23., péntek

Limai Szent Róza





















Olyan piros volt arca, mint a rózsa.
Családja néma áhítattal nézte.
Rokon, barát egymásnak adta kézbe
S becézte lágyan: nyílj ki rózsa: Róza!

Egy ifjú jött. A ló iramja: vágta.
Rubin, topáz gurult a tarsolyából.
Szülőiben a tűz magasra lángolt.
De Róza ráfújt: dús haját levágta.

Nem kellett néki vőlegénynek kincse.
Azt nézte: ostor, vas-szeg, tüske nincs-e,
Velük legyen az Úr arája Róza.

Kolibri villant, mint a ritka ékkő.
De szebb az ég, a csillagokkal égő,
Ott lett belőle – teljes égi rózsa.

Harsányi Lajos


Forrás: Új Ember/Veritas

2013. augusztus 21., szerda

X. Pius pápa „elvarázsoló” és gyakorlati szentsége

A diplomata a hangsúlyozott udvariasság, a leplezett taktika és a lebegő kifejezések világában él, ahol nem a kimondott szavak számítanak, hanem az, ami ezek mögött megbújik. Ezért egy tapasztalt diplomatát nagyon nehéz meglepni vagy zavarba hozni.

Az újonnan megválasztott X. Pius pápa első audienciája után a hivatalban levő államtitkárnak a Sala Borgia-ban a diplomácia testületet kellett üdvözölnie. Ugyan az akkori pro-államtitkár, Mgr. Merry del Val magas beosztását tekintve nagyon fiatalnak számított, de diplomata családból származott és saját maga is nagy tapasztalattal rendelkezett már e területen. 

Most azonban mégis elcsodálkozott, amikor a nagy terembe lépett, ahol a követek és küldöttek szokásos csevegésének lármája helyett nem várt csend fogadta. 

Mgr. Merry del Val szívélyesen üdvözölt mindenkit, megkérdezte őket, hogy elégedettek-e X. Pius pápával történt első találkozásukkal, melyre pozitív, de nagyon rövid válaszokat kapott. Ezután azonban a társalgás akadozni kezdett. Hallgassuk meg erről magát a fiatal államtitkárt: „Ekkor megint csend következett, és én kezdtem magam kényelmetlenül érezni. Azon gondolkoztam, vajon mi történhetett, amikor a porosz miniszter hirtelen a következő kérdést szegezte nekem: »Mondja, Monsignore, mi van valójában ezzel a pápával, hogy az ember az első pillanattól ellenállhatatlanul el van tőle varázsolva?« – »Igen, mondja meg nekünk«, csatlakoztak a többiek is a porosz felvetéséhez.” 

De maga a pro-államtitkár sem találta meg rögtön a helyes feleletet, hiszen ő is csak alig pár napja, a konklávé kezdete óta ismerte az új pápát. Így csak a diplomaták fogadása után találta meg a megfelelő választ: X. Pius „egy szent, valóban Isten embere”.

Ma, egy évszázaddal később, olyan korban, amikor a Szent X. Pius pápától előre látott katasztrófák mind beteljesülnek, a diplomáciai testület akkori reakciója úgy tűnik számunkra, mint egy másik világból való jelenet. Mára olyan diplomaták, akik a szentségszerűség előtt tiszteletet éreznek, és akiknek érzékük van a lélek mélysége iránt, egyszerűen elképzelhetetlenek. Még mesésebbnek tűnik számunkra maga a pápa alakja, aki szeretetreméltóságával és őszinteségével képes volt még e minden hájjal megkent férfiakat is elvarázsolni.
Szent X. Pius pápa nagy tetteit ismerjük, enciklikáit olvashatjuk. Tudjuk, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel megpróbálta a katolikus Egyházat a modernizmustól megmenteni. Az igazi apa-szív szeretetével nevelte a híveket a mély és valódi vallásosságra. Mind e tevékenységét tanulmányozhatjuk és analizálhatjuk, ugyanakkor személyiségét és vallásosságát, azon alapokat, melyek valójában szentté tették, sokszor félreismerjük vagy egyszerűen nem is vesszük észre. Ez különösen korunkban fordul elő könnyen, amikor is a többség az elvhű embereket „világidegennek”, „keménynek” vagy „fundamentalistának” bélyegzi meg.


Szent X. Piusnál akad egy másik „probléma” is, mellyel a legtöbb szent megfigyelésekor nem találkozunk: ugyanis a legtöbb boldognál és szentnél könnyen összefoglalható életutat, jellegzetességet és célt lelhetünk fel. Ezek alapján ismerünk „aktív” szenteket – apostolokat, egyháztanítókat, prédikátorokat, lelkipásztorokat, a rászorulók áldozatos segítőit –, aztán vannak a szemlélődők és misztikusok, a stigmatizáltak és eksztatikusok, a csodás gyógyítók és a nagy imádkozók, és vannak még a híres megtérők és vezeklők. 

Szent X. Piust azonban nem lehet egyik kategóriába sem besorolni. Ellenkezőleg: ez a parasztfiú meglepően sokoldalú! Élete során végigjárta a világi papság összes lépcsőfokát, volt káplán, plébános, szemináriumi spirituális, kanonok, püspök, bíboros, pátriárka, pápa. Mindent ismert, a szegények megsegítésétől a gazdagok kelkivezetéséig, a népmisszióban való prédikálástól a nagy eucharisztikus kongresszusok megszervezéséig, az állatvásárban éneklő kórus vezetésétől az egyházzene egész Egyház számára kötelező reformjáig. 

Mégis, Giuseppe Sarto mind e tevékenységében ugyanaz az alázatos, szeretetreméltó, megközelíthető ember maradt. A pápai tiara semmit nem változtatott rajta. A pápa kulcshatalma csak hatékonyabbá tette működését, úgy hogy a hívek felismerték, a szent legnagyobb rémületére, hogy ő valóban misztikus, kinek közbenjárására már életében számtalan csoda történt, melyek alaposan dokumentálva és szavatolva maradtak az utókorra.



Ezek után felmerül a kérdés: Hogyan közeledhetünk egy ilyen „univerzális szent” felé, és hogyan érthetjük meg? Hogyan válhat számunkra példaképpé? 

Egy 1928-ból származó szép életrajzban P. Clemens Sonntag S.D.S fontos kulcsot ad nekünk e probléma megoldásához: „Harmonikus volt az élete: amilyenek a szavai, olyanok voltak a tettei, olyan volt e férfi egész jelleme és lénye.”



Ez a harmónia csak úgy jöhet létre, ha egy jellem minden eleme és alkotórésze összhangban van egymással. És ez az összhangban való lét az igazság függvénye. Senki, aki a hazugság számára akár csak a legkisebb helyet is fenntartja magában, nem lehet harmonikus, mivel a hazugság konfliktusban (vagyis disszonanciában) van az igazsággal, mint Isten fontos ismertetőjelével, míg Sátán „a hazugságnak atyja”. Csak az isteni igazság szerez szabadságot és békét az embernek. Az igazság fényében – és csak ott – tudja az ember a dolgokat helyesen megítélni és értékelni. Csak kevés kereszténynek – és kevés szentnek – adatott meg az a kegyelem, hogy gyermekkora óta Isten igazságát kereshesse és cselekedeteinek egyetlen kritériumává ezt tegye, ahogyan ezt Giuseppe Sarto esetében történt. 

De Isten igazságához hozzátartozik Isten legfőbb ismertetőjele: a szeretet. A fiatal Giuseppének is meg kellett tanulnia a helyes mértéket, a szeretet helyes összekapcsolását az igazság által meghatározott cselekvéssel. Természeténél fogva heves olasz fiatal volt, akinek komolyan kellett harcolnia a szentséget gátló tulajdonságai ellen. Isten Anyját kivéve minden szent lelkében megvan az ősbűn sebe, amelyet mi is lelkünkben hordunk. Szent X. Pius pápának, csakúgy, mint minden kereszténynek, komolyan meg kellett küzdenie saját rossz hajlamaival.



Az Isten és a felebarát iránti szeretet nem valami szentimentális érzés, hanem hatalmas erő, melyet a Szentírás újra és újra tűzként ír le. „Ignis ardens – lángoló tűz”, így nevezi a Malakiás jóslat azt a pápát, akivé Giuseppe Sarto vált. Az ő életében a szeretet és az igazság elválaszthatatlanná lett; hozzájuk társult a komoly, nyugodt tárgyilagosság és a lángoló, rendíthetetlen bizalom Istenben. E kettő az igazság szeretetének gyümölcse, mely a romantikát és az öncsalást kizárja. 

Ezek az alapelvek nem utópisztikusak. X. Pius pápában követhető példaképünk van. Az ő aszkézise nem a test rendkívüli fenyítésében, hanem a kötelességek valójában nehéz, hangulatok, önsajnálat és hiúság nélküli teljesítésében rejlik. Egyik ismert jelszava volt: „Tedd a kötelességedet és minden jó lesz.” 

De volt egy alapelve a vezetői tevékenységre is, melyet Mantua-i püspök korában fogalmazott meg, és amin később sem változtatott soha, mert mindig hasznosnak találta a maga számára: „Egyenes úton haladok, és világosan megmondom, hogy mit akarok.”


A félmegoldásokat és a szakrális területen mutatkozó hiányzó tiszteletet nem tűrte meg. Vidám ünnepek és a fiatalok sportbeli teljesítménye a Vatikán közterein nagy örömet okoztak neki. De a Péter bazilika valóban Isten háza volt számára, ahol bármiféle profán megnyilvánulást a legszigorúbban megtiltott, akkor is, ha ezek a nép számára évszázadok óta kedvesek és magától értetődőek voltak. Amíg Szent X. Pius uralkodott, nem fordulhatott elő hangos kiáltás és a pápa megtapsolása a dómban. (Sajnos nem sokkal halála után újra megjelent ez az illetlen zajoskodás.)

A szent pápa egész életében megmutatta, hogyan terem a gyakorlatban gyümölcsöket az igazság és a szeretet, a kötelességtudás és az Istenbe vetett bizalom. Nagyon megéri elmélkedni a szent pápa életén, és az ő viselkedése szerint cselekedni, és mindenekelőtt az ő mély és egyszerű vallásosságát utánozni. E vallásosság támoszlopai gyermekkora óta a Legméltóságosabb Oltáriszentség iránti áhítat és az Istenanya iránti szeretet voltak. És ezek azok a talpkövek, melyek az Egyházat szörnyűséges korunkban meg fogják menteni.

Dr. Eileen Kunze





2013. augusztus 20., kedd

Konszekrált (megszentelt) életutak 10.

A világi intézményekről

I. Meghatározás

A latin elnevezésük: institutum saeculare. A megszentelt élet intézményei közé tartoznak. Az evangéliumi tanácsok vállalásával élnek a tagok - tesznek hármas fogadalmat a szegénységre, tisztaságra és engedelmességre – az adott intézmény szabályzata szerinti szent kötelékkel (magánfogadalom, eskü, vagy ígéret). A tagok nem különülnek el a világtól, hanem a világban élnek és nem alkotnak feltétlenül együtt lakással alkotott közösségeket. Valamely világi intézmény tagjai kis csoportokban együtt élnek, de valamelyeknél egyedül a világban élve és dolgozva élnek. A monasztikus közösségekkel szemben nem él minden tag együtt, de ők is folytatnak közösségi életet, rendszeresen találkoznak.

II. Kialakulásuk

Hivatalos elismerésük a múlt század közepére tehető. XII. Pius pápa 1947. február 2-án kelt Provida Mater Ecclesia című apostoli konstitúciója fogalmazta meg a formális jóváhagyást és ez azóta is a világi intézmények alapműve. Korábban is léteztek már világi intézményként működő közösségek, de nem volt meg a hivatalos elismerés. A konstitúció után a meglevő közösségek megerősödtek és újak is megalakultak.

III. Szerepük

A világi intézmények tagjainak szerepe a világban, hogy mintegy kovászként élve a világot belülről szenteljék meg és evangelizálják. Az „Egyház bátorító jeleinek” „a Szentlélek különleges ajándékainak” és az „Egyház reményteljes, sokat ígérő tavaszának” is nevezték őket. A II. Vatikáni Zsinat egyik fontos témája volt az Egyház jelenléte a mai világban - ezzel összhangban élnek ezek a közösségek.

IV. A magyarországi világi intézmények

1. Vinculum Caritatis


2. Egyházközségi Nővérek Társasága


3.  Schönstatti Márianővérek (Schönstatt Mozgalom)


4. Úti Boldogasszony Társasága


5. Krisztus Király Szolgálóleányai Közösség


6. Don Bosco Önkéntesei


V. Anyagok, amelyeket érdemes áttekinteni:

1. Filmek



2. Írások

Gondolatok a megszentelt világi életről - http://acrszolgalolanyok.hu/tortenet2.htm


3. Könyv

Istennek szentelt világiak, Korda könyvkiadó, 2000


Forrás: Wikipédia, Katolikus Lexikon, MKPK



I. Szent István király


2013. augusztus 19., hétfő

Három megfigyelés


„Három dolgot ajánlok nektek, amiket életem során legjobb képességeim szerint megfigyeltem: kisebb hitelt adtam a saját véleményemnek, mint mások ítéletének. Nem lobbantam haragra a másoktól kapott bántások miatt. Senkit nem akartam haragra ingerelni, s ha mégis, amennyire tudom, kibékültünk.”


Clairvaux-i Szent Bernát

2013. augusztus 18., vasárnap

Jézussal vagy Jézus ellen

Harc és párbeszéd

P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 20. vasárnapra
Jézus megjelenése vízválasztó a világtörténelemben. Már a gyermek templomi bemutatásakor megjövendöli az agg Simeon: „Soknak romlására és föltámadására lesz ő Izraelben: jel, amelynek ellenszegülnek…” 
Jézus nyilvános működése során megismétli, amint Lukácsnál olvassuk a vasárnapi evangéliumi szakaszban: nem békét hozott a földre, hanem ellenkezést. Személye, üzenete megosztja kortársait, még rokonságát is, nem is szólva a zsidó nép vezetőiről, a farizeusokról, írástudókról, főpapokról, akik nyilvános fellépése kezdetétől figyelik tevékenységét és tanítását, és csapdákat állítanak neki, végül, mint a mózesi törvény felforgatóját és istenkáromlót kiszolgáltatják, halálra adják, hamis politikai váddal kiszolgáltatják a római helytartónak. 
Pedig a heródeseknek nem kell félteniük hatalmukat attól, aki a béke fejedelme, aki az Istennel való és az emberek közötti kiengesztelődést, a szeretet abszolút parancsát hirdeti és valósítja meg. Ha mégis azt hirdeti, hogy kardot, tüzet, megoszlást hozott, ez tanításából, üzenetéből következik. A rossz ellen, a gonoszság fejedelme ellen hirdeti a harcot ő, aki az Atya irgalmának megtestesítője, aki azért jött, hogy keresse azt, mi elveszett, magához hívja és feloldozza a bűnösöket, az egyetemes kiengesztelődést szolgálja.
Szent Ágoston nagy történelemteológiai munkájában, Isten városáról c. művében két városról, táborról, embercsoportról beszélt, amelyek szemben állnak egymással. Ez a látomás továbbél a középkoron át Loyolai Szent Ignác két zászlóról szóló elmélkedéséig, sőt a napjainkig a keresztény lelkiségben. A luciferi gonoszság, az Isten törvényét megvetők táborával szemben állnak a szelíd és alázatos szívű Jézus követői, akik a szeretet civilizációját igyekeznek megvalósítani – lelki fegyverekkel, és elsősorban a saját szívükben tapasztalt megosztottságot megszüntetni, száműzve minden cinkosságot a hazugsággal, gonosszal, teljesen felzárkózva Jézushoz. Nem maradhatunk frontközi helyzetben. „Aki nincs velem, ellenem van”, mondja Krisztus király.
Manapság gyakran beszélünk párbeszédről, hivatkozva a II. Vatikáni Zsinatra is. Ez helyes, ezt kell keresnünk az új evangelizálásban, a nem hívőkkel, más vallásokkal, nem katolikus keresztény felekezetekkel is, minden szinten. Az élő, az igaságot őszintén kereső emberekkel mindig lehetséges és szükséges a párbeszéd. 
De a hamis ideológiákat le kell leplezni, az ateista rendszerekkel szemben harcolni kell, megmutatva hazugságukat. Persze mindig a szellem fegyvereivel küzdünk, és nem gondolva azt, hogy mi már birtokoljuk, és főleg megvalósítjuk a teljes igazságot. Együtt keresünk a keresőkkel, tiszteljük mások véleményét, igyekszünk tanulni is tőlük. És legfontosabb hiteles tanúságtételünk, amely a szeretetben gyümölcsözik.
Befejezésül a XX. század egyik legnagyobb teológusát, Henri de Lubac atyát idézem:
„Mindig el kell ismernem, hogy többé-kevésbé hitetlen vagyok, bírálnom kell hitem hiányosságit, sohasem elégedhetem meg hitem jelenlegi minőségével, vissza kell utasítanom hitem és magatartásom minden farizeizmusát. Mindez nem jelenti azt, hogy a hitetlenségnek részben igaza van; éppen ellenkezőleg: ezzel ténylegesen megmutatom, amennyiben tőlem függ, hogy nincs igaza.”
(Lk 12,49-53)
Forrás: Vatikáni Rádió


2013. augusztus 16., péntek

Szent Hippolitus és Pontianusz élete

Nyolc évvel Callistus pápa vértanúsága után I. Orbán pápát követte a római püspöki székben Pontianus. Öt évig volt pápa (230--235). Maximus Thrax császár (235--238) -- elődjének kereszténybarát politikájától eltérően -- törvényekkel fordult a keresztények ellen, és elsősorban a papokat, a püspököket és a pápát vette célba. Ennek az üldözésnek lett áldozata Pontianus pápa is.
Nem végezték ki, hanem Szardínia szigetére száműzték. Ő, annak érdekében, hogy a nyáj pásztor nélkül ne maradjon, 235. szeptember 28- án lemondott a pápaságról. Így lehetőség nyílt az utód megválasztására. Ez a pápaság történetében az első olyan esemény, amelyet krónikások nap szerinti dátummal rögzítettek.
A szigeten a száműzötteket bányában dolgoztatták. A bánásmód kegyetlenségére utal az is, hogy akkoriban csak a Halál szigetének hívták. Pontianus pápa holttestét Fábián pápa idejében (236--250) Rómába vitték, és a Callistus-katakombában temették el.
A római naptár Pontianusszal együtt említi Hippolitust is, aki pap volt, és a pápával együtt a számkivetésben halt meg. A történészek számára azonban nem könnyű feladat tisztázni, hogy ki is ez a Hippolitus.
Általában arra gondolnak, hogy az a római teológus, aki Callistus pápával szemben lépett föl. Egy fontos írása ránk maradt, amelyben szembeszáll a korabeli eretnekségekkel. Kezdetben csak teológiai és lelkipásztori kérdésekben volt más véleményen mint a pápa, később azonban a szembenállás odáig fajult, hogy ellenpápa lett, és szembenállását még Pontianus idejében is folytatta. Csak a számkivetésben tért meg és nyújtotta kezét kiengesztelődésre.
A római martirológium ezzel szemben másnak tudja Hippolitust: Valerianus császár idejében fogták el Rómában. A dajkájával együtt hittagadásra akarták kényszeríteni. Mikor kitartottak keresztény voltuk mellett, kegyetlen kínzás után ló farkára kötötték, és addig vágtattak vele, amíg meg nem halt. (A Hippolitus név görögül Hippolytosz, s annyit jelent: 'aki betöri a lovat'.)
Prudentius, a hispániai költő (+ 405 után) a két történetet ötvözte, és drámai hőskölteményt írt Hippolitusról, aki előbb szakadár, majd hős vértanú lett.
Pontianus pápa ünnepét a 12. században vették fel a római naptárba, november 19-re. 1969 óta mindkettőjüket augusztus 13-án ünnepeljük, azon a napon, amelyen a Depositio Martyrum (354-ben) átvitelükről emlékezik
meg.
* * *
A szent pápa életéről oly kevés adat maradt fenn, hogy még a legendák sem tudnak róla jóformán semmit. Az egyik legenda úgy tudja, hogy botokkal verték halálra; egy másik szerint a gyilkos éghajlat és a malária ölte meg hosszú, kínos szenvedés után.
Szent Hippolitus Pontianus pápa társa lett a szenvedésben és a halálban. Úgy ölték meg, hogy kezét-lábát összekötve egy vízzel teli gödörbe dobták.
Ha a római vértanú történetét hallgatjuk a legendából, akkor megtudjuk, hogy katonatiszt volt, annak a börtönnek a parancsnoka, amelyben Lőrinc diákonust tartották fogva. Lőrinc megtérítette és megkeresztelte. Hippolitus temette el a vértanú testének maradványait. Amikor kiderült, hogy Hippolitus keresztény, bíróság elé állították. Megfosztották ruháitól, és különféle kínzásokkal arra akarták kényszeríteni, hogy áldozzon a bálványoknak. Dajkája, Concordia, akit a háznép többi tagjával együtt elfogtak, így válaszolt a bírónak: ,,Inkább akarunk urunkkal együtt tisztességben meghalni, mint becstelenségben élni!'' A bíró így dühöngött: ,,Ezt a szolganépet nem lehet másként jobb belátásra bírni, csak durva büntetéssel'', és ólmos ostorokkal verette meg Concordiát. Hippolitus pedig így biztatta övéit: ,,Testvérek, ne féljetek! Van nekünk egy nagyon jó Urunk!'' Erre a bíró egész házanépét a szeme láttára lefejeztette, Hippolitust pedig egy ló farkára köttette, majd tövises bozótban addig nyargaltak vele, amíg ki nem lehelte lelkét.

Istenünk, kinek szemében drága a szentek szenvedése, kérünk, Szent Pontianus és Hippolitus vértanúid érdemeiért a szeretetet gyarapítsd, a hitet pedig tedd egyre erősebbé a szívünkben!

Forrás: Szentek élete


2013. augusztus 15., csütörtök

Zarándoklat Mátraverebély-Szentkútra

A Sziklatemplom közösségével tegnap zarándoklatot tettünk nemzeti kegyhelyünkre, Mátraverebély-Szentkútra hálából a kegyelmekért, amelyet a Sziklatemplomban a csíksomlyói kegyszobor ittléte alatt kaptunk.

Korán reggel indultunk egy külön busszal. A lelki vezetőnk P. Attila pálos atya volt. Út közben sokat imádkoztunk és énekeltünk.

Amint odaértünk, kevés ismerkedés után lehetőség volt szentgyónást végezni, majd szentmisét celebrált lelki vezetőnk és Orosz Lóránt OFM atya.

A szentmise után keresztutat tartottunk a szabadtéren felállított stációknál. Ezután rövid sétát tehettünk a kegyhely környékén.

Az idő rövidsége miatt hamarosan haza kellett indulnunk. Hazafelé is sokat imádkoztunk és énekeltünk.

Két teljes búcsú elnyerésére is volt lehetőség: az egyik a kegyhely búcsúnapjának elővételezett napja miatt, a másik a keresztút végzése okán.

Sok kegyelmet kaptunk, úgy érzem ezen a zarándoklaton. Örömmel és hálaadással a szívünkben tértünk haza.


A kegyhely Mária kegyszobra

A kegyhely templomának főoltára


A kegytemplom

Szabadtéri keresztút P. Attilával


A zarándokcsoportunk a szentkútnál


Kép: Széncinege, Vendégváró, bucsujaras.hu