2011. szeptember 18., vasárnap

Nincs üdvösség senki másban 3.

1. Extra ecclesiam nulla salus ('az Egyházon kívül nincs üdvösség'): kegyelemtani alaptétel, mely szerint az üdvösség csak az Egyház által érhető el.

A tétel hagyományos gyökere az 1Pét 3,20 képe: ahogy Noé bárkája a vízözöntől való szabadulás eszköze volt, úgy a keresztség is az üdvösség eszköze. Mivel Jézus a keresztséget az Egyházra bízta, azért csak az Egyházon keresztül érhető el az üdvösség. Az elvet már alkalmazta Antiochiai Szt Ignác, Szt Ireneus és Órigenész is. Szt Cipriánnak is ez az alapvető teológiai tétele, és ebből vezeti le az állítást, hogy az eretnek-keresztség nem érvényes. Szt Ágoston megkülönbözteti az eretnekség súlyosabb és enyhébb esetét, s az utóbbiról azt mondja, hogy az nem szakítja el egészen a hívőt az Egyháztól, s így a visszatérés lehetősége is nagyobb. Ez a nézet tovább tart a középkorban is. Egyesek úgy gondolták, hogy még a pap is elveszti az átváltoztató hatalmat, ha eretnekké válik. Az újkorban Suárez és Bellarmin már úgy értelmezték a tételt, hogy a vágykeresztség mintájára elég az igaz Egyházhoz való tartozás vágyának kifejezése. A mai teológia, főleg a II. vatikáni zsinat alapján azt tartja, hogy az Egyház az üdvösség hivatalos eszköze, s Krisztus a megváltás kegyelmeit az Egyházra bízta. Tehát minden kegyelem, amit a jó szándékú emberek kapnak, valamiképpen kapcsolatos az Egyházzal. Tehát mondhatjuk, hogy aki üdvözül, az Egyház kegyelmével üdvözül akkor is, ha formálisan nem tartozik a keretébe.

2. Egyháztagság: az Egyházhoz való tartozás.

A megváltás egyetemességéből következik, hogy Isten népébe mindenki meghívást kapott. Az Egyház közösségébe azok a katolikus hívők tartoznak egészen, akik hittel elfogadják ezt a meghívást, azaz az egész krisztusi kinyilatkoztatást, részesülnek a keresztségben, töltekeznek a Szentlélekkel, elfogadják az Egyház egész rendjét és az üdvösségnek az Egyházban létesített minden eszközét; továbbá a hitvallás, a szentségek, az egyházkormányzat és a közösség kötelékei által, vagyis a látható szervezeten át kapcsolódnak össze az Úrral, aki Egyházát a pápán és püspökökön keresztül kormányozza.

Az egyháztagságról két előzményből kiindulva kell tárgyalni:
a). Krisztus látható, szervezett közösséget akart, s ezt tette meg a megváltás kegyelmeinek hordozójává;
b). ugyanakkor minden ember megváltója lett és mindenkit üdvözíteni akar. Kegyelmei tehát mindenütt működnek, nemcsak a szervezett Egyházban. A tagok részéről szükséges a hitnek és a közösséghez való tartozásnak a tudatos elfogadása, ez viszont sok fokozatot és árnyalatot enged meg. Ezért az egyháztagság kérdését nem lehet úgy kezelni, mint valamilyen természetes társasághoz való tartozást: az Egyháznak Krisztus akaratából szentségi jellege van, azaz jelképezi és munkálja az emberi nem üdvösségét és egységét, ezért az Egyházhoz tartozás szükséges az üdvösségre. Ezt fejezi ki a tétel, mely szerint az Egyházon kívül nincs üdvösség (extra ecclesiam nulla salus). E kötelezettség azonban csak azokra vonatkozik, akiknek fölajánlották a Krisztusba vetett hitet, azaz alkalmuk van dönteni az Egyházhoz való tartozásról. A többiekre olyan formában vonatkozik, hogy az üdvösséghez mindenki ugyanazt a kegyelmet kapja, mely az Egyházban is hat, s így valóban az Egyházon keresztül üdvözülnek. Krisztus ugyanakkor Egyházát azért is alapította, hogy tanúja legyen a világban, a megváltás művét állandóan hatékonnyá tegye benne. Azért az egyháztagságnak az egyéni üdvösség keresésén kívül ez a pozitív oldala is megvan. Részt kell venni az Egyház egész hitében, engedelmességében és küldetésében. E téren is lehetnek fokozatok. Akik az Egyházat mindenben azonosították Krisztus misztikus testével, azok ilyen megkülönböztetést is használtak: az Egyház testéhez tartoznak azok, akik a teljes közösséget vállalják és megvalósítják; s csak az Egyház lelkéhez tartoznak azok, akik szándékukban Krisztus igazi Egyházához akarnak tartozni, de akár hitük, akár az Egyház életébe való bekapcsolódásuk fogyatékos. A Szentírás alapján mindig biztos volt, hogy az Egyházhoz való tartozást nem lehet a bűn nélküliekre korlátozni. De nem tartható a látható és a láthatatlan Egyház éles elhatárolása sem, amelyre a protestantizmus hivatkozik. A II. Vatikáni zsinat fölelevenítette Szt Ágoston szóhasználatát: nem elég csak testtel az Egyházhoz tartozni, hanem szívvel is ott kell lenni, vagyis hittel, reménnyel és szeretettel. Ezen kívül fölsorolja az odatartozás fokozatait. Viszont az üdvösségét veszélyezteti az, aki beépült ugyan az Egyház szervezetébe, de nem tart ki a szeretetben, s így teste szerint megmarad ugyan az Egyházban, szíve szerint azonban nem. A hitjelölteket már az az óhaj összeköti az Egyházzal, amelyet a Szentlélek kegyelmi hatására kifejeznek. A belépés szándéka annak a jele, hogy azonosítani akarják magukat az Egyházzal. Sok szál kapcsolja az Egyházhoz azokat a keresztényeket is, akik megkeresztelkedtek ugyan, de nem vallják a teljes hitet, vagy nem tartják fönn az egységet és a közösséget Péter utódával. A Keleti Egyház nem ismeri el a pápa egyetemes joghatóságát, de elfogadja a hét szentséget, az apostoli utódlást, s a hittételekben sem sok a különbség. A protestáns egyházak is elfogadják a keresztséget és az Eucharisztiát, még ha más értelmezést is adnak neki. A kinyilatkoztatás értelmezésében jelentősebb eltérések vannak, de ők is Krisztust akarják követni, ezért van alap ahhoz, hogy velük együtt az Egyház egységén munkálkodjunk. Mivel pedig Isten népébe mindenki meghívást kapott, azért bizonyos kapcsolat az Egyházhoz fűzi azokat is, akik Krisztus evangéliumát nem fogadják el, de hisznek az egy Istenben, mint a zsidók és a mohamedánok, akik valójában Ábrahám hitét követik. Végül valljuk, hogy azoktól sincs távol az Isten, akik csak homályos képekben keresik az Ismeretlen Istent. Ők is megkapják az üdvösséghez szükséges kegyelmet, és üdvözülhetnek, ha arra törekszenek, hogy kövessék lelkiismeretük szavát. Ami jó és igaz náluk, azt az Egyház úgy értékeli, mint előkészületet az evangéliumra. Az Egyházat azonban a Krisztus és az emberek iránti szeretet sarkallja arra, hogy a hit teljes világosságát hirdesse minden embernek. Lehetővé kell tennie, hogy mindenki értékelhesse Istennek azt a kitárulását, amelyet Jézus Krisztus megvalósított.

Forrás: Katolikus Lexikon

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése